A 2023-as évem legjobb időszaka volt ez a június: a Haydneum fesztiválja (hat koncert) kombinálva a Wagner-napokkal megtette a hatását: ennyi zenehallgatás után kezdek hajlani az ajánlók írásához szükséges pozitív gondolkodásra. Ma már hiányzik a Müpa: az előző nyolc nap során hétszer gyalogoltam el oda. Jobb híján a blogírás pótolja ezt - az élmény meghosszabbítása.
Schöck Atala és Günther Groissböck - Fricka és Wotan a Rajnában
Az idei Wagner-napok nem indultak zavartalanul: nem tudták az összes kitűzött előadást megtartani, forráshiány miatt. Az elmaradt Parsifal és Mesterdalnokok helyett levetítették a régi előadásokat, és tartottak egy koncertet a fesztivál zárónapján, valóban a legismertebb dallamokat idézve fel a szerző hét operájából válogatva. Utóbbival nem a törzsközönségét célozták meg: azok felé nyitottak, akiktől távol áll a szerző, és nemcsak a jegyár miatt zárják ki az életükből a Ring-ciklust.
Istenek a Rajnában: Haja Zsolt, Pataky Dániel, Horti Lilla és Christian Franz - Loge-3: Katonka Milos
Ennek az utóbbi koncertnek még a főpróbájára is eljutottam, sőt magammal vittem három (vidéken élő) vendégemet, akik közül ketten – mindketten 12 éves kislányok – életük legelső találkozását élték meg Wagnerrel. Minden új volt nekik a szerzőn kívül is: korábban sosem látták a Müpát, sőt komolyzenei koncerten sem jártak. Látva az érdeklődésüket és a hatást, elmondhatom, hogy ez a zárókoncert valóban alkalmas volt beavatásra, bár maga a fesztivál sokkal inkább szól a visszatérő Wagner-rajongókhoz.
A Ring előadásait most is a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara játszotta, a külön koncertet pedig a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Fischer Ádám vezényelt minden alkalommal, akit közelről különösen jó nézni: vezénylés közben folyamatosan visszajelez a művészeinek, sokat mosolyog. Érezhető, hogy eggyé válik a zenével - nem csoda, ha sok ismerősöm évek óta az első sorba vált jegyet, hogy még őt is figyelemmel tudják kísérni. (Ezért is jó, ha valaki a Müpa hűségprogramjában feljut a platina fokozatig, másként erre esélye sincs.)
De mire is jó nekünk ez az egy-két hét, amikor minden Wagnerről szól – miért várjuk évről-évre annyira?
Ha csak hallgatjuk a Ringet (a Bartók Rádió közvetítette mindegyik estét, így még legalább július közepéig még elérhetőek a felvételek!), akkor csak a zene érvényesül: istenek és hősök nagyszabású, fenséges bukásának lehetünk a tanúi. Ha bármely modernizált beállítást nézünk, akkor viszont a történet és a zene között óhatatlanul is feszültség keletkezik – a szobortalapzatról már az isteneket és a legnagyobb hősöket is leszállítják, akik átlagember méretűvé zsugorodnak előttünk. Így több közünk lehet hozzájuk, jobban szólnak a látottak a mi életünkről, a Ring hallgatása közben eljuthatunk gondolatban akár oda is, hogy mennyire nem tudunk jól működni magánemberként sem, de még az is felmerülhet bennünk, hogyan teszi tönkre az emberiség ezt a bolygót. Minden újító szándékú rendezői kísérlet ellenállást vált ki a Wagner-rajongókból, mintha ők maguk még lehetségesnek tartanák az idő megállítását a XIX. században, sőt talán még a Walhalla visszaépítését is.
Hartmut Schörghofer félig szcenírozott rendezését 2008 óta nézhetjük, 2019 óta felújított verzióban, amely lényeges elemeiben állandó, de mindig vannak benne kisebb-nagyobb újdonságok is. Az idők folyamán sikerült elfogadnom azokat a rendezői megoldásokat, amelyeket elsőre nem szerettem, másfelől egyes énekesek cseréje rugalmasságra szoktat. Nem könnyű mást elfogadni, ha már egyszer láttunk valakit eggyé válni egy bizonyos szereppel, de kénytelenek vagyunk erre, emellett a módosítások hatására évről évre kicsit más szemmel nézünk rá a történetre is. Jó a két extrém hosszú szünet is, hosszabban beszélgethetünk a "hasonlóan őrültekkel", akiket évente csak ilyenkor szoktunk látni. (Jó átérezni, hogy nem vagyunk egyedül a Wagner iránti érdeklődésünkkel.)
Talán mégis a leglényegesebb tényező: jó helyzetben, nemzetközileg már elismert sztárok oldalán láthatjuk ragyogni a mi énekeseinket, akik valóban elég jók is, és más nem is hiányzik nekik, mint még több hasonlóan jó lehetőség. Az egyik alkalommal megadta a sors, hogy egy külföldi impresszárióval hosszabban beszélgethettem az énekesek érvényesülésének esélyeiről – mindenkinek hasonló képviselőt kívánnék, olyan menedzsert, aki ténylegesen törődik is pályájának alakulásával.
Fischer Ádám
Még mielőtt felsorolgatnám, hogy kik azok, akik miatt feltétlenül érdemes volt most is a Müpába költözni több napra, kapcsolódnék ahhoz, amit Fischer Ádám mondott el a július 20-án tartott koncert-főpróba szünetében tartott közönségtalálkozón.
Gyakran észleli, hogy valami olyat kérnek számon a kritikusok egy előadáson, amelynek a megvalósítása fel sem merült az alkotókban. Mi, mezei nézők is gyakran hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az igazi szándékok nem feltétlenül derülnek ki, ahogy az sem lehet világos, hogy mennyiben volt jelen a kompromisszum vagy akár a kényszerhelyzet IS a Ring szereposztásért felelős Bátor Tamás és Fischer Ádám döntéseiben, amikor ezt a csapatot összeállították. A tökéletesség nem számonkérhető, de szerencsére nem is szükséges ahhoz, hogy valami/valaki boldogítson minket. Az itt-ott felmerülő hiányérzetemet az éppen aktuális előadás is mindig kompenzálni tudta – a mérlegem pozitív az idei (és a régebbi) Wagner-napokkal kapcsolatban is.
MOST MÁR AZ EGYES ELŐADÁSOKRÓL ÉS SZEREPLŐIKRŐL – Állandók és változók
Megfigyelhető a fesztivál kezdete óta, hogy a Ringnek vannak minden évben visszatérő szereplői, akik önmagukban is garanciát jelentenek, viszont a szereposztás egyes pontjain mindig újabb énekeseket próbálnak ki, akik, ha nem is feltétlenül egészen újak, de nincs bérelt helyük.
Kálnay Zsófia és Kálmán Péter
Az Alberichet játszó énekessel mindig jól jártunk, de Kálmán Pétertől nem lehet a Rajnát elvenni: eddig még sosem láttam mellette olyan intenzív jelenlétű Wotant, akinek ez sikerülhetett volna. Nehéz elhinni, de a debütálásakor is már különösen szuggesztív énekes idén még képes volt szintet lépni, még jobban árnyalta a figurát. Miután három előadásban is jelen volt, összességében is nyomatékos a jelenléte, és érzékelhetjük az általa bejárt utat is.
Christian Franz a legelső évtől elválaszthatatlan Loge szerepétől. Sokan szerettük azokat az éveket, amikor Siegmund és Siegfried is ő volt, de egy ideje már örülnünk kell annak is, hogy legalább Logeként velünk maradt. „Középső” táncos alteregóját, Újvári Milánt idén még hangsúlyosabbnak éreztem.
Loge-2: Újvári Milán
Mime szerepe szintén a leghálásabbak közé tartozik – emlékképeim szerint erre a szerepre is mindig sikerült nagyon erős jelenléttel bíró énekest szerezni. Jürgen Sacher már a Rajnában is bizonyít, de a Siegfriedben aztán igazán ki is bontakozhat. Még akad egy olyan kiemelt pillanata is, amikor azt is elhisszük, hogy egykor valóban megszánta a szenvedő asszonyt, aki ráhagyta a gyermekét, mintha lehetett volna másféle szülő is, ha nem vakítja el az arany.
Jürgen Sacher - Mime a Siegfriedben
Szemerédy Károly Gunthere az operaházi produkciónak is állandó erőssége. Ennek a szereplőnek az énekes annak ellenére is kellő súlyt tud adni játékával, hogy igazán sok szövege nincs – át lehet érezni még az ő tragédiáját is.
Gál Erika Erdaként énekel az üvegfal mögött (az előadásnak ezt a megoldását ugyan nem tudtam megszeretni, de már nem akadok fenn rajta), aki az operaházi előadásban ismét Fricka lesz. Helyet cserélnek Schöck Atalával, aki évek óta egyre jobban éli és láthatóan élvezi Wotan feleségének szerepét, bár már a debütálására nagyon kidolgozta. Jelentősen okosabb, mint bármelyik útjába kerülő főisten, csak egyetlen tévedése van: el tudja képzelni, hogy a férjét, egy kifelé élő férfit bármilyen luxus-otthon hosszan leköthet.
Sellők: Sáfár Orsolya, Fodor Gabriella és Kálnay Zsófia
A produkciónak további, ugyancsak nagyon népszerű és állandó tagjai a sellők – Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia, Sáfár Orsolya -, akik közül az első kettő szerencsére walkürként is feltűnik az évről-évre alig nyolcfős csapatban – Fodor Beatrix, Szilágyi Szilvia, Gál Erika, Várhelyi Éva, Váradi Zita és Wittinger Gertrúd oldalán – utóbbi „hejhóival” idén is kiemelkedik a csapatból, most is eszünkbe juttatja, hogy elvileg minden walkür azonos szinten van Brünnhildével, csak sosem mernének fellázadni a főisten ellen.
Az előadás visszatérő énekese Zemlényi Eszter erdei madárként, Németh Judit még régebben az – idén megint norna. Most került be a csapatba Brassói-Jörös Andrea 3. nornaként, akit kiugróan jónak éreztem, és Pataky Dániel Frohként, akivel novemberben találkozunk majd újra az Andrássy úton is, csakúgy, mint az eddig említettek közül Kálmán Péterrel és Váradi Zitával, vagy a már állandó Donnernek számító Haja Zsolttal, vagy a Freiát és Gutrunét is eljátszó Horti Lillával.
Szemerédy Károly és Iréne Theorin
Mindig cserélgették a „szerelmes óriást”, azaz Fasoltot, aki mellett Walter Fink az első évtől hihetetlen erőteljes hangjával nyomatékot adott a párosnak. Tavaly már érezhető volt, hogy ereje fogytán van, és idei helyettese (Lukasz Konieczny) nem tudja feledtetni – hiányzik nagyon. Idén a nyers erőt egyik óriás sem hozza, bár Bretz Gábor szerepformálása most is nagyon kerek és kidolgozott, beleillik ebbe a frakkos világba – egy igazi Fafner mellett pont rendben is lenne. Őt ölik meg, elvárható lenne mellé egy őserejű partner, bár nem biztos, hogy a szereposztók is éppen ilyet kerestek.
Ezt a félig szcenírozott rendezést nézve, kicsit olyan, mintha minden póluson üzletemberek állnának, az istenek, törpék és óriások csapatában is – a különbség elmosódik.
A Rajnában más hiányérzetem nem volt – nekem igazán tetszett a Wotanként nálunk debütáló Günther Groissböck, akit A rózsalovagban nagyon erősen megszerettem. Szereplése erősen megosztotta ismerőseimet – nem ájult el tőle egyöntetűen mindenki, mint a negyedik estén szintén debütáló Deniz Uzun Waltrautéjától, akinek jelenete igazi reveláció volt – várom, hogy más szerepben is lássam. Jobb Waltrautéra nem emlékszem, nem tartozott eddig a kedvenc karaktereim közé, bár néha drukkolni szoktam neki, hogy elvihesse a sellőknek az elátkozott gyűrűt, amelynek a varázserejére egyébként sincs semmilyen bizonyíték – mindenkitől el lehetett venni.
Waltraute: Deniz Uzun
De visszatérve Wotanra, a Ring egyik legmeghatározóbb szereplőjére: nekem az idei sorozatban látott három közül éppen Günther Groissböck szerepfelfogása tetszett a legjobban. Ráadásul ugyanaz jellemezte, mint például Kálmán Péter, Christian Franz, Schöck Atala játékát: minden mondat mögött volt gondolat is. Nem egy debütáló világsztárt láttunk, hanem egy olyan Wotant, aki tényleg felébred vegetatív állapotából. Szembekerül egy megoldatlan helyzettel (ki kellene fizetni a várat, de nincs miből), és miközben fokozatosan magához tér, éreztetni tudja, hogy van benne valami különleges, ami a környezete (a többi isten) fölé emeli. Megláthatjuk benne a sármos, nárcisztikus alkatú főnök-típust is, aki uralkodik a környezetén, mindenkit eszköznek tekint, eközben folyamatosan külső megerősítést keres. Grandiózus tervei mellett kötődési zavarai vannak, és érezhető vonzereje ellenére mégsem hisz magában eléggé – például abban, hogy megoldhatná a problémáit a gyűrű nélkül is, a sárkány őrizetében hagyva azt. Az öröklétnek köszönhetően annyira unatkozik, hogy szüksége van a „gyűrű-projektre”, amely kapcsán a hatalomvágyának kielégítése mellett még újabb nőket is meghódíthat - Erda mellett az ikrek anyját, a Wagner által névtelenül hagyott földi asszonyt is.
A walkür Wotanja: Aris Argiris
Rendkívül örültem volna, ha ezt a Wotant látom a második estén is, amikor ráébred, hogy felesége tisztán látja manipulációit, és amikor mindkét olyan személyről le kell mondania, akiket a maga módján mégis szeretett.
A Wotan-karakter fejlődésének történetében éppen a Walkür a legfontosabb rész (nem véletlenül van ebben a leghosszabb szerepe): ez az isten öröklétének legkritikusabb napja. Aris Argirisben nem éreztem meg a nagy formátumot és nem érintett meg a szereplője sorsa, míg német ismerőseimet a szöveggel kapcsolatos hibák zavarták meg. Ezen a második estén így számomra a női szereplők váltak jelentősen érdekesebbé, akik voltak is olyan jók, és minden hiányt kompenzáltak.
Gál Erika, Stefan Vinke és Egils Silins - Siegfried tapsrend
A Siegfried Wotanja viszont már túl van mindenen, lélekben szinte feladta a küzdést, még ha nem is egészen, és ehhez a karakterhez illik a legjobban Egils Silins, akit már láthattunk ebben a rendezésben, így meglepetést nem okozott. Nem állt rosszul neki ez a távolságtartó, intellektuális és önironikus Wotan (ráadásul szemüvegben), aki az örökkévalóságig ráér, de mégis meglátogatja Mimét, hogy katalizálja az eseményeket – gyorsítsa a pusztulást.
Az ebben a sorozatban egymás mellé tett három Wotan nagyon eltérő karaktere is csak arra figyelmeztet minket, hogy sokféleképpen fel lehet fogni ezt a történetet. Ez a félig szcenírozott rendezés tág mozgásteret biztosít az énekeseknek, hogy a saját koncepciójukat érvényesíthessék – a saját érdekünkben nekünk nézőknek is nyitottnak kell lennünk a nagyon eltérő megoldásokra is. Talán nem is véletlen, hogy „fix Wotanja” sosem volt a produkciónak, ennek az egy szereplőnek a cserélgetésével is sokat változik. Bízom benne, hogy a sor hosszan folytatódik – „váltott Wotanokkal” száguld még ez a Ring tovább. (Kommentben akár nyilatkozhattok is, hogy kit látnátok szívesen ebben a szerepben, kíváncsi lennék, milyen nevek merülnének fel egyáltalán, kit szerettetek a korábbiak közül.)
Mindenkinek köszönöm, aki még nem hagyta abba az olvasást – négy estés ez a mű, még sok szereplőt meg se említettünk, ez pedig egy nyomhagyó bejegyzés az idei sorozatról.
Albert Dohmen, Simone Schneider és Stuart Skelton - Hunding, Sieglinde és Siegmund A walkür I. felvonása végén
A walkür első felvonása akár az előadás csúcsa lehet, de ezúttal nekem nem vált azzá: Albert Dohmen nem győzött meg Hundingként, Stuart Skelton és Simone Schneider között nem éreztem a kémiát, egy pillanatig nem tudtam elhinni, hogy ennek a három embernek bármi köze lehet egymáshoz. Akik netán a Bartók Rádióban hallgatták őket, feltehetően mégis elégedettek lehettek a hatással – mindez visszahallgatható még. (Fontos az énekes személyisége, alkata, játéka is – az már rég nem igaz, hogy csak a hang számít.)
Ahhoz képest, hogy mennyire vártam A walkürt, jelentősen jobb élménnyé vált mégis a Siegfried. Stefan Vinke most is nagyon erőteljes a címszerepben, ha nem is igazán szerethető, de épp Siegfried esetén ez nem is akkora baj. Már az is óriási, ha valaki képes arra, hogy egymást követő két estén át ezt a szerepet elénekelje. (A korábbi években ezt a karaktert hosszan taglaltam – tragédiájáról csak az jut eszembe, hogy ide vezet a tudatlanság, az oktatás hiánya…) Ez a Siegfried számomra két felvonást jelentett idén, mert nem maradhattam ott az utolsóra, amelyről viszont másnap számos ismerősöm szuperlatívuszokban számolt be. Elhiszem nekik, hogy Magdalena Anna Hofmannt látnom kellett volna Brünnhildeként.
Ez az a szerep, amelynek a tulajdonosa szintén állandóan változik, ahogy Wotan is, bár vannak visszatérő vendégek.
Walkürök lovaglása...
Iréne Theorin utoljára 2017-ben énekelte a szerepet nálunk, azóta tudomásom szerint legalább kétszer majdnem jött, tavaly már próbált is, de betegsége miatt végül az utolsó percben beugrottak helyette, és ennek a vészhelyzetnek köszönhetjük a Wagner-napok teljes történetének egyik legkatartikusabb előadását, amelyre azóta is sokat gondolok vissza. Évek óta vártam Iréne eljövetelét, bár mostanra már egyre kevésbé hittem el, hogy ez egyszer mégis megtörténhet. Brünnhildéjével lehet azonosulni, lehet neki drukkolni, hogy hozzon jó döntéseket. Lehet örülni már annak is, hogy valaki egy ilyen nagyszabású világkarriert késői kezdéssel is be tudott futni, mintája reményt adhat sokaknak, hogy nincs veszve semmi, csak jól kell kiválasztani a szerepkört és dolgozni kell aztán a szerep minél tökéletesebb kialakításáért. Örültem, hogy idén legalább két estét énekelt, és kicsit annak is, hogy nem ő volt beosztva a Siegfriedre, amelyről mindenképp el kellett mennem – így könnyebb volt, egy ismeretlen (akármilyen csodálatos) énekest nem meghallgatni, mint éppen őt, akitől már többször hallhattam a „Heil dir, Sonne!”-t. Most is vele ünnepelhettük születésnapját, és akár arra is gondolhattunk, hogy visszatértek a régi – Covid előtti – szép idők. (Az egész közönség állva ünnepelte a színpadra vonuló zenekart is - ez a képen nem látszhat.)
Tapsrend és születésnap Az istenek alkonya végén
Az említetteken kívül még számos művész közreműködője volt a produkciónak: Az istenek alkonyában megszólalt a Magyar Rádió Énekkara és a Budapesti Stúdió Kórus is – karigazgatóik: Pad Zoltán és Strausz Kálmán. A táncosokat sem lehet kihagyni, akik többek között walkürök, nibelungok is voltak: Asztalos Dóra, Csere Zoltán, Eller Gusztáv, Feledi János, Fehér Laura, Gulyás Anna, Horváth István. Katonka Zoltán, Kelemen Krisztián, Tóth Brigitta, Vida Gábor (koreográfus) és a gyermektáncos, Katonka Milos.
Ennek a sokaságnak a munkáját most is Polgár Etelka játékmester irányította, akit jó volt látni a nézők között is. Bartal László, Bartinai Gábor, Bizják Dóra, Kovács Brigitta, Rajna Martin zenei munkatársak szintén nagyon kellettek ahhoz, hogy ezúttal is a szokásos magas színvonalú előadást nézhettük.
Férfikar és Albert Dohmen - Az istenek alkonya
A Müpa előadásairól valóban a magas minőség jut eszünkbe először, és ezt igazolta még a Wagner-fesztivál másnapján látott „Ligeti 100” is, amely egy korábbi időpontról került át a nyári szünet előtti utolsó estére. Vajda Gergely egy fiatalabb karmester generáció képviselőjeként biztosíték a folytatásra, fiatalabb énekeseink közül pedig most is jó volt hallani Vörös Szilviát, aki már alig énekel itthon.
Lehetett ennek a néhány napnak nagyon örülni – már készülök a következő Wagner-előadásokra, amelyekről a beszámoló szintén jönni fog.
A Rajna tapsrendje
PS. Mivel hét előadást érintett, nem lett rövid ez a bejegyzés, viszont így 21 kép bele is férhetett. A Müpa Facebook oldaláról Nagy Attila, Hirling Bálint, Posztós János és Csibi Szilvia munkáit használtam fel. Mindenkinek köszönöm, aki a köztük lévő szöveget is elolvasta.
