„Muszáj” ezt a 625. operai témájú bejegyzésemet is megírni, mivel egy lábjegyzetnél azért csak többet érdemel az Operaház Szilveszter-korszakának (de lehet, hogy egész történetének) legnagyobb projektje, „a Ring szünnapok nélkül”, amely ráadásul háromszor is lement, hiszen a nyilvános főpróbák is előadásként működtek. A több előadásban is fellépők miatt már egyeztetni is extrém nehéz lehetett, és a nézőtéri személyzetre is fokozott terhet rótt az előadások korai kezdése. Kovács János három héten belül 12 előadást (állva!) vezényelt, szárnyalt vele a zenekar. Nagyon odatették magukat a szólisták is; mindenkit minden szerepében legalább egyszer láttam.
Ekkora teljesítmény mellett nem mehetek el szótlanul, hiába veséztem már eddig ki számos alkalommal M.Tóth Géza rendezésének minden darabját. Röviden: az előadás zenei minősége legyőzte korábbi fenntartásaimat, berántott a produkció, és utólag sajnálom, hogy nem lehettem ott minden estén. Mindenkinek köszönöm az élményt, és szeretettel gratulálok azoknak, akik bármilyen minőségben hozzájárultak ehhez a hatalmas teljesítményhez; úgyszintén azoknak a nézőknek is, akik akár csak az egyik sorozatot is végigülték.
Kovács János - fotó a Nemzeti Filharmonikusok honlapjáról
Nincs az az Operaház, - még a 130 németországi között sem - , amely egymás után három Ring-ciklusnál többet tudna vállalni. Az énekesek közül a produkció legnagyobb súlya Brünnhildére hárul; háromszor három előadást már túlélni is emberfeletti teljesítmény. Rálik Szilvia végig jól bírta ezt a megterhelést, így őt elsőként említem.
Az énekesek terhelhetősége mellett a közönségé is korlátozott. Mivel nálunk csak ez az egy operaház van, a Wagner-repertoár a jelenleginél nagyobb mértékben nem is kerülhet előtérbe – aránytalanul nagy ráfordítással egy viszonylag kis nézői rétegnek csak alkalmanként lehet kedvezni -, már csak ezért is értékelnünk kell, hogy egyáltalán létrejöhetett ez a három ciklus.
Az istenek alkonya - Rálik Szilvia fotó: Nagy Attila
A zenekari művészek számára elképesztő lehetett Az istenek alkonya kétórás első felvonását végigjátszani, majd még két részt. Sokat nézegettem az árokban ülőket, és sajnáltam kicsit, hogy a legutolsó este tapsrendjénél nem lépett fel a zenekari árokból a színpadra a teljes zenekar, ahogy a Müpában és más Wagner-fesztiválon is szokás, bár a nekik szóló taps felerősödéséből talán minden előadás után érezték a közönség kiemelt elismerését így is.
Az előadások többségét emeleti ülésről nézve, több alkalommal jól megfigyelhettem, ahogy a karmester, Kovács János a felvonások kezdése előtt bejött az árokba, beszélgetett a zenészekkel, néhányukkal a kotta egyes részeire is közösen ránézett, és a szokásos ovációról lemondva szinte észrevétlenül kezdte meg minden alkalommal a felvonást, átadva a figyelmet az énekeseknek. Ez a művészi alázat igazán példaértékű.
Kálmán Péter - Adrián Eröd - Cser Krisztián
A produkció különlegessége volt, hogy az Operaház leginkább saját énekeseire támaszkodott, a fellépők közül kevés volt, aki elsősorban külföldön énekel – utóbbiakon (Adrián Eröd, Renatus Mészár) látszott a sok produkció által megérlelt rutin. Mivel keveset változtattak a tavalyi „betanuló Ring” szereposztásán, amikor még az egyes részeket egymás után játszották le háromszor, egy év alatt is látványos fejlődést érzékelhettünk. Több más néző is emlegette Kiss Tivadart, aki tavaly néhány hét alatt ugrott be a produkcióba (a Rajnában „kis”, a Siegfriedben „nagy” Mime volt), de most már volt ideje az alapos felkészülésre is.
Mime: Kiss Tivadar
Ennek kapcsán csak le kell szűrni azt a tanulságot, hogy további szintlépés akkor következhetne be, ha ezek az énekesek később is felléphetnének minél többféle koncepciójú előadásban – akárhol, ahol megy a darab és vendégeket hívnak rá. Ez elkerülhetetlen, Nyári Zoltán Siegfriedje is amiatt tudott ennyire kiemelkedni a mezőnyből, mert a sok külföldi produkcióban évek során jól beénekelte. Már tavaly is élvezhettük azonosulását a karakterrel, már akkor is jobb volt a Müpában vendégeskedő kollégájánál. Bízom benne, hogy többen követik majd a példáját és a korábbiaknál intenzívebben folytatják a gyűrű utáni hajszát mindenhol, ahol erre esély nyílhat - sok a Wagner-fesztivál, sok a Ring, és mindenhol jól jön a „meglepetés-elem”, egy új főszereplő beállása felélénkít egy már bevált szereposztást is. A Müpában tartott Wagner napoknak is épp ez a titka: a jól bevált, leginkább megszeretett énekesek mellé egy-egy szerepre mindig új partnert hívnak.
Siegfried: Nyári Zoltán
Ahogy az énekeseknek is használt az újrajátszás, úgy én is elfogadóbb lettem a koncepciót illetően. A Rajna 2015-ös első bemutatója óta zavartak a jelmezek, amelyek karikatúrát csináltak az istenekből, és nyilvánvalóan nemcsak azt nehezítették meg, hogy valaki árnyaltan játssza el őket, de azt is, hogy eléggé fontossá váljanak számunkra és értékveszteségként gondoljunk a pusztulásukra. Wagner zenéjéből egyértelmű, hogy ő nem tette őket idézőjelbe, míg ez a beállítás markánsan szembe megy vele, feszültséget kelt bennünk - minél jobban szereti valaki a műveket, annál jobban.
Óriások: Palerdi András, Rácz István és Horti Lilla (Freia)
Ez kisebb baj lenne, de a jelmezek civil érzelmeket keltve ki is zökkentenek. Engem továbbra is leginkább az óriások – Rácz István, Palerdi András – ruhái zavartak, amelyek egyetlen előnye az lehet, hogy ezek kapcsán nagyon könnyen lehet közösen morogni, vadidegenekkel is egy hullámhosszra kerülve a mosdó előtti sorbanállás közben. („Hogyhogy a vár építői lépni is alig tudnak?”) Annak örültem viszont, hogy idén már kevesebbet pakoltak a magasított cipőkben. (De tényleg ezen kellene gondolkodnunk A Rajna kincse előadása közben? – ez itt a bökkenő. A két basszista remekül szólt, de elakadunk a jelmezen, első nézésre egészen biztosan.)
A jelmez láthatóan nem akadályozta Kálmán Pétert, aki néhány éve a Müpában debütált, és akinél jobb Alberichet én biztosan nem láttam még soha – jelenléte különösen sokat emelt A Rajna kincsé-n, amelyikben eleget is van színpadon. Nem rosszak a partnerei sem, bár Adrián Eröd nagyon játékosan szökdécseli végig az előadást, nem adhat akkora súlyt Loge karakterének (jelmeze vagy/és alkata, hangjának volumene miatt?), mint amilyenhez szokva vagyunk. (A Müpában már 15 éve Christian Franz játszik, aki által az előeste vége már egyre tragikusabb színezetet ölt. Ez túlságosan meghatározó élmény ahhoz, hogy ne hiányoljam.)
Szemerédy Károlyt nagyon szeretem Gunther szerepében – többször is láttam mind a Müpában, mind az Opera Az istenek alkonya premierjén. Jelenleg ezt a szerepet Szegedi Csabának adta át, miközben belőle egy kisebb isten, Donner lett, Froh pedig Balczó Péter. (Ebben a rendezésben mindketten masszív karikatúrák, sajnos.)
A sellők nagyon együtt vannak, kívülről nem látszik, hogy mennyire szeretik a reptetést – Váradi Zita, Mester Viktória és Tuznik Natália egységes csapat benyomását keltik, ketten walkürként is visszatérnek. Azt, hogy miért is van náluk igazán jó helyen az arany, most sem tudjuk meg – nyilván a rend kedvéért. Arra sem derül fény persze, hogy kinek miért is volt bármi előnye a birtoklásából, lassan kezdem azt hinni (110 élőben megnézett Ring-előadás után), hogy a sellők csak úgy kitalálták, hogy varázsereje van az aranynak, és a gyűrű minden hajszolója ennek a nagy átverésnek az áldozata.
