Bevezető (nem rövid, sok a kitérő - bocsánat – át lehet ugrani, lsd. Konkrétan az előadásról)
Az elmúlt tíz évben a kaposvári a hatodik társulat, amelyik elővette (2012 decemberében) a darabot, amelyet Tasnádi István írt Gádor Béla kisregényéből. (Készült 1966-ban egy népszerű filmváltozat is, Zsurzs Éva rendezésében, emiatt is sokan ismerik.)
Arra, hogy miért nyúlnak hozzá előszeretettel a vidéki igazgatók ( a 2008-as rendezés a József Attilában volt, a többi öt vidéken), könnyen magyarázatot lehet találni. Indokait ki is fejtette az előadás előtti interjúban Rátóti Zoltán, aki 2010-ben Schwajda György halála után lett Kaposváron igazgató és azóta próbálkozik a színház új arculatának kialakításával és az ehhez alkalmazkodó, koncepcióját elfogadó társulat összekovácsolásával. Kevés hálátlanabb feladata lehet egy új igazgatónak, mint egy ilyen radikális váltás levezénylése, hiszen bár a kaposvári társulat többszörös átalakuláson ment át, de 1971 és 2008 között egy irányba haladt és elég sikeresen, művészszínházi igényekkel, de műsorát tekintve a népszínházakéhoz hasonló választékkal dolgozott. Pusztán a darabcímeket nézve nehéz lenne azt megállapítani, hogy radikális változás ment végbe.
Rátóti Zoltánnak annyi szerencséje azért volt, hogy már Schwajdától vette át a stafétát, aki megkezdte Kaposvár átformálását, mégpedig a Szolnokon már bevált populárisabb színház mintájára. Két-három év nem elég markáns átalakításra, mondta Rátóti, annak a bizonyítására pedig főleg nem (teszem hozzá én), hogy jól mérte fel a közönség igényeit és a kaposváriak valóban új korszakra vágytak. Ha két ciklusban is igazgathat, akkor fog látszani igazán, hogy honnan hová jutott el. (Megjegyzem: sosem értettem, hogy egy jó színész miért akar igazgatni, adminisztrálni, amikor így egyértelműen kevesebbet léphet a deszkákra. A vándorszínészet korában a direktorok és a rendezők is azokból váltak, akik éppen gyengébb színészek voltak…) Én a kaposvári társulat pillanatnyi állapotáról teljes képet formálni már azért sem tudok, mert mindössze egy tavalyi produkciójukat, a Tháliával együttműködve készült Vaknyugatot láttam, az pedig sok régi előadásnál is színvonalasabb volt, amelyekhez mondjuk a kilencvenes években volt szerencsém, amikor még vidékre is el tudtam utazni egy-egy előadás miatt.
Az Othello Gyulaházán épp az igazgatói dilemmákról szól: mit mutassanak be, Marica grófnőt vagy Shakespeare-t? Ahogy a címből is látszik, némi szelíd minisztériumi ráhatás eredményeként az Othellora esik a színház vezetőségének a választása. Az olvasópróbától a bemutatóig tartó hat hét a cselekmény ideje. Azzal nem érdemes most szőrözni, hogy egész évadot v. bérletet szoktak tervezni, ezt hagyjuk. Rátóti elmondása szerint sávokban gondolkodnak Kaposváron, azaz minden kiválasztott műfajból évadonként rendeznek egyet, így kiegyenlítetten van klasszikus, zenés darab, vígjáték, színmű, stb. (Az igazgatói interjúkból kivétel nélkül ez derült ki, másként nem is lehet, ha talpon akarnak maradni. Bár van egy érzésem, hogy egy csak zenés darabokat játszó együttes azért nagy ellenérzésbe nem ütközne sehol, csak szörnyen költséges lenne a zenekar-tánckar-énekkar használata minden egyes estén. Melyik vidéki város tudná az Operettszínházat működtetni?)
Az Othello Gyulaházán a vígjáték kategóriája, amely bónuszként még kicsit zenés is. 19 bérlet van Kaposváron, és ha nagyon megy valami, akkor még 2-3-szor „szabadon” is eljátszható. Ez a legtöbb, amire törekedni lehet. Óriási dolog, hogy a decemberi bemutató át tudott kerülni erre az évadra is, amely egyértelműen jelzi, hogy a közönség szereti nézni és jól szórakozik.
Én is jól szórakoztam, majdnem ugyanolyan jól, mint 2008-as Méhes László-féle rendezésen, a József Attilában. Akkor is és most is egy váltáson átmenő társulat vett részt a produkcióban. Méhes rendezésében önirónia jelent meg, hiszen ebben az időszakban kezdte felváltani a színház közönségbarát vígjátékait és bohózatait Zsótér Sándor és Horváth Csaba néhány munkája, ráadásul a nagyszínpadon és nem a stúdióban, ahol addig is voltak „komoly” előadások. Erre a profilváltásra és ennek buktatóira reflektált a színház, és eléggé ültek is a poénok. (A reformer rendező Zöld Csaba alakításában lényegében egy jópofa Zsótér-karikatúra volt.) Ennyi idő után is nyilvánvaló, hogy ezek az új szellemiségű előadások nem mind voltak jók, de az is valószínűsíthető, hogy Mácsai Pálhoz hasonlóan, Méhesnek is sikerült volna a váltás, ha kap hozzá időt. A harmadik ciklusra már biztosan.
