(A személyes bevezetőt egy külön bejegyzésbe tettem, mert nem kapcsolódik szorosan az előadáshoz, de akit a blogom általában is érdekel, elolvashatja - további két oldal. Most ez öt lett a képeket leszámítva.)
Sajnos nem voltam múlt szombaton az előadás bemutatóján (egy Alföldi-premiert néztem Budaörsön, azt nem tudtam máskorra időzíteni), így nem láttam ezt a szereposztást korábban, csak az utolsó előadásukat néztem meg.
Ha netán mégis az Erkelbe mentem volna, valószínűleg a csütörtöki napomat se a Szkénében töltöm a Kutyaharapáson, mert olyan volt ez a ma délelőtti előadás, hogy képtelen lettem volna a többi alkalmat kihagyni utána. De nincs már – ha szerencsénk lesz, az Operaház visszahívja a külföldi vendégművészeket is a következő sorozathoz, amelynek talán már a jövő évi műsorban lesz helye. Óriási közönségsiker, az utolsó előadásokra minden jegyet eladtak hiánytalanul, akció nélkül.
A rendezésről a második szereposztás kapcsán már sok mindent leírtam, de annyi apró ki nem emelt részletet vettem most is észre, hogy már csak emiatt is sajnálom, hogy két nézésnél megálltam. Egy tanulmány kellene minden érdekes rendezői ötlet méltatásához, de ennél jóval többet ér, hogy a csütörtöki előadást az M5 felvette, tehát várhatóan előbb-utóbb mindenki láthatja, aki lemaradt róla.
Amint hallottam, a premieren dőlt a közönség a röhögéstől, értékelték a látvány- és a szövegpoénokat. Ezen a délelőttön rengeteg volt a nyugdíjas, és inkább udvarias figyelmet észleltem eleinte, hosszú idő telt el addig, amíg a közönség elkezdett hangosan reagálni. Már a kezdőképek is mulatságosak, de most ezt nem vette le a nézőtér, fegyelmezett csendben nézték, mintha egy komoly darabon lennének.
Amíg a múlt vasárnap egyértelműen azt éreztem, hogy amit látunk elsősorban Musztafa körül bonyolódik – ő akarja a feleségét lecserélni egy friss olasz nőre, aki „sokakat már meggyötört” -, most számomra a főhangsúly áttevődött „A” NŐre, Isabellára, akit Mester Viktória játszott, aki három férfi között próbál egyensúlyozni, sikerrel.
Isabella a még reménykedő Mustafával - Mester Viktória, Palerdi András
Előre jelzem, nekem a hét szólistából álló TELJES SZEREPOSZTÁS (Honvéd Férfikarral, balettkarral, stb kiegészítve) nagyon tetszett, Szabó Máté rendezésről pedig csak elismeréssel tudok szólni, nem vettem észre gyenge pontot sehol, de az valóban váratlanul ért, hogy nem is egy szólistát éreztem tökéletesnek, felülmúlhatatlannak.
Ami izgalmas, Mester Viktóriáról előre feltételeztem, hogy száz százalékos lesz Isabellaként, amelyet mintha az ő alkatára és hangi adottságaira írtak volna, így nem lephetett meg, hogy olyan is lett, de mégis „elolvadtam tőle” egészen, mert más tudni ezt, hogy valaki ötvenedszer is erős hatást gyakorol majd rád, és más ezt ÉPPEN átélni. És ezért sem elég valamit egyszer nézni és nyugtázni, hogy milyen, érdemes visszatérni és ismét átélni - a zenés előadásokat különösen. Mester Viktóriával hasonlóképpen vagyok, mint például Kolonits Klárával, akiről szintén tudom előre, hogy majd le fog nyűgözni teljesen, de miközben hallgatom, csak az jut eszembe, hogy ilyen erős hatás nincs is, nem lehet valakibe ennyiszer újra meg újra beleszeretni. De igen, lehet. Mester Viktória mindig elcsábít 2006 óta, mindig – hát még egy ilyen esetben, amikor pontosan rá van írva a szerep.
Mester Viktória nekem elsőre is, és 10+. alkalomra is A tökéletes Carmen volt, és most pedig őt nézve fel sem merült, hogy ne pontosan ilyennek képzelje Isabellát Rossini. Egy igazi nő, aki képes arra, hogy egyszerre mindhárom udvarlóját kézben tartsa, és ez azért bravúr. Mindháromhoz eltérően viszonyult, és ezek a kapcsolatok mélyítik a karakterét. Nagyon él és nagyon élvezi ez a nő az életet, nagyjából annyira, mint én azt, hogy a Művész végre megint kapott egy ekkora és ennyire neki való feladatot, és megnézhettem. (Jövő héttől megint lesz A sevillai borbélyban Rosina Szegeden, aztán majd dec. 7-én az Operettszínházban is.)