Minden felelősség mégsem az övék. Ott van a főfőnök, Wotan, aki a Müpa sorozatában az egyik legfontosabb „mozgó szereplő", évről évre kicserélik, ezzel is fenntartva érdeklődésünket. „Fehér Alberich” tehet leginkább arról, hogy a folyamatok az összeomlás felé vezetnek már a Rajna második jelenetétől kezdve („fejétől bűzlik a hal”). Három előadásban tűnik fel, komoly átalakuláson megy át. A traumákért leginkább magát hibáztathatná, ha önismeretben eljutna erre a pontra. Ez a Ring is más hangsúlyokat kaphatna, ha már meglenne az a Wotan, aki mindhárom estét képes lenne végigénekelni és ezt a folyamatot is érzékeltetni tudná. De hátha hamarosan meg is lesz...
A walkür Wotanja: Renatus Mészár
Cser Krisztián már közel van ehhez; ezzel a sorozattal debütált itthon is a Rajna Wotanjaként (ez számára már a negyedik produkció volt), illetve – mint tavaly - ő lehetett a Siegfried Vándora is.
Láthatóan érdemes lenne betanulnia a repertoárjáról még hiányzó „Walkür-Wotant” is, hiszen minden adottsága, színpadi jelenléte megvan hozzá. (Siegmund és Brünnhilde elvesztését nem spórolhatja meg az, aki a gyűrűt valóban akarja.) Hangjának különleges szépsége és volumene már most is tiszteletet parancsol, elfogadtatja velünk a főisten viselt dolgait, pedig lenne neki mit felhánytorgatni. (Ez A walkür második felvonásában vár majd rá, nem úszhatja meg végleg. Megérdemelné, hogy legalább egyszer Schöck Atala olvasson be neki, ahogy az utóbbi években az összes Wotannak, aki a Müpába betette a lábát.) Sorsa így sem marad közömbös, a Siegfried-ben bukása láttán megrendülünk. (Ebben a jelmezben ezt elérni, nem kis fegyvertény.)
A négy este folyamán több énekes esetében is azt éreztem, hogy ha itthon nincs is lehetőség, muszáj lenne nekik is „bőröndözni”, mivelhogy mára a szerepükben különösen erőssé váltak.
Gábor Géza - Hágen - fotó (részlet): Rákossy Péter (Az istenek alkonya premierjén készült még, a korábbi bejegyzésemből átemelve)
Gábor Géza két előadásban is emlékezetes. Nagyon örültem, hogy 25 éves operaénekesi működése után megkapta első kitüntetését, a Székely Mihály emlékplakettet is az Operaháztól. A walkür Hundingjaként brutálisan ellenszenves figura, indokoltnak érezzük, hogy Sümegi Eszter Sieglindeként bármilyen lehetőséget megragadna, hogy elhagyja, és azt is, hogy Wotan erősítést küldene fiának, mert nem bízik abban, hogy Siegmund a varázskarddal legyőzheti.
A walkür I. felvonása: Kovácsházi István és Sümegi Eszter
Gábor Géza dominanciája Hágenként Az istenek alkonyá-ban még erősebb, hiszen legfőbb intrikusként ő az, aki a szálakat összekuszálta. Neki van kiszolgáltatva mindkét részben Kovácsházi István, aki jól el tudja különíteni a szenvedések által már alaposan megtiport Siegmundot, és a hetyke magabiztosságát mindvégig megőrző Siegfriedet.
Az istenek alkonya - Kovácsházi István Siegfriedként
Utóbbi bárdolatlan viselkedése miatt kevésbé lenne szerethető, de őt is kiemeli a hangjának szépsége, az „übercuki” erdei madárka emiatt támogatja éppen őt. Szemere Zita szerepe nem túl hosszú, de annál megjegyezhetőbb – jelmeze neki jól állt, segítette a szerepformálásban – a legszerethetőbb karakter. Ő hiteti el velünk, hogy ez a bunkó Siegfried mégis megkedvelhető. Nem lepne meg, ha sokaknak szintén ő lenne a kedvence ebben a Ring-sorozatban.
Szemere Zita saját Facebook oldaláról (az engedélyével) felhasznált kép - a madárka személyisége ezen át teljesen átjön, és nincs is másik kép róla, ezért teszem ide ezt...
Pasztircsák Polinával most ismét Gutrune szerepében találkoztunk. Ha valaki a Müpában is látta, akkor jól érzékelhette egyedül az ő példáján keresztül is, hogy az énekesre ráadott ruha valóban mennyire meghatározza (jelen esetben leegyszerűsíti) a szerep értelmezését. Ezúttal nem kezdtem aggódni érte is, és kevésbé éreztem erősnek a bátyjához fűződő kapcsolatát. (A premier idején Szemerédy Károly és Horti Lilla között ezt jobban éreztem.) Horti Lilla most Freiaként egy másik ostobácska nőt játszhat.
