Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (83) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (97) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (34) Ascher Tamás (27) Átrium (50) Bábszínház (35) Bagossy Levente (23) Bakonyi Marcell (26) Balatoni Éva (22) Balázs Andrea (20) Balczó Péter (40) Balga Gabriella (35) Bálint András (23) Balsai Móni (27) Bányai Kelemen Barna (26) Bán Bálint (26) Bán János (21) Baráth Emőke (24) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (55) Benedek Mari (65) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (32) BFZ (35) Bodor Johanna (20) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Böröndi Bence (22) Bretz Gábor (90) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (31) Centrál Színház (38) Chován Gábor (23) Csákányi Eszter (26) Cseh Antal (48) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (285) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (33) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (47) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (27) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (41) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (24) Erdős Attila (25) Erkel Színház (148) Évadértékelés (43) Fábián Péter (22) Farkasréti Mária (41) Fehér Balázs Benő (22) Fehér László (20) Fekete Ádám (20) Fekete Anna (22) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (27) Ficza István (27) Ficzere Béla (20) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (87) Fischer Ádám (32) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (64) Fodor Gabriella (33) Fodor Tamás (32) Friedenthal Zoltán (20) Fröhlich Kristóf (20) FÜGE (38) Fullajtár Andrea (38) Füzér Anni (20) Gábor Géza (90) Gálffi László (26) Gál Erika (53) Gazsó György (22) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (21) Göttinger Pál (47) Gyabronka József (21) Gyulay Eszter (26) Hábetler András (97) Haja Zsolt (44) Hajduk Károly (21) Hamvai Kornél (20) Hartai Petra (24) Hegedűs D. Géza (31) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (21) Hevesi László (22) Hollerung Gábor (30) Horesnyi Balázs (22) Horti Lilla (21) Horváth Csaba (33) Horváth István (42) Ilyés Róbert (23) Izsák Lili (29) Járó Zsuzsa (21) Jordán Adél (27) Jordán Tamás (25) Jurányi (85) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (28) Kálmándy Mihály (43) Kálmán Eszter (48) Kálmán Péter (41) Kálnay Zsófia (57) Kamra (42) Kardos Róbert (22) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (46) Kaszás Gergő (22) Katona (130) Katona László (33) Kékszakállú (69) Kerekes Éva (31) Keresztes Tamás (34) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (26) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (40) Kolibri Színház (26) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (46) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (24) Kovács István (55) Kovács János (23) Kovács Krisztián (28) Kovács Lehel (23) Kovalik (31) Kováts Adél (28) Kulka János (22) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (22) László Boldizsár (26) László Lili (22) László Zsolt (43) Lengyel Benjámin (22) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (28) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (37) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (105) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (48) Mészáros Béla (33) Mészáros Blanka (26) Mészáros Máté (25) Mészöly Anna (20) Miksch Adrienn (46) Miskolc (60) Mohácsi János (33) Molnár Anna (23) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (44) Mucsi Zoltán (50) Müpa (122) Nagypál Gábor (31) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (32) Napi ajánló (179) Németh Judit (24) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (38) Nyári Zoltán (38) Ódry Színpad (68) Ónodi Eszter (20) opera (31) Opera (636) Operakaland (44) Operettszínház (20) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (64) Orlai Tibor (107) Ötvös András (23) Őze Áron (28) Palerdi András (46) Pálmai Anna (33) Pálos Hanna (28) Pál András (51) Pasztircsák Polina (36) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (65) Pesti Színház (26) Pető Kata (33) Pinceszínház (27) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (26) Porogi Ádám (31) Purcell Kórus (26) Puskás Tamás (24) Rába Roland (25) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (60) Rajkai Zoltán (22) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (33) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (76) RS9 (29) Rujder Vivien (33) Rusznák András (22) Sáfár Orsolya (31) Sándor Csaba (37) Scherer Péter (36) Schneider Zoltán (37) Schöck Atala (57) Sebestyén Miklós (26) Sodró Eliza (27) Spinoza (21) Spolarics Andrea (22) Stohl András (35) Stúdió K (22) Súgó (73) Sümegi Eszter (25) Szabóki Tünde (26) Szabó Kimmel Tamás (20) Szabó Máté (53) Szacsvay László (25) Szakács Györgyi (21) Szamosi Zsófia (25) Szántó Balázs (21) Szappanos Tibor (32) Szegedi Csaba (40) Székely Kriszta (28) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (47) Szerekován János (30) SZFE (32) Szikszai Rémusz (29) Szilágyi Csenge (20) Szirtes Ági (31) Szkéné (61) Szvétek László (35) Takács Kati (20) Takács Nóra Diána (23) Takátsy Péter (29) Tamási Zoltán (27) Tarnóczi Jakab (21) Tasnádi Bence (37) Thália (109) Thuróczy Szabolcs (27) Tihanyi Ildikó (22) Török Tamara (29) Tóth Zsófia (22) Udvaros Dorottya (21) Ullmann Mónika (23) Ungár Júlia (21) Vajdai Vilmos (20) Valló Péter (30) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (25) Városmajori Színpad (21) Vashegyi György (36) Vida Péter (24) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (26) Vígszínház (60) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (34) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (57) Znamenák István (42) Zöldi Gergely (21) Zsótér Sándor (82) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

(Az előadás főpróbáját még csütörtökön láttam, az élet elsodort, vendégek miatt azon melegében nem tudtam megírni a benyomásaimat - így a nézőpont ismét változott, az előadás kapott immár egy négy napos távlatot.) 

Divinyi Réka a mába ülteti át Machiavelli (valamennyire talán) közismert művét, a Mandragórát. Az eredeti mű története - hasonlóan Boccaccio 150 évvel korábbi novelláinak többségéhez - képtelen ökörségnek látszik (egy férj beszéli rá feleségét arra, hogy mással feküdjön be a családi ágyba), de alkalmat ad mellékesen némi kiszólásra, társadalomkritikára, ami a pajzán téma mellett éppígy az eredeti mű szelleméhez tartozik. De a hangsúly akkor és most is mindvégig azon marad, hogy előadás közben szórakozzon a néző.

A Mandragórát egyszer láttam mindössze, 1991 szilveszter éjszakáján a Játékszínben. Be kell ismernem, hogy az egész szereposztásból mindössze Margitai Ági maradt meg élesen. Kis gondolkodás után még előjött Kézdy György alakítása is. Úgy, ahogy volt kiestek a többiek ( színlap: itt, Alföldi volt az ifjú szerelmes, Balkay Géza a barátja, sőt Hollósi Frigyes is szerepelt.). Nagy vágyam teljesült: egy szilvesztert akartam színházban tölteni. Miután ezt az estét irgalmatlanul untam, egészen elvette a kedvem magától a darabtól is, a színházi szilvesztertől meg pláne.Évente legalább 160 estét töltök színházban, de épp a szilveszterit kihagyom, mindig visszagondolva erre az előadásra, amely ezek szerint erős nyomot hagyott. Túlságosan is hajlik a darab a bohózat felé, nyakatekert nyelven és mesterkélt helyzetekkel. Nem az én világom. A színházi adattár másik két pesti Mandragóra-előadást tart számon, miközben 1958 óta vidéken összesen 23 alkalommal került színre. Ha ezt megnézzük, akkor ez mégis jelzi, hogy a mezei nézők sokasága számára vonzó ez a vígjáték, érdemes lehet újra elővenni.

Az Átrium friss változatát részben azért néztem meg, mert érdekelt, hogy mit lehet kihozni belőle 2013-ban, van-e érvényes átirata, megszólal-e valóban, másrészt mert  evidens volt számomra, hogyha Lázár Kati vállal valahol egy szerepet, akkor nekem meg kell nézni, nincs mese. (Ezek után nem meglepő, hogy ezen a főpróbán éppen őt éreztem a legmarkánsabbnak. Ha valaki elolvassa az Átrium honlapján szereplő interjút a szerzővel, akkor kisütheti, hogy ez az alkotók szándékával éppen egybevág. Én utólag olvastam ezt el, nekem átjöttek a szándékok nézés közben is.) 

Magács László rendezésében pár perc alatt kiderül, hogy most nem múzeum-színházban vagyunk, hanem "itt és most". Várakozáson felül sikerült a karaktereknek mai megfelelőt találni, ráadásul úgy, hogy a darab a vígjáték voltából nem veszített. Sőt, a kétszer 45 perc alatt végig NEM éreztem azt, amit az előző estémen is és sok más estén igen: jó, jó, de mikor lesz már szünet, mikor mehetek ki. Rendkívül gyorsan eltelt az este, minthogy megelevenedett a történet az ostoba férjről, a mindenáron hűséges feleségről, a korrupt környezetről.

Az előadás lényegében egy fekete térben játszódik, mivel a színpad elég nagy, állandóra el van helyezve négy külön helyszínt jelképező pár díszletelem egymástól tisztes távolságra. Egyszerre látható az összes helyszín. Nekem túl szellős ez a tér, hiányoltam valami egységes látványelemet, ami összefogná, illetve szerencsésebbnek tartottam volna, ha egyik helyszín a másikká átalakul. (Persze, praktikus okai is lehetnek e térszervezésnek, nem kell pakolászni, ami nagyon jó, jól szolgálja a filmszerűen pergő rövid jeleneteket - de valahogy túlságosan is nagynak tűnik az Átrium színpada a cselekményhez, amelyik mindig egy-egy kis szögletben bonyolódik.) Az, hogy talán ez az egy dolog van, ami zavart az előadásban, vagy pontosabban: nem éreztem igazán megoldottnak-kitaláltnak a látványt, ez másnap vált világossá, amikor Pintér Béla új előadását, a Titkainkat néztem (bejegyzés jön), amelyben egy egyszerű látványelem a térszervezést megoldja.  Valami ilyesmi hiányzott nekem, egy egyszerű, ámde hatásos ötlet. Természetesen van erre is magyarázat, nem zárom ki, hogy ezzel a mozaikszerűséggel a világ szétesettségére akarnak utal. Akármint is van, peregtek a jelenetek és nem untam meg az előadást, kicsit sem. 

Ha nagyon kezdem magam beleélni a kritikusi szerepbe, amit egyébként nem szeretnék, még két olyan dolog van, ami zavart, bár egyik sem magához az előadás minőségéhez kapcsolódik. Az egyik: nagyon jók a színészek, különösen " a kaposvári egyetemisták"-ként együtt emlegetett fiatalok voltak érdekesek. Zavart, hogy a szórólapon nem találtam a szerepekhez párosítva neveket, sőt éppen a főszereplők nevei egyáltalán nem voltak rajta feltüntetve.Fülöp Zsigmondot még csak felismerem akkor is, ha nincs kiírva (ő éppen ki volt), de akit az életben nem láttam játszani, azt nem. (És legyünk realisták: Szerémi Zoltánt sem ismeri mindenki.)  A port.hu-n van egyedül ilyen "valódi" színlap, a helyszínen nem bírtam rájönni, hogy ki kicsoda. Különösen tetszett a Bende Kinga, "az elcsábíthatatlan", könyvesboltban ücsörgő férjes asszonya, illetve a csábítási terv kiötlőjét, az alkoholista pedagógust játszó Rózsa Krisztiánt éreztem nagyon dinamikusnak, erőteljesnek, figyelemreméltónak. Ugyanakkor a másik két főszereplő (Horváth Szabolcs, Borsányi Dániel) is vitte a darabot a vállán, az ő szerepük egyébként is kevésbé hálás, egyértelműen jobb cselszövőnek lenni. 

A másik dolog, amely ugyan nem zavarja meg még ennyire sem az est élvezetét, mint az, hogy úgy mentem haza, hogy fogalmam sem volt a szereposztás feléről: a cím. Ez a cím ugyan erősen emlékeztet egy híres film címére, amely lehet, hogy mintát adott a Stúdió K-nak (A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések) és Pintér Béláéknak (Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és a ördög) is már hasonló szerkezetű színdarab-cím választására. A felsorolt két példából látszik, hogy lehet sikeres egy jó előadás ilyen hosszú és nem praktikus címmel is, de azért az nem mellékes, hogy ezeket a régebbi előadásokat bejáratott műhelyekben hozták létre, ahol volt már odaszoktatott törzsközönség és jelentősen kisebb a nézőterük is. Van egy érzésem, hogy Pintér Béla akármilyen címet kitalálhatna, választhatna hozzá bármilyen témát, az első harminc előadást még akkor is telt házzal játszaná a Szkénében, ha istenigazából mellényúlna. Az Átrium most lesz csak egy éves, befogadó színház, emiatt minden előadásnak jelen stádiumban meg kell harcolni a közönségért, különösen akkor, ha nincs benne olyan húzónév, mint más előadásokban pl. Alföldi volt (és lesz is még). Éppen ezért sokkal jobban eladható lenne, a közönség jobban bízna benne, ha legalább meghagynák az eredeti címet - mondjuk " Machiavelli-Divinyi: Mandragóra 2013"  formában, amely  röviden jelezné, hogy klasszikus mű átiratáról van szó.

Az előadás szerintem remek alkalom lenne arra, hogy valaki, aki nincs meggyőződve arról, hogy érdemes darabokat modernizálni, megbizonyosodjon az ellenkezőjéről, arról, hogy így működik igazán. Nagyszerűen lehetne a reneszánszhoz illeszkedve erre az előadásra beavató színházi programot építeni, hátha az egyébként jellemzően elég konzervatív diákok is ráébrednének, hogy milyen út van még a "múzeum-színházon" kívül. Mert aki erre az előadásra beül, az ténylegesen jól fogja érezni magát, még akkor is, ha egy meglehetősen korrupt, erkölcsileg romlott társadalom képe rajzolódik is ki előtte (megjegyzem: egészen hűen az eredeti mű szelleméhez). Csak kérdéseket vet fel a mű, nem ajánlja fel a kényelmes megoldást, de a bajkeverőnk, az alkoholista pedagódus szájából igaznak tűnik a záró megjegyzés: "legalább volt egy jó esténk". És ez nem kevés.

Címkék: Átrium Magács László Lázár Kati Mandragóra Rózsa Krisztián Bende Kinga

1 komment

Minden évben összeállítom azoknak az előadásoknak a listáját év elején, amelyeket igazán jó szívvel tudok általában mindenkinek ajánlani, aki a prózai színházat kedveli és nem bánja, ha igényesen szórakoztatják (és nem kifejezetten operett- és musicalfüggő).

A legtöbb megjelölt színházban van több jó előadás, igyekeztem egy-egy helyről a kedvenceimet kiemelni. Ha valaki azt szeretni fogja, akkor majd visszamegy mást is megnézni. Ahonnan több is van, az azt jelzi, hogy azok különösen fontosak - nekem. Kommentben várnám a megjegyzéseket...

Átrium - Divinyi Réka variációja a Mandragórára

Belvárosi Színház - Edith Piaf - Vári Éva

Centrál - Illatszertár, Nézőművészeti Főiskola

Karinthy Színház - A templom egere

Katona Kamra - Rükverc

Magyar Színház - Kár, hogy kurva

MU Színház - Korijolánusz

Örkény - A vihar, Liliomfi, János király, Tóték, Pillantás a hídról, Kasimir és Karoline

Radnóti - A Főfőnök, Vágyvillamos

RAM Colosseum - Kőműves Kelemen

Rózsavölgyi Szalon - Az utolsó óra

Szkéné - A nagy füzet, A fajok eredete, A Grönholm-módszer

Pintér Béla Társulat - Kaisers TV Ungarn, Titkaink, Tündöklő Középszer

Thália - Szeret...lek, Ady/Petőfi

Víg - Házi Színpad - A léggömb elrepül

 

Címkék: Súgó

Szólj hozzá!

Csütörtök éjszakai hír volt a szinhaz.hu-n, hogy immár a szolnoki színház honlapján (itt) olvasható Balázs Péter pályázata is, amely elvileg már aug. 30. óta fent volt, csak senkinek nem tűnt fel. Enikő ezek szerint később, csak szept.4-én tartotta fontosnak, hogy közzétegye (itt), pusztán az a különbség, hogy mivel ez a közzététel a Vígszínház honlapján történt, többeknek feltűnt. Én Enikő pályázatát aznap elolvastam, Balázs Péterét pedig ma.

A Vígszínház előadásait ismerve, egészen nyilvánvaló, hogy Eszenyi a pályázatban ugyanazt az utat akarja folytatni, amit eddig, megőrizve a hagyományokat, támaszkodva még Marton László színházára is, aki jelenleg is aktívan részt vesz a színház munkájában, de a jelen problémáira is reflektáló, jóval nyitottabb színházat akar, mint amilyen az volt. Emiatt számomra, aki járok a Vígbe és követem az ott folyó munkát 25 éve, egyértelműen evidens lenne az, hogy hagyni kellene őket dolgozni tovább. Ez a legnagyobb pesti színház, nagy feladat megtölteni. Annak ellenére, hogy nem minden előadása tetszett, voltak ellenérzéseim nem egyszer, de akárhányszor betettem a lábam oda, azt láttam, hogy tele van. Ahogy Balázs Péter sok régi nagy nevet említ, most is vannak színészek, akik behozzák a nézőt. Olyanok, akik 25 év múlva szintén legendaként lesznek emlegetve - mondjuk Börcsök Enikő és Fesztbaum Béla. (És itt jön a személyes ízlés kérdése, sokan másokat mondanának, van választék.) Van törzsközönség, veszik a jegyeket, a színház sikeres, van igény a Vígszínházra ebben a jelenlegi formában. 

Ma elolvastam Balázs Péter dolgozatát is és sok mindent megértettem belőle. (Azt nem, hogy mondjuk a szolnoki színház honlapjának szerkesztője miért nem írt egy e-mailt a szinhaz.hu-nak, hogy tessék, olvassátok már el az anyagot, amit annyira sokan és sokszor hiányoltak.) Sokkal jobb lett volna, ha elérhető hamarabb mindkét pályázat.

Engem meggyőzött az írás arról, hogy Balázs Péter valóban lehetségesnek tartja a Várkonyi-féle korszak visszaálmodását, nosztalgikusan egy igazi, derűs, patinás színházról gondolkodik, ahová öröm járni. Épülve szórakoztatná a nézőt, aki jól érzi magát a csodás épületben. 

Én nem tudom, hogy valóban annyira csodás volt-e az a Víg, mennyire a szokásos visszavetítés csupán, hisz aki látta, az fiatal volt akkoriban. Az is lehet, hogy pusztán egy-egy színész volt annyira nagy, hogy mély nyomot hagyott a nézőben. (Ahogy én is óriási előadásként emlékszem Az öreg hölgy látogatására, amelyben Ruttkait láthattam, életemben akkor egyetlen egyszer a karzat utolsó sorából. Az egész előadás úgy maradt meg bennem, mint maga a tökély és élénken vissza tudom idézni.) Ami ennek kapcsán eszembe jutott: "de vissza nem foly az időnek árja". Szép ez a vágy, de egyetlen dolgot felejt el Balázs Péter: a közönséget. A közönséget szeretné kiszolgálni, sikerre törekszik, ugyanakkor a derűs színházhoz az kellene, hogy a közönség nagyrésze ne érezze magát egyébként válsághelyzetben. Ha megnéznénk, hogy ma a Vígszínházba járók közül hányan vannak igazán stabil anyagi körülmények között és úgy járnának ma is színházba, mint a régi nagypolgárok, akkor azt vehetné észre az igazgató, hogy ilyen bizakodó, jól szituált személyekkel nem tudná megtölteni a nézőtereket. Nem tudna összesen 1600 embert összeszedni estéről estére a két játszóhelyre.(A Házi Színpadra ő is tervezhetne Esterházy-darabot, azt nem annyira nagy kihívás megtölteni.) Persze, nyilván Balázs Péter erre azt mondhatná, hogy ez nem probléma, a szerencsétlen emberek is menjenek csak, legalább felejthetnek. Mert van létjogosultsága ennek a kikapcsolódást, három örömteli órát ígérő színházeszménynek is, amely nem akarja a nézőt nyugtalanítani azzal, hogy szüntelen emlékezteti a külvilág problémáira. 

A két pályázat igazából azt a választást kínálja, hogy mit akarunk: gondolkodtatni a nézőt, felnyitni a szemét egyes társadalmi problémákra (és szórakoztatni), vagy maradna pusztán az utóbbi, a szórakoztatás és a remény színháza.