A darab a giccses népszínház és a rossz rendezői színház paródiáját is hozza (Gádor Béla humorista volt, így ez nem meglepő). Kaposvár esetén már nemigen működik a megfeleltetés. Nem jut eszünkbe az előadásról az aktualizálás, így nem ül a választás szerencsésen, esetleg egy „magyarázom a bizonyítványomat” –helyzetnek tűnik. Ez a darab mindig nagyszerűen szájbarágja, hogy bizony, a közönség igénytelen és a vacak zenés blődlire inkább vevő, mint az igényes művészdarabokra. (Milyen igaz. Minden betétnél tapsolunk, hiába, a Csárdáskirálynő slágerei hatnak, még ha sablonos a tánc és nem elég szép az énekhang, akkor is.)
(És itt már végre konkrétan az előadásról lesz szó, valamivel kevesebb csapongással):
Amint az igazgatói tájékoztatón kiderült, a rendező, Göttinger Pál készen kapta a darabot, nem az ő vágyálma volt, hogy éppen ezt színpadra vihesse. Mit kezdett vele?
Ebben az előadásban a rossz színház paródiáját látjuk mindkét műfajban, annyi különbséggel, hogy másként rossz az operett és másként a dráma. Utóbbi a „fizikai színház” bírálatának tűnik, amely valóban szörnyen unalmas, ha semmi kapcsolat nincs a darab és a mozgás között. Az irányzat Magyarországon leginkább Horváth Csabához kapcsolódik, akinek én láttam rossz és zseniális alkotását is, éppen attól függően, hogy az adott darabhoz mennyire volt alkalmas a választott formanyelv. (A nagy füzetet mindenkinek látnia kellene, az a JÓ példa, amikor igazán működik.) És itt jön a tájékozatlanságom, elkezdtem azon gondolkodni, hogy ugyan a Kaposváriaknak az utóbbi időben mennyi tapasztalatuk lehetett épp ezzel a színházi iskolával. Egészen más az, ha az előadás premierje előtt volt egy-két ilyen kísérlet, amely látványosan becsődölt. Ez esetben szervesen kapcsolódna a paródia a közönség élményeihez. (Szerintem nem volt, de akár lehetett is.) Az Othello-próbákon a színpadra tett mozgássorok olyan mértékben öncélúan értelmetlenek, hogy ehhez képest valóban csak a Marica grófnő felújításra szavaznánk mi is. Ha ez volt a cél, ezt elérte az előadás.
A rutinosan lebonyolított Csárdáskirálynő előadás-részletei is túl hosszúak voltak, hagyta a rendező, hogy a közönség élvezze a jól ismert dallamokat. Mind a próbákból, mind ezekből a betétekből kevesebb szerencsésebb lett volna, ha kicsit karcosabb előadást akartak volna létrehozni. Ami „igazi” színház lehetne: ami még előadás és próba között van, a büfé-jelenetek illetve mindaz, ami a takarásban történik.
Nagyon jó megoldás a Csárdáskirálynő közben elforgatni a színpadot és megmutatni a civil nézőknek, hogy milyen a színház hátulról. (Rátóti a darabnak ezt a vonzerejét is kiemelte, hogy ezáltal beleláthat a közönség a színészek valódi életébe.) Cziegler Balázs alkalmas díszletet tervezett a koncepcióhoz, ott az operettes lépcsősor, ahogy kell, az meg nem számít, hogy az oszlopok kicsit sem látszanak valódinak. Ez is a szándék, ezzel is kiemelődött, hogy ez mindössze egy alacsony költségvetésű színház díszlete.
Látjuk a súgót, aki egykor színésznő akart lenni, most pedig munka közben is köt és intrikál (Takács Kati), halljuk, hogy a két vezető művész (Sarkadi Kiss János, Csapó Virág) a szerelmi kettős közben is privát beszélgetést folytat. Rombolják az illúzióinkat rendesen. Ezeknek a jeleneteknek az lehet a jó üzenete, hogy a néző jobban teszi, ha a saját érdekében nem megy hátra a művészbejárón. Ugyanolyan kisszerű emberek a színészek is, fúrják egymást, könyökölnek, helyezkednek. A színészek egyedül az új rendezővel szemben alkotnak társulatot, összezárnak, kivéve az elnyomott drámai szendét, aki eléri, hogy ő legyen Desdemona (Grisnik Petra).
Az ütött-kopott büfé nem tudom, hogy hasonlít-e illetve mennyiben a kaposvári színházéra, de néhány vonásában az itt folytatott jelenetek így is felidéztek régi legendákat. Az „aranykorban” a társulat elvileg minden idejét itt töltötte, a frissen szerződötteket csak egy próbaév után fogadta be, stb. Akkor még talán itt volt a legjobb vidéki színésznek lenni. Az, hogy most a „kaposváriság” értékelése megváltozott, hogy most a Csiky Gergely egy a sok azonos helyzetű vidéki színház között, nem lehet könnyű a régi tagok számára. Legalább a vidéki színészlét problémáit most kijátszhatják ezzel az előadással, miközben sikerük is van.
A darabban van néhány színházon kívüli jelenet is. Otthonukban látjuk a színház vezető művészét harmadik feleségével, aki még pályakezdő. A szereplőválasztással a rendező el is dönti az üzenetet: ez a két ember Sarkadi Kiss János és Grisnik Petra alakításában össze nem illő pár. Ahogy Desdemona és Othello sem az, ránézésre. Sarkadi néhány mondatánál először azt hittem, hogy lesz az előadásba beépítve Vidnyánszky-paródia is (nem lett, a színész alkatilag némi hasonlóságot mutat ugyan a kaposvári egyetem rektorhelyettesével, de ennyi). Grisnik Petra színésznője jobban illene az új főrendezőhöz (Takács Géza), de az előadás mégis megpróbálja elhitetni, hogy a magas szőke fiatal lány az eltunyult és már kissé pocakos vezető színészt szereti még mindig, hiába van ráadásul még elhanyagolva is. Ez azért nem válik hitelessé. A két szereplő legerősebb jelenete kétségtelenül az, amikor Desdemona megfojtását játszanák el. A közönség, amelyik giccses operettekre vágyik, mint tudjuk, most az Othellóra azért tölti meg a premieren a színházat, mert elterjesztik a városban, hogy a féltékeny hősszerelmes valóban meg fogja fojtani a feleségét a színpadon. Ezek szerint a giccsnél a nézők még inkább vágynak valódi érzelmekre és valódi vérre. Az intrika olyannyira sikerül, hogy még a színésznő maga is elhiszi a szóbeszédet. Ebben a felfokozott várakozásban, ráadásul premier estéjén igazi színház születhetne, a szereplőkről lefoszlik minden sallang, de aztán beavatkozik a tűzoltó és mégis jönnie kell a Hajmási Péternek, hogy lezárják a félbeszakadt előadást.
A paródia ezzel a cselekmény-bonyolítással kifejezi, hogy nincs esély, marad a provincializmus, marad az operett és nem lesz újabb próbálkozás. A művészszínházasdi csak zsákutca.
Eddig némileg ide-oda szökellve, szó esett sok mindenről, a színészi alakításokról kevésbé. Ez hálás darab, sok színész arathat benne sikert, vannak tapsos táncszámok és jó poénok. Valószínűleg élvezik is a játékot, különösen azok, akik mind a Csárdáskirálynőben, mind a próbákon kapnak esélyt a ripacskodásra. Gondolok elsősorban Nyári Oszkárra, aki táncoskomikusként is elemében van. A kiemelt főszereplők korrektül eljátszották a figurát, de Sarkadi esetén többnek éreztem volna, ha az általa játszott vezetőszínészben sikerül megmutatnia a régi tehetsége szikráit is. Az általa játszott karakter, benyomásom szerint már túlságosan lezüllött ahhoz, hogy még visszafordítható lenne a lejtőn. Az az egy ágy-jelenet a végén ehhez kevés volt. Igazán mélynek és igazinak egyetlen szereplő játékát éreztem, aki beletette azt a pluszt, amelytől – ha mindenki más is így tesz – az egész előadás többé válhatott volna egy szórakoztató, kellemes színházi esténél. Kelemen József direktora az. A szocializmus idején játszódik az előadás, amikor még nagyon számított, hogy mit szól a párttitkár, a minisztériumi képviselő a színház munkájához, támogatja-e a felsőbbség vagy nem. Az igazgató sokat veszthet, őt tudják a leghamarabb kidobni, a színészek pedig a váltás ellenére is a helyükön maradnak. Ő az, akinek felelnie kell a gazdálkodásért is, tehát szakmailag és anyagilag is sikeres, nézett színházat kell vezetnie, sőt színészként játszani – az is költségcsökkentő tényező. Ezeket a súlyokat, az örökös alkalmazkodás nehézségeit is érezzük, de azt is, hogy ez az igazgató voltaképp színész, aki megbír a legdilettánsabb rendezői instrukcióval is. A színész mindig túlél, megússza az összes őrületet és reménykedik, hogy a következő bemutatóval több szerencséje lesz. Kelemen József éppolyan minőségű színházat játszik, amilyet korábban is. Mindig jó volt nézni, nem adja alább a szintet, minden mondatát igaznak érezzük. Csak miatta is érdemes volt megnézni az előadást.
Benyomásom szerint ezzel az előadással nincs pechje se a színészeknek, se a nézőknek, mert jó este volt ez a csütörtök, ez még most hétfőn is világos. De az is az, hogy ennél sokkal több is lehetett volna. Majd legközelebb, meglátjuk mi lesz a következő vidéki fesztiválon, mit hoznak a kaposváriak.