Soós Emese fotója a kilenc walkürről (Facebook, nyilvános bejegyzés)
A produkcióban számos további énekes is megmutatkozhatott, a nyolc+egy walkür jelenete az egész Ring talán legnépszerűbb része, így legyen itt a neve a még eddig nem említett walküröknek is: Megyimórecz Ildikó, Vincze Klára, Kiss Diána Ivett „csak” walkür az előadásban, míg Brassói-Jőrös Andrea, Fürjes Anna Csenge másnap nornaként visszatér (Wiedemann Bernadett csatlakozik hozzájuk harmadikként), és az éppen felpörgésben lévő történetet még kicsit megállítják. Jó, hogy ugyanaz az énekes - Szántó Andrea – énekli Waltraute szerepét, aki majd Az istenek alkonyá-ban kiemelkedik közülük, miközben Rálik Szilvia Brünnhildéjét próbálná jobb belátásra bírni…
A norna jelenet beiktatásából mintha az derülne ki, hogy Wagnerben csak felmerült, hogy a tetralógia részei külön is menni fognak. A Siegfried másnapján annyira nem hiányzott ez az újabb magyarázkodás, hiszen nem halványult el bennem Erda szavainak emléke sem.
A Rajna kincse - Erda: Schöck Atala
A produkciónak szerencséje volt, hogy mindössze egy megbetegedés történt a három hét alatt. Schöck Atala a főpróbákat és az első kör két előadását így is végigénekelte Erdaként, őt hallgatva nem érzékeltem, hogy gondjai lehetnének, de már a harmadik hétre nem vállalkozhatott. (Azóta meggyógyult, hallottam is egy koncertjét, amelyről szintén készül a beszámolóm – ennél talán gyorsabban be tudom majd fejezni.)
A Siegfriedben Gál Erika helyettesítette, aki az első két részben Frickaként is látható volt, és a beugrását erősen megkönnyíthette, hogy mind M. Tóth Géza rendezésében, mind a Müpa sorozatában volt is már Erda. Fricka jelmezében csinos, de a ruha őt is jelentősen leegyszerűsíti, így nehezítésnek érzékeltem.
A Rajna kincse - Fricka: Gál Erika
Sahakyan Lusine a vészhelyzetnek köszönhetően a Rajna Erdájaként mutatkozhatott be, és ő is jól megállta a helyét élete első Wagner szerepében – kívülálló sem beugrásnak, sem debütálásnak nem érzékelhette alakítását.
Az Operaház nagyszerű énekkara csak az utolsó részben kap feladatot, most is nagyon megemelik az előadást – ezen az estén túl a november 2-i Requiemben úgyszintén láttam őket, igazán nagyszerűnek, így nyilván nem hagyhatom őket sem említés nélkül.
Az istenek alkonya - fotó: Nagy Attila
Személyes lezárás:
Ez a bejegyzés már megint túl hosszú, és így is felületes lett, ám a célom: köszönetnyilvánítás, nyomhagyás. Ahogy teltek a napok - azon kaptam magam, hogy még mindig a Ring egyes részleteit hallgatom és nem jöttem ki belőle, így nekikezdtem... Közel tíz nappal tudtam így az élményt meghosszabbítani. Remélem, sokan voltak, akik meg tudták az egyik kört teljes egészében is nézni. (Ha akadt ilyen lelkes néző, érdeklődéssel várom a kommentjét.) Ugyan nekem ez nem sikerülhetett, de még így is többet láttam belőle, mint amennyire képesnek éreztem magam eredetileg, és az egyes esték élményének külön-külön is tudtam örülni. Várom, hogy mikor áll elő ismét egy hasonló akcióval az Operaház. De lassan már itt a június is – a Wagner-napok időpontja és programja éppen az operaházi sorozat megkezdése után vált nyilvánossá, így a rajongók jelenleg biztosan nem panaszkodhatnak. Még néhány jegy van is, ha valaki kedvet kapott a két produkció összehasonlítására, idén módja is van rá.
PS. Az Operaház által ehhez a bejegyzéshez rendelkezésemre bocsájtott képeket használtam, Nagy Attila (Siegfried, Az istenek alkonya) és Berecz Valter (A Rajna kincse, A walkür) munkáit, illetve kiegészítésképpen azokat, amelyeket Cser Krisztián kitett a saját honlapjára.
