Miután láttam egy igazi Ruszalkát, egy újabb tízéves álmom is megvalósult, eljutottam az Arabella harmadik előadására – ezt is Halász Péter vezényelte.
Topolánszky Laura és Pasztircsák Polina
Az Arabella először az 1934-35-ös évadban (négy estén) jelent meg az Opera műsorában, majd legközelebb csak 2012-ben, 2013-ban, végül legutóbb a Strauss fesztivál részeként 2014-ben volt nézhető. Mindhárom évben láttam, nagyon megszerettem, és egy felvételt még a telefonomra is letöltöttem. (Azóta találtam egy még sokkal jobbat.)
A 2012-es Bereményi Géza rendezést idén Gábor Sylvie frissítette fel: több olyan karakter is életre kelt általa, akiket más előadásokban a „futottak még” kategóriába sorolnánk.
Önálló személyiségnek látjuk még a szobapincért, Biri Gergelyt is, és az Arabellának udvarló mind az öt férfit emlékezetessé teszi. Közülük négy új beálló, egyedül Horváth István az, aki énekelte már Matteo, a katonatiszt szerepét. Idén mintha türelmetlenebbül, szinte erőszakosan udvarolna, bár ugyanúgy eredménytelenül, ahogy eddig.
Matteo: Horváth István, szülők: Szvétek László és Szántó Andrea
A korábbi előadások nézői a második felvonásban feltűnő három gróf láttán viszont meg is lepődhetnek: három markánsan eltérő egyéniséget látunk, akik közül ráadásul egy alkalmasnak tűnő vőlegényjelölt is akad.
Nem Dominik gróf, akit Cseh Antal idősödő kellemes úriembernek játszik – neki később épp elég jó lesz Arabella fiatalos mamája, Szántó Andrea. Lamoral szintén nem tűnik eszményi választásnak: a kicsit meggörnyedt, szemüveges fiatalember sokszor van láb alatt, nem ismeri fel a feleslegességét, viszont átjön őszinte rajongása a lány iránt. Pataki Bence ugyan sok szöveget nem kapott a szereppel, de erre az alakítására hosszan fogunk még emlékezni. (Emlékszem, hogy kb. két éve hasonlóképpen meg tudta emelni Alcindor alakját is a Bohémélet-ben. Azt éreztem, hogy igazi színház születik általa. Ezek után fokozottan várom Masettóját a közelgő Don Giovanni sorozatban.)
Más a helyzet viszont Elemér gróffal…
Bartos Barna által a szereposztásba került egy fiatal, jó megjelenésű és jó hangú tenor (ld. fenti fotó), aki egyébként júliusban négyszer lesz mantovai herceg a Rigolettó-ban (most még vannak rá jegyek), azaz az Opera szereposztói is észrevették, hogy ideális hősszerelmes-főszereplő alkat. Őt nézve nem értjük Arabellát, hogy mi a probléma ezzel a vonzó férfival, aki még szánkózni is viszi, virágot is küld. (A nézőtéren ülő férfiak ugyan elgondolkodnak-e azon, hogy ezen a szinten is lehetne udvarolni…) A rendező könnyen kitalálhatott volna neki is valami hátrányos tulajdonságot, de nem tette.
Arabella – Pasztircsák Polina - viszont úgy tűnik, nem szereti a papírformát (és nem mondták neki, hogy a szoprán mindig a tenort szereti, a pedig bariton akadályozza), így Mandryka, a hirtelen felbukkanó idegen mellett dönt, akit Szegedi Csaba játszik.
Az előadást nézve megnyugodhat minden férfi, aki rendszerint azon dohog magában, hogy a nők miért választják mindig a felelősségteljes „családapa-alapanyagok” helyett a „rosszfiúkat”. Strauss most „első látásra szerelemnek” mutat egy nagyon racionális döntést, amely egy tönk szélére sodródott családot megmenthet (valamennyi időre).
Mandryka: Szegedi Csaba
A darab tanulsága lehetne az is, hogy minden fejben dől el. Arabella rávetíti a „nagy Ő” szerepét az általa még nem is ismert, de határozott férfira, és nem gondol arra, hogy a köztük lévő felfogásbeli és kulturális különbség egy idő után szükségszerűen visszaüt majd. (Ha a megismerkedés estéje ilyen rosszul sikerült, mi mást várhatnánk a későbbiektől? Egy báli estével le lehet tenni egy egész életmódot? Mi van, ha a magányos vidéki élet mégsem pótolhatja a főváros varázsát? – ezeket a kérdéseket nem teszi fel, mi is csak előadás után.)
A végzetes pillanat - "a kulcs"
A történetben erős kritikai éllel mutatják meg nekünk a monarchia-beli Bécs világát, a báli jelenetben. Ennek egyik főszereplője Rácz Rita (Fiakermilli), akit a nyílt színen tesz magáévá Mandryka, hatalmas erkölcsi felháborodásában, miután azt hiszi, hogy megcsalták. Arabella apja – Szvétek László - pedig még akkor sem tud a kártyázással leállni, amikor a harmadik felvonásban mindkét lánya sorsa (és a család jó hírneve) egyszerre került veszélybe, az anya pedig legfőbb támpontnak egy jósnő tanácsait tekinti – Farkasréti Mária remélhetőleg a beígért ékszert meg is kapja az előadás után a sikeres támogatásért. (A rendező az előadás végén markánsan visszautal a kezdő jelenetre.) Ezek a szereplők helyenként karikatúrára is emlékeztetnek, de nem kizárt, hogy a szerző is így gondolt rájuk - a humor feltétlenül jót tesz nekünk. (Lehet, hogy emiatt a vonal miatt nem szerette Kocsis Zoltán épp ezt a Strauss-darabot? Egy nézőtárs emlékeztetett a szünetben erre az általam is ismert nyilatkozatára.)
Jósnő: Farkasréti Mária - az előadás kezdőképe
A két nővér az előadás két alappillére, mindkettőjükkel „együtt tudunk menni”. Szívet melengető látvány az összetartozásuk: úgy sem veszítik el egymás iránti szeretetüket, hogy Zdenkának, a fiatalabbnak bizonytalan ideig férfiruhában kell léteznie „takarékossági okokból”, amíg az önfejű Arabella kedvére való férjet nem talál – hozomány nélkül.
Miután a kissé szertelen és csapongó Zdenkát ismerjük meg először, elsőként neki kezdünk el önkéntelenül is drukkolni: vágyunk arra, hogy boldognak lássuk nővére udvarlójának, Matteónak az oldalán. Topolánszky Laura magas, nyúlánk alkatával fess fiatalemberré változik, sikeres az álcázási manővere. Apró gesztusából (pl. ahogy a vázát megfogja, vagy ahogy a szeretett férfi felé közeledne, de megállít félúton mozdulatokat), kiderül Matteo iránti érzelme - csalódott lenne, ha nővére épp ezt a férfit választaná.
A két nővér közti szeretetkapcsolat az előadás legkézzelfoghatóbb értéke: Arabella azonnal megbocsájt a húgának, nem ront rá, hogy hibáztassa könnyelmű lépéséért, amellyel az egész családot veszélybe sodorta. (Ez azért a mese-elemek körébe tartozik...) Egyébként is jó látni két életteli leányzót, akik hisznek az eljövendő boldogságban.
Gyönyörű az első felvonásban Arabella várakozó-vágyakozó áriája, és élmény látni, ahogy Zdenka is átéli vele együtt. Mi nézők pedig drukkolunk nekik, bár már tudjuk, hogy nem lesz egyszerű összecsiszolódni azokkal a bizonyos „igazi” férfiakkal…
Ahogy Arabella biztos volt abban, hogy eljön a „richtige”, én is tudtam, hogy Pasztircsák Polina lesz az igazi Arabella, a tökéletes választás – ez be is igazolódott. (Nekem ott voltak támpontnak a korábbi alakításai, biztosra mentem.) Ő és a húgát játszó Topolánszky Laura nyerő páros, el tudnék velük képzelni egy Rózsalovag-ot is, Octavian két szerelmét.
Az Arabella február 23-án még egyszer megnézhető idén, nagyon kevés jegy maradt – kezdés előtt lesznek még állójegyek (online) is. Utána megint vágyakozhatunk rá...
PS: Az Operaház fotóit Nagy Attila készítette
