Mezei néző

Mindenekelőtt: www.antrefesztival.com

Aki gyorsan máshova klikkel, az a lényeget már tudja.

Részletesebben: a Városi Színház Nonprofit Kft. felelevenít egy korábbi kezdeményezést, amely még abban az időben működött, amikor Zimányi Zsófia vezette a Budapesti Tavaszi Fesztivált. Volt egy off-programuk, így ingyenesen meg lehetett nézni még fel nem fedezett tehetségeket, akik szintén ingyenesen jutottak fellépési lehetőséghez, reklámhoz. A közönségnek pedig az a része, aki nem a "nevekre" megy be egy színházra vagy koncertre, viszont hajlandó azt a kockázatot is vállalni, ami azzal jár, hogy egy ismeretlen produkciójára ül be, elégedett lehetett, hiszen minőségi produkciókat kaptak és nem mellékesen: nem kellett a BTF-en megszokott magasabb árfekvésű jegyeket kifizetni.

Miután Zimányi Zsófia beindította a Rózsavölgyi Szalont, aztán tavaly a Hátsó Kaput is, amelyik egy fapadosabb verzió, inkább lehetővé teszi az alternatív előadások létrehozását, most ezt a korábbi jól működő projektjéhez is visszatér. A fesztivál sok helyszínen zajlik majd, több mint kétszáz fellépővel. Előbb-utóbb csak kiteszik a részletes programot is. Kattintsatok rá!

Dübörög az évad már most, szinte minden színház tart előzetes tájékoztatót vagy nyílt napot kisebb vagy nagyobb közönség előtt. Ma - mivel meghívtak - a Rózsavölgyi sajtótájékoztatóján jártam a délelőtt folyamán. Ahelyett, hogy a hétvégén a Tháliában látott vidéki előadásokról (Jászai, Picasso kalandjai) készített beszámolóimnak végső formát adtam volna - azok így csak később lesznek feltéve. Zavar a restancia, de most nem jön rosszul, hogy pillanatnyilag nincs állásom, van időm blogot írni. (Ez poén lenne, de valóban igaz. Kell az idő.) Fogjuk fel a dolgokat a pozitív oldaláról. Ennyi személyes adalék után jöjjön az "objektív" tájékoztatás.

A sajtótájékoztatón szó esett érintőlegesen a múltról is persze, áprilisban volt egy éves a szalon, ami kapcsán elhangzott néhány imponáló adat. 14 ezer fizető néző és még 3 ezer ember jött el a tavalyi évadban a 75 fő befogadására alkalmas kávézó 300 megszervezett rendezvényére. Köztük kiemelt fontosságot tulajdonít Zimányi Zsófia tulajdonos és művészeti vezető a 13 színházi bemutatónak, amelyek mindegyike magyarországi ősbemutató volt. Én a címeket nem idézném, a Rózsavölgyi honlapján ott vannak az adatok, a legtöbb előadás át fog kerülni erre az évadra is. Mivel magánszínházról van szó, a nézők döntenek. Amire vesznek jegyet, azt tovább lehet játszani, ilyen egyszerű a történet. Nagyon átstrukturálódna a pesti színházak kínálata, ha ez mindenütt így lenne, de bíztató jelenség az, hogy a magánszféra is létre tud hozni jó előadásokat. (Igen, ugrik a nagy apparátus és a látvány.) A tavalyi évadjuk talán legjobb előadása (nekem az volt), de biztosan legnagyobb közönségsikere Az utolsó óra, amelyik Alföldi Róbert és Jordán Tamás tolmácsolásában szeptemberben is négyszer lesz (23-24-én) két napon belül. Aki erre az előadásra szeretne eljutni, annak nagyon időben kell felvenni a kapcsolatot a színházzal, 75 férőhely az nem túl sok, hamar megtelik a nézőtér.

A múlttal nem foglalkoztak hosszan, helyette a meghívott színészek játszottak néhány részletet az új bemutatókból. A jövő heti Gárdonyi-darab (Ábel és Eszter) egész előrehaladott fázisban van, ahogy ez várható is. Őze Áron és Danis Lídia jelenete a Rózsavölgyiben már megszokott módon, az asztalok között bonyolódik, illetőleg az ablakpárkány is játszik megint. 

Október 29-i bemutató alkotói (Lukács Sándor, Tóth Ildikó) szabadkoztak, hogy ők csak felolvasnak. Távolsági szerelem a cím, egy író és egy színésznő telefonos kapcsolatát követhetjük majd nyomon. Van ebben kihívás, kétségtelen, de ha a Gyógyír északi szélre c. produkcióra gondolunk, amely egy interneten szövődő szerelem történetét hitelesen és meggyőzően vitte színpadra, akkor adhatunk esélyt ennek a darabnak is." Lesz-e kémia" a két szereplő között, illetve a rendező mennyiben tudja ezt a nem túl színházszerű helyzetet kezelni, majd elválik a bemutatón.

A Rózsavölgyitől nem áll távol a kísérletezés. Ez az előző bemutatónál is jobban megnyilvánul a november végi darabválasztásban. Pontosabban: a Réczei Tamás még be sem fejezte azt a művet, amely Benjamin Britten századik születésnapjára készül. Thomas Mann Halál Velencében c. novellája alapján írt Britten-opera az alap, bejátszások is lesznek majd az előadásban belőle. A színdarab Britten, egy kottamásoló és a szerző házvezetőnője beszélgetéseiből fog összeállni. Az alapötletet az adta, hogy Britten betegen már diktálta a művét. Az elhangzottakból úgy tűnik, hogy az opera születése közben fognak futólag beszélgetni az élet apró dolgairól illetve a halálról, ahogy az sejthető. Meglátjuk, hogy sikerül a figyelmet felkelteni a témára. A sajtótájékoztatón látható bejátszás alapján az opera jónak tűnik. (Kőszegi Ákos, Szamosi Donáth és Falusi Mariann a három szereplő)

Novemberi bemutató lesz Sándor György estje is, aki nagyon frappánsan eleget tett Zimányi Zsófia kérésének, mondott három mondatot.(Mint megjegyezte: Illyés Gyula esetéből látható, hogy néha egy mondat a zsarnokságról is komplikációkat okozhat.)

Ezen kívül még két tervezett decemberi bemutatóból kaptunk kóstolót, mindkettő garantált közönségsikernek látszik. Az egyik Jerome Kilty Kedves hazug c. darabjának Nádasdy Ádám-féle újrafordítása (Tisztelt hazudozó lett belőle). Ebből Molnár Piroska és Jordán Tamás olvasott fel. G.B. Shaw és Mrs. Campbell színésznő levelezéséből íródott a mű. Nekem élénk emlékem fűződik egy TV-ben is játszott Mensáros-Tolnay-féle változathoz, hálás színészcentrikus darabról van szó. Jutalomjátéknak ígérkezik. Valló Péter rendezi.

December 28-án pedig következik A legvidámabb barakk, a Rózsavölgyi Orfeum után egy újabb kabaré, ezúttal az 1945-89 közötti időszakról. A programból Csobot Adél énekelt. Sose láttam a fiatal énekesnőt, de az két szám alapján is világos, hogy szép hangja van és érdekesnek is tűnik. Meglátjuk, hogy működik a kabaré-jelenetekben. A közelemben ülővel megosztottam a felfedezésemet, aztán megnyugtatott, hogy csak én nem ismerem Adélt, mert az egyik TV-csatorna már rég megtalálta és ő is húzónévnek számít. Igen, itt visszaüt az, hogy csak színházba járok és se időm, se vágyam, se TV nincs ahhoz, hogy kövessem akár a celebek mozgását is, akik megjelenhetnek a színházban. Ha megjelennek, akkor majd megismerem őket. A látott produkció után most várakozással tekintek Adél színházi kalandjára is. Meglátjuk, hogy a kabaré műfajában otthonosan mozgó Józsa Imrét mennyire fogja inspirálni, illetőleg Kovács Istvánt, akit jó régen nem láttam színpadon.

Az évad második felének a programjáról érintőlegesen volt szó. Amit abból kiemelek: Lőrinczy Attila Emil Ajar-átirata. Az Előttem az élet négy szereplőre szűkítve jelenik meg. Egyikük a 14 éves arab kisfiú, Momo Margitai Ági szerepe lesz. Partnerei is hetven körüli színészek - neveket nem mondtak még, hiszen májusi bemutatóról van szó -, a rendező Alföldi Róbert.

A Stohl rajongóknak is lesz előadás februárban, de aki erre kíváncsi, tényleg szedje össze magát és menjen rá a honlapra!

A Rózsavölgyi sajtótájékoztatóját hallgatva az lehetett az ember benyomása, hogy nincs itt se válság, se kultúrharc. A cél az, hogy minőségi ÉS szórakoztató színház jöjjön létre egy kellemes közegben. 

Ha valaki szisztematikusan végignézné a fellépő művészeket, akkor láthatja, hogy a Szalon nem hajlandó se ide, se oda betagozódni. Felkér vidéken és Pesten játszó színészeket egyaránt.Jellemzően olyan művészeknek ad esélyt, akik már bizonyítottak (nekik is kell újabb és újabb jó feladat, kevés színház tudja megfelelően és kizárólagosan szerepekkel ellátni  az összes művészét), de elég sok fiatal tehetséget is felkarol. Épp az utóbbira jó példa a szept.19-22 közötti - ingyenes! -  Antré fesztivál. Erről külön bejegyzés: itt!

Az eltelt évad alapján ezt a következtetést vontam le, most pedig jöhet a folytatás.