Isabella első megjelenésével minden férfit elbűvöl, a katonákat is, sőt még azt a szolgát is, akit felmosni küldenek be a színpadra, ő is rajta felejti a szemét. Képes még vele is kicsit flörtölni, majd lerázni. (Az ilyen húzásokat, amelyek vagy az énekesek, vagy a rendező kezdeményezésére kerültek elő, nagyon lehet szeretni, ezek jelzik, hogy aprólékosan ki van dolgozva az előadás egésze.) Ezek mellett még számtalan apró rezdülését lenne érdemes felsorolni, nincsenek üresjáratok.
A tömeghez való viszonyulása a Carment idézi, amelyben mellesleg szintén ott van a három fontosabb férfi (csak más arányban), akikkel valahogyan viselkednie kell. Ami döntően eltérő: Isabella nem Carmen, nem akar mindenáron hódítani, a hódolatot nem provokálja, de spontán megkapja, amely a független és erős nőnek szóló önkéntelen csodálat, és ennek következtében más a nőkhöz való hozzáállása is. Nem élvezi, hogy Musztafa a feleségét le akarja passzolni miatta, nem akar más nőket lenyomni – csak a saját kis világát akarja megóvni.
Nézzük hát ezt a három férfit, és azt, hogy milyen viszony fűzi őket Isabellához.
Lindoro, Mustafa, Taddeo - a három férfi - Alasdair Kent, Palerdi András, Bruno Taddei
Az első, aki Isabella lelkében a legfontosabb – az ideális férfi, az eszmény, Lindoro. Ha ránézünk, egy teljesen ártatlan, álmodozó NAGYON fiatal férfit látunk, és érezhetjük, hogy a varázslat oka éppen abban áll, hogy ennél eltérőbb nem is lehetne a két ember. Isabella alapvetően racionálisan gondolkodó nőnek látszik, tapasztaltnak, bár lehet, hogy mindez csak kiépített mesterséges védőburok, mindenesetre nagyon működőképes. Ellentétek vonzzák egymást, így lehet, hogy ez a törékeny, kisfiús alkatú Lindoro megfogja ezt a valódi, vérbeli nőt, akinek már sok szeretője lehetett, vagy ha nem, azt a benyomást képes sugározni, hogy már nem érhetik meglepetések.
Alasdair Kentnél nem lehetne alkalmasabb Lindorót találni. Aki megnézi a fiatal ausztál tenor életrajzát, azonnal látni fogja, hogy az illető már évekkel ezelőtt berögzítette a szerepet, belülről hozza a figurát, azonosul vele. Igazi a szemében az imádat, teljes az átélés. Aki hallotta, az nem fog csodálkozni, hogy versenyt is nyert, és a fő profilja éppen Rossini és egyéb belcanto darabok. Csodás szép tenor hang – ez vonzhatta be Isabellát is, megértjük.
Meg szoktam néha jegyezni, hogy minek vendéget hívni, ha egyszer van jobb magyar énekes egy feladatra. Ezúttal nem panaszkodom, örülök, hogy megismerhettük őt, csak az lesz fájó, ha nem hívják vissza. (Előbb-utóbb túl drága lesz, de bízzunk benne, hogy jó emlékekkel repül haza, és kedve lesz még ismét nálunk énekelni.)
"Vedd el/vidd el a feleségemet, nem bánod meg!" - Alasdair Kent és Palerdi András
Mustafa, a hatalmas bej, aki maga a törvény – a második férfi. Ő lehetne a biztos egzisztencia záloga, Isabella képes lenne évtizedekig is irányítgatni, praktikus lenne mellette lehorgonyoznia, de az, hogy az első pillanatban antipatikus a nőnek, kizáró ok – és a bevezető jelenet miatt nem fogjuk a „maflapincsivé” avatáson végképp megcsúfolt macsót sajnálni.
Palerdi András nem veszi poénra Mustafa szerepét, nem viháncol, nem karikíroz – egy embert mutat be, aki szereti az olaszokat (a Milan csapatának drukkol és filmeket néz), unja a mindig engedelmes háremhölgyeket (főleg a feleségét), bár elvárja tőlük, hogy minden parancsát azonnal teljesítsék, és a nagy jólétben érdekesebbé akarja tenni az életét. Unja ezt a jó színvonalat. Ez az unalom minden szövődmény forrása, ezért kell az újabb, az izgalmas nő.
