Debussy "Pelléas és Melisande" c. operája igazán megérintett, el tudtam benne merülni. Nem véletlenül került az Eiffelbe, eleve ritkán játsszák, nem biztos, hogy mindenki hasonlóképpen fog érezni, így aki nem ismeri, feltétlenül hallgasson bele, mielőtt elmegy rá – lesz még egy idei utolsó alkalom, március 12-én.
Ahhoz, hogy jó élmény legyen egy előadás, mindig nagyon szükséges, hogy a néző alkalmas hangulatban legyen, amennyire lehetséges, ki tudja zárni a külvilág zajait – ennél a meditatív hangulatú darabnál még talán a szokásosnál is lényegesebb.
Mivel sikerült kétszer látnom, ennek a tanulságait is megosztom azokkal, akik erre kíváncsiak.
A címszereplők: Haja Zsolt és Pasztircsák Polina
Az elmúlt három hónapban láttam néhány olyan operaprodukciót, amelyről nem írtam utólagos nyomhagyó bejegyzést, vagy azért, mert a tavalyi közvetítésekről már volt a célnak megfelelő ajánlóm (Dead man walking, Simona néni, A cremonai hegedűs), és nem éreztem, hogy bárkinek is szüksége lett volna egy újabbra, vagy éppen azért nem emlegettem valamit, mert ez egy AJÁNLÓ blog, és nem tervezek kilenc év és 603 operai tárgyú bejegyzés után továbbra sem kritikai felületté válni, és adott esetben túl sok mindent kellett volna elhallgatnom/kifogásolnom. (A hiányosságok felsorolását jellemzően szívesen meghagyom azoknak, akik zenekritikusként erre egyébként is kénytelenek, és nem csak benyomásaik vannak arról, hogy mi nem stimmelt, hanem pontosan meg is tudják indokolni.) Volt olyan egyszer előadott produkció (Az eladott menyasszony), amelyiknél azt éreztem, hogy szinte tökéletes a vállalt koncepció megvalósítása, tényleg pontosan azt kapjuk, amit ígérnek, de maga a darab mégsem szólított meg igazán, az élmény nem érintett mélyen.
Ezek után csak jönnie kellett egy olyan alkalomnak is (a nagy számok törvénye alapján), amelyiknek teljes egészében a célközönsége lehettem, amellyel kapcsolatban az első megtekintéskor minimális kritikai észrevételem támadt, és az is technikai jellegű – feltehetően a Bánffy terem adottságain múlik, hogy a színpad egyes hátsó pontjairól nem jön át hozzánk ugyanúgy a hang... (A második alkalommal már nem volt ennyire tökéletes minden, de erről később.)
Goulod: Kovács István
Debussy operáját 2007. június 16-án a Müpában láthattam először francia főszereplőkkel és a Nemzeti Filharmonikusokkal, akiket Kocsis Zoltán vezényelt. Érdekesség, Genevive egyetlen jelenetnyi szerepét akkor is, és most is Meláth Andrea énekelte. Ez az egy alkalom elég mély nyomot hagyott bennem, és néhány éve még mindig ennek a hatása alatt le is töltöttem a telefonomra ezt az operát, bár a mély megismeréséig sosem jutottam el, ahhoz jelentősen több meghallgatásra lett volna szükség.
Ezt a korábbi nagyon pozitív élményemet az Eiffelben látott előadás megerősítette, és annyira tetszett, hogy egy újranézésnek is bele kellett férnie.
Kirsten Dehlholm rendezése eredetileg saját társulatának készült, a Hotel Pro Formának, amelyben nagyon erős szerepe van a vizuális hatásoknak, a ránk áradó összbenyomás nemcsak a szólistákon, a zenekaron és a francia karmesteren, Frédéric Chaslinon múlt, aki ezt a rövidített verziót készítette és áthangszerelte a darabot, hanem sokat ad a kivetítés is, amely – mint kiderült, a március 4-i előadás előtt már technikai probléma miatt nem működött, és az általam látott második előadáson sem, sőt nem is várható, hogy helyre tudják a felmerült problémát erre az utolsó – márc. 12-i - alkalomra hozni. Az előadás viszont lesz jövő szeptemberben is, tudtam meg véletlenül már most, mégpedig magától a produkció jövő évi karmesterétől, Kovács Jánostól, aki a tegnapi előadás folyamán végig a zenekari árokban ült a partitúrával, és jegyzetelt. (Már az ő látványa, az a derű, ami sugárzott róla előadás közben, önmagában megérte, hogy visszamenjek még egyszer, kárpótolt a vetítés hiányáért.)
Az Operaház énekkara ezúttal felvételről szólalt meg, amely a covid-időszaknak köszönhető lelemény, korábban nem emlékszem hasonló megoldásokra, de el kell ismerni, hogy a Bánffy tere tényleg kicsi és nem is férne el benne nagy apparátus, és alig van szükség énekkarra, tényleg nem lett volna költséghatékony a felvonultatásuk.(Feltételezem, hogy a kihúzott részekben több kórus is lett volna...)
A zenekar szintén kisebb lészámú a megszokottnál, például csak egy fagottra van szükség – azon viszont Polonkai Judit játszott, aki nagyban felelős azért, hogy az elmúlt két évtizedben több operát néztem, mint korábban (és mint ami egészséges lett volna egy mezei nézőnek).
A vizuális hatásokra visszatérve: talán Nagy Attila fotóinak egy részén látszik, hogy az előadás hangulatát nemcsak a padlón elhelyezett üveggyöngyök, de a háttérvetítés is nagyban befolyásolja. Jó ötlet a rendezőtől, hogy a mű kulcsmotívumait, amelyek a zenében is megjelennek ki is írja a hátsó falra. Feltételezem, hogy ez a vizuális anyag teljesen azonos azzal, amit a dán előadáshoz készítettek és az opera francia szövegéhez illeszkedve ez is francia nyelvű. Volt egy-két ismerősöm, akik reklamáltak emiatt, mert nem tudtak franciául és más újlatin nyelven sem, amelyből megértették volna az összes feliratot. Ez a probléma persze már nem állt fenn ezen a hétvégén, amikor egyáltalán nem is volt vetítés…
Nekem sokat segítettek ezek a képek, és most, hogy nélkülük is láttam az előadást, még világosabb, hogy nem szabad lebecsülni egy operaelőadás esetén sem épp a látványos effektek hatását.
Ha már a technika, még egy megjegyzés: fogalmam sincs, hogy más színházakban mennyire természetes, hogy a zsinórpadlásról leengedett tárgyak fel-lehúzása jelentős zajjal járjon, illetve csak ilyen lassan mehessen végbe. Ennél az operánál többször is megakasztotta a menetet éppen a hinták föl-le húzása, és innen is éreztem, hogy ez csak replika-rendezés lehet, mert ezt látva valaki rég kitalál egy másik megoldást, de ezt nem vállalja be. A karmestert is láthatóan zavarta ez a zaj, és egyébként nevetséges, hogy egy szép előadásnak egy ilyen apróság miatt kell megakadnia. (Az Eiffel új, nyilván a legjobb berendezéseket vehették meg…)
Most már az énekesekről:
Nagyon megfelelő volt a már említett Meláth Andrea mellett (akinek a tavalyi és idei nagy dobása mégis a Dead Man Walking, ahhoz képest ez csak kis szösszenet) kisebb szerepben Pekárdy Tamás (egy pásztor), Szabó Veronika illetve Karácsonyi Anna (a kis Yinold), akik nekem mindketten nagyon tetszettek, ígéretes tehetségek. Kiss András (egy orvos) – utóbbi szereplésének már csak azért is örültem, mert az általam látott „A cremonai hegedűs” idején beteg volt, és most már érezhetően jól van. Fried Péter csak az előadás második felében tűnt fel, de mély benyomást tudott így is kelteni – az első alkalommal a király szerepének megformálásával, míg másodszorra azzal, hogy az előadás megmentése érdekében ennyire betegen is elvállalta a fellépést. Szívet tépő élmény számomra egy beteg basszista hallgatása, és sajnos kisebb problémákat is azonnal észre szoktam venni, így nem kevés előadást aggódtam már végig (teljesen feleslegesen). Nem vágyom arra, hogy valaki a hangját hosszú távon kockára tegye és erőltesse, és nyilvánvalóan nagy volt a szakadék a két vasárnap látott teljesítmény között. (Nagyon sok operaházi produkció fut egy szereposztással, és ez egyértelmű hazárdjátéknak tűnik, de nyilván van valamiféle racionális magyarázat arra, hogy miért nem lett ez sem lekettőzve, vagy miért nem szedtek elő egy másik basszistát, aki kottából a zenekari árokban elénekli ezt a mégsem vállalhatatlanul hosszú szerepet, amíg Fried Péter némán lemozogta volna… Láttam már néhány ilyen megoldást, és működött.)
Az orvos: Kiss András - Arkel: Fried Péter
A leglényegesebb mégis csak a főszereplők játéka, azon áll vagy bukik ez az opera, hogy van-e három olyan karakter, akinek elhihető a történet, akikkel jó esetben együtt tudunk érezni.
Most van.
Mindhárom főszereplő helyzetébe bele tudtam képzelni magam, és hitelesnek éreztem az énekesek szerepformálását. Ha ez nem így lett volna, és csak kettőt érzek elég jónak, biztos fel se merül, hogy visszaüljek rá.
Haja Zsolt és Mélisande haja
Pelléas szerepében Haja Zsoltot láthatjuk – ő az egyetlen, aki elvileg le van kettőzve (Fülep Máté a váltója, lehet, hogy jövőre énekelni is fogja). Ez a szerep nagyon jól áll neki, meg lehet látni benne azt a szelíd, fiatal férfit, aki egy lány számára akkor is vonzó, ha nem csinál semmit. Átérezhető a férfi bizonytalan helyzete, aki tudja, hogy jobb lenne mennie, és el kellene szakadnia rokona feleségétől, de mégsem tudja erre rávenni magát. (Manapság a bizonytalan helyzet adott, nem annyira nehéz egy ilyen szituációt magunk elé képzelni. - Az énekes egyébként Miskolcon főszerepet kapott Selmeczi György új operájában is, a Vernonban – még kétszer látható.)
Pasztircsák Polina maga Mélisande, ártatlan, törékeny fiatal lány, aki már valamiféle jelentős csalódás után érkezik a forráshoz, ahol megtalálja Golaud, és felkarolja. Az énekesnőnek ez a karakter is legalább annyira való, mint az általa korábban énekelt Daphné, amely számomra eddig legfontosabb szerepe. Most is sikerül olyan természetes könnyedséggel átalakulnia, ahogy annak idején a Müpában. Őt hallgatva nem gondolunk arra, hogy kihívás ezt a szerepet énekelni, bár biztosan így van.
Az, hogy a történet mégsem ér véget boldog happy enddel az első jelenet után, az a két szereplő megbonthatatlannak látszó magányosságán múlik. A herceget játszó Kovács Istvánon látjuk, hogy a maga módján szereti a feleségét, de mégsem tudja megmelegíteni, a nő számára képtelen otthonossá tenni ezt az erdőt és a várat. Ebben a történetben általa jelenik meg az agresszió (eleve vadászat közben talált rá a lányra, ez sem véletlen), de így is szerethetővé válik, és kénytelenek vagyunk megsajnálni azért, mert nyugodt életét így eltorzította a féltékenység, bár időnként mégis képes józanul kezelni érzékeny helyzetét.
(Mivel ez egy AJÁNLÓ blog, itt azonnal hozzáteszem, hogy nemsokára jön a Bach művek alapján készített „Keresztkantáták” c. előadás, amelyben szintén Kovács István fog énekelni, és ahogy nézem az idei műsort, ez lesz az egyetlen olyan, amelyikről még nem írtam eddig ajánlót, de biztosan fogok, és nem kizárt, hogy szintén többszöri nézés alapján.)
A kis Yinold: Karácsonyi Anna
A rendező nagyon jó érzékkel nyúlt ehhez az operához, amely nemcsak egy rosszul végződő háromszögtörténetről, de ennél jelentősen többről: egymás mellett élő, szerethető, de másokhoz kapcsolódni képtelen emberekről szól. (A Katona éppen most mutatta be „Melancholy Rooms” című előadását pont ugyanerről az izoláltságról.)
A rendezés a szereplők magányosságát egyszerűen, de annál kifejezőbben érzékelteti: a kettős forgón leginkább egymástól függetlenül mozognak, sokszor elsodródnak egymástól úgy, hogy nem is tesznek közben semmit, és amikor egymás közelében vannak, akkor sem érintik meg egymást. (A forgó használata manapság nem túl gyakori, ebben az előadásban sosem jelentés nélküli.)
A darabot nyilván még teljesen covid-függetlenül tűzték műsorra, tavaly próbálták be, de csak most, február végén kerülhetett nézők elé, ennek ellenére a jelenünk bizonytalansága és a lezárások alatt fokozottabban megtapasztalt elszigeteltségünk is benne van. Sokat adhatnánk egymásnak, sőt talán mindent is, ami kellhet, de ez mégsem történik meg. A megoldásra esély pedig nincs.
Ez a melankolikus hangulat vagy rárímel valakinek a saját pillanatnyi életérzéseire, vagy annyi egyéb praktikus probléma foglalkoztatja és van ezer tennivalója, hogy egyáltalán nem. Utóbbi esetben, ha a ráhangolódás esélye sincs meg, nem érdemes bevállalni a megtekintést. Erre hajszolt állapotban nem érdemes be se ülni.
ÉS akkor még a nézőkről, illetve konkrétan egy nézőről:
Egy tőlem nem messze ülő a teljes előadás második felvonáson keresztül végig mobilozott (akár kint is maradhatott volna, a második részre már mindenkinek tudnia kellett, hogy milyen az előadás), és mivel a végén rákérdeztem, kiderült, hogy ukrajnai menekült, aki napokon belül Lisszabonba költözik, ahol már megvan a helye. Például ez az a helyzet, amelyben én biztosan nem ülnék be erre a Debussy operára, még így se voltam egészen biztos, hogy leszek-e elég összeszedett, hogy újra megnézhessem. A fiatal nővel való beszélgetésből az is kiderült, hogy nem gondolta, hogy bárkit is zavarhat egy nézőtéren a telefon nyomkodás. Lehet, hogy mindez szocializáció kérdése? – Ahogy visszaemlékszem egy grúziai operalátogatásra, ott már akkor a fél nézőtér folyamatosan a fb-on lógott előadás közben, világítottak a képernyők. Lehet, hogy ez a szokás Ukrajnában is, és csak idő kérdése, és nálunk is ez lesz a tipikus?
PS.Nagy Attila az Operaház részére készített fotóira Kovács István fb-oldalán találtam rá,
