Az elmúlt napokban háromszor jártam a Müpában. Sebestyén Márta vasárnapi gálája után a hétfői napom Mendelssohn Éliás c. oratóriumáról szólt, kedden pedig következhetett egy MET-vetítés. Nem voltam Carmen-hangulatban, még mindig a miskolci Kékszakállú koncepciója foglalkoztatott, és jól le is fáradtam az egésznapos munkától, viszont az operát hallgatva egy csapásra felélénkültem, akár csak a munkásnők, akik az első felvonásában kiszabadulnak a gyárból ebédszünetre…
Aigul Akhmetshina miatt mentem, akit egy ismerősöm az énekes müncheni alakítása alapján tökéletes Carmennek nevezett. Kíváncsi voltam, hogy képes lesz-e elfogadtatni magát velem, akinek Carmenként Mester Viktória a non plus ultra, őt láttam a legtöbbször, e szerepben nem is vágytam helyette másra. (Hiába akármilyen jó egy énekes, ha már egyszer valaki mást úgy igazán megszerettünk egy szerepben, (amikor ráadásul még mi magunk is fiatalabbak voltunk!), óhatatlanul is elkezdünk nosztalgiázni, és ezzel megnehezítjük annak az előadásnak a befogadását, amelyet élveznünk kellene.)
A fentiek ellenére, Aigul Akhmetshina Carmenje engem is azonnal elvarázsolt néhány másodperc alatt. Ahogy egy rövid riportból kiderült, a címszereplő 6 évvel korábban – még csak 21 évesen – robbant be a Covent Garden színpadára, és azóta játssza folyamatosan a darabot sokféle produkcióban, így nem csoda, hogy ennyire éli.
Gyorsan el szokott dőlni, hogy valaki Carmen-alkat-e vagy sem, a kisugárzása elég-e hozzá. Ha igazinak érezzük, lényegében bármilyen koncepciót elvisz az énekes, különösen akkor, ha a szerelmi négyszög további három figurája is "rendben van". (Akiket ehelyett "fantasztikusnak" is nevezhetnénk, ha nem lenne ez a szó már annyira elhasználva.)
Piotr Beczala alakításán szintén érezni lehetett, hogy ezt a Don Josét számtalan rendezés betanulása érlelte meg: minden gesztusa és mondata mögött volt tartalom, az ő oldaláról is átérezhettük a tragédiát: látunk valakit, akit eredeti életpályájáról eltereltek, és sosem tudta megszokni az újat, ehhez kevés a szerelem. Ráadásul már jó lenne valamit kezdenie a magánéletével is, mivel már nem is fiatal, így talán a helyzete annál is szomorúbb. A gyönyörű lírai tenor hang viszont bőven elég, hogy elhiggyük, Carmen érdeklődését fel tudta kelteni.
Angel Blue ártatlan, mégis határozott Micaelájának alul kellett maradnia Carmennel szemben, bár a mi rokonszenvünket megnyerte – éppen úgy, ahogy a darab ezt meg is kívánja. Kyle Ketelsen (Escamilló) hozta a figura férfias vonzerejét, így feltehetően még az is logikusnak tűnt volna, ha a címszereplő mégis kihagyja a románcot az érte a börtönt is vállaló katonával, és az első találkozás után azonnal őt választja.
Egy adott előadásra sem reagálunk egyformán, kaptam már ugyanerről a Carmenről ennél kevésbé kedvező visszajelzést is, ezek szerint ez a szereposztás nem mindenkiben tudta felülírni a korábbi benyomásokat.
Carrie Cracknell rendezésében nagyon alaposan kidolgozottnak tűntek az emberi viszonyok, sőt olyan kisebb szereplők is elég hangsúlyt kaptak, mint például az a katona, aki Michaelával először beszélt, rá egy jelentősebb szerepben is kíváncsi lettem volna.
A MET nagy erőssége, hogy jó színészi képességekkel is rendelkező énekeseket tud összeszedni, így jellemzően a siker azon dől el, hogy a nézők mennyire tudják elfogadnia rendező ötleteit, illetve a látványvilág mennyire nyűgözi le őket. Jelen esetben, ahogy a nálunk éppen futó Carmen-(replika)rendezésben is, nagy szerepet kapnak az autók (ez a Car + men gondolat), még egy kamiont is látunk két felvonásban is, másodszor ráadásul az oldalára fordulva, kitört üveggel…
A cselekményt a mai Amerikába helyezték, ennek köszönhetően például a bikaviadalból rodeózás lett, hosszan nézhettük a munkába érkezők biztonsági ellenőrzését is. Mivel ez a felületi változás lényegileg a fő szálat nem érintette, és a négy szereplő kapcsolatait kidolgozottnak éreztem, sikerült nem elakadni a logikátlannak tetsző apró részleteken. Én kevéssé szeretem ezeket a nagyszabású megoldásokat, de tudom, hogy egy ilyen hatalmas színpadon (drága jegyárak mellett) muszáj elbűvölni a nézőket.
Az előadást nézve semmi olyan gondolatom nem támadt, amely már ne jutott volna eszembe korábbi Carmen előadások közben (és ne írtam volna már meg korábbi bejegyzésekben), így revelatív megvilágosodásról nem számolhatok be. Most is legerősebben azt látom a történetben, hogy milyen szükségszerű tragédiához vezet, ha valaki egy másik embert önfeladásra csábít, illetve, ha ezt valaki bevállalja akármilyen szerelem kedvéért. Nekem már jó ideje erről szól Carmen és Don José története, ez az előadás pedig egy különösen jól sikerült szereposztással megvalósuló, alapvetően csak a felszínen újító interpretációja volt ennek.
Ismerve a MET műsorpolitikáját, ez az előadás is hamarosan elérhető lesz az előfizetők számára az "on demand" programban.
