Már az Operaház tavalyi műsorhirdetésekor világos volt, hogy nagyon sűrű és nagyon zenés lesz számomra a január és március vége közötti nyolc hét, három nagy vágyam is gyors egymásutánban teljesül: az ezen a blogon 28 cikkben „követelt” Ruszalka, a szintén tíz éve visszavárt Arabella, sőt lesz egy új Don Giovanni-sorozat is. (Még nem sejtettem, hogy ehhez még egy kihagyhatatlan miskolci Kékszakállú is csatlakozik.)
Sosem egyszerű jól fogadni, ha megkapjuk, amit szeretnénk, mert mindig kicsit más, mint amilyennek előre elképzeltük, de megpróbálom, és vállalom a nyomhagyást is - kalapemelésnek szánva a produkció alkotói és közreműködői előtt. NEM ZENEKRITIKA, hanem AJÁNLÓ - a teljesség igénye nélkül. Várom a véleményeket, kommenteket a bejegyzésben nem érintett részletekről.
Ruszalka: Brassói-Jőrös Andrea
A Ruszalka mese, amelyiket nagyon sokan egyszerűen „A kis hableánnyal” azonosítanak. Szikora János rendezése nem nehezíti meg az énekeseket helyzetét túlságosan (ha a lépcsőn szaladgálást leszámítjuk, amely a nimfák számára nem lehetett igazán egyszerű feladat éneklés közben, és erős zajjal is járt), és inkább keretnek éreztem, amelyet mindenki saját tehetsége szerint ki tud tölteni. Nem késztet minket rejtvényfejtő hozzáállásra, egyes ötleteket (pl. a címszereplő egyedüli megöregítését a harmadik felvonásra) vagy el tudunk fogadni, vagy nem, de nem kavar fel olyan módon, mint ahogy nemrég a Tosca. Nem helyezte mai közegbe a történetet, ahogy például a napokban Berlinben bemutatott Mundruczó Kornél-féle előadás, amelyben Kissjudit Anna énekelte (és a hónap folyamán még énekli is néhányszor) Jezsibaba szerepét. (Ha valaki a belinkelt trailert megnézi, azonnal átérezheti a két rendezés koncepciója közötti fényévnyi távolságot.)
A főpróbán számos kérdés ébredt bennem az egyes díszletelemek hasznosításával kapcsolatban, de a két megtekintés között eltelt két hét elég időt adott az emésztésre, és a tegnapi estén már ki tudtam zárni a problémáimat és csak az énekesekre figyeltem. A hozzám beérkező visszajelzésekből arra következtettem, hogy erre más mezei nézők is képesek voltak, és a produkció magas zenei minősége lényegesebbé vált, mint a rendezői szándékok utáni nyomozás vágya. Halász Péter és az általa vezényelt zenekar könnyedén elragadta azokat is, akik eddig nem is ismerték ezt a Dvorák operát, amelynek cselekménye az Opera honlapján is hozzáférhető.
A nimfák: Kapi Zsuzsanna, Fürjes Anna Csenge és Megyesi Schwartz Lúcia - lent: Szemerédy Károly és a vizet játszó táncosok
A kisebb szereplőket is élmény volt hallgatni, gondolok itt a vízi világ három nimfájára – Fürjes Anna Csengére, Megyesi Schwartz Lúciára és Kapi Zsuzsannára , illetve az emberi világból a herceg udvartartásának tagjaira: Erdős Attilára (Vadász), Fülep Mátéra (Erdőőr), illetve Topolánszky Laurára (Kukta).
Topolánszky Laura és Fülep Máté
Utóbbinak néhány mű-nyulat is meg kellett nyúznia, sőt plüss libákat kopasztania éneklés közben. Lehet, hogy ilyet más se látott még színpadon, erős nevetés kísérte ezt a folyamatot, illetve a lakodalmi előkészületeket általában. Az elvileg borral teli hordók görgetése a lépcsőn felfelé szintén a rendező számos bizarr ötlete közé tartozott, de nem volt érdemes ezen elakadni– legalább valóban kaptunk némi humort, ami erősen ellenpontozta a főszereplő megpróbáltatásait.
Az előadás elején és végén megjelenő nimfák élete laza és problémamentes (bár ez az egyformaság sokaknak nem lenne túl vonzó egy örökléten át), a rendező ötletei ezt a három személyt is az emberi világhoz kötik. A hajszárítás és a lábszőrtelenítés jelenetei kifejezik, hogy ebben a világban csak azok a nők érzik magukat jól, akik nem vágynak többre szépítkezésnél és férfiak csábítgatásánál.