A nap végén úgy tűnik, hogy a legésszerűbb döntés lett volna végig a Madách téren maradni, nem csupán bele-belenézegetni az Örkény Színház nyílt napjának programjaiba. (Akkor most például elég lenne ezt az egy bejegyzést megírni... Hiába, a döntések következményeivel szembe kell nézni.)

 A tér még reggel tízkor meglehetősen üres volt, a gyerekprogram iránt érdeklődőket a Kolibri programjai is vonzhatták (joggal), így a papírforma szerint a 11.30-kor kezdődő „Csoda és Kósza” c. gyerekeknek szóló előadás első felvonását a színházban kb. 70/80 %-osan telített nézőtér előtt adták. Az alapkönyv nem túl régen jelent meg, kisebb gyerekkel rendelkezők jobban ismerhetik és értelemszerűen ők a célközönség. Én történetesen elolvastam a megjelenésekor a könyv egyik részét, de nagyon nem tetszett sem a szöveg, sem a tartalom. Tehát kizárólag csak az Örkény társulata iránti érdeklődésből mentem a helyszínre, kétkedve némileg. Mondhatom egyszerűen azt, hogy egyáltalán nem hittem abban, hogy ezt van értelme az Örkényben előadni. A 12 éves lányom, aki itt számos előadást látott, azt pedig nagyon színházszerűtlen ötletnek nyilvánította, hogy ebből az általa sem kedvelt szövegből ráadásul még „élő hangjáték” legyen. Nyolc színész fog ülni bárszékeken, előttük kottaállványon a szövegkönyv és ebben ki is merül majd a látvány??

 Hát ilyen hangulatban mentünk el a programra.

 És akkor jött a dramaturgiai fordulat. Beültek a színészek – Ficza István, Pogány Judit, Debreczeny Csaba, Máthé Zsolt, Gálffi László, Znamenák István, Kerekes Viktória, Vajda Milán – ebben a sorrendben a székeikre és majdnem azonnal belevontak a történetbe. Bár jó nagy marhaságnak tartom továbbra is a sztorit – két ló látogatásáról szól egy pizzériában -, de ami tény az tény, mindkettőnket egészen végig lekötött az, ahogy elhangzott a szöveg. Mindenféle hangokat is kiadtak a színészek, énekeltek, háttérzajt képeztek a vendéglőben, néha ki-kiszóltak a szövegből, megszakították az elbeszélés menetét. Jó volt nézni őket, mindketten élveztük. Arra már nem is gondolok, mi lesz, ha netán „Csoda és Kósza”- rajongók tévednének be.

 Én azt hiszem, hogy ez az előadás-töredék is azt bizonyítja, hogyha egy rendező igazán hisz egy szövegben, eszébe jut róla valami, és persze megvan a tehetsége hozzá, akkor egy gyengébb (v. némelyek számára annak látszó) alapanyagból is jó előadást tud létrehozni. A közönség meggyőzhető, ha nagyon akarják. Egyértelmű, hogy a mai ízelítő kedvet csinált ahhoz, hogy beüljünk a későbbi – novembertől látható – előadásra is.

 Délután fél 5-kor az előcsarnokot választották ki Csuja Imre számára, hogy ott mondja el a Jónás könyvét. Én némi számolgatással próbálkoztam, de aztán elvesztettem a fonalat. Csak párnákon és a lépcsőn Csuja közvetlen közelében 50 ember ült. Minimálisan kétszáz főnek kellett lennie az előcsarnokban összezsúfolódva – egészen biztos, hogy a nézőteret is simán megtöltötték volna az emberek. Van egy érzésem, hogy volt, aki kint rekedt, azért nem jött be. Ennek a megoldásnak lehetett valamilyen praktikus oka is, de emellett a lépcsőn Babitsot mondó, néha a könyökére támaszkodó színész azt is kifejezte a helyszínválasztás gesztusával, hogy a vers nem ünnepi dolog, az életünk része. Természetesen hangzott a szöveg a szájából, egyáltalán nem hiányzott mellőle a báb vagy akármelyik rendezői megoldás sem a produkcióból, amely tavasszal a bábszínházban mutatkozott be. (Arról az előadásról beszámoló itt.) Azt hiszem, hogy nagy nyereség lenne, ha Csuja akármilyen szervezésben vagy forrásból, végigturnézhatná az ország összes középiskoláját és minden érettségizős meghallhatná ezt a Babits-interpretációt. Semmi más nem csinálna ilyen nagy kedvet a nem túl populáris szerzőhöz, sőt általában a költészethez sem. Ezért sem tudtam mást tenni, muszáj volt ismét meghallgatni Csuját.

Aztán egy kis epizód megajándékozott bennünket egy kivételes színházi pillanattal. Ahogy szinte minden előadáson, mindig vannak olyanok, akik nem bírják ideiglenesen sem kikapcsolni vagy legalább elnémítani a mobiljukat. Most is volt valaki az első sorokban, akinek háromszor is megszólalt a telefonja, jó hangosan persze. Az illető, egy idősebb úr erre sietősen kifelé próbált elindulni a tömegen keresztül, úgy látszik, nem merült fel benne az első csengetés után a készülék kikapcsolása. (Én persze könnyen teszem a megjegyzést, jó három éve nincs telefonunk és mégis élünk. Én nem tudom bekapcsolva felejteni azt, ami nincs.) Csuját is zavarta a mobil és a harmadik csengetés éppen a „Kelj föl és menj,..” sorokra esett, amelyet így a színész kifejezetten az előadás megzavarója felé mondott. A férfi persze nem ezért indult el, de amikor ezek után az is elhangzott, hogy „S fölkele Jónás, menvén Ninivébe”, a nézőtér részben a megkönnyebbüléstől, részben pedig a váratlan egyezés hatására tapsviharban tört ki, sőt annyira nevetett mindenki, hogy Csuja sem tudta megállni és leállt a szöveggel. Ilyesmi ritkán fordul elő egy színésszel, de ebben a laza helyzetben voltaképp ez is belefért. Ugyanígy passzolt a szituációhoz, amikor „a színészek és árusok teréről” volt szó. Mintha Ninive már nem lett volna olyan távol tőlünk, itt lenne, az Örkény-kerten is túl.

A kinti koncertek közül egész keveset hallottam Szalóki Ági produkciójából, aztán jött a Kék Angyal Bár. Znamenák, Szandtner és Takács Nóra Diána énekelt. Znamenák egyik produkciója a hangosítás áldozata lett, de összességében a szabadtér és az előadás légköréből való kiszakítottság együttesen nem tett jót a hatásnak egyébként sem. Lehetett élvezni a dalokat, de korántsem volt olyan szuggesztív, mint az Örkény színpadán. Ismét nyugtáztam magamban, hogy mennyire jól áll a vampság Takács Nórának, mennyire szépen ível a pályája az Örkényben és az is, hogy az apró szerepek után egyre nagyobbak jutnak neki és benyomásaim szerint eddig még egyszer sem csalódtam a játékában. Szandtner Anna stílusára az eszköztelennek látszó természetesség volt jellemző, nem karakterből énekelte a dalokat, eltérően kollégájától. Meglepetés nem ért, jó nézni és hallgatni a színésznőt. Znamenák szabadkozott a hangja miatt, a lányoknak erre nem volt szükségük.

Az Örkény kertbe érkezők a programok mellett bérleteket is vehettek, vettek is. Jópofa ötlettel álltak elő: a vásárlók egy kihelyezett sátorban egy színésztől kaptak egy verset, amelyet csak nekik mondott el. Amikor én arra jártam, éppen Pogány Judit volt a szerencsés. A sátor nem tűnt hangszigeteltnek, elgondolkodtam azon, hogy nem volt-e zavaró így verset mondani és hallgatni. Ezt sosem fogom megtudni már.

 Az előcsarnokban néhány előadásból ruhákat állítottak ki és volt egy totó is, meg kellett válaszolni elég fogós kérdéseket, amelyekhez a repertoár darabjainak elég alapos ismerete kellett. Néhány kérdést azonnal tudtam, de még most is kétségek gyötörnek a Peer Gyntben használt Solvejg-ruha használata kapcsán. Ugyan volt-e rövidebb változata a kötött fehér pulóvernek, vagy ugyanabban csinálta végig Szandtner Anna az egész előadást. Érzem, hogy rosszul tippeltem és nem fogom megnyerni a kilátásba helyezett ajándékot. Viszont ez a kérdéssor arra feltétlenül jó volt, hogy mindazokat, akik azt hiszik, hogy nagyszerűen ismerik a színház előadásait, ráébressze, hogy nem árt valamit többször is megnézni, vagy ha az nem megy, akkor még jobban kell figyelni.

 Jövőre állítólag a tér átalakítása már készen lesz, akkor lesz Mácsai színháza éppen 15 éves. A mai benyomások alapján is elmondható, hogy a színház társulata jó energiaszinten és hangulatban áll készen az idei évadra.

"Az aranykor most van." Ez az állítás (vagy egy nagyon hasonló mondat, nem jegyzeteltem) hangzott el Mácsai Pál tegnapi megnyitó beszédében az Örkény színpadán. Ezzel a kijelentéssel a társulat tavalyi teljesítményét nézve csak egyet tudok érteni. (lsd. az Évadértékelőt) "Örülni" a kulcsszó, mondhatjuk Esterházy Péterrel.

 A tavalyi 242 előadásból természetesen elenyészően kevés az, amit egy ember láthat (ha a világosítókat nem számítjuk). Egy-két alkalommal megtekintettem eddig a teljes repertoárt (pusztán a Két néni adósság még) és nem kétséges, hogy az Örkény jól teljesít, a 95%-os nézettségi mutató valós, ténylegesen telt ház előtt mennek az előadások.