(Mellékvágány: nem egy ismerősömet hallottam úgy megnyilvánulni pl. a Háztűznézőről, illetve néhány más, professzionálisan létrehozott, kikezdhetetlen minőségű előadásról: „jó, jó, igen meg van csinálva, de már ismerjük ezt, minden a helyén van – tökéletes. De jobban szeretnék inkább egy izgalmas kudarcot nézni…” Musztafa is így van ezzel a túl tökéletes világgal, új impulzusokat keres.)
Palerdi András figurájában valóban ott a komolyság, érződik, hogy tudatában van hatalmának, el van telve a folyamatosan felé irányuló félelemmel teli hódolattól, és már belefásult a saját rendszerébe. A zsarnok, aki változatosságot szeretne, és ha mástól nem is tűrné el a packázást, egy kívánatos nőtől igen, akit aztán elképzelése szerint megzabolázhatna.
Életszerű ez a figura, nincs benne puhaság és van benne fenyegetés. Nagyon szerettem Palerdi András kompakt alakítását, nem lehetetlen, hogy éppen most tetszett a legjobban, megnéztem volna többször is még, és a későbbiekben meg is fogom.
A harmadik férfi Isabella körül, a „birbone”, a léhűtő Taddeo, akiről a nő után fut, kísérgeti, bár tudja, hogy az valójában régi szerelmét keresi, és emiatt/ennek ürügyén utazgatja be a Földközi-tenger tágabb övezetét. Míg a másik szereposztásban el tudták velem hitetni, hogy ez a kapcsolat nem sokkal több, mint egy flört, Taddeo vágyakozása egészen reménytelen, most evidenssé vált néhány percen belül, hogy Taddeo együtt él Isabellával, aki lehet, hogy sűrűn gondol Lindoróra, de mégis beéri ezzel a férfival, aki mellette van. Első jelenetükben számomra világossá vált, hogy itt van két összeillő ember, akik jól érzik magukat a másik társaságában, jól tudnak veszekedni, a metakommunikációban átjön a kölcsönös szeretet, és egymáshoz tartoznának. A mezzo és a bariton, az így együtt stimmel. A tenor az illúzió, a basszus túl praktikus és életszerűtlen választás, de a bariton most pont nem intrikus. Papíron ő marad ugyan ki a happy endből, de csak elvileg. (A rendező a zárójelenetben előlegezi, hogy a három olasz hazahajózása nem lesz egészen felhőtlen, egy újabb vígopera indulhatna innen.) Ha kicsit is továbbgondoljuk a fejleményeket, akkor borítékolható, hogy Isabella idővel ráébred, hogy azzal kell lennie, akivel jól érzi magát. Lehet, hogy azért, mert tudtam, hogy A vadkacsát fogom nézni az előadás után egy órával, és előre érvényesült a hatás, de egy Ibsen-sor villant be már az előadás közben az olasz vígopera kellős közepén: „vannak emberek, akiket legjobban szeretünk, és mások, akikkel legszívesebben vagyunk együtt”. Bruno Taddia, olasz bariton Taddeo szerepében az utóbbi kategóriába esik, éppen egy ilyen férfinak tűnik, Isabella és az őt eléneklő Mester Viktória számára igazán optimális partner, és mindenki más számára is eszményi játszótárs.
Egy összeillő pár - mielőtt elvonszolják őket Mustafa palotájába
Bruno Taddia évek óta énekel és játszik Rossinit, lenyűgözött, ahogy ezt nem egy ismerősöm már egy héttel korábban megjósolta. „Nézd meg azt a baritont!” – szólítottak fel vagy öten, férfiak és nők vegyesen. Megnéztem, és persze sajnálom, hogy nincs több előadás. Lehengerlő alakítást láttunk, színészileg, énekesileg is – ő az, aki a leginkább lubickol a számára is már régen ismerős szerepben, komédiázik. Azonosul ezzel a léhűtővel. Amikor majdnem otthagyják a „maflapincsivé” vált bejjel, őt sajnáltam, és neki drukkoltam, hogy szerezze vissza Isabellát – ez a mű ismeretében egy igazi szép mezei nézős gesztus. (Ennél csak az a jobb, ahogy 40+ megtekintés után is még remélem, hogy a Kékszakállú megáll az ötödik ajtónál.)