Nyári Zoltán és Rálik Szilvia
Az emberi világban szükségszerűen ott a fájdalom és a félelem, az említett három figura szövegében benne van az aggódás – rájuk is kihat a herceg lelkiállapota. Nem őrizheti meg gondtalanságát Ruszalka megismerése, megcsalása és a lány távozásának átélése után - összeroppan, de legalább meghal, nem kell örökké szenvednie. Hangulatváltozásait jól érzékelteti Nyári Zoltán, érezni most is - ahogy nemrég Siegfried megformálásánál is - az alakítás mélységét. Még a szintén nagyon dekoratív, Rálik Szilvia által játszott Idegen hercegnőnek is nehezebb a helyzete, mint a nimfáknak – volt szeretőjét csak vissza kell csábítania.
Nem könnyű emberként boldogulni, és mi nézők már az elején érezzük, hogy Ruszalkát az elvágyódása tragikus fordulat felé viszi. A nimfa nem érzi otthon magát a saját közegében, azt hiszi, hogy önfeladása árán sorsot válthat. Ez a törekvése nemcsak őt, de az általa szeretett személyeket is károsítja, mindent felbolygat, de a bemutatott két világ egyike sem lehet igazán az övé.
Ruszalka apja – Szemerédy Károly - már nem tudja korábbi „nimfa-kergető” életmódját gondtalanul folytatni, miután lánya tragédiáját végig kell néznie. Az énekes korábbi alakításainak ismeretében kicsit sajnáltam, hogy ezúttal az impozáns jelmez lényegében eltakarta, és csak kellemes bariton hangjával játszhatott, színészi eszközeire kevésbé volt szükség.
A Ruszalkában, akárcsak az általam szintén folyamatosan hiányolt Anyeginben a nőkkel kapcsolatos társadalmi sztereotípiák is megjelennek: van a többség, akiknek nem tulajdonítanak mély lelki életet, illetve a ritkább, folyton tépelődő típus, aki emiatt képtelen az élet élvezetére. A domináns férfiak legfőbb jellemzője viszont az ösztönök kiélése, majd ennek szükségszerű, késői megbánása.
Jezsibaba: Gál Erika
Ruszalka arra vágyna, amit Jezsibaba tud egyedül: mindkét világban otthon van, kellően vonzó, tisztában van az élettel. Képes arra, hogy könnyen kezelje a hozzá forduló szenvedők bajait, saját hasznára is fordítva. Gál Erikára nézve biztosan nem egy sokat tapasztalt boszorkány jutna eszünkbe, hanem inkább egy másik hercegnő, éppen olyan szép és dekoratív is. (A figurával kapcsolatban mindig hiányérzetem volt, öncélúnak éreztem a Ruszalkát sújtó büntetést – nem derült ki számomra sosem, hogy mit nyer azzal Jezsibaba, hogy Ruszalka hangját elveszi. Ez nem egészen az, mintha a haját nyírták volna le és azt használná parókának…)
Ruszalka mindent felkavar, mi pedig az elejétől a végéig vele vagyunk és drukkolunk neki. Átérezzük szerelmét, reménykedését és fájdalmát, szeretnénk, hogy boldog legyen, hiába tudjuk (nemcsak operákból), hogy a „szerelemért önfeladás” recept sosem válhat be.
Az előadás legfőbb értéke Brassói-Jőrös Andrea alakítása, amit minden szempontból tökéletesnek éreztem. Visszagondolva az elmúlt közel tíz évemre, amióta négy élő előadáson kívül számos felvételt is végignéztem, meg kell állapítanom, hogy soha még ennyire nem fogott meg éppen a címszereplő – sem Prágában, sem Bécsben. Most végre találkoztam az igazi Ruszalkával. Az operalátogató közönség tavaly a Háború és béke Natasájaként csodálkozhatott rá (lesz újra nemsokára!), sőt a Borisz Godunov-ban is láthatjuk-hallhatjuk majd. Jó lenne, ha Tatjána szerepe sem menne el mellette - 2013 márciusa óta nem volt operaként jelen Kovalik Balázs Anyegin-rendezése, amely elvileg még az operaházi élő repertoár része -, most lenne hozzá az ő személyében egy ideális főszereplő.
Szendrényi Éva díszlete, a víz mozgását eljátszó nagyszerű táncosok és Zoób Kati ruhái az előadást különösen (túlságosan?) dekoratívvá tette. (Biztosan sok néző szereti is, ha öncélúan szépek a ruhák, de nekem ez a karakterábrázolás terhére ment.) A teret kitöltő impozáns központi lépcsősor a két világ összekötésére is szolgált, de sokkal izgalmasabbnak és szerethetőbbnek találtam volna ugyanezt a díszletelemet, ha soha senki nem megy fel rajta, kifejezhette volna a kihasználatlansággal, hogy lehetetlen a saját buborékunkból egy másikba átlépni. A lépcső (operaelőadásban különösen) zavaró zörgése Ruszalka rossz döntését jelképezte számomra, ezen keresztül sajátjainkra is gondolhatunk. Talán emiatt is olyan fájdalmas ez a történet, és még tökéletlenségében is érdemes ezzel az előