Ha van kihívás, akkor a fiatalok operabeavatása mindenhogyan az. Most már legalább 12 éve foglalkozom ezzel kiemelten, az összes felmerülő problémát ezerszer átgondoltam, néhány tipikus csapdába is beestem, hol látványosan, hol úgy, hogy azt akár sikerként is el lehetett volna könyvelni.
Nálunk, a József Attila Gimnáziumban is volt már több közönségtalálkozó neves operaházi szólistákkal, Don Giovanni-beavató egyetlen kiszemelt osztály részére, többször is részt vettek a diákok kötelező vagy önkéntes alapon az Erkelbe szervezett Operakalandokban, de tornatermi operaelőadás eddig még pont nem volt.
De most igen, Magyar Orsolya és csapata az Anyegin és a Figaro után, a Cosi fan tutte című Mozart operából készített kifejezetten fiataloknak szánt magyar nyelvű előadást.
Szerettem volna azon melegében (másnap) visszajelzést kapni attól a 147 diáktól, akik végignézték ezt, és a megjegyzéseiket is beépíteni a bejegyzésbe, így vártam a posztolással, de csak nem akart vége szakadni a mindenféle akadályok sorának, így az azóta eltelt tíz nap alatt alig harminc nézővel tudtam beszélni az élményről, és lesz olyan osztály, amelyikkel még a jövő héten sem találkozom.
A félhalottak újraélesztési kísérlete
Az előadásról most már:
Az iskola tornatermében lépett fel a hat énekes, akiket Holló Mariann zongoraművész kísért. Az énekesek neve közül több is ismerős lehet, hiszen Heiter Melinda, Bojtos Luca és Fülep Máté már szólistaként is szerepelt az Operaház produkcióiban, és koncertek közreműködőjeként, több előadásukat is emlegettem ezen a blogon. Brassói Jörös Andrea épp most készül márciusi premierjére (Ments meg Uram), amelyik az Eiffel Műhelycsarnokban lesz, az ő neve ennek plakátjain is feltűnhetett. Forgács Pétert egy miskolci Varázsfuvolában vettem észre, ő még szólista karrierje elején tart, ahogy Pál Botond is, akinek szintén ez volt első nagy színpadi szerepe. Mindannyian más munkák mellett, október óta próbálták ezt a saját előadásukat, és ez nem kis teljesítmény.
Magyar Orsolya rendező ügyesen megrövidítette a zenei anyagot, amelyek által az egyébként 24 órán belül játszódó történet még pörgősebb színben tűnt fel, hiszen lemaradtak azok a recitativók, amelyekben rendszerint a lányok kételyei fogalmazódnak meg, és így az egész csábítási folyamat még akadálymentesebben bontakozhatott ki. Ezt persze úgy is vehetjük, hogy sérült a mű, de enélkül, az eredeti formájában még nagyobb kihívás – a többségnek egyenesen lehetetlen - lett volna a diákoknak a mű befogadása, még akár színházi környezetben is, nemhogy a tornaterem padlóján elhelyezett szőnyegen ülve.
Muszáj tudomásul vennünk, hogy Mozarték idején egészen más tempóban folyt az élet, nem ért egy nézőt percenként olyan sokféle inger, mint a mai, részben már a virtuális térben bonyolódó világban. Már önmagában az is kihívás, hogy valaki 45 percet eltöltsön a telefonja nélkül, másfél órás operafelvonás végignézése már szinte lehetetlen elvárás volna.
A történet, amelyet minden csoporttal előkészítettem, alapvetően érdekelte őket, nem volt tőlük igazán távol, és az eddig megkérdezettek közül szinte mindenkinek vonzóbb volt, mint maga a zene. Tagadhatatlan, hogy az operarajongók számára sem épp a Cosí a legnépszerűbb Mozart-opera, és ahogy az egyik kislány meg is említette másnap: nemigen található benne olyan dallam, amely elsőre megfog valakit. Igen, ahogy visszagondolok, nekem is Kovalik 2006-os rendezése kellett a mű értékeinek felismeréséhez, pedig addig már operaházi környezetben többször láttam, és később Dinyés Dániel egész évados tíz operabeavatója ahhoz, hogy alaposan meg is ismerjem. Ezzel a háttérrel elmondhatom, hogy ugyan nem én voltam a célközönség, hiszen már nem szorultam beavatásra, de nagyon tudtam szeretni ennek a csapatnak a produkcióját, amelyet mind a szerdai főpróbán, mind a csütörtöki előadáson megnézhettem. Az élményből még az sem vont le, hogy épp torokgyulladással küzdöttem akkor, és éppen emiatt a program miatt nem engedtem el magam, és másnap már volt energiám hat nap után egy esti programra (egy Mozart Requiemre) is elvonszolódni.
Fülep Máté és Heiter Melinda
Nagyon szeretem eleve, ha a színészekre és nem a látványra vagy külsődleges ötletekre épül egy előadás, és ez a produkció mindössze néhány szék, egy asztal és apró kellékek segítségével működteti a történetet, átélhetővé válnak a műben felvázolt emberi viszonyok tornatermi körülmények között is.
A fő mozgató elvileg Don Alfonso, aki két fiatal barátját ráveszi a fogadásra, és egészen végig kézben kell tartania az irányítást – a szerelmesek mellette óhatatlanul is másodhegedűssé, a terv szolgai végrehajtóivá válnak.
Nagyon jót tesz ennek az előadásnak, hogy az intrikust játszó Forgács Péter, valóban meg tud felelni a szerep elvárásainak, ténylegesen képes dominálni az előadást, és egészen magától értetődőnek tűnik, hogy mindenki azt teszi, amit mond. Pál Botond és Fülep Máté is engedelmeskedtek, egyszer sem kérdőjelezve meg, hogy amit tesznek, az mennyire korrekt. Mindkettőjüknek jól állt a fiatal szerelmes szerepe, szerencsés módon mindketten meggyőzően fiatalok is hozzá. (Minél kevésbé elkötelezett valaki a műfaj iránt, annál gyakrabban köt bele a külsőségekbe, az énekesek kinézetébe és korába, és jelenleg ilyen megjegyzések egyáltalán nem hangzottak el a szereplőkkel kapcsolatban.) Pál Botondnak adatik egy gyönyörű szerelmes ária is - jó lenne, ha sok alkalma lenne kipróbálnia, hogy ez mennyire hat.
Fülep Máté, Pál Botond karjában Bojtos Lucával - a háttérben: Forgács Péter
Jó lett volna azt is megtudni, hogy a gyerekeknek mi jön át Don Alfonso szándékairól a fogadással kapcsolatban, mennyire érzik rosszindulatúnak a tevékenységét. Többen (a megszólított kevesek közül) külön is megemlítették, hogy tetszett nekik a szerepformálása és a hangja is, éppen a kora miatt a közönség őt sem írta le a lányokért versenyzők közül.
A másik „szóló” karakter, a szobalány szintén hálás szerep, és sokan szokták szeretni. Jelenleg Bojtos Luca valóban hozza minden elvárható vonását, kellően tűzrőlpattant, és nem kispályás: két későn érkezőt megfogott és egy improvizált mondattal behozta őket a terembe. Még ő is nagyon fiatal, nőiességével is kellően hatott a diákokra: áriájánál érezhetően megnőtt a teremben a feszültség, és úgy tűnt, mintha érdeklődve hallgatták volna a mondanivalóját is. Nem lepne meg, ha több lányban is felmerült volna, hogy ilyenné kellene nekik is változniuk.
Ez a két szereplő többnyire önállóan működött az előadásban, de a két lány esetén is hasonlóképpen éreztem: nyomatékosabb szerepet kapott az, hogy ők két külön világban élnek, másként gondolkodnak, mint az, hogy testvérek, akik már ki tudja, hogy milyen régen fogadják együtt az udvarlóikat. Ez akár egyezhetett a rendezői szándékkal is, és persze a rövidített verzióban nyilván kevesebb esély van az együtt – unatkozással és tervezgetéssel – töltött idő megmutatására, a húzások talán épp a két lány közös idejét érintették leginkább.
Pál Botond és Brassói Jörös Andrea
Heiter Melinda, azaz Dorabella jóval határozottabb jelenség, és meglehetősen könnyedén elfogadja az új helyzetet, az új udvarlót, és könnyen elcsábul. Mellette Fiordiligi, azaz Brassói Jörös Andrea nehezebben mozdul, erősebben kötődik és ez hatásosan ki is fejeződik azzal, amikor a szobalány által rájuk kényszerített koreográfiát Dorabella ügyesen, és szinte azonnal lemásolja, míg Fiordiligi igazán kelletlenül, és késlekedve. A helyzetét súlyosbítja, hogy rövidített verzió ide vagy oda, de tényleg átérezzük, hogy szerelme mélyen érinti, és számára lesz a legtragikusabb a darabvégi „visszarendeződés”. Miután valóban egy évem telt el azzal, hogy a nyílt próbák kapcsán (a Kamrában) apróra elemeztük minden mondat jelentőségét, most külön örültem, hogy ezen az előadáson is látszott ugyanígy a végiggondoltság, átjött az egyes szereplők tettei mögött rejlő indítékok és gondolatok.
Lényeges tényező volt az is, hogy a rendező végig érzékeltette a darab vígoperai vonalát, minden létező helyzetben volt humor, és ezáltal is közelebb kerülhetett a történet a gyerekekhez.
A közönségről, az előadás fogadtatásáról:
Az előadást ingyen nézhette meg közel kétszáz gyerek a tornatermünkben, volt esélye, hogy valamivel közelebb kerülnek az operához, ugyanakkor azzal is számolni kellett, hogy a műfaj vonzó összetevői közül nem mindent tudtunk a gyerekeknek felkínálni.
Ha megnézzük a budapesti színházak kínálatát és a színházak népszerűségét, akkor teljesen világos, hogy a legtöbb néző önfeledt kikapcsolódást szeretne látványos előadásban, jellemzően humorral, tánccal és zenével, kellemes nézőtéren, kényelmes székeken, kedves kiszolgáló személyzettel, és ezért akár többet is hajlandó fizetni. Az olyan zenés vígjátékok, vagy még inkább musicalek jegyei fogynak el a leghamarabb, amelyek mindezt tudják, ez viszont azt is jelenti, hogy többhónapos várakozás (és limitált jegykínálat) is ott van az akadályok között a jegy árán túl, ami lehetetlenné teszi, hogy a diákoknak a My Fair Lady vagy a Pál utcai fiúk legyen az az előadás, amelyre csoportos látogatást szervezzünk.
A megtalált házassági szerződés a vőlegények kezében
A tornatermünk akusztikája nem is olyan jó, mint egy színházé, és a gyerekek többségét csak a szőnyegre tudtuk leültetni, hogy sokan láthassák az előadást, és az énekeseknek ne kelljen dobogóra lépniük. A gyerekek egyrészének a kétszer 45 perc a szőnyegen annyira nem volt kevés, továbbá ahogy a képeken is látszik, nem voltak látványos díszletek és táncbetétek sem. Az előadásnak persze épp az a lényege, hogy ez a Cosí bárhol előadható, ahol van egy ajtó és van zongora – minden más a helyi adottságokon múlik.
Ha netán van iskola, amelyik jó anyagi helyzetben van, és netán még van egy használható színházterme is, nyilván jelentős előnnyel indul, és érdemes is ezt a produkciót megrendelnie.
A gyerekek visszajelzéséből kiderült, hogy nekik ezek a kényelmi szempontok tényleg számítottak, és az EDDIG megkérdezett kb. harminc diák véleménye alapján arra jutottam, hogy az előadás azoknak tetszett a leginkább, akiknek már valamilyen szintű pozitív opera-élménye keletkezett a korábbiakban. Nagyon erős ellenállás legyűrésére mégsem alkalmas ez a mű ilyen körülmények között, ez is biztosnak látszik.
Sokkal jobb útnak néz ki, ha sokkal kevesebb gyerek nézi meg, akik mind önkéntesen jelentkeznek, és esetleg valami kisebb összeget (500 Ft?) is kérnek tőlük, hogy értékeljék a programot. (Ez itt az utólagos okoskodás, de megfogadható a tanács.)
Visszarendeződés után
A színházba szoktatás sem könnyű, ha az operánál mégis egyszerűbb, a másnapi Védőbeszéd teremszínházi formában komoly intellektuális kihívást jelentett két másik osztálynak, és egy nap végén még prózai szövegre sem volt egyszerű odafigyelniük. (Ezekhez képest szerencsésebb húzásnak bizonyult az Ádám almái, amely egy háromnapos hétvége végére került, kipihent gyerekek nézték, akik élvezték a hétfői iskolaszünetet előtte.)
Az opera nehéz dió, alig van ELSŐ élménynek alkalmas előadás, amelyikben a téma, a rendezői koncepció, a fellépő énekesek, a látványvilág és a körülmények is mind kedvezőek. Igazi nagy sikert, amely ráadásul az iskola tanulóinak háromnegyedére hatott, 450 önkéntesen résztvevő tanulóra, egyedül Kovalik Mefistofele c. előadásával érhettem el, de ehhez az Operaház környezete is rengeteget hozzátett, és az extrém látványos díszlet, az előzetes felkészítésen túl. Ez még 2014-ben volt, és azóta minden esetben részeredményekről beszélhettünk, valamilyen tényező mindig szükségszerűen hiányzott.
Ez a Cosi fan tutte a szerencsésebb húzások egyike volt, amelyen rengeteget segített volna, ha kevesebb nézőnek egy intimebb térben játszhatták volna le ugyanezek a szereplők ezt a rendezést.
Ha módom lenne februárban újabb beavató programmal próbálkozni, az Olasz nő Algírban lenne az, ezt a Rossini vígoperát tudom mindenkinek nagyon javasolni. Akinek pedig van valahonnan pályázati pénze, vagy egyéb forrása, azoknak szintén igazán működhetne, ha házhoz rendelné Magyar Orsolya csapatának valamelyik előadását, akár ezt a Cosít, akár a Figarót vagy az Anyegint.
A fellépők és vendégeik - jobbról a negyedik: Komlósi Ildikó (amennyiben valaki nem ismerné fel)
PS. A fotókat a rendező, Magyar Orsolya készítette, köszönöm neki ezeket is és az előadást is.