Két markánsan megfogalmazott színházeszmény ütközik tehát, ráadásul nincs kétségem, hogy mindkét pályázó ténylegesen hisz is abban, hogy a Vígnek azon az úton kell mennie, amelyet éppen ő jelöl ki. (Milyen szép lett volna, ha Zsótér is megpályázza, esetleg Mundruczóval együtt a Víget, akkor lehetne egy radikálisabb  színházi gondolkodást is melléjük tenni, amely ugyanígy létezik Pesten. Elképzelem a Proton színházat a Trafó helyett a Vígben, ahhoz képest Enikő színháza csupa derű és harmónia. Minden csak viszonyítás kérdése.) Most csak kétféle gondolkodás, színházi világ közül kellett a városatyáknak illetve a szakmai bizottságnak választani. Ebből a kettőből azt, ami Budapest számára jobbnak tűnik. (Állítólag a választópolgárok mindössze 2%-át érdekli a kultúra. Nem mindegy az egész dolog a többségnek? )

Most ha csak a szövegeket és a koncepciót nézem, akkor azt kell mondanom, amit BP munkájának olvasása előtt sose mondtam volna: el tudom hinni, hogy még a szakmai bizottságban is ültek olyan művészek, akik VALÓBAN jobban szeretik a Balázs Péter-féle irányzatot és gondolkodást és ezzel tudnak azonosulni. El tudom most már képzelni, hogy valaki, aki egyébként sem szerette a Vígszínházat, vagy nem ismeri, most azt gondolja, hogy térjenek vissza a Várkonyihoz, jó lesz az.

Az egy másik kérdés, hogy hányan ismerhették ténylegesen a döntéshozók közül éppen a Várkonyi-korszakot, mikor valószínűleg a mostani Vígbe sem járnak. A Fővárosi Közgyűlés tagjai esetén érdekes lenne felmérni, ha lehetne, hogy hányan fordultak meg az elmúlt öt évben és mit láttak a Vígben, tetszett-e nekik vagy sem. Igazán álomszerű lenne, ha olyanok döntenének a színházról, akik ismerik. Mivel a képviselőknek az élet sok területével kapcsolatban kell dönteniük, ez csak egy szelet, érthető, ha csak a pályázati anyagokból tudnak kiindulni. Mivel az emberek többsége konzervatív gondolkodású és valóban jobban szereti a szórakoztató színházat, feltételezem, hogy ez a képviselőkre is igaz. Ezt a logikát követve, nem elképzelhetetlen, hogy aki se a szolnoki, se a vígszínházi előadásokat nem látta, Balázs Péter színházára szavazna még akkor is, ha mondjuk a pártfegyelem nem kötelezné.  

Látom magam előtt azt a képviselőt, aki csak sátoros ünnepkor téved be valamilyen előadásra, esetleg egyáltalán nem szereti a színházat, sőt  csalódott is már a Vígben egyszer-kétszer, még az is lehet, hogy tíz évvel korábban és Marton László korszakát egyben látja Eszenyiével. Ráadásul még a tetejébe ott van az a pici dolog is, hogy Balázs Péter nyíltan kormánypárti, Enikő pedig semleges. (Eszenyi Enikő sosem jelent meg egyetlen politkai párt támogatójaként sem, talán éppen ezért lett ő az igazgató 5 éve, mert nem kötelezte el magát senkinek. Az, ha most az ellenzék támogatja sok meggondolásnak köszönhető, akár annak is, amit letett eddig az asztalra a 32 éves vígszínházi munkája idején. )

Ezeket a tényezőket összeadva, a két pályázatot elolvasva, most már el tudom képzelni, hogy egy képviselő nem Eszenyi Enikő jelenleg is jól működő és fejlődésben lévő, megszünt társulatokból is ügyesen építkező színházára szavazna, hanem erre a derűs-eszményi álomra, amelyet Balázs Péter felvázol. Enikő lehet, hogy mindezt tudta korábban is, anélkül, hogy BP pályázatába betekinthetett volna. Már kiírta a plakátokra: 2013/14 - álomévad. 

A döntés csütörtökön elmaradt, jön az új pályázat - ugyanezzel a kérdéssel. Kivéve akkor, ha Balázs Péter meg nem gondolja magát és nem dönt úgy, hogy mivel már hét évet beletett saját színházeszményének megvalósításába Szolnokon és egyszerűbb lenne azt simán folytatni. Ha nem, akkor nincs mese, meglátjuk, hogy mennyire sikerül a múltat életre kelteni.

Címkék: Vígszínház Eszenyi Enikő Balázs Péter

Szólj hozzá!

Tavasszal, amikor Vidnyánszky Attila nyilvánossá tette a műsortervét, az első utam a KSH könyvtárába vezetett, amelynek raktárából haladéktalanul kikölcsönöztem a Vitéz lélek c. Tamási Áron drámát is tartalmazó, 1975-ben kiadott kötetet. A könyv állapotából úgy tűnt, hogy az első olvasója vagyok. Egy keveset játszott műről van szó, amely sokkal kevésbé ismert, mint a szerző prózai munkái vagy az Énekes madár, amely lényegében egyedül képviseli a drámáit a köztudatban. Nem véletlenül.

A Vitéz lélek az újrakezdésről szól, arról, hogy akármit elérhetünk hittel és akarattal. Ez nagyon optimális üzenet egy  nem egészen támogató hangulatban elindított, éppen összekovácsolódó társulat számára. Idő kell ahhoz, hogy a pesti közönség a váltást egészen megeméssze.(Ezt-azt hamar megemésztett, van benne rutinja.)

A pozitív üzenet tehát adott, csak az a kérdés, hogy a darab (a cselekmény és a szöveg) mennyire tudja ezt hitelesen közvetíteni, illetve ebből az alapanyagból a rendező a színészekkel mit tud kihozni.

A mai (szerdai) főpróbát  még egy másik követi holnap és csak pénteken kerül egészen hivatalosan közönség elé. Ennek ellenére egészen világosan látható, hogy kész van az előadás, pusztán a tempója gyorsulhat némileg, talán itt-ott kevesebb szünetet fognak tartani. A színészi alakítások körvonalai, jellege már kidolgozottak.

Az előadásra a darab előismeretében mentem, tehát a legjobb akarattal és igyekezettel sem sikerült minden előzetes elvárást félretenni. A szöveg alapján egyértelműen az volt a benyomásom, hogy túl nagy a kihívás, nem elég jó a darab ahhoz, hogy ebből egy igazán ütős előadást rendezni lehessen. (Ez lehet az oka, hogy nem sokan kísérleteznek vele.) Fel lehet mutatni egy pozitív hőst, aki vesz egy szamarat, amivel feltűnést kelt, építenek neki egy házat és kisebb bonyodalmak után feleségül vehet egy szép fiatal lányt. A drámai mag igazán kevés és sajnos nem volt egy elszánt, határozott dramaturg, aki a fele szöveget (és néhány szereplőt) kihúz a szövegből és ezzel csökkenti az üresjáratokat. Igazán nagy előadást nem lehetett volna akkor sem csinálni, más rendezőnek sem ment volna, de ennél kicsit érdekesebbre és feszesebbre sikerülhetett volna.

Ha most ütköztetem az előzetes elvárásaimat és vélekedéseimet, ki kell jelentenem, hogy azokhoz képest jobb előadást rendezett Vidnyánszky.("Exceed expectations" lehetne a minősítés.)  A darabválasztás okát értem, de nehezen hiszem el, hogy az anyag buktatóit nem látta előre. Egy rutinos rendezőről valahogy nehéz elhinni, hogy nagy csapdákat nem vesz észre. 

Mi az, ami miatt jobb lett az előadás, mint amit maga az alapanyag indokolt volna?

Ennek a legelső oka: Trill Zsolt. Trill Zsoltot a debreceni korszaka alatt talán csak kétszer, pesti vendégjáték keretei között láttam, hiányzott. Elképesztően erős színészi jelenléte van, ráadásul vonzó is, elhihető, hogy a darabban minden nő szerelmes belé. Majdnem az összes szöveg hitelesen hangzott a szájából. Ha mindenkinek ilyen jól állt volna Tamási szövege, és nem próbáltak volna meg néhányan teljesen hamisan valami tájszólás-félét erőltetni magukra, akkor jobban működött volna ez a kevéssé jó dráma is.(De még milyen jól működhetne Trillel egy ennyire pozitív üzenetet sugározni nem tudó, de jól megírt darab, mondjuk egy Platonov? )

Trill első megjelenésekor pár másodperc alatt érzékelteti a hét év katonaság és hadifogság alatt összetört férfit, aki kissé el is van tompulva (némileg emlékeztet a Tóték őrnagyára). Megrázó a kezdet, szinte azonnal átvesszük a hangulatot, elképzeljük azt, ahogy Balla Péter hazaér romos házába és megtudja, hogy Rozália nemrég máshoz ment feleségül. Tenki Réka és Trill úgy néznek egymásra, hogy benne van a szerelem, a keserűség, fájdalom a veszteség miatt és a sajnálkozás is. Lehetetlen az, hogy más vágányon fog életük továbbra is futni. Tóth László a szerencsés férj szerepében éppúgy több színt mutat. Féltékeny, keserű, de ő is sajnálja a megtört férfit, próbálna segíteni rajta. Ezt a rövid hármas jelenetet csak a műfüst rontja el, illetve Tenki erőltetett tájszólása egy idő után, de az alap ott van. A darab ezzel a konfliktussal vagy háromszög-helyzettel kezdhetett volna valamit, de Tamásit ez nem érdekli, lapoz és egészen mást állít a középpontba. Egy szamarat. Egy szamarat vesz Balla Péter, amellyel provokálja a falut. Ezzel akar szimbolikusan új életet kezdeni. A szamár körül folyik a további cselekmény, állandóan emlegetik. Ha tízből kilenc említést kihagynának, még akkor is sok lenne. Egy elcserélt négyéves kislány története is bonyolítja néhány fontos szereplő életét, amely arra feltétlenül jó, hogy megtudjuk, hősünknek a becsület többet ér, mint a boldogság.

A cselekményt nem írom le részletesen, az spoiler lenne - illetve annyira ostoba vagy túlságosan poén-vadász lehetne, hogy nem bonyolódom bele. 