A színészeknek, a színház szervezőinek és a sajtó képviselőinek megtartott tájékoztatón elhangzottak azok az alapvető információk, amelyek persze az Örkény honlapján is fent vannak, de ennél azért több is történt. Egyfelől láthattunk néhány színészt (Szandtner Annát, Takács Nóra Diánát és Znamenák Istvánt, a Nemzetiből átmentett új tagot) énekelni, másrészt a többi színészt megtekinthettük próbaruhában, a nézőtér első soraiban csoportosulva. Onnan tekintgettek a civil ismerős vagy ismeretlen külső szemlélőkre és fotósokra. Mintha nem ez lenne az a helyzet, amelyben a legotthonosabban mozognának, de eltűrik, mert kell ez is. Mácsai Pál, mielőtt a tudnivalók részletezésébe kezdett, kiemelte, hogy szándékosan jött farmernadrágban. (Én szintén majdnem abban jöttem, de aztán meggondoltam magam. Ez teljesen lényegtelen persze.) Az Örkényben "nincs kötelező egyenruha" a színészeknek, a színház lényegével ellentétesnek tartja Mácsai a ceremóniázást vagy túlzott formalitást - emelte ki az igazgató. Voltaképp a fekete póló és zakóhoz tényleg jobban passzolt volna egy fekete nadrág, de miután Mácsai az Mácsai, egészen mindegy, hogy miben jelenik meg, valószínűtlen, hogy bárki ügyet csinált volna ebből. Azt hiszem, hogy Mácsai is tudja, hogy a kutya se foglalkozott volna éppen az ő nadrágjával, ha nem teszi szóvá, hiszen elfogadott személyiség, nem megosztó. Kicsit sem. (A nézőtéren látnivalóan mindenki tudta, hogy mire gondol, miért érdekes a ruha - lsd. a Nemzeti új társulatának fotóját.)

A bemutatókról beszámolt több hivatalos oldal is, a szinhaz.hu például - itt azért annyit említenék, hogyha valaki rápillant az októberi műsorra, akkor maga is megállapíthatja, hogy az Örkény nem a Kék angyallal nyit, hanem a kuriózumnak/nagy dobásnak/bátor vállalásnak/színháztörténeti jelentőségű eseménynek vagy esetleg "menjünk fejjel a falnak" húzásnak is minősíthető Zsótér Sándor féle Meggyeskerttel. Lehet, hogy a sorrendnek praktikus oka volt. Mondjuk: nem akarták megtörni a Meggyeskert próbafolyamatát és csak utána adtak még egy hetet az előbemutatott Kék angyalnak. De ennél fontosabb szerepe is van ennek. Fontos a Cseresznyéskert néven több mint száz éve ismert darab újrafogalmazása, amely azonnal megnyilvánul abban is, hogy visszatérnek  az eredeti címhez. A Meggyeskert természetesen Zsótér alkotótársának, Ungár Julinak a fordításában lesz hallható.

Az előadás díszletében volt maga ez a sajtótájékoztató is - akinek illúziói vannak (csak azoknak lehetnek, akik sosem láttak Zsótért), nekik előre mondom, hogy ne számítsanak valami romantikus kert-nemesi udvarház-festői szobabelső díszletre. Ez nem "a remény színháza", feltehetően agyalni kell majd, hogy miért olyan a díszlet, amilyen. Bízom benne, hogy majd kisütök valamit, van még addig egy hónap. Így ránézésre nem tűnt túl otthonosnak a tér, nyilván nem véletlenül. Mindenképp ez lesz az október nagy eseménye (nekem). (Nagyon remélem, hogy nem az, hogy közben Eszenyi elveszti a Vígszínházat. Esetleg épp az Alföldi-előadás premierje napján, amikor történetesen lejár a 60 nap döntési idő...)

Az Örkényre idén tehát egy még jobb év vár, hiszen tavaly a 95%-ot úgy érte el, hogy az igényes nézők igyekeztek a Nemzeti repertoárját megnézni és ha ez a kényszerhelyzet nincs, nyilván lett volna ez a nézettség akár 98% is. Idén visszakaphatja az Örkény, amit elvesztett tavaly. Vidnyánszky Attila maga jósolta meg  decemberben azt, hogy a nézők visszavándorolnak a pesti három legjelentősebb művészszínházba (Örkény-Katona-Radnóti). A nyilatkozatból úgy tűnik, hogy számára ez természetes folyamat, nem fájlalja - én is biztos vagyok abban, hogy ez fog történni. Lehet, hogy ezen a ponton teljes szakmai konszenzus is kialakulhat, mindenki sejti, hogy honnan hova mennek majd a fővárosi nézők...

Nem annyira hosszan, de szó volt az Örkény tavalyi nagy fegyvertényéről - az IRAM-ról, a diákokat a színházba beszoktató drámapedagógiai foglalkozások soráról. 1500 diák vett benne részt, ami szép nagy szám, tekintve, hogy ez egy 3-4 órás foglalkozást és az előadások utáni 1-2 órás levezető beszélgetést is jelent. Még nagyobb élmény tud lenni így a színház, ez nem is kérdés. Láttam ilyen foglalkozást, minden diáknak jól jönne, vinni kellene őket. Idén már hárman fogják a programot vezetni, így bővülnek a lehetőségek. Egyébként összesen tízezer diák járt a színházban, bízzunk benne, hogy a többi 8500, akik nem voltak a színház szervezésében egy foglalkozáson sem, szintén felkészülten ment.

Mácsai hangsúlyozta azt is, hogy jó viszonyban van a fenntartóval, sőt a kerület polgármestere is felszólalt és a szombati Örkény Kert-programon tevőleges részvételt is vállalt. Jó ezt látni, hogy lehetséges normális viszony. Immár 14 éve dolgozhat nyugodtan Mácsai az általa megszabott irányvonalon, ez azért nagy szám a jelen viszonyai között. Ráadásul egy éven belül a Madách tér megújjul, nem lesz parkoló, hanem lesz helyette egy kellemes park, ahol az Örkény színészei is kellemesen tudnak majd dohányozni, nem kell az árkádok alatt ácsorogniuk. Egy igazi kis éden lesz a tér, ahogy az Örkény is az a pesti színházi térképen. A béke szigete. Jó lenne, ha Mácsai pályázata még nem járna le egy ideig. 

Felmerült a stúdió kérdése is futólag - és ebben is egyetérthetünk, a tér felújítása közben v. után elgondolkodhatna az illetékes, hogy ennek a jó állapotban lévő társulatnak valóban kell még egy színpad.

A közel egy órányi találkozó után ment mindenki a maga dolgára, a színészek próbálni, a vezetőség értekezni, a fotósok-újságírók is lassan eltávoztak. Az évad visszavonhatatlanul beindult. Holnap: Örkény kert!

Tegnap visszavonhatatlanul megkezdődött az őszi szezon. A színház reflektorfénybe került már az augusztus huszadikai István, a király közvetítés kapcsán is, talán jobban is (és főleg másként), mint ami kívánatos, tegnap a Pozsonyi pikniken jó néhány színház megjelent, hogy műsorát propagálja, sőt volt egy majdnem-bemutató is. Igazából felújítás a Pesti Színházban. 

Michel Tremblay kanadai író joual (quebeci dialektus) nyelvű darabja 1968-ban íródott, a saját környezetében megfigyelt "working class" -beli nők életéről és problémáiról szól. A szegénység, műveletlenség, a törvényszerű lecsúszás fenyegető veszélye aktuális maradt azóta is, sőt a pesti nézőnek az is az eszébe juthat, hogy itt és most ezek a gondok még égetőbbek.Fel se tételezzük, hogy Kanadában nem kolbászból fonják a kerítést.

 A darab nem bővelkedik eseményekben, egy konyhában játszódik a cselekmény, ahol 2-13 ember beszél egymással. Társalgási dráma. Az, hogy komédia a műfaji megjelölése a színlapon és az idő nagy részében annak is érződik a Pesti Színházban, az lényegében egyedül a szövegen múlik. Nem állapíthatom meg, hogy az eredeti is ennyire tele volt-e poénokkal, mint Parti Nagy Lajos átdolgozása, de tény, hogy szinte csak a szöveg fordulatai azok, amelyeken mulathatunk. Amilyen romlottá a magyar nyelv válik a színésznők szájában. Helyenként angol szavak is belekeverednek, utóbbi lehet, hogy még a szerző leleménye - Quebec-ben ugyanis éppúgy a műveltség része az angol ismerete, nem beszélik az iskolázatlan emberek. 

Felmerül az emberben szinte azonnal a kérdés, amikor meglátja, hogy ezt a sok évig játszott előadást miért tűzték több év szünet után ismét műsorra. A mondanivalója aktuális, de vannak más hasonló témájú darabok, miért nem húztak elő a Vígszínház dramaturgiáján egy másikat? A színházi adattár alapján látható, hogy az előadás 13 szerepét 15 színésznő alakította, közülük megmaradt hét. Kútvölgyi Erzsébet, Börcsök Enikő, Hullán Zsuzsa, Igó Éva, Hegyi Barbara, Majsay-Nyilas Tünde és Venczel Vera a régi motorosok, hozzájuk érkeztek az új betanulók (Tornyi Ildikó, Pápai Erika, Szatmári Liza, Halász Judit, Szabó Erika, Hegedűs Barbara). Nagyon kevés olyan dráma van, amelyik közel azonos fontosságú szerepet ad sok színésznőnek. Michel Tremblay - állítólag - éppen ezért a színésznők kedvence, mert hálás szerepeket ír. Mindenkinek megvan az esélye egy-egy rövid monológ formájában (is) a saját személyes drámájáról szólni. Mert mindenkinek szörnyű mocsadék egy élete van, ez nem is kérdés, csak abban különböznek, hogy kinek mennyire sikerül mindehhez jó képet vágnia a többiek előtt. Nincs senki, akit irigyelhetnénk.

Az nem is kérdéses, hogy a darab leállítása óta van egy új közönség, amelyik látogatja a Vígszínházat és kíváncsi is lesz erre a darabra. (Mellékes megjegyzés: Eszenyi Enikő és csapata az elmúlt négy évben sokat tett, hogy legyenek új nézők, és lettek. Jól működik a Víg, tele vannak az előadások.) Sőt lehetnek olyanok, akik már látták és a megváltozott szereposztással megnézik ismét, hogy újra lássák kedvenceiket. Mert valóban színészdarab ez. Nem hoz lázba a történet maga. A főszereplő nyer 1 millió kupon-bélyeget, amelyeket csak akkor tud levásárolni, ha füzetekbe ragasztgatja. Erre a munkára hívja meg ismerőseit, szomszédait, rokonait. A bélyegezés közben beszélgetnek, személyes nyomorúságaik így kerülnek a néző elé. 

Egyértelmű, hogy a nézők a szereposztásra váltanak jegyet, ha találnak (találnak) olyan neveket a színlapon, akit szeretnek, akkor megnézik a darabot, ha pedig nem - önmagában a sztori nem fogja őket a Pestibe bevinni. A tegnapi előadás, amely premiernek számított, de már megelőzte több nyilvános bemutatkozás a hét korábbi napjain, azt mutatta, hogy az előadásban a Víg női válogatottja  üzembiztosan dolgozik, összeszokottan. Sőt még az az érzésem is támadt, mintha néhányan örülnének a darab feltámadásának, mert szeretik ezt játszani. Az, hogy ki mennyire ragadta magával a nézőket, ez erősen szubjektív - egészen biztosan függ attól is, hogy ki melyik színészt mennyire ismeri és szereti.

Mint említettem, minden színész kap egy-egy magánszámot, amikor a fény csak őt világítja meg és a közönséghez beszélnek. Ezeknek a betéteknek a sikeressége változó volt. Hasonlóan működik ez, mint ahogy az operában is, az énekesnek egyik este sikerül a közönséget megfogni az áriával, másszor nem. Ez színészfüggő is, sejtem, hogy van akinek többnyire mindig bejön a mutatvány. Hogy ne fussak meg gyáván, ha már írom ezt a blogot - kiemelem azokat, akik NEKEM a legjobbnak tűntek, azaz akik szerintem a legjobban életre tudták kelteni saját figurájuk sorsát és az előadás alatt végig benne is maradtak a szerepükben. Az én toplistámon első helyen egyértelműen Majsai-Nyilas Tünde van a tegnapi előadás alapján. Persze Remete Krisztina jelmeztervező nagy segítséget is adott neki. Ráadott a proli asszonyra egy szürke melegítő-overallt, hosszú cipzárral, műanyag papucsot, amelyet egy piros ragasztószalag tart össze. Néha kivillan lyukas zoknija. Kapott ehhez egy kerekes bevásárló táskát is, amelybe az előadás teljes időtartama alatt lopkodja a kupon-füzeteket. Részt vesz a beszélgetésben, irigykedik a nyertes szomszédasszonyra, igazságtalannak tartja, hogy a nyereményjátékokon mindig csak kevesen nyernek, a többieknek nem jut semmi. Nehezen fejezi ki magát, megküzd a szavakkal, és ez a küzdelme számtalan poént hordoz. Hálás a szerep kétségtelenül és Majsai-Nyilas Tünde odateszi magát egészen. (Nézzétek meg az Esterházy-előadásban, a Házi Színpadon, ott csak ő szerepel. Bírja a feladatot.) Nagyon erős volt a monológjában Börcsök Enikő is, aki sokkal többet beszél, mint Tünde, elvileg kissé fontosabb is a szerepe, de sokszor elsikkad (rendezőileg hátraültetve) a többi nő között. Sok a szöveg, és az nagyrészt  small talk. A legtöbben megfeleltek a darab követelményeinek és akik - szerintem - kevésbé, azokat meg nem emlegetném. Nem csak azért, mert ez egy ajánló-blog, én meg nem vagyok az MGP, de könnyen lehet, hogy te aki ezt most olvasod, épp őket fogod szeretni, mert tegyük föl, épp miattuk jársz a Vígbe. (Kommenteket nyugodtan lehet csatolni.)

Az előadásból a kedvenc jelenetem feltétlenül az volt, amikor úgy 20 perc játékidő után, váratlanul a realista-jellegű társalgási helyzet először bomlott meg.  A világítás megváltozott és öt szomszédasszony (Tornyi Ildikó, Hegyi Barbara, Majsai-Nyilas Tünde, Hullan Zsuzsa, Börcsök Enikő)  hirtelen kórussá vált, ahogy a görög drámákban megszokhattuk, hexameterben beszélték el, hogyan telik el a főállású feleségek élete a taposómalomban. Ebben a pár percben valóban megjelenik a tragikum, hatásosan, mivel szövegpoénok kíséretében. Több erő van ebben a részben, mint a további két és fél órában felületesen felvázolt életképben. A legjobb szándékkal sem tudtam tragikusan felfogni a főszereplő veszteségét,  bélyegeinek ellopását-elrablását, de igazi komédia sem volt. És nem is az az előadás, amelynek szereplőit nézve magunkra ismerhetünk. A Pesti Színház minden nézője jobb helyzetben kell, hogy legyen e nőknél, akik között esetleg három lehet, akikről egyáltalán elképzelhető, hogy életük folyamán esetleg elvetődtek már színházba. A nyereményjátékok iránti túlzott lelkesedés sem igazán jellemző ezekre a nézőkre, valószínűtlen, hogy a közönség túl nagy része alapítaná a jövőjét egy esetleges lottó ötösre, vagy egy kaparós sorsjegyre. Nem hinném, hogy a termékbemutatók népe az, aki a Vígbe jár. Nem gondolom, hogy a felvázolt központi probléma igazán húsba vágó - az igazán fontosak mind mellékesen kerülnek szóba éppen a rövid monológokban, nem azok körül bonyolódik a történet.

Műbalhé az, amit látunk, amiről tíz perc múlva el is feledkezünk, még akkor is, ha netán jól szórakoztunk közben. (De ne becsüljük le azokat, akik kifejezetten szórakozni és felejteni járnak színházba.) Vagy esetleg előadás után még számolgathatjuk azt, hogy a valóságban 13 ember mennyi idő alatt ragasztana fel 1 millió bélyeget a kuponfüzetekbe.

Végezetül álljon itt a darabból a hexameteres rész, amelyik nekem a leginkább tetszett - és a jelenlegi szereposztás és a teljes szöveg linkje is.

Vigyázat, az előadásban és e szövegben is vannak trágár kifejezések. A felelősséget ezennel áthárítom Parti Nagyra, ő pedig tovább passzolhatja a labdát a szerzőnek, ha akarja.

Íme:

"AZ ÖT NŐ: Ó, kibaszott, mocsadék élet! Hétfő, kora hajnal...

LISETTE: Mikor a kelő nap rózsaujja fölkel és megcirógatja a rétek virágát, dicsérjük urunkat boldog énekünkkel, és fiókáinkat kik csőrük kitátják...

A TÖBBI NÉGY: ...csörget a vekker a kurva, tántorgok ki az ágyból, gyomromig is fölszúr a hideg kő, állok a gáznál, gyújtom a lángot, piritós, kávé, hát mi a lófasz volna a brekföszt? Manna e rossz fizetésből?

Serceg a bamba család, mint békön serceg a zsírban, enni, mosakszani gyorsan, és már "báj, mami", futnak...

MARIE-ANGE: Az én uram, az aztán nem fut. Az munkanélküli. Döglik nekem délig.

AZ TÖBBI NÉGY;: Végre kicsit csönd, aztán mint a bolond güri délig, vár a mosás, a tömérdek szennyeshóbelevancunk, 
zokni, trikó, gatya, jogging, ing, bugyi, mittudomén, mi? Sikkan a gőz, a kidörzsölt mancsom lángol a lúgban, 
s önnön centrifugámként már magamat facsarom ki, "nesztek a vérem ebédre, ma nem volt főzni időm mást", 
mindegy, mondják, csak hol a gombóc, s mért csupa maggi? Ámde zabálnak, disznóól a lakás a nyomukban, 
s mind elgóznak a búsba a kölkök, s egy se segítne elmosogatni a sok szart, túrni a zsírba könyékig, 
s egy se a padláslépcsőn, hogyha teríteni mennék, istenem, én már felkötném magamat bizonyisten, 
lógna anyátok a rongyok közt mereven vacsoráig, ...jézusom én itt lógok, s mindjárt itt van a férjem, 
mi a szart főzzön az ember minden nap vacsorára? Este van, este van, esznek, mind a család hazajött már, 
tiszta ideg kicsi-nagy, bőg, hisztizik és öli egymást, aztán jön a film, az a jó, csönd lesz, nézzük a tévét. 
Kedd!

LISETTE: Mikor a kelő nap rózsaujja fölkel...