Taddeo - kajmakán, Mustafa - maflapincsi
Bízom benne, hogy az Operaház vezetősége az építkezések bonyolítása közben mégis talált időt arra, hogy Alasdair Kent mellett Bruno Taddiát is újabb előadásokra kérje fel. Ne járjunk úgy, ahogy a Don Giovanniban Donna Anna , bár erős a hasonlóság: valaki jött, pár perc alatt elcsábított minket, és már lép is tovább. Hiányozni fog, mi pedig magyarázhatjuk, hogy igazából nem is szeretjük a vendégfellépőket, a megszokott énekeseinket nem cserélnénk le senkiért.
(Őt nézve persze eszembe jutott, hogy ebben a szerepben isteni lett volna Kálmán Péter is, aki túl sok felkérést nem kapott/vállalt idén itthon, vele is megnézném a darabot, lassan ő is pont olyan lesz, mint egy hébe-hóba idelátogató külföldi vendégénekes…)
Miután laza négy és fél oldalon – még mindig a felületen maradva – mindössze négy énekes teljesítményét sikerült megemlíteni, legyen szó még a kimaradt háromról is. Azonnal tegyük hozzá, hogy míg a vendégek a szerepet mind énekelték többféle rendezésben is, a magyarok erre a premierre tanulták be. Ehhez képest nem érzékeltem ezen a harmadik előadáson, hogy bármelyiküknél is lenne valami döccenő.
Dobák Attila, aki mindkét szereposztás Alija, az első benyomásomat erősítette meg: igazán figyelemreméltó és tényező lesz, ha itthon marad. Várom a következő megtekintési lehetőséget.
Dobák Attila és Palerdi András ("Che figura!")
Balga Gabriella csúcsra járatta magát az elmúlt időszakban, mert A hugenottákban is benne volt, tehát párhuzamosan két próbafolyamatot csinált végig augusztus óta. Ez azért nem kis igénybevétel, és ahogy abban a nadrágszerepben is, úgy most is karakteres jelenség, és érezzük, hogy ha Rossini biztosít neki lehetőséget arra, hogy véleményét kifejtse a bejről, asszonyáról és a házban kialakult helyzetről, lenne mondanivalója. Nagyon is sok. Mindezt színészi játékkal is pótolja, erős a jelenléte, észrevehető akkor is, ha éppen nem énekel.
Sáfár Orsolya ugyan egy Opera Café riportban el is mondta, hogy számára nem egyszerű a feleséget eljátszani, mert nem ez az alkat, nem ilyen passzív és megadó lény, egy kicsit másként, mint a második szereposztásban Szemere Zita, de egy érvényes Elvira-alakot teremt, jó összhangban társalkodónőjével, Balga Gabriellával. (Igen, jobban állt neki az Úrhatnám szolgáló, annál éreztem, hogy egészen eltalálja a szerep az alkatát.)
Dobák Attila, Sáfár Orsolya
Ez az Elvira nem a passzív jóságával, hű kutya szemeivel, megadásával idegesíti fel a bejt, hanem valóban remeg az idegességtől, hisztizik és sokat magyaráz. Elhihető, hogy tényleg sok ez az asszony a bejnek, aki új benyomásokra vágyik. Helyenként mintha kevésbé lenne szánalomkeltő, mintha vidáman indulna el Lindoro oldalán Itáliába (nem csodálkozunk rajta, Lindoro tényleg kedves és szimpatikus, lehet, hogy még Ausztráliába is érdemes lenne őt követnie). Mintha tudat alatt szeretne ettől a nyomasztó helyzetből szabadulni, csak a neveltetése tiltja, hogy ezt beismerje. Sajnos, mindenkinek egy vígoperában sem adott a happy end, vissza fogja kapni férjét, aki lehet, hogy nem marad hosszasan maflapincsi, és támad egy újabb ötlete is. (Rossini nem vacakolt azzal, hogy ezt a véget jobban kidolgozza – kicsit olyan, mintha gyorsan fejbe ütötte volna a bejt, aki első reakcióként visszaszaladt a feleségéhez, és elfelejtette, hogy már régen unja.)
A Honvéd Férfikar most is a topon volt, a balettozó macskanők is (nem találtam róluk képet, és a korábbi írásom egyik olvasója épp ezt hiányolta, neki is megragadták a fantáziáját), a zenekar Francesco Lanzillotta pálcája alatt úgyszintén.
Jó előadás volt, jó volt az egész sorozat, igazi sikertörténet. Feltétlenül várjuk vissza a jövő évi műsorba már most.
ps. Az előadásról készült fotók az opera.hu-ról származnak (az előadása képgalériájából), és néhány Palerdi András hivatalos facebook oldaláról. Köszönet érte!