A díszlet először pucolatlan farönkökből áll, majd a ház felépülésekor frissen gyalult gerendák lesznek belőlük. Trill az első felvonásban félig lehánt egy fenyőfa törzset. Minthogy a tér elvileg csak jelzett, amelybe itt-ott egy-egy naturalisztikus elem is bekerül, felemás hatást kelt ez a "valódi" cselekvés. Ami inkább baj, én a hántolás alatt végig azon aggódtam, hogy a színész meg ne vágja magát, ezek alatt a percek alatt úgy éreztem, hogy civilben látom, pedig korábban hitelesnek éreztem a szerepben. Az első hangzatos monológ alatt volt mind ez, később a balta csapkodása közben ugyanígy aggódtam, féltem, hogy valaki csak megsebesül. Mivel egy-egy monológ még némi zenei aláfestést is kapott, egészen biztos, hogy kevés néző lehetett, aki a szövegre képes volt odafigyelni. Nem volt kellemetlen ez a zene, helyenként a magyaros dallamok mellé katonai dobpergésre emlékeztető effektek is vegyültek, de mégsem volt szerencsés ezzel a megoldással hatástalanítani éppen az üzenetet hordozó "prédikáció-szerű" részt.

Lehetséges, hogy a nézők többsége éppen azokat a színészeket fogja szeretni, akik kissé oldják a darab magasztos-patetikus és néhol komor hangulatát, de nekem sajnos nem igazán tetszettek azok, akik  a komikus vonalat voltak hivatva képviselni. Reviczky, Nagy Anna és Tóth Auguszta egyformán volt hamis, helyenként idegesítő is, bár dramaturgiai szerepüket így is betöltötték. Nyomába sem értek Trillnek, akinek nem csak elvétve volt egy-egy igaz pillanata, hanem az alakítását szinte egészében el lehetett fogadni. Nem volt zavaró, hogy minimum 15 évvel idősebb, mint az a legény, akit játszik. Martinovics Dorina bájos jelenség, de nem mutat újat a korábbi alakításaihoz képest. Szép, fiatal, ártatlan, makacs, naív és szerelemes. Ezt kisujjból hozza, az ő szemére nemigen vethetünk semmit. (Esetleg azt, hogy nem tiltakozott négy évesen, amikor elcserélték...és nem ismerte fel a zöld sapkáját.) Apját Horváth Lajos Ottó játssza, aki számomra húzónév, fontos színész, figyelem - de most ezt a szerepet nem tudta élettel megtölteni. Lehet, hogy másnak se sikerült volna, de mindössze a kínlódás látszott. Lehet, hogy ennek a mutatása volt az egyetlen cél. Talán ez az első alkalom, amikor úgy jöttem ki e színész előadásáról, hogy nem tetszett. Minden elfogultságom ellenére sem tudok mit tenni, nyugtázom, hogy ezt a hálátlan karaktert neki sem sikerült lélekkel megtölteni. Pedig az előadásban sokszor elmondják, hogy mennyire lényeges, hogy lélek és test egységben legyen, ez az, amire törekszik a hős. "És amit nagyon akarunk, az megtörténik."

A főszereplő ugyan sokat nem tesz, de az elszántság megvan benne az újrakezdéshez, a falu életének teljes átformálására. Balla Péterként büszkélkedik Trill az elért eredményeivel: "így lettem hógolyóból fergeteg". Egyedül elindított egy folyamatot, amelyet nem lehet leállítani. Néhány mondatot hallva akár úgy is értelmezhetnénk az előadást, mint Vidnyánszky egyik nyilvános megszólalását az újrakezdés kapcsán, amely markánsan kifejeződik most is. (Ennek az előadásnak a végén is fehérben van mindenki, ahogy az első társulati fotón, szintén az új kezdésre utalva.) Az, hogy valami egészen nincs rendben, jelezve van: a házszentelőn együtt mulatna mindenki. Kenyér van, de bor nincs. Azt valaki suttyomban kihörpölgette...Ha akarjuk, ennek is tulajdoníthatunk jelképes értelmet. És annak is, hogy a darabban a boldog véghez egy nagyon hihetetlen, nyakatekert fordulat kellett. Ilyen deus ex machinák a való életben azért nem sűrűn adódnak, erre nem célszerű hosszútávon építeni.

Színlap

Címkék: Nemzeti Tenki Réka Trill Zsolt Vidnyánszky Martinovics Dorina Vitéz lélek

Szólj hozzá!

Az október szokás szerint sok bemutatót tartogat, bár idén az újdonságok egyrésze előrejött szeptemberre. Mintha mindenki előre akarna menekülni a válság elől, előbb kezdődött a munka.

Színházanként, abc-rendben következnek az infók, legalábbis azok, amelyeket én fontosnak tartok. 

Az Átrium Machiavelli Mandragórájának új feldolgozásával kezd (szept.27.), mégpedig A szűz, a sóher, a Mikulás és a többiek címen. Vígjáték lesz - ( erről beszámoló várható péntekre) és játszik benne Lázár Kati. Az Átriumban ezen kívül még 12 másik előadás is nézhető.  Pintér Béláék második játszóhelyévé váltak (lsd. Korcsula okt.1.-2.), megy tovább a Vaknyugat, ami a Vidor fesztiválon nemrég nyert díjat és látható benne Alföldi is, áthozták a Könnyű prédát, amely nyári bemutató volt Szentendrén és a Városmajorban, lesz egy Márai-bemutató (Eszter hagyatéka). És végül, de nem utolsósorban a hónap legvégén (okt.30/31) jön az opera amorale, Gergye Krisztián Bizottság-dalokra készült táncelőadása, ami tavaly az egyik kedvencem volt (és mellesleg az Alföldi-rendezéseket leszámítva a legolvasottabb blog-bejegyzésem is). Aki szereti a Bizottságot, vagy-és Gergye Krisztiánt, azok próbálkozzanak meg vele. Szórakozás, de agyalni kell közben, hogy az asszociációkat felfejtse a néző. Részletes műsor: itt.

Belvárosi Színház - Orlai Produkció - A nyári bemutatók (A szív hídjai, Római vakáció) behozása mellett egy egészen új is lesz, azonnal a hónap elején (okt.3.). Verebes István rendezi, Kern András és Hernádi Judit játszik benne. A cím: Hitted volna? A régi előadások közül most kevés nézhető, de lesz A nagy négyes, az Esőember, a Kramer kontra Kramer (Péterffy Borival), Kulka illetve Vári Éva estje. A vasárnapi Kritikus díj-átadón Orlai Tibor produceri munkásságáért különdíjat kapott. Tudomásom szerint az első (egyébként Eszenyi Enikőhöz fűződő) előadást 1998-ban támogatta, nem két napja kezdte. (Ami a díj értékét növeli, hogy a különdíj kategóriban a kritikusok egymástól függetlenül írnak be valakit, aki nem fér be a másik 14 rubrikába. Az, hogy többeknek eszébe jutott, hogy egy producert díjazzanak, azt mutatja, hogy mennyire nyilvánvaló a többségnek az, hogy a magánszínházi vonal erősítése lenne az út, a függetlenedés az állami forrásoktól.) Kellenek ezek az előadások a közönségnek és a színészeknek is, jó, hogy működik Orlai.

A Budapest Bábszínház is kapott díjat, ha már itt tartunk, akkor megemlítem - a Semmi c. előadás lett az év legjobb gyermek és ifjúsági előadása. Októberi bemutatójuk kicsiknek szól: Boribon és Annipanni. A másik bemutató a Katonával együttműködésben készül, felnőtteknek: Churchill: Iglic c. darabja. Ez évekkel ezelőtt Zsótér rendezésben ment a Víg Házi Színpadán, emlékezetes előadás volt, de tömegekhez nem jutott nyilván el. Most a főszerepben Pelsőczy Réka látható.

Az Operett egész nyáron folyamatosan dolgozott (Japánban, Németországban), őrült mennyiségű előadást tartanak folyton - jól működik. Csütörtökön döntés lesz a Fővárosi Közgyűlésen, hogy Kerényi Miklós Gábor folytathatja-e vagy sem. Különösebb kétségek nincsenek, a többiek kevésbé esélyesek.

A Centrál Színház Illatszertár c. előadása benne volt a Kritikus díjra jelölt három legjobb szórakoztató előadás között. Nekem tavaly feltétlenül ez volt az egyik legjobb ilyen jellegű élményem, kétszer megnéztem (mindkétszer Simon Kornéllal, de Stohl is játssza a főszerepet), ezt feltétlenül tudom ajánlani. De lesz két új bemutató is, az egyik a Nézőművészeti Kft-vel közösen (Balhéatlasz), a másik Puskás Tamás új rendezése. A Függöny fel! betekintést nyújt a színházi üzem működésébe, vígjáték.

Játékszín - teljes gőzzel működik ismét, ránézve a műsorra már senki nem gondolná, hogy egy fél évig be volt zárva. Hatan pizsamában az új bemutató címe, Gálvölgyi rendezi. (Hajdu Steve, Vándor Éva is szerepel benne)

A Jurányi Inkubátorház második évada következik. Az első is beigazolta már, hogy nagy szükség van erre a térre, ahol a független szféra sok társulata tud működni. Mohácsi János A dohány utcai seriff c. előadása lett idén a kritikusok szerint a legjobb alternatív előadás. (Holocaust visszaemlékezésekből szerkesztették és teljes sötétségben játszódik.) Itt mindig történik valami új, nem repertoárszínház - nézzétek a honlapot.

A Karinthy Színházban a szeptemberi, még friss bemutató (Én, Te Őt!) után októberben még kettő várható. Ők is előre menekülnek láthatóan, ez csak úgy lehetséges, hogy a nyáron is dolgoztak. Gyerekdarab a Móka Miki barátai, és egy újabb vígjáték Vaszary Gábor darabja, a Klotild néni - ezt Karinthy Márton rendezi. Utóbbi kifejezetten a színház profiljába vág, várhatóan sikeres is lesz.

A Katona Ödön von Horváth-darabbal kezd (A végítélet napja), de a Kamra már szeptember eleje óta elkezdte a "legmenőbb" előadásait játszani.

A Madách egy romantikus musical-comedyvel nyit, a Poligamyval. Ez van a Fidelio címlapján is.

A Magyar Színházban a Holdvilág és utasa után ismét stúdió-előadást rendez Harsányi Sulyom László. A norvég darab címe Jégszirom, és  reményekre ad okot, hogy Balsai Móni és Gula Péter lesz benne. (Ebből az első két bemutatóból nem látszik, hogy elvileg a színház profilt váltott - ifjúsági-családi színházzá akarnak válni.)

A Marczibányi Téren október 5-én veszprémi vendégjáték lesz gyerekeknek (Tündér Míra) és másnap az Orlai Produkció "tájelőadása", A Bandy-lányok. Utóbbi Ascher rendezése, zenés darab és kifejezetten a Hernádi Judit és Udvaros Dorottya iránt érdeklődőknek való.

A MU Színház befogadó színház, sok produkcióval, táncos profillal. Gergye Krisztián új előadásán kívül, elsősorban még mindig azt jelezném, hogy megy a Korijolánusz (HOPP Art). Az tényleg nagyszerű, kivételes érték, aki nem látta menjen rá, mert nézők nélkül nem tudják műsoron tartani.

A Nemzetiben a szeptember végi Vitéz lélek után a második bemutató a Gobbi Hilda Színpadon lesz, a Zűrzavaros éjszaka. Az üres napokat debreceni és beregszászi vendégjátékok töltik ki, sőt egy békéscsabai és egy újszínházi produkció is jön. 

Az Ódry Színpadon lesz Vérnász (a negyedikesekkel) és mennek a tavalyi jól bevált előadások (Hamlet, Hitgyógyász, Toldi). Ha valaki ide jön, akkor most nagyon nem szúrja el.

Az Örkény Színház viszi tovább a repertoárját, megtartják hivatalosan a Kék angyal premierjét is - de ami a hónap nagy szenzációja lesz: Zsótér Sándor Csehovot rendez, mégpedig a Cseresznyéskertet, visszatérve az eredeti címhez, Meggyeskert címmel. Ha egy előadást nézhetnék csak októberben, ez lenne az. A Liliomfi több díjat is kapott a kritikusoktól (legjobb szórakoztató előadás, jelmez), nagyon hosszú élete lesz még a produkciónak, érdemes megnézni, én kétszer láttam eddig.

A Pesti Színház premierje Sütő András Álomkommandója, amely először a Víg nagyszínpadán ment sok-sok évvel ezelőtt.

A Radnótiban várható a hónap másik nagy dobása, a Mohácsiak darabot írtak (lsd.erről itt) - A csillagos éj, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet. Szinte minden társulati tag játszik benne.

A RAM Colosseum műsora szintén roppant színes, lesz ismét a Kőműves Kelemen is. Nézze meg, aki nem látta - a tavalyi egyik legjobb Alföldi-rendezés.

A Rózsavölgyi Szalon csak a vasárnapokat hagyta üresen, folyamatosan mennek a repertoár-előadások, koncertek. Jön: a Távolsági szerelem (Lukács Sándor, Tóth Ildikó) - ajánló:itt.

A Stúdió K - Kafka-bemutatót tart (Mélyen tisztelt K!), és mennek a régi előadások is, köztük egy fantasztikus gyerekelőadás, a Rettentő görög vitéz.

A Szkénében már szeptember végén lesz egy Pintér Béla- bemutató, a Titkaink. Csákányi Eszter ebben is szerepel, aki a 42. hét kapcsán szintén kritikus díjas lett. Nem kapta meg a díjat, de benne volt A nagy füzet a három első között a legjobb előadás és a legjobb alternatív előadás kategóriájában is. Erős mezőny volt. Én szerettem volna, ha ez az előadás nyer. Nézzétek meg feltétlenül.

A Thália új művészeti vezetőjeként első premierje lesz Csányi Sándornak (A férfiagy), és ugyancsak első premierje társulati tagként Molnár Piroskának (Boeing, Boeing). Egyébként pedig alig van szünnap, mennek a régebbi bemutatók tovább. Az Esküvőtől válóperig c. komédiában Egri Kati helyett ugyancsak Molnár Piroska látható, így előbb-utóbb néznem kell, nem halogatom tovább. A Thália az alternatív projektet is folytatja, szerencsére teret ad független előadásoknak. 

A Vígszínházban október végére jön a Danton halála, Alföldi rendezésében. Eredetileg azt hittem, hogy az igazgató kinevezésével a Fővárosi Közgyűlés kivárja a lehetséges hatvan nap végét, de úgy néz ki, hogy ez már holnap, 24 órán belül eldől. Nagyszerű lenne, ha minden papírforma ellenére mégis maradhatna Enikő az igazgató, hagynák tovább dolgozni ott, ahova tartozik és organikus módon fejlődne tovább a színház.

Opera - lesz Tannhauser és Rózsalovag is

MüPa - Strauss: A hallgatag asszony, okt.10 és 12!

Ezeket az újdonságokat tudom kiemelni, menjetek színházba - másként egy idő után, nézők nélkül nem lesznek minőségi előadások.

Címkék: Súgó

Szólj hozzá!

szeptember
24.

Magyar Színház - Holdvilág és utasa

Forgách András változata Szerb Antalra |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

Nem szoktam négy-öt napot várni, amíg egy előadásról írok, most még mindig korainak érzem, hogy erről az estéről beszámoljak, de jönnek az új bemutatók és nem vállalom be, hogy ez elsikkadjon. Az megint egy más kérdés, hogy tíz percenként a Vígszínház pályázata jut eszembe, várom a csütörtököt és ez is eléggé megzavar abban, hogy igazán a feladatra koncentráljak, de azért próbálkozom.

A Holdvilág és utasa c. előadást  (színlap) egy házi főpróbán láttam, amiről szabályos kritikát nem is lenne ildomos készíteni, hiszen ilyenkor a színház művészei, barátai ill. a dolgozók barátai jöhetnek. Az ilyen próbák célja, hogy kipróbálják a színészek, hogy a közönség miként reagál a darabra és néhány dolgon még sebtiben módosítsanak a bemutató előtt. Kell az ilyen alkalom, mert ez a közönség a legpozitívabb hozzáállású, drukkerekből áll. Mindenki azt szeretné, hogy jól sikerüljön az este, nem fanyalogni mennek oda. Ez az alkalom tehát arra volt jó, hogy elképzeléseink lehessenek az előadás fő irányairól, mi várható majd a későbbiek folyamán. A darab szövege, a főbb mozgások nyilván adottak, gyökeres változás már nem várható.

A darabválasztásra az első reakcióm megint az: regényadaptáció ismét! Be kell ismernem, nem örülök a regényadaptációknak, mert kevésszer győznek meg arról, hogy jogos a műfajváltás és a történet valóban megkívánta a színpadot. (A nemrég látott Ábel és Eszter jobb lett sokkal, mint amit lehetségesnek gondoltam, többször eszembe jut. Alapvetően pesszimista vagyok, amikor egy ilyen vállalkozásról értesülök.)

Jelenleg a két részes, három órás előadást látva le kell szögezni, hogy a cselekmény fordulatai nagyjából megelevenednek, sőt igyekeznek a számtalan olasz vendéglői jelenetet színezni némi olasz, sőt francia beszéddel is. Nem annyira tartottam logikusnak, hogy az olasz pincért franciául szólítsa meg egy művelt bölcsész, már csak azért sem, mert az az olasz szókincs, amit egyébként használ ( helyenként hibásan) az A1-es szinten van és két hét olaszországi tartózkodással is automatikusan elsajátítható, de egyáltalán feleslegesnek tartottam a statisztákra is ráerőltetni a mű-olaszságot, mert nem tudják elhitetni. Apró dolog ez, de miután az előadásban ez minden második jelenetre rányomja a bélyegét, engem zavart. Elhisszük más darabok esetén is, hogy külföldi a helyszín, az Othello-ba sem szokás olasz szavakat keverni, pedig az is Velencében kezdődik. Abból, hogy négy nap után ezt megemlítem, nyilván látszik, hogy hagyott nyomot ez a körülmény. 

Az előadás a nagyszínpadon játszódik - a közönség is és a játszók is a forgóra vannak pakolva, aréna-szerűen. Hatszor három körcikk külső részén ülnek a nézők, középen van egy hatalmas acélpózna, rajta egy kis köralakú emelvény, ami hol a magasban van, hol a mélybe ereszkedik. Ez a kis emelvény rendszerint asztalka volt a számtalan étkezős-teázós-mulatós jelenetben, de rá is álltak néha. E rúd körüli három méteres sugarú körben történt majdnem minden, kivéve amikor a forgón kívüli színpadrészekre állított emelvényekre irányították a figyelmünket, ott is játszódtak múltbeli események, sőt a vasfüggöny felhúzásával talán két alkalommal a színpad külső részei is játszottak. Egy fontos jelenetben még a zsinórról is aláereszkedett egy kalitkában az egyik főszereplő. Ezek a mozgások, sőt önmagában az, hogy a nagyszínpadon vagyunk, ahol a mezei nézők esetleg kulisszajárás kapcsán tartózkodhatnak pár percet, érdekes számunkra. Az, amikor pedig rögtön az előadás elején a forgó is megindul - szintén leköt minket egy ideig. Az aréna-elrendezés azt is maga után vonja, hogy a többi néző reakcióját is látjuk, figyelhetjük. Bevallom, elnézegettem a többieket helyenként, az üresjáratokban. Jó volt nézni, ahogy néhány színész élvezte a kollégái játékát. 

Én egyértelműen azokat a jeleneteket találtam legérdekesebbnek, amelyekben Balsai Móni benne volt. Emlékszem, még a Szent Lajos király hídja idején voltak nem is kissé erős ellenérzéseim a játéka kapcsán, de a Kár, hogy k-val "megvett", és azóta élvezni szoktam, ha játszik. Lehet, hogy én változtam, de az is, hogy az idők során szuggesztívebb lett. Amit nyugtáztam: ha a színpadon volt, akkor egyértelműen magára hívta a figyelmet. Ez persze a rendezőn (Harsányi Sulyom László) is múlhat és persze a történeten.

Az Utas és holdvilág nekem régebbi olvasmányélményem. Szerettem a könyvet, de egészen más benyomásaim maradtak, és az én verziómtól sokban eltér ez a most színpadra állított. Ezért is szerencsés, hogy a címben jelentős változás van, nem történik meg az, ami az Édes Annával Závada átíratában, most markánsan jelzik, hogy itt egy új olvasat készült.

Ebben az olvasatban kevésbé tűnik intellektuális lénynek a főszereplő, annál nagyobb hangsúlyt kap az ivászatra való hajlandósága. (Persze az is lehet, hogy én látom máshogy a regényt, naná.) A főszereplőt, Takács Gézát éppen egy héttel korábban láttam színpadon egy kaposvári vendégjátékban, és eleinte még túl sok mozdulata, hangsúlya emlékeztetett arra a másik szerepre, amelyben egyébként maradéktalanul el tudtam fogadni. Ebben is egy idő után, de jobbnak éreztem, kidolgozottabbnak az alakítását a másikban. (Ebben annak nem kis szerepe lehet, hogy az egy bejáratott előadás volt, ez meg az első találkozás a közönséggel - ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.) Az Auksz Éva által megformált nő alakját az elején egészen taszítónak éreztem, túl harsánynak, túl mesterkéltnek. Ami hiteles volt: ettől a nőtől egyértelmű, hogy el akar valaki szökni, ha egy módja van rá. Később finomodott a karakter, lehetett kicsit sajnálgatni is. Nem kétséges, hogy a férfi és nő között hatalmas űr tátongott, szinte alig volt jelenet, amelyben éreztük volna, hogy egy hullámhosszon vannak, de ez egyértelműen a mű eredeti üzenetével egybevágó mozzanat. 

A többi szereplő közül Horváth Illést tudnám kiemelni, aki most is tele volt energiával, helyenként talán kicsit túl harsány is volt. Ez más szereplőkre is elmondható, de ez az, amin néhány előadás finomítani fog, amikor majd beáll a tempó mellett a hangerő is. Egészen más beszédstílust kíván meg ez a tér, és ehhez nem árt, ha van közönség is. Horváth Illés emlékezetes, de szerintem ő sem nyújtózkodott túl a korábbi teljesítményein. 

A többi színész esetén nem éreztem azt, hogy képesek bennem igazán nyomot hagyni, sőt az kezdett foglalkoztatni, hogy egyik-másik szerepben milyen lett volna, ha történetesen Őze Áron vagy-és Gula Péter jelent volna meg (akik most csak nézőként voltak jelen). Miután három estével korábban láttam őket a már említett Ábel és Eszterben, ahol utóbbi színész mindössze három jelenetben nagyon markánsan volt képes egy egyéniség rajzát felmutatni, automatikusan ezen kezdtem gondolkodni.

Voltak üresjáratok, de nyilván kevesebb volt belőle annak, akinek fogalma sem volt a történetről. Tehát ellenjavalt előtte újraolvasni a regényt!

Kifejezetten azoknak való ez az előadás, akik a színlapot megnézve találnak olyan színészeket, akiket szeretnek és vágynak arra, hogy őket hosszabban nézzék. Vagy akik szeretnék a forgót kipróbálni. (Nekik idézem az előadásból az alábbi párbeszédet: "Szeretsz szédülni? - Az egyetlen, amit szeretek."

Címkék: Magyar Színház Balsai Móni Horváth Illés Holdvilág és utasa Harsányi Sulyom László Takács Géza

Szólj hozzá!

Menotti jórészt Amerikában élő olasz zeneszerző volt, akinek életútja majdnem száz évet töltött ki (1911-2007), kortárs alkotónak is nevezhető. A telefon komikus opera, zenéjét és angol nyelvű szövegét is a szerző írta 1947-ben.  A fél órás opera története elég könnyen érthető - Ben egy utazás előtt szeretné megkérni szerelmese kezét, de nem jár sikerrel. A lány folyamatosan telefonál, nincs ideje arra, hogy a férfit meghallgassa, aki dolgavégezetlenül távozik. De támad egy mentőötlete: egy telefonfülkéből felhívja a lányt, és az igent mond neki.

Ez az opera talán éppen hossza-rövidsége miatt nem jelent meg igazán dominánsan az operaházak repertoárján. Most az Opera idei nyitó napján, szept.21-én az Andrássy úton, a művészbejáróhoz közelebbi szfinx előtt megelevenedett. Sőt: kidekorálták a szfinx-szobrot is. Mondhatjuk úgy is, több mezei néző véleményét tükrözve, hogy összerondították - de hát ízlések és pofonok...Magyarország első számú grafitti művésze készítette a dekorációt (erről cikk és kép  itt), lehet, hogy ez most ciki, de nekem sem tetszett. De az jellemző, hogy vannak, akik ennél tovább is mentek a véleménynyilvánításban, ahogy ez bizonyos FB kommentekből kiderül. Akik nyilatkoztak, azok nem látták az előadást, amelynek látványvilága (hasonlóan kifestett szereplők, balett-művészek) illett a háttérhez. Aki látta az előadást, az megnyugodott: leszedhető fóliára került a festék. Az Opera falára pedig nem került még firka, egy eltávolítható vászon az, amely mindenkit megzavart, aki a képet nézte csak. Persze az nem kizárt, hogy lesz akinek eszébe jut, hogy mutassuk meg, hogy mi még jobbat tudunk festeni, mint ez a bizonyos NIKON ONE. 

Almási-Tóth András rendezte az előadást, amely végig lekötötte a figyelmemet. Nem lett ez kisrealista rendezés, nincs lakásbelső, ahol a két szerelmes találkozik. Menotti nem is álmodhatott még 1947-ben arról, hogy lesz mobil is, de természetesen ebben az előadásban már egy kétméteres mobil (Poroszlay Kristóf) játssza a főszerepet, összeköti és elválasztja a szereplőket. Aktuálisabb a darab, mint valaha. (És az nincs is benne, hogy a legtöbben már főleg nem beszélgetésre használják a telefonjukat...) Sáfár Orsolya üde jelenség a ruhájára erősített számtalan pillangóval, igazi Colombina. Az előadás utcára, a népnek készült, a commedia dell`arte világát idézik az alkotók, de továbbgondolták, modernizálták és ezért választották a grafittit és a neonos színeket. Bátki Fazekas Zoltánnak mindig örülök, most ráadásul központi szerepben lép fel. A néző vele azonosul, neki drukkol és végig reméljük, hogy elnyeri választottját. A zöldre és narancssárgára festett színész Harlequin, nagyon szomorú és nagyon vidám is tud lenni, hozzánk fordul panaszával, kijön a nézőtérre, amíg szerelmese immár sokadszor megint telefonál. A vállára erősített plüssegerek bőven ihatnak a könnyeiből.( Csak azt nem értjük, hogy mit akar ettől a nőszemélytől, minek megnősülni.) A két énekes beszélgetése alatt a telefon végig reagál, igazán fontos a némajátéka - a balettesek közreműködése nélkül én ellettem volna, azt illusztrációnak éreztem csak. Igen, az operához kell a látvány, a hírverés, a balett - én akkor is azt szeretem, ha az énekesek között kiépül a kapcsolat. Most kiépült, így nekem sincs okom panaszra, csak adják elő máskor is ezt a darabot.

Címkék: Opera Bátki Fazekas Zoltán A telefon Almási-Tóth András

Szólj hozzá!

A hetem legderűsebb órája kétségtelenül ez volt, szept. 20-án 17-18h között.

A Radnóti "emberemlékezet óta" tart egy nyilvános tájékoztatót törzsközönsége számára, amelyre  ingyenes jegyet a szervezésen kell igényelni. Először Bálint András tájékoztat a nyáron történt átalakításokról (idén semmi jelentős nem történt, most erről nem volt szó - korábban átalakult már a nézőtér és az előcsarnok is), és a bemutatók kapcsán beszélget a rendezőkkel, sőt egy-egy jelenet is elhangzik. A jeleneteket látni azért is érdekes, mert nemcsak kedvet csinálnak az előadások megnézéséhez, de később a néző azt is megérezheti, hogy milyen nagy fejlődési folyamaton megy át egy-egy alakítás mire a bemutatóig eljut.

Én eddig majdnem minden évben elmentem erre a napra, nem azért, hogy megtudjam, hogy mi lesz a műsor (ez a honlapról kideríthető), vagy azért, hogy utána kihasználjam a lehetőséget és megtekintsem a színészbüfébe csoportosult művészeket karnyújtásnyi távolságból - nem. (Idén hátra se mentem, biztos voltak, akik most láthatták először a színpadot és nem akartam a tömeget növelni.)

Jó egy kicsit egy nyugodt színházban lenni, amelyik kevésbé van kitéve a kultúrpolitika áramlatainak, ahol a munkára koncentrálhatnak a színészek és akiket csak áttételesen érintenek más társulatot alapjaiban felforgató viharok. A Radnóti évtizedek óta nyugodtan dolgozik, már 1988-ban is Bálint András igazgatta, amióta én intenzíven járok Pesten színházba - és nem állt meg az idő. Változott a társulat, a repertoár is organikusan alakul - játsszák az előadásokat, amíg van rá néző. 

Az idei évad egy Mohácsi-bemutatóval indul, ráadásul most átirat helyett saját mű készül. Még nincs egészen kész, de ezt bárki borítékolhatta volna, aki kicsit is hallott Mohácsi alkotómódszeréről. A színészek valószínűleg pánikban lesznek a bemutató előtt, de aztán fogják szeretni. Az, hogy milyen hosszú lesz, nem tudjuk - lehet, hogy most is ki van kötve, mint a Bolha esetén volt, hogy maximálisan 3 óra lehet...

A nyílt napon döntöttek végleges cím mellett: A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet.

Ami tudható és leszűrhető az előadott negyedórás jelenetből: egy társulat azt a hírt kapja, hogy európai turnéra hívják meg őket, ami igazolja a saját nagyszerűségükbe vetett hitüket. Történetesen a Bánk bánt akarják előadni, modernizált változatban. Az előadásbeli társulat karakterei a Radnóti művészeire lettek szabva, mindenkinek jó feladata lesz, hálás szerepe. (Aki többet tud hozzátenni, az lesz a fontosabb szereplő - ahogy ez a Mohácsi-daraboknál lenni szokott. Még van 5 hét, akármi történhet.) Sok volt ebben a részletben is a reflexió, utalás a színházcsinálás mai problémáira, ezt külön is lehet élvezni, ahogy véleményt mond a rendező a színházi kultúránkról.

A második bemutatót karácsonyra időzítik. Ibsen Hedda Gablere lesz ez, amelyik nem éppen a könnyedt szórakozás szinonímája. Valló rendezi Kúnos László fordítását. Én eddig Básti Julival és Fehér Annával láttam eddig. Most Petrik Andrea lesz Hedda, aki jóval fiatalabban kapja meg a szerepet, mint elődei. A tehetsége viszont éppúgy evidens, mint amilyen Básti Julié volt, így én nagy előadást várok ettől a bemutatótól is. Adorjáni Bálint erős partner lesz, és láthatjuk megint Csomós Marit is, akit hiányoltam az előző jelenetből. A jelmezek a XIX. század elejének hangulatát idézik majd. Bálint András kiemelte: nem attól lesz aktuális egy előadás, ha maiak a jelmezek. Ezzel egyet lehet érteni. 

A harmadik premiert Bálint András rendezi, mégpedig egy Schnitzler-művet, az Anatolt. Úgy tűnik, hogy Adorjáni Bálint kihasználtsága maximális lesz az évadban, mert ebben is főszerepel. (Jó választás, idén ő lett a legjobb férfi főszereplő, sőt a közönségdíjas is, pedig az szinte már tradíció, hogy leginkább Szervét Tibor kapja meg ezt, aki 11 éven belül 9 alkalommal volt a legnépszerűbb színész a Radnótiban.) Miután ezt a darabot nem ismerem, nem láttam még sehol, érdeklődve várom. Bálint Andrásnak viszont nem új a darab. Szolnokon Paál István rendezésében 1984-ben játszották a szobaszínházban az előadást és őt hívták meg vendégként a főszerepre. (Ezen kívül csak egy szekszárdi és egy kaposvári előadásról találtam színlapot, Pesten úgy tűnik, hogy nemigen volt egy ideje bemutató, vagy a színházi adattár nem elég jó.) Bálint András nem említette meg, hogy már köze volt a témához, de biztosan lesz néhány kritikus, aki majd a bemutató kapcsán emlékezni fog és majd összehasonlítja a két előadás felfogását.

A Radnóti egy új sorozatot is indít, az Irodallam címűt. Dinnyés Dániel zenei vezetésével minden művész kap egy-egy alkalmat, másfél órát, amelyben magáról beszélhet verseken, dalokon keresztül. A nyitó alkalom novemberben lesz és az önálló estek területén nagy tapasztalattal rendelkező Bálint András lesz az első, aki a mély vízbe ugrik. Ezek egyedi alkalmak lesznek, célszerű figyelni, ha valakinek van kedvenc színésze, nehogy elszalassza. (Azért lehet, hogy lenne olyan, amelyiket meg kell majd ismételni, borítékolható, hogy Szervét Tiborra sokan lesznek kíváncsiak, ha egyszer folyton rá szavaznak.)

A tájékoztató végén a legutolsó, negyedik (májusi) bemutatóról mondta el Alföldi Róbert, hogy miért választotta éppen a Platonov megrendezését. Az utóbbi két évadban számos Alföldi-előadásról jöttem úgy ki, hogy azt éreztem, hogy az én problémáim (is) megjelennek az előadásban, sőt ezeknek az előadásoknak a hatására azóta lényeges v. most annak látszó döntéseket is hoztam. Most, amikor Alföldi mintegy 3 percben nagyon precízen fogalmazva összefoglalta a történetet, ismét azt érzem, hogy meg fog szólítani. A rendezőnek már most van koncepciója a darabról, bár elismerte, hogy nem járt még sose a Radnóti színpadán. Lehet, hogy most szűrte le, hogy milyen apró térben kell majd dolgoznia. Elemzésében a darabnak különösen azt a mozzanatát emeli ki, hogy Platonov pedagógus, akinek a jövő nemzedékét kellene nevelnie és eközben egyre jobban elszakad mindenkitől és mindentől...Meglátjuk. A főszerepre Alföldi László Zsoltot viszi vissza a Radnótiba, akit én Fülesként, 1991-ben láttam a Radnótiban legelőször és azóta lényegében mindenben, amiben Pesten fellépett. Azonnal érzékelhető volt, hogy rendkívül tehetséges. Több mezei néző ismerősömnek is alapélménye volt ez a bizonyos Micimackó (benne Kerekes József, Kerekes Éva, Széles László, Bíró Kriszta is...nem rossz társulat volt már akkor sem a Radnótiban).

Így megnézve az évdtervet, a rendezőket, a szereposztást, van alapunk remélni, hogy a tavalyi 102%-os nézettség után idén még javulni fog a színháznak ez a mutatója is, és ezen kívül több előadásban ott az esély, hogy a Vágyvillamoshoz hasonló szakmai sikert érjen el. Erős évad lesz megint, minden feltétel adott hozzá.

Címkék: Alföldi Mohácsi János Valló Péter Radnóti Színház Bálint András

Szólj hozzá!

Kétféle színházi néző létezik: aki tudja, hogy létezik Székely Csaba két éve befutott "Bányavidék-trilógiája" és azok, akik nem.

Akik nem ismerik a fiatal erdélyi szerző már nyomtatásban is megjelent műveit, azok legjobban teszik, ha a trilógia első részénél kezdik az ismerkedést, a Pinceszínházban - a Bányavirággal. Ha azt megnézték és tetszett, akkor nagyjából azonos szereplőgárdával (Kaszás Gergő, Bozó Andrea és Tóth József mindháromban szerepel, Eke Angéla a második és a harmadik részben, Széles László az első kettőben, erősen hiányzik a harmadikból) következhet immár a Szkénében a Bányavakság, majd ez a legfrissebb Bányavíz.

Ugyanabban a közegben, egy eldugott erdélyi faluban zajlik mindhárom darab cselekménye. Összeköti őket az, hogy mindegyik szereplői kilátástalannak érzik a jövőt, a bánya bezárása óta nincs munka, mindenki elmegy, aki csak teheti. Közös még a trilógia darabjaiban az is, hogy mindegyik a főszereplő (mindegyikben Kaszás Gergő játssza) otthonában zajlik kizárólag, akinek  testvére-házvezetőnője van (Bozó Andrea) és minden szereplő folyamatosan pálinkát iszik. Mintha a tegnapi előadásban már elég üres üvegek lettek volna, a trilógia többi darabjában még jórészt teli üvegek fogytak el az előadás végére, most már csepegteti, öt üvegből hoz össze egy pohárkányit a főszereplő. A hasonló dramaturgiájú cselekményvezetésen és az említett azonosságokon kívül a nyelvezetük is elég erős kötelék a darabok között. 

Amikor két éve a Bányavirágot néztem, akkor még semmi előismerettel nem rendelkeztem sem a darabokról, sem a szerzőről. Úgy is szembeötlő volt, hogy a világszerte (és nálunk is) közismert ír szerző, Martin McDonagh stílusára (pontosabban a Varró-féle fordítás nyelvi fordulataira) hajaz Székely Csaba szövege. Valóban nincs nagy távolság az istenhátamögötti ír  és  erdélyi falu között. A probléma ezzel a nyelvvel mindössze az, hogy egy idő után kezdenek az ismétlések fárasztóak lenni, hiába hat poénnak néhány körülményes-választékos fordulat egy-egy káromkodással vegyítve, de sokszor érezzük azt, hogy öncélúak, leállítják a cselekményt.

Erre a tegnapi előadásra a trilógia első két részétől eltérően már úgy érkeztem, hogy ismertem a művet, a kiadott három darabot együtt elolvastam. Már eredendően is azt gondoltam, hogy ez a harmadik rész kevésbé jó, nem is igazán az zavart, hogy soványka a cselekményszál, inkább az, hogy nem sikerül kicsit sem bevonódni a drámába, "együtt menni" legalább valamelyik szereplővel. Túl kevéssé kidolgozottak a szereplők, és ez a harmadik rész már inkább olyan benyomást kelt, mint amikor az amerikai sikeres filmek nyomán készítenek ugyanabban a milliőben egy 2. illetve egy 3. részt.(Ezt nyilván azért teszik, mert van rá igény, kell a közönségnek.) Amíg a Bányavirágban még éreztem a főszereplő drámáját, most ez nem működött - nem tűnik sorsszerűnek az (sem), hogy a falunak csak pedofil plébánosa lehet. A darab ismeretében tehát nem csodálkoztam, hogy Mácsai Pál lemondott az Örkény drámapályázatán díjat nyert darab játszási jogáról és csak egyet tudtam érteni azzal, hogy nem akarta ő maga bemutatni, meghagyva a lehetőséget Csizmadia Tibornak arra, hogy befejezhesse a trilógiát és mindhárom rész első magyarországi előadása hozzá és csapatához fűződhessen. (Természetesen tudom, hogy valakinek, aki dolgozik egy előadáson egész más viszonya lesz a szöveghez, mint egy nézőnek, aki csak egy előadásra beesik. El tudom képzelni, hogy Csizmadia Tibor és még sokan mások vonzónak találják.)

Milyen volt az előadás?  mert ez itt a lényeges kérdés. Vannak igazán jól megírt darabok, amelyeket mégis sikerül elrontani a színre vivőknek. Most azt hiszem, hogy ez a Bányavíz előadás épp a fordítottjára példa. Az előadás messze jobb volt, mint amit vártam. Kevéssé hiszem, hogy sokkal több kihozható összességében ebből a műből. Illetve biztosan, de így is azt éreztem, hogy aki előismeretek nélkül érkezik, és történetesen nem unja még ezt a színpadi nyelvet, mert nem találkozott vele túlságosan sokat, az valószínűleg  nálam jobban élvezte az előadást. (Azt sem zárom ki, hogy van aki nagyon élvezi éppen ezeket a szövegpoénokat.)

A tegnapi egyébként közvetlenül a bemutató utáni este volt, az a bizonyos második előadás, aminek a megnézését senki nem javasolja, hiszen a feszült premier (és a premierbuli ) után a színészek rendszerint fáradtak és ritkán sikerül éppen olyan jól, mint az előző. Talán mivel mindenki a premiert akarta azonnal látni, alig voltak szakmabeliek jelen. Ez már a mezei nézők hétköznapi estéje volt, és a reakciókból ítélve fanyalgás nélkül eléggé élvezték is a látottakat. 

 Eddig tartott a lendületem az előadás másnapján, aztán vártam és emésztettem. Most már négy nap eltelt, láttam újabb előadásokat és így egész más színben szoktak a dolgok feltűnni. Vannak előadások, amelyeket élvez az ember a helyszínen, és aztán gyorsan felejti, illetve olyanok, amelyek annyira nem tetszettek, de hordoz belőle emlékképeket.

Mi az, ami az előadásból marad, a szórakoztató poénok emlékén túl?

Elsősorban az jut eszembe, hogy tetszett a díszlet. Cziegler Balázs eleget dolgozik, a Vidéki fesztiválon is két munkáját láttam, alapvetően tetszenek a díszletei, kifejezőek, jól bejátszhatóak. Az előadásban látjuk a díszlet makettjét is, azt még csak natúrban - és nagyban pedig egységesen zöldre van festve a sekrestye-belsőre és konyhára egyaránt emlékeztető bútor, amely a Szkéné színpadát három oldalról körbeveszi, nagy üres teret hagyva középen, ahol csak egy szószék áll, szintén a "garnitúra" részeként. 

Másodsorban pedig az, hogy mennyire szeretetre méltó lett Bozó Andrea öregasszonya, akire nem lehet igazán haragudni a feledékenységéért. Az, hogy helyenként mégis túl sok az ismétlés, amerikai levelének emlegetése egy ponton túl már valóban fárasztó, azért csak a dramaturgot okolhatjuk, illetve talán azt, hogy az alkotók annyira megszerették a szöveget, hogy nem volt szívük húzni belőle. 

Akárhogy is gondolkodom, nem érzem, hogy bármelyik szerep akármelyik színésznek adott igazán új feladatot, amelyik színészileg fejlesztette volna őket, vagy kihívást jelentett volna számukra. Bozó Andrea jött ki talán a helyzetből a legszerencsésebben, neki lehettek kicsit más színei, de a többi szerepről ez nem mondható el. Láttam őket erőteljesebbnek, érdekesebbnek. (Márkus Sándor, aki a pap nevelt fiát játssza, számomra ismeretlen volt, őt nem tudom még más alakításaihoz viszonyítani - nem volt rossz, de igazán megrendítő sem volt, de én ezt a darab hibájának tudom be elsősorban.)

Annak ellenére, hogy érteni vélem a trilógia gondolatait, nem győzött meg minden részletében a mű, a színészek erőfeszítései ellenére sem. Továbbá felmerült bennem: minden darab egy-egy otthonban játszódik, miközben azt halljuk, hogy a faluban maradtak minden idejüket a kocsmában töltik. Hát hogy van ez? Miért nincs egy darab sem, amelyik azon a varázsos helyen játszódik, ahol ott van mindenki, aki számít. Székely Csaba az általános siker után megfontolhatná, hogy ír egy összegző részt, a trilógia szereplőinek felvonultatásával. Ha ez megszületne, egészen biztosan bemutatnák. Már csak a rendező virtuozitására lenne szükség, hogy a színész-kettőzéseket megoldja. Nem lenne érdektelen feladat...

Színlap

P.S.1. Éppen most van a Trafóban a kritikus díj-átadó, jó sok jelölésben érintett a Szkéné - remélem, hogy hamarosan egy külön beszámolóban tudok arról hírt adni, hogy Csákányi lett a legjobb színésznő és A nagy füzet a legjobb előadás. Ez az amit erősen remélek és kicsit javítana a hangulatomon jelenleg....

Az eredmény megszületett: Csákányi Eszter megosztva megkapta a hetedik alkalommal is a legjobb színésznő díjat (Eszenyi Enikővel) a 42. hétért, viszont A nagy füzet a többszörös jelölés ellenére lemaradt. Ez utóbbi engem azért elégedetlenséggel tölt el, mert ennyire nyilvánvalóan zseniális előadást keveset látni. Nézzétek meg!

Címkék: Szkéné Székely Csaba Eke Angéla Bozó Andrea Tóth Jocó Kaszás Gergő Bányavíz

Szólj hozzá!

Lassú színház az "Ábel és Eszter". Még akkor is az, ha a menetideje mindössze 90 perc, egy részben. A Rózsavölgyiben gyülekező vendégeknek módot ad a történet átgondolására, némi merengésre és ábrándozásra és az előadás elején bemondott szövegre is vissza lehet gondolni: volt idő, amikor a szalon-kultúra virágzott és ettől idegen volt a mobiltelefon és a fényképezőgép használata. (Persze egy mobil így is megzavarja az előadást, van, aki csak azért sem hajlandó kikapcsolni.)

Gárdonyi kisregényének világában az emberek sokkal szorosabb korlátok között éltek. A szereplők életét alapjaiban döntötte el Eszter apjának végső kívánsága, amivel egy rokonnak szánja leánya kezét. Bár ezek a keretek léteztek, és nagyrészt respektálták is őket, Gárdonyi korának embere nagyon nagy odaadással tudott még szerelmes lenni, képes volt kitartóan vágyakozni egy életen át. Vagy legalábbis szerették a romantikus regényeket.

Az előadás filmes betétekkel színesítve a XIX. század végén játszódik, nem kerül a mába. Sőt, mi kerülünk a szereplőkkel együtt vissza a múltba. Együtt várjuk Őze Áron Nyéki Ábeljével a kezdést, köztünk jár-kel, egy nézőtől kér tollat, hogy szerelemes levelét megírhassa, sőt a cselekmény egy pontján együtt is iszik egy kupicányi (ál-) unikumot egy másik nézővel. Amennyire lehet, Léner András rendező bevon minket a történetbe, közvetlen szemtanúkká válunk.  A filmes részletek, amelyek között vannak valóban régi bejátszások, de jórészt frissek, csak kivitelezésükben tűnnek réginek, nagyon alkalmasak a szalon kitágítására, a kor hangulatának felidézésére. Játékos ötlet, hogy a cselekményt részben a Rózsavölgyi Szalon melletti templomba helyezik, sőt az egyik jelenet helyszíne maga a könyvesbolt, amelyik a filmbejátszásokon is többször megjelenik. Indokoltan, hiszen ez lesz a munkahelye Ábelnek. A templom egy másik előadás alkalmával is jól időzített egy harangozást, ez ma is így volt. (Felvételről is bejátszanak harangszót emellett.) Néhány alkalommal a filmvászon mögül egyből előjön maga a szereplő is, azonos kosztümben. Ezt a technikát nemrég láttam alkalmazni a Picasso kalandjaiban, nagyon alkalmas, ebben a rendezésben is a helyén van.

Az előadás számtalan rövid jelenetből áll, amelyekben a szerelem születésétől kezdve egy éveken át sem előrehaladni sem megszűnni nem tudó kapcsolat története rajzolódik ki. A mai korban nemigen állna akadály a pár útjába, esetleg csak azt lehetne valószínűsíteni, hogy a szegénység által okozott szenvedés bontaná meg a harmóniájukat. Ábel szereti Esztert, de csak egy könyvkereskedő inas. Eszter szereti Ábelt, de egy orvoshoz kell feleségül mennie. Aztán találkoznak újra és újra, megbeszélik a problémát, elválnának, de nem tudnak szakítani. Tart ez a kapcsolat a házasság után is, a gyerekek születése sem akadály. Vannak fordulatok, amikor már azt hisszük, hogy most már lehetőség lenne, hogy összekerüljenek, de mindig van, ami megakasztja a pozitív végkifejletet. Olyan, mintha körben járnánk, nem halad előre a cselekmény, csak az idő múlik. És amikor halad, az sem a szereplők alkatából fakadó változás. 

A zenével gondosan elválasztott jelenetek között jönnek-mennek az évek. Talán túl sok is a jelenet, az előadás második felében már feltétlenül gépiesnek érződik, ahogy egymást követik a képek, és megszólal ugyanaz a zene. Ha már így van, talán nem is ártana felvállalni, hogy ilyen lassú menetű az előadás - egy szalonban ülünk, nem lóverseny ez, nem sietünk sehova - még talán az is használna, ha egy szünetet beiktatnának félidőben.

Őze Áronnak jól áll a reménytelen szerelmes figurája (lsd. Gyógyír északi szélre), Danis Lídiának pedig a szerelmesen szenvedő leány. Mindkét alakítás kidolgozott, érezni az ívet. Talán több közünk lesz Őze Áron Ábeljéhez, hiszen ő az, aki a nézőtéren köztünk van, mégis ő járja be a nagyobb és nehezebb utat. Párként is hiteles játékuk, elhisszük nekik ezt az igen nagy vonzalmat. Hozzájuk képest Pogány Judit Eszter anyjaként csak asszisztál, akadályt képez, amely halála ellenére sem szűnik meg. Kicsit más a helyzet Gula Péter szerepével. Cinikus orvost játszik, aki a párral ellentétben nem hisz a szerelemben, sem a szerelmi házasságban, mégis aláveti magát családja döntésének és megnősül. Őze naív és bizakodó férfialakjának ellenpontja, és bár ez a két merőben ellentétes gondolkodású udvarló egy asszony mellett kicsit valószínűtlennek hat, és erősen olyan, mintha az író az olvasóját akarná nevelni a vélemények ütköztetése által, éppen Gula Péter alakítása hatására azok a jelenetek lesznek a legfeszesebbek és a legéletszerűbbek, amelyekben ő is szerepel. Erős jelenlétű színész - Őze Áron színházában, a Magyarban játszik jelenleg, már máskor is észrevettem (lsd. Kár, hogy kurva, Catullus).

Nem rossz este volt ez a mai, jobb, mint amire egy regényadaptáció esetén számítani lehetett. Az előadás megtekintését különösen azoknak ajánlom, akik szeretik a romantikus szerelmi történeteket és szívesen veszik, ha a színészek testközelben vannak, egy karnyújtásnyira tőlük.

Utóhang:

szept.17.:A színház a premierre már két részre bontotta az előadást és felgyorsult némileg a tempó, vagy gyorsabbnak érződött (egyes szem- és fültanúk szerint). Én a magam részéről már ki is kölcsönöztem a regényt, kíváncsi vagyok, hogy mennyit hagytak el, mi változott. Még visszatérek a témára. 

szept.18.: A regény elolvasása után egészen világos, hogy milyen jó munkát végzett a dramaturg, Selmeczi Bea. Szinte minden mozzanat és párbeszéd hasznosul a regényből, ami csak lehet. Miután a befejezés elemzése - na az megváltozott - spoilerként hatna, attól itt eltekintek. Minthogy más a regény műfaja és más a színpad igénye, emiatt lényeges volt a változtatás, illetve a történet továbbgondolása. A regényt olvasva még inkább úgy tűnt, hogy Gárdonyi meglehetősen idealista -  vagy nem sok köze volt a realitásokhoz, vagy az egész mű egy puszta vágyálom az emberi kapcsolatokról, annak a reménynek a kifejezése, hogy lehet ilyen nagy  és tiszta szerelem. Mindenesetre le a kalappal a színpadi változat előtt, nagyon ügyesen megkerülte a buktatókat, kiiktatta a felesleges statiszta-szereplőket. 

Címkék: Rózsavölgyi Szalon Őze Áron Pogány Judit Léner András Danis Lídia Ábel és Eszter Gula Péter Selmeczi Bea

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása
Mobil