Hargitai Iván a stúdióban rendezett a Magyar Színházban. Nem könnyű darabot választott, ráadásul meg kellett küzdenie az éltesebb „profi” nézők esetén egy legendával is, mégpedig Székely Gábor nagyhírű és a világot is bejárt rendezésével.
A Katona előadását én is láthattam, Balkay és Benedek alakítására emlékszem elég élesen, az előadás színpadképéből és atmoszférájából is maradt valamicske. Nagyon intenzív és fojtogató érzelmek dúltak a szereplőkben, kibírhatatlannak érezhettük szinte mindük életét. Nehezen hiszem, hogy lesz kritika, aki nem próbálja majd szembesíteni ezt az új előadást azzal. Emlékeim szerint az elmúlt húsz évben Pesten ezzel a darabbal nem próbálkoztak. (Egy szolnoki rendezésről hallottam.)
Az, hogy Hargitai hozzányúl a darabhoz nyilván bátorságra vall, vagy realitásérzékre: annyira sokan azért nincsenek a mai nézők között, akiket ez a már elég régi emlék megakadályozna abban, hogy élvezzenek egy másik változatot. Igaza is van, mert az előadás befogadását valóban nem befolyásolta mégsem az emlékkép. A darab viszont nagyon jó. Most végre azt láthattam, hogy van egy rendező, aki nagyon minimális díszletben (aminek lehet, hogy gazdasági okai vannak, lehet, hogy szeretett volna egy „igazi” színpadképet előállítani, csak nem volt forrás rá), szinte csak egy kerevet és egy asztal, néhány szék és egy kivetítő segítségével mégis helyzetbe hozta a színészeket.
Ez a darab legalább a legtöbb résztvevő számára igazi feladatot kínált, nem statisztálást. Alkalom volt arra, hogy egy egész emberi sorsot mutassanak fel, kidolgozva. Lehetőséget az épülésre, színészetük kiteljesítésére. A hét korábbi előadásai után ez feltétlenül értéket jelentett. A színészek a lehetőségeikkel részben éltek, de így is alapvetően jó benyomást tett rám az előadás. Itt is van némi harsánykodás, nem mindig kellően indokolt rohangálás. De összességében el lehetett fogadni Holecskó Orsolya bizonytalan Clodiáját, ahogy a férjet is Fillár István személyében. Horváth Illésben a tehetetlen férfi ott volt, de Catullus ennél azért komplexebb figura, mint amit ő mutat. Hámori Ildikó igazán gyűlöletes anyós, látjuk, hogy ő a bajok forrása, de értjük az ő szempontjait is, elhisszük, hogy neki van igaza. A többi szereplő egy kicsit kevésbé volt árnyalt, de nekik annyira mégsem volt hálás a feladatuk.
Talán egy kicsit gyorsan írták le a Pesti Magyar Színházat, vannak itt előadások, vannak itt jobb sorsra érdemes színészek – talán még visszafordítható a folyamat és nem lesz belőlük egy közepes előadásokat játszó ifjúsági színház.