Méhes László tavaly szeptemberben ismét megrendezte Hans Alfredson és Tage Danielsson darabját, a Picasso kalandjait Pécsen. Én a 2003-as bemutatót nem láttam a Pesti Színházban, addig halogattam, amíg aztán néhány évvel később levették a műsorról. Egész biztosan nagy siker volt és sok előadást megért, a szereposztása is vonzó volt. (Most érdekelni kezdett, hogy pontosan meddig játszották, de ahogy a legtöbb színház honlapján nincsenek archív adatok, a hagyományaira valóban nagyon ügyelő Vígszínház sem hagyja fent a régi előadások adatait. A színházi adattár, az OSZMI oldala a legjobb menedék, de ők sem közlik az utolsó előadás dátumát, mert a színházak ezt nem szokták bejelenteni.)
Summa summarum Méhes László egész biztosan felhasználta ennek a korábbi rendezésnek a tapasztalatait és az alapműtől sem rugaszkodhatott el egészen, amely kultuszfilm lett a hetvenes évek végén. De figyelembe vette a helyi adottságokat és a pécsi balett táncosait remekül hasznosította. (Felteszem, hogy a Pestiben ennyi táncos elem nem volt.)
Most szerencsétek van, további körítés nélkül csak erről a pécsi vendégjátékról lesz szó, amely szakmai körökben vihart (inkább: viharocskát) kavart, mert idén beválasztották a POSZT-ra. Kritikusok és szakemberek formálisan és informálisan is kifogásolták, hogy egy ilyen előadás bekerülhetett a legjobbak közé. Nem egy, nem két ember berzenkedett, esetleg vonogatta a vállát. Mások pedig kellemesnek minősítették, amelyet jó nézni, de nem hagy maradandó nyomot.
Ennyit tudtam az előadásról mindössze, amikor vasárnap beültem a zsúfolásig megtelt Tháliába. A mezei nézőket valószínűleg a darab vonzotta és így jöttek.
Engem majdnem végig lekötött az előadás, az elején egészen felvillanyozott spanyol-német-angol szavakból összeállított nyelve, amelyben sok a lelemény. Uhrik Dóra narrátorként egészen remek volt. A színészek közül számomra ő volt a legmarkánsabb, illetve a finn dizőz megszemélyesítője, Stubendek Kati. Ez persze nem jelenti azt, hogy a címszereplőt játszó Hajduk Károly netán gyenge lett volna. Mindössze az a különbség, hogy őt eddig fajsúlyosabb alakításokban is láttam, lényegében minden szerepében, amit Pesten játszott, így nem hozott új vonásokat, nekem magához képest nem mutatott fejlődést. Nagyon jó színész, érezhető a jelenléte, neki való a szerep, de a darab cselekménye körülötte történt, legtöbbször elszenvedő volt, nem aktív résztvevő. Az előadásban jópofa ötletek, gegek, a végtelenségig elhúzódó repetitívségüktől viccessé vált jelenetek sorakoztak. Amíg a debreceni előadás esetén a látvány számomra bántó volt, addig ebben az előadásban Rózsa István díszlete, Horváth Kata jelmezei, a filmes megoldások (nem derül ki, hogy kinek a munkája) összesimultak. Néha a filmes jelenetből ki-be jártak a szereplők a színpadra. Precízen és szépen oldották meg, film és színház szerves egységet alkotott. Ezt a jelenetet látva már az első felvonás közepére megértettem, hogy miért került be a POSZT-ra az előadás.
Mert ha tetszik, ha nem többféle színház-eszmény létezik. A nézők egy jelentős része csak kikapcsolódni vágyik, felüdülni.Ezt el lehet ítélni, el lehet fogadni, "alá lehet menni" ennek az igénynek, jobb esetben burkoltan meg lehet próbálni nevelni is a közönséget - de úgy tenni, mintha nem lenne így, nem célravezető.
Ez a Picasso nem akart mély gondolatokat ránk erőltetni, bár a művész és a művészet sorsának esetlegességéről beszélt, akár elemezhetően is. Ebben a (látszólag) felületes portréban is megjelent Picasso kora, a háború és a fasizmus képei, hol viccesen, hol nem.
Ez az előadás reményt adott – "esperanza"a legutolsó spanyolul elhangzó szó a szövegben is. Igen, vannak profi módon megcsinált, kellemes előadások vidéken is, amelyek igényesen szórakoztatnak. Az, hogy utólag mennyire marad velünk az emléke, más lapra tartozik, de akárhogy is, volt egy jó esténk és ez nem is kevés.