ATÖBBI NÉGY: Brekföszttel, piritóssal, színugyanazzal a szarral kezdődik s telik estig a kedd is, "szaggat a lábam, 
máma vasaltam", kábé ennyi a változatosság, meg hogy a film más, ámbár felinél úgyis elalszunk. 
Szerda a soppingdéj nap, tök tropa tőle a vállam, talpalok és cipelek feszt, lóg a belem vacsoráig. 
Így telik el dettó a csütörtök, és jön a péntek, összekapunk az urammal, végigüvöltjük a gangot, 
szállnak a kurvaanyádok, tányérok, hamutartók, még egy-két pofon is száll, aztán nézzük a Dallast. 
Félőrült, visitó kölkök közt múlik a szombat, mind a nyakamban lóg, és szívja a vérem, 
bezzeg az apjuk, az állat csak nyomkodja a tévét, szólni se hagyna magához, kuss, pihenek, kiabálja. 
Akkor már, noha szörnyű, mégis jobb a vasárnap, bár mi a jobb? mi a lófasz jobb? csak a sírba' lehet jobb! 
mind az egész familyt fölnyomni a buszra vasárnap, s menni a nagymamikához, fincsi családi ebédre, 
ó, hogy utálom anyósom, persze e nagyszerü asszony jobban főz a menyénél, mindene jobb a mocsoknak, 
ott smúzolni napestig, nézni apósomat önnön 
vicceitől kipirultan nyála között kacarászni, 
s hányni magamban, nyelni a mérget, míg beledöglök, jaj, de utállak benneteket mind-mind velem együtt, ó, kibaszott mocsadék él...:"

Tervbe vett, megnézendő előadások:

Szept.7-14: Vidéki színházak fesztiválja - Thália

Szept.6 - Maladype - Macbeth - Trafó

Szept.26. - Nemzeti - Vitéz lélek

Szept. - RS9 - A zlíni bőröző

Szept.18. - Szkéné - Bányavíz

Szept. 27. - Szkéné - Titkaink

Alföldi rendezéséről az utóbbi időben boldog-boldogtalan véleményt nyilvánít. Divat lett látatlanban is ítélkezni, miközben számomra evidencia, hogy még a TV közvetítés megtekintése után sem lehetett magát az előadást egészében megítélni. (A lányom, akit vittem, teljes egészében elutasította a TV-ben látható produkciót, viszont tegnap a helyszínen nagyon bevonódott és három szereplő pedig egészen a hatása alá kerítette – Szemenyei János, Schneider Zoltán és Tompos Kátya. Pont ez a három, ebben a sorrendben.)

A közvetítésből is átjött a rendezői koncepció nagyrészt és a színészek énekesi teljesítményéről is lehet érdemben beszélni, de sok eleme volt a rendezésnek, amelyik csak a helyszínen vált egyértelművé. Ne is beszéljünk arról a különbségről, hogy más hangulata lehetett a Dóm téren a csillagos v. csillagtalan égbolt alatt nézni az előadást, mint tegnap a zárt Arénában, amelyik szintén majdnem tele lett a főpróbára. A tömeg, amelyik kulcsszereplő az előadásban, szintén kevéssé jól érvényesült a képernyőn, most látszott csak, hogy mennyi befektetett munka van az előadásban.(Rengeteg! Együtt van a csapat, a főszereplők és a mellékszereplők is összhangban mozognak.)

A darab tegnap este viszont főpróbaként került a nyilvánosság elé. Kritikát írni nem is igazán illik próbáról – persze én azt nem is tervezem, ez csak egy beszámoló és a TV közvetítés kapcsán írt gondolataim kiegészítője. Mert hozott ez a tegnapi este új gondolatokat.

Tegnap este még fogalmam sem volt arról, hogy odáig is eljutunk, hogy a rendező ellen megint tüntetést fognak szervezni. Lesz ugyan ellentüntetés is, de így is elgondolkodtató, hogy akinek nem tetszik Alföldi színházról való gondolkodása, történelemszemlélete, vagy akár személyisége, miért nem válik passzívvá. Egy kétmilliós városban miért ne lehetne helye ennek az előadásnak, ha egyszer van, aki megveszi a jegyeket rá? Nem veszik észre Alföldi támadói, hogy minden ostoba nyilatkozattal még annál is szimpatikusabbá teszik a mindig kulturáltan, gyűlölködés nélkül nyilatkozó rendezőt? Annál is több figyelem fordul az irányába és még olyanok is jegyet vesznek az előadásaira, akik egyébként nem mennek színházba. Ha el akarták volna hallgattatni, ezerszer jobban működött volna az, ha levegőnek nézik. Ezek a tüntetések  egy még intenzívebb előadást és lelkesebb közönség-reakciókat fognak eredményezni. Mert aki a mai előadásra kifizetett harminc- vagy akár csak négyezer forintot is, az feltehetően nem ellendrukkernek megy oda. Annyira nem állnak jól Alföldi ellenzői, hogy befizetve tegyék tönkre az előadást. Ezt remélem. Ha lenne is ilyen törekvésük: annyi biztonsági ember állt a nézőtéren elosztva tegnap is,hogy nem hiszem, hogy a hepciáskodók sokáig zavarhatnák a produkciót. A nézőtéri biztonságiak összekötnek magával az előadással, amelyben a tömeget hasonlóan öltözött (de papi inges és napszemüveges) őrző-védők tartják kordában, 

A tegnapi (részben fizető, részben protokoll) közönséget kicsit lagymatagnak éreztem, nyilván erősen függött a nézők lelkesedése attól is, hogy ki hol ült, eltakarta-e előle a színpadot részben az előtte ülő feje (hát én így jártam, sebaj), vagy netán folyamatosan dobogott a mellette ülő (még ez is volt). A mai előadáson felfokozottabb lesz a hangulat, biztosra vehető és még az is lehet, hogy néhány színészből újabb energiák fognak felszabadulni.

Az Aréna nem igazán tűnik alkalmas térnek színházra, márpedig ez az előadás színház volt, nem koncert. Úgy is nézték az emberek, aránylag rövid tapsok törték csak meg az előadás menetét. Igazi lelkesedést én csak a régi előadás két résztvevőjének megjelenésekor (Varga Miklós, Nagy Feró) és Szemenyei János fellépésekor éreztem ki a közönség reakciójából. A feszült csend azt mutatta, hogy erősen figyel mindenki, de felajzott állapotba nem kerültek, ami nem is csoda, hiszen az egész Alföldi-féle koncepció nem mutat fel senkit, akiért lelkesedni lehetne. Élőben sem éreztem, hogy akár Koppány, akár István egy olyan népvezér lenne, aki után önszántából tódulhatnának az emberek. Nem is tódulnak. István iránti engedelmességre az egyház erőszakkal kényszeríti a népet (ez nem különösebb túlzás, pusztán a kifogásolt vörös keresztek túl didaktikusak, de ez egy musical, amihez a látványosság hozzá tartozik). Koppány emberei ugyan nem erőszakosak, ők önkéntesen korteskednek a saját emberük mellett. Ez a különbség kétségtelenül látványos, de ettől még Koppány nem válik szimpatikusabbá vagy erősebbé. Nem lesz a mi emberünk. Az, hogy Stohl hangja elég-e a szerephez, illetve a színész személyisége, a hozzá tapadó celebség (és persze a baleset) a legtöbb bírálatnak központi eleme. Én azt hiszem, hogy Alföldi a szereplő kiválasztásakor számolt ezekkel a tényezőkkel,  pont erre volt szüksége. Az Arénában élőben még kevésbé tűnt jelentősnek (akár színészileg, akár énekesileg) Koppány. István az élő előadáson is többnek tűnt nála, most is egy érzékeny és nem hatalomvágyó embernek, aki ki van sorsának szolgáltatva, legszívesebben ő is hagyná a politikát. Kényszerpályán van,  olyan áldozat, mint Koppány.

Míg a harminc évvel ezelőtti előadás hősöket tudott elénk tenni, most csupa antihős van jelen. Az élő előadás megerősítette benne azt, hogy vélelmezzem: Alföldi szándékosan a testvérharc, pártoskodás ellenzőit emeli ki. Blaskó krónikása és Tompos Kátya Rékája az, akik a legszebb pillanatokat szerzik. Ha valaki nem találja elég pozitívnak a rendező mondanivalóját, keresheti itt. Ők eléneklik a szerepüket, nyomatékosan lépnek fel a béke mellett. (Persze Udvaros Dorottya is nagyszerű, erőteljes, de az ő jelenetei mégsincsenek rendezőileg annyira kiemelve, mint Kátya megszólalásai, aki még a kivilágított nézőtéren is egyszer körbemegy, legalábbis az első szektort körüljárja.)

A másik gondolat – illetve vigasz azoknak, akik sehogy sem tudják Alföldi történelmi tablóját szívesen fogadni, nem szívesen látják a magyarokat koronába zárva: ugyan börtönnek mutatja a rendező az országot-államot jelképező koronát, de mindenkit együtt zár bele. Pogányokat és keresztényeket, élőket és holtakat, lázadókat és elnyomókat. Mind együtt vannak. Közös a sorsuk. És: mindenki a múltat képviseli. A krónikás kívül marad, aki a jelen embere (talán). Mivel az előadásban a szereplők nagyon sokszor jönnek-mennek a nézőtéren át, kétszer is felkapcsolják a nézőtéri világítást, azaz néhány színházi eszközzel igyekeznek minket bevonni – még mindig nyugtathatjuk azzal magunkat, hogy a múlt ilyen volt, tele pártoskodással, viszállyal – de minket nem zártak be, mi, akik az előadás résztvevői vagyunk, szabadon elmehetünk és nem vagyunk arra kényszerítve, hogy éppolyan csürheként viselkedjünk, mint Alföldi tánckara. Mi lehetünk gondolkodó emberek is, ilyen v. olyan véleménnyel a MEGNÉZETT előadásról és próbálkozhatunk esetleg a békés egymás mellett éléssel is. Elviselve azt, hogy felebarátunk szereti Alföldi színházát vagy netán épp ellenkezőleg, allergiás lett rá.

Az előadás végi közös himnusz-éneklés, melybe a nézők egy része is bekapcsolódott, katartikus volt. Ez a közösségi élmény TV-n nem is jöhet át. A „megbűnhődte már-e nép a múltat s jövendőt” sornál ismét felkapcsolt világítás ugyanúgy azt a vágyat fejezte ki, hogy ideje lenne egy új fejezetet nyitni és véget vetni a viszálynak.Az a szörnyű, hogy az előadás a rendező békés szándéka ellenére mégis megosztó lett.  Az, hogy a békevágyat mégsem osztja mindenki és tüntetnek, egyértelműen sejteti, hogy az előadás mondanivalója még sokáig aktuális lesz és a produkció akár jövőre felújíthatóvá is válik Szegeden, lesz rá érdeklődés.

Alföldi Róbert „Bánk bán junior” c. előadásának eredeti bemutatója egykor (2009. július 11.) Szentendrén volt a Művészetmalomban. Ez a nagy visszhangot keltő „medencés verzió” gyorsan átkerült a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadára. Tegnap ez a Nemzetitől már elbúcsúzott, de még ereje teljében eltemetett előadás a Ferenczy Múzeum és a Szentendrei Nyár Szervezésében, „ A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz” című kiállításhoz (Gertrudis 800 éve halott, a Bánk bán ősbemutatója 180 éve volt)  kapcsolódva ismét újjáéledt haló poraiból, ha nem is egészében. Szárazon maradtak a színészek, mivel az előadás egyik fő motívuma, a medence, amely köré szerveződött a színpadi cselekmény nagy része, hiányzott. Szerencsére szárazon maradtak a nézők is, mert a késő délutántól szemerkélő eső éppen időben, nyolc óra húsz perckor varázsütésre megállt és nem is kezdett rá ismét. Nem kis feszültségben teltek el minden résztvevő számára a kezdést megelőző órák és a mai második előadás előtt is hasonló hangulat várható - az időjárásé lesz az egyik főszerep.

(((Nem tudom, hogy ez a megjegyzés milyen következtetések levonására késztethet bárkit, netán arra, hogy Alföldi megbabonázta az Égieket és elérte, hogy épp a Ferenczy Múzeum udvara fölött ne essen. Egy másik lehetőség viszont az, ha ragaszkodunk a spirituális magyarázathoz, hogy ott fent úgy látszik, annyira nem utálják Alföldi Róbert „klasszikusokat megbecstelenítő”, „nemzetgyalázóan” modernizáló rendezéseit, hogy egy jól irányzott villámmal, dörgő fellegekkel vagy pusztán esőszitálással egyszerűen elintézzék az előadását és szétkergessék a nézőit. Az utóbbi hetekben rázúduló kommenteket olvasva, már akármi elképzelhető. A műsornaptárat látva a rendező folyamatosan dolgozik és sok mindenre lehet ideje, de a kommenteken dühöngeni valószínűleg nincs. Ezt a rengeteg indulatot látva, nem tud más eszembe jutni csak Ady és az ő Muszáj Herkulese. Ha lenne még Önök kérték, szívesen megrendelném ezt a verset, Alföldi szavalatában.)))

Az előadás lement, sőt időben fejeződött be és még az utolsó HÉV-et is kényelmesen el lehetett érni. (A színészek a hatalmas érdeklődésre való tekintettel mára is bevállaltak egy pótelőadást, a jegyek elfogytak – csak a legelszántabbaknak ajánlom, hogy pótszék reményében azért próbálkozzanak. Ez néhány kitartó embernek tegnap is sikerült, időben kell odamenni. )

 Milyen ez a medence nélküli Bánk?

A medence azért hiányzott az előadásból, mert a helyszínen lehetetlen volt a beépítése, keskeny játéktér maradt a 150 nézőhely mellett így is. (Bár meglett volna a varázsa annak, ha az egész díszlet marad és mindössze húsz ember fér be, ahogy néhány top-Zsótér előadáson történik, de talán ez így mégis ésszerűbb megoldás volt.) Kompromisszumokat vállaltak tehát, az udvari fal tetején volt a kezdőkép. A Nemzetiben jóval kisebb volt a különbség a játéktér két szintje között, ott lehetett látni a fent zenélőket is, itt csak azokat, akik a fal tetején egészen előre jöttek. A közönséggel egy szinten, a fal melletti díszkert-sáv (három növendék fa, néhány cserje) és a három kőpad az, ami leginkább hasznosult, ez következett a helyszín adottságaiból. A fal megmászásával próbálkoznak többen is, ez a gesztus pótolni hivatott a vizes vergődő jeleneteket. A szereplők helyzetének reménytelensége így is, úgy is kifejeződik. Medence nélkül persze a fürdőruhára vetkőzés nem volt annyira indokolt. Mivel hideg szélben ültünk, civil gondolataim támadtak  - elkezdtem sajnálni a színészeket. Radnay Csillát, Bánfalvi Esztert és Földi Ádámot - nem pedig Melindát, Gertrúdist és Biberachot, ezt be kell ismernem. (A medencés előadás persze keményebb, így fuldokolnia senkinek nem kellett.) Egy mikrofon és dobfelszerelés, ez az, ami még  látható a lenti térben.

Vagy az emlékeim csalnak meg, vagy most valóban kevesebbet zenéltek a színészek, nekem mindenesetre jóval kevesebbnek érződött. Akár azt is el tudom képzelni, hogy Alföldi ténylegesen visszavett a rockzenéből, számolva azzal, hogy más összetételű közönség előtt fog most az előadása szerepelni. A szakmai nézők már megnézték az előadást frissen, az elmúlt években a célközönségnek – középiskolás diákcsoportoknak – játszották, mindig várólistákkal. Jelenleg igazi „mezei nézők” jöttek, úgy tűnt, leginkább a környékről.

Az előadást másfél éve, egy szerda délután láttam, szakmunkásképzős gyerekek társaságában. Emlékképeim szerint ők jobban reagáltak, többet nevettek a poénokon. Most a közönség inkább az idősebbek közül került ki, harminc alattiak kevesen voltak. Érthető, hogy az alapvetően diákoknak, beavató céllal készült előadás poénjaira visszafogottabb válaszreakciókat adtak. Most is siker volt, de nem érződött benne az a plusz, a közönség rácsodálkozása a darabra. Ezek a nézők nem most ismerkednek a Bánk bánnal, van viszonyítási alapjuk, nem kapja el őket a történet.

A medence nekem tegnap nemcsak a praktikus szempontok miatt hiányzott. Persze azért is, mert izgalmas akciókat bonyolított körülötte a rendező. Nagyon sokan, sokféle okból másztak-estek bele, birkóztak és fulladoztak. Az előadás majdnem a legvégéig változatosan mutatta a használatát, egészen lenyűgöző volt. A hatalommal való kapcsolat is megjelent ezekben a helyzetekben, amely mindenkit megviselt. Alföldi Róbertnek nem az István, a király rendezése kapcsán jutott először eszébe, hogy a hatalom elpusztítja a birtokosait is. (Minél elvakultabb az illető, lásd szegény Gertrudis esetét, annál inkább így van ez. Ez most is világossá vált a néző számára.) Az eredeti előadásban éppen ez a medence fejezte ki és jelképezte a hatalmat és gazdagságot, most ehelyett nincs semmi, csak ez a fal. Persze, ez is vehető jelképesen, hogy már ez sincs.

Medencés háza jellemzően a gazdagoknak van, akiket irigyelni szoktak ezért. Legritkább esetben gondol bele valaki abba, hogy ezeknek a medencéknek van néhány árnyoldala is. Jó lenne egy ilyen medence, csak ne abban kelljen  a napi edzés-adagot leúszni!

Az Alföldi-rendezés segít belegondolni, hogy a hatalmasok élete sem fenékig tejfel. Ott vannak a korlátok, a kényszerűségek. Ez az, amit korábbi Bánk bán előadásoknál talán ennyire erőteljesen nem érezhettünk.

Ebben a legújabb verzióban a rendezői alapállás lényegében változatlan, a körülmények kényszere az, ami alakított rajta. A szereplők nagyrésze is változatlan (színlap), Szabó Kimmel Tamás helyett Sorbán Csaba az, aki II. Endreként fellép. Nem tudom, hogy a tegnapi előadás nézőinek hány fiatal színész volt ismerős, esetleg mindenki az újdonság erejével hatott sokakra. Egészen biztos, hogy szokatlan az, hogy minden szereplő egészen fiatal  - még mindig, 5 év után is.  A szereplők beállításában a megszokotthoz képest a legnagyobb eltérés Bánk bán esetében van. Ez a Bánk kicsit sem "Nagyúr", hiába hagyta bent a megszólítást Vörös Róbert dramaturg, aki sokat változtatott a szövegen, érthetőbbé tette, és jelentős húzásokat is végrehajtott. (Az ötödik felvonásból nem sok maradt.) A méltóság töredékei, vagy legalábbis a próbálkozás annak megtartására, még leginkább a királyné  szerepében maradt meg. Fehér Tibor Bánkja naiv, tapasztalatlan, persze szerelmes, de nagyon rosszul reagál Melinda tragédiájára. Ez utóbbi az eredetiben is így van, a modernizálás nem terjed ki a műnek erre a szálára, a megcsalás miatt a becsülete így is oda lesz. Ezen kívül Katona könnyítését nem tartja meg Alföldi: szó nincs arról, hogy Gertrúd kezéből csavarja ki a tőrt Bánk és szinte önvédelemből követi el a gyilkosságot. A hirtelen felindulás megvan, de az előre kitervelés is - hiszen a mai farmeres-kapucnis viseletnek nem része az, hogy valakinél csak úgy van egy kés is. Alapjaiban gyenge, bizonytalan hőst mutat fel most is Alföldi, éppúgy, mint István királya, ez a Bánk is csak egy közülünk, csak a sorsa-szerencséje más. Ez az a pont, ami miatt a nemzeti ereklyének számító színdarab meggyalázásával szokták/fogják vádolni. De mit tehetünk, ha a színház annak a világnak tartja a tükröt, amely létrehozza? Hol vannak a tiszta és bölcs hősök, akik magukat is feláldozzák, saját érdeküket háttérbe szorítva csak az ország érdekét szolgálják - hitelesen? Valószínűleg könnyebb lenne a remény színházát létrehozni, ha az alkotók maguk is átéreznék azt, hogy van távlat.

Szentendrén még lehet bizakodni, a nem egészen optimális feltételek között még él (ma egy második előadás erejéig) a Bánk. (Jó lenne, ha valaki más tartósan átmentené a medencés változatot, az lenne az igazi.)

Akinek ez a Bánk kevés, vagy ma nem ér rá, annak javaslom a kiállítás, sőt a Ferenczy Múzeum (egy éve van ebben az új épületben, Kossuth u. 5.) többi kiállításának megtekintését is. Sőt a hónap utolsó napjaiban fesztivál van, Szentendre éjjel nappal nyitva áll. 

A tegnapi bejegyzésemmel a tűzijáték alatt lettem kész. Sejtéseim beigazolódtak: az összes tévénéző 28-29%-a volt kíváncsi az Alföldi-rendezésre, míg az opera-közvetítésre csak az 5%. Még jó, hogy annyian is voltak, jobb műsoridőt érdemelt volna Bretz és társai. 

Az Alföldi-előadás végeztével én is átkapcsoltam az operára és mivel éppen azt a rögzített előadást láttam, még inkább szembetűnő volt az a különbség, ami egy szabadtéri nagyszínpados előadás és a tévés produkció között a műfajból adódóan feszül. (Azt ne is említsük, hogy másnak látszik egy előadás az első sorokból, mert ez is igaz.) A Margitsziget szúnyognépének tömeges jelenléte az előadáson tévén keresztül is átjött, nem tudom, hogy mit csinálnak Szegeden - ott a reflektorfényben csillogó bogárkák kevésbé domináltak. Helyenként azt éreztem, hogy az operának jót tett a közvetítés, egyes jelenetek jobban mutattak a képernyőn át.

Alföldi rendezése esetén ez az összehasonlítási alapom nincs meg, ugyanakkor világos, hogy ebből a közvetítésből magáról a szabadtéri előadásról csak hozzávetőleges fogalmat alkothatunk. Egy elég jó írást láttam az index-en, amelyik számos megállapításával egyet tudok érteni, de az előadás egyik legfontosabb összetevőjére, a tömegre vonatkozó megjegyzéssel nem. Ebből a közvetítésből szerintem nem derült ki az, hogy milyen a koreográfia, mennyire érdekes a tömeg mozgatása. Ez a közvetítés jó közeliket mutatott, kiválasztotta helyettünk az arcokat - lényegében a közvetítés rendezőjének az olvasatában mutatta be az előadást. Már az előadás elején nyilvánvaló volt, hogy ebben az előadásban ki van dolgozva a legtöbb szereplő közötti kapcsolat, drámának játsszák. Sok a csönd - ezért sokan bírálják Alföldit, megtöri a rockopera eredeti tempóját. Ezek mind szerepet játsszanak, sosem feleslegesek. Megváltoztat szereplők közötti viszonyokat, megnöveli a távolságot Gizella és István között, utóbbi nagyon messze van a párhuzamosan az MTV1-en látható Bretz-féle határozott, rendkívül magabiztos Superman-Istvántól, itt valóban egy kényszerből politikussá vált embert látunk, akinek semmi kedve ehhez az életpályához, de nem tehet mást, belemegy a nemkívánt helyzetbe, hiába tudja, hogy sok jó számára nem fog ebből kisülni. Az vesse rá az első követ, aki sose kötött még kompromisszumokat, nem hunyászkodott meg a családja, vagy a maga érdekében. István nem túl sármos pasas Feke Pál tolmácsolásában, bizonytalan és gyáva - de nagyon emberi a vívódása. El nem tudom képzelni, hogy valaki ezt az alakítást látva, milyen párhuzamot bír húzni közte és Orbán Viktor között. Vannak, akik persze látatlanban is képesek ilyen attrakciókra. Aki a lila nyakkendőre hivatkozik, az kereshetne ennél jobb érveket. Ezt a nyakkendőt inkább a püspöklila színhez lehetne kötni, amely a hatalom színe. Minthogy tévém nincs, nem annyira követem, hogy Orbán Viktor milyen színű nyakkendőkben intézi az ország dolgait. Feltételezem és remélem is, hogy van neki több is. Nekem ez a István szimpatikus figura volt, nem karizmatikus persze, nem a "szent király", hanem egy hivatalnok - de mégis egy érző ember, akinek elhittem, hogy szánja az ellenfél halálát. Sőt azt is, hogy legszívesebben átadná neki a feladatot.

Koppány szerepében Stohl András nem meglepő választás. Gyenge és kissé zavarodott ember a lázadó Stohl interpretációjában. Nem tűnik úgy, hogy lenne érvényes programja az ország irányítására. A ló feláldozása, az egész véres pogány szertartás nagyon távol van tőle. Idegen, felvett szerepnek tűnik - nagyon úgy érződik, mintha Koppány valóban trónra akar kerülni - a hagyományra hivatkozva-, csak nem tudja a hatalmat megszerezni. Ha szerencséje vagy több ereje van, akkor szívfájdalom nélkül legyőzné Istvánt. Bár az előadás elején a beállításból úgy tűnik, hogy nincs még lejátszva a parti, hiába esélyesebb István, a két szereplőt meghallva, az énekes teljesítményük alapján egyértelműen István a jobb, nem tudunk igazán Koppánynak drukkolni. Két eset lehetséges: nincs a mai Magyarországon egyetlen olyan énekes sem, aki Vikidál Gyulához hasonlóan egy átütő Koppányt formálhatna, akivel szemben Feke Pál Istvánja nyamvadt és félreállítandó figurának nézne ki. A másik és valószínűbb lehetőség: Alföldi jól ismerve Stohl adottságait, nem is akart egy erős Koppányt felmutatni. Ezzel a két szereplővel eleve nyilvánvaló, hogy csak azt mutatja fel, mindketten a politika áldozatai, még akkor is, ha egy ideig a politika formálóinak hiszik magukat. Ez nyugodtan lehet a rendező koncepciója. Az előadás lezárása, amikor a magyar szent korona rázárul börtönként a krónikáson kívül az összes szereplőre, egyértelműen ezt a gondolatot közvetíti. Mind a politika áldozatai vagyunk. Még a három úr is az, akik ide-oda helyezkedve próbálnak felszínen maradni. Hevér Gábor - Schneider Zoltán - Znamenák István hármasa piros-fehér-zöld ingeikben emlékezetes, jobban ki sem oszthatta volna Alföldi ezt a három szerepet. Rázárul a korona az elnyomókra, az egyház és a katonáság képviselőire, sőt a halottakra is. Ez nem figyelmen kívül hagyható.

 Fontos az, hogy az eredeti darabtól eltérően a Gizella által elkezdett "Unom a politikát" dal kiemelődik, az egész kar is énekli - felkapcsolt nézőtéri világítás mellett. Alföldit nem izgatja a darab eredeti 1983-as üzenete, nem akar a Kádár-Nagy Imre ellentétről beszélni, sőt nem venni észre azt sem, hogy durván aktualizálná az MSZP-FIDESZ ellentétet sem. Egyszerűen elege van, ahogy sokaknak szintén elege van az ország kettészakítottságából, hogy minden szempontot felülírjon valakinek a politikai állásfoglalása. Többről van itt szó, nem pusztán arról, hogy nem lehetett tovább a Nemzeti igazgatója.

A közvetítés alapján szeretni lehetett Tompos Kátyát Réka szerepében, bár a gyönyörű hangján kívül leginkább a tehetetlenség érzetét közvetítette. Mit tehet egy jóérzésű, ártatlan ember? Belőle is csak áldozat lehet. Blaskót hosszabban néztem volna, aránylag keveset mutatta a kamera. Aggodalommal figyeli a fejleményeket Gézaként, majd később krónikásként. Udvaros Dorottya Saroltja az erős ember, az aki leginkább tudja, hogy mit akar. Kezdettől fogva kézben tartja fiát, egy pillantásából is látszik, hogy mit gondol annak politikai okból köttetett házasságáról. Ha lenne a darabban erre tér, kibontakozhatna a két asszony konfliktusa is, amelynek csak a csíráját mutatja a rendezés. Erős nő Radnay Csilla Gizellája is, aki most kap egy szeretőt is. Nem is akármilyet. Makranczi Zalán tisztként, pár villanásban is jóval férfiasabb pasast mutat, kívánatosabbat Istvánnál. 

Nagy Feró és Varga Miklós feltűnése szerencsés húzás volt, felidézte az az egy jelenet is azt a hatalmas távolságot, amelyet Magyarország bejárt az elmúlt harminc évben. Eljutottunk a Trabantok korától a BMW-ig, ugyanakkor még mindig nem mondhatjuk el, hogy itt van már a Kánaán. Az, hogy a bezártság-érzete azonos-e - nos, ez már a befogadótól függ. Magyarország börtön? Ezt mondja Robi? Nem kötelező ezzel egyetérteni. Amíg szabadon mondhatja, addig nem az.

Tegnap lehetett választani az Istvánok közül, volt egy igazi sármos pasas, aki tudatosan a béke útján haladt és volt egy másik, a bizonytalan-tépelődő kényszerpolitikus államalapító. Mire vágyhatunk mi még?

Ma jelent meg a Fidelio, a színházak szeptemberi műsorával. Ugyan a nyári szezonban is volt színházi kínálat, sőt - mások szerint is -, mintha magasabb lett volna a színvonal, kevesebb a hakni, mégis más az ősz, amikor mindenkiben még él a remény, hogy az idei évad jobb lesz mint korábban. Az igazi kezdés persze inkább az októberé, de bőven lesz mit nézni már szeptember első napjaitól kezdve.

Az új évadtól én leginkább azt várom, hogy a korábbi két évadtól eltérően ne jöjjön semmi olyan radikális változás, mint amilyen a Budapesti Kamara megszűnése volt, az Új Színház átalakulása Újszínházzá - nem is beszélve most arról, hogy a Nemzeti Színház több mint húsz előadást számláló és még további közönségérdeklődésre is számot tartó repertoárja köddé vált. (Átmentődik a Mefisztó - de azért valljuk be, ez elég sovány vigasz, ahogy kevés az is, hogy a magánszínházzá alakult Játékszín néhány kamarás előadást továbbjátszik.) Hogy egészen egyértelmű legyek, nagyon drukkolok, hogy Eszenyi Enikő ne bukja el a Vígszínházat, amely számára nem pusztán egy akármilyen színház. Neki nem mindegy, hogy hol rendez és kikkel  és nekünk sem az, hogy Budapest legnagyobb prózai színháza milyen irányba fog változni. Jelenleg vannak előadások, amelyek a mához szólnak, a mi életünkről, vannak előadások, amelyek nem az egyszerű utat választják és mégis megtölti velük a hatalmas nézőteret. Vannak jobbak és kevésbé sikerültek, de összességében az érződik, hogy van koncepciójuk és együttesen működik a társulat. Luxus lenne egy mozdulattal ezt is eltüntetni. Semmi garancia, hogy akár hasonló színvonalú együttes is összeállhatna ismét.

És persze jó lenne, ha a független alkotók is időben megkapnák a pénzüket, megmaradna a sokszínű kínálat itt Pesten.

Konkrétan a szeptemberi műsorról:

A legfontosabb esemény kétségtelenül (számomra egyértelműen) a Vidéki Színházak Fesztiválja lesz a Tháliában. Szeptember 6-14 között 12 vidéki előadás látható, több olyan, amelyikről azt gondolom, hogy muszáj megnézni. (Kerekes Évát például látni kell az Édes Annában.) Részletek a programról itt.

Elég sok színház a szokásosnál előbb nyit, néhány darabjának keresettsége miatt már a hónap elejétől beindul az Operett, a Játékszín, sőt a Kamra is. A Virágos Magyarország, Heldenplatz, Rükverc, A mi osztályunk - csupa olyan előadás, amelyikre nehéz volt jegyeket szerezni, emiatt indokolt, hogy már szeptemberben műsorra tűzzék ezeket - most érdemes próbálkozni. A Kolibri 7.-én évadnyitó fesztivált tart szokás szerint és egy héttel később következik az első (csecsemőszínházi) bemutató is. A Madách leginkább a Mary Poppins játszásával lesz elfoglalva, 16 alkalommal megy majd a musical és így egy éven belül elérik a századik előadást. A Rózsavölgyiben lesz egy Gárdonyi-bemutató (Ábel és Eszter), és lesz még két előadás Az utolsó órából (Alföldi-Jordán), amelyekre nyilván nem lehet már jegyet venni. Aki Alföldit nézné, az Átriumban is próbálkozhat, ismét látható a Vaknyugat. Az Átriumban emellett a hónap végén lesz egy Macchiavelli Mandragóra bemutató is, Magács László rendezésében (benne Lázár Kati!), illetve a Magyar Dráma Napján Pintér Béla drámáiról esik szó (utóbbi programnak csak a címe adott, nem derül ki, hogy könyvbemutató lesz-e vagy beszélgetés). Pintérék Korcsulája majd okt.1-2-án nézhető meg itt.

A Szkénében a június Pintér Béláéké volt, a szeptember is az övé lesz nagyrészt. Most kell jegyet venni a Kaisers TV-re, a 42. hétre, a Tündöklő Középszerre, most megy. A hónap végén pedig jön az idei bemutatójuk, a Titkaink. Még tavasszal, egy közönségtalálkozón mesélt ennek a cselekményéről a szerző, majd kiderül, hogy azóta mit változott maga a darab. Csákányi Eszter és Stefanovics Angéla ismét fellép a társulattal, ami jó hír. Székely Csaba Bányatrilógiájának kedvelői most a Bányavirág és Bányavakság után megkapják a Bányavizet, amelyet Csizmadia Tibor a korábbi előadások szereplőivel állít színre. (Szerintem nem ez a trilógia erőssége, de az előadás akár javíthat is a darabon, láttunk már ilyet.)

A Trafóban lép fel a Maladype (Macbeth-Anatómia előadásukban Petrik Andreával), vendégszerepel Mundruczó lengyel rendezése (A Denevér) és idén náluk lesz Gergye Krisztián rendezésében a Színházi Kritikusok Díjának átadó ünnepsége. Mivel néhány esetben van átfedés az én "díjazottjaim" (lsd. évadértékelés) és a jelöltek között, drukkolni is fogok néhány embernek, hátha megkapják valóban ezt a kitüntetést. Tavaly a Znamenák rendezte gála különösen hangulatosra sikerült, azt nehéz lesz felülmúlni.

Aki Őze Áronra kíváncsi, az akár megnézheti az Aranytízben az Elling és Kjell című előadást, egyszer (szept.26.) műsoron lesz. A Belvárosi Színház is kinyit, mégpedig A szív hídjaival (László Zsolt és Udvaros Dorottya főszerepelnek). A Karinthy Színház idénre tervezett kilenc (!) bemutatója közül egyet már 12-én megtart (Én, Te Őt!). Ez egy szerelemről szóló komédia, Verebes István rendezésében, Bajor Imre szereplésével. Várhatóan lesz rá elég érdeklődő.

A Nemzeti Színház a hónap végén tartja az első előadást - kezdődik a repertoár felépítése a nulláról. Jön a Vitéz lélek, Tamási Áron darabja. Én a műsor kihirdetése után azonnal kivettem egy 1975-ben kivett példányt a könyvtárból. Erősen úgy tűnt, hogy én voltam a kötet első kölcsönzője, a darabot elolvasva aztán nem is csodálkoztam, hogy miért. Nem akarom a poént lelőni, elmesélni a történetet. A legmélyebb tisztelettel fogok adózni Vidnynszky rendezői zsenijének, ha ebből egy nézhető előadást tud majd csinálni. Magasra tette a lécet. Még a főszereplő (Trill Zsolt) helyzete sem irigylésre méltó, nemigen megy át a karakter fejlődésen, csak folyamatosan kész helyzetek elé kerül (menyasszonya hat évet nem várt rá és férjhez ment, szamarat vett és azt ellopták, hogy két fontos eseményt azért felsoroljak). A többi szerep kicsit sem hálás. Nehéz egy ilyen feladattal belelkesíteni egy formálódó társulatot, de nyilván semmi sem lehetetlen.  Az előadást persze megnézem, mert kíváncsi vagyok erre a "halálugrásra". Csodák vannak, sikerülhet. Miután az Alföldi-társulat tönkrement, akármit is teszünk, ez tény marad - most annak kellene szurkolni, hogy legyen helyette valami más, ami érdekes. A színház a pillanat művészete, nem tartósítható, törvényszerűen elmúlik. Jöjjön akkor ez az új korszak, legyen valami jó. Bizakodjunk. (Kár, hogy a Nemzeti műsortervét látva azért nem kis optimizmus kell hozzá.)

A Vitéz lélek sikerénél több esélye van annak, hogy az RS9 új bemutatója beüt. Tamási Zoltán írja és rendezi, egyik szerepét is játssza A zlíni bőrözőnek. Komédiának néz ki, érdekes lehet.

A Radnóti a szokásos "Színház hátulról programmal" tart tájékoztatót idei évadjáról huszadikán (17h), és a hónap folyamán már öt darabját műsorra is tűzi. Közülük én a Főfőnök és a Vágyvillamos megtekintését feltétlenül, a többit kisebb fenntartásokkal tudom ajánlani. (A legtöbb ember úgyis a szereposztásra megy, a színészeket választja. Sok jó színész van most is a Radnótiban.)

Az Opera a Falstaffal és a Giselle c. balettel kezd (lesz még Traviáta és A telefon is), majd októberben kezd  a repertoár tovább alakulni - A rózsalovag az, amelyik engem kifejezetten érdekel a műsorra tűzött előadások közül.

A Víg kimaradt a műsorfüzetből, nem is lesz túl aktív - látszólag, hiszen teljes gőzzel készülnek az októberi bemutatókra. (Lesz egy Alföldi-rendezés, a Danton halála, ha valaki ezt nem tudná még.) Szeptember 8-án Popfesztivál 40 címmel Eszenyi rendezéssel nyitnak, a későbbi előadásokra még elszórtan van hely. Ha valaki nosztalgiázna, és még szeptemberben, akkor most kellene jegyet vennie erre. 

Ez várható a próbaüzem-jellegű szeptembertől, akad néznivaló bőven.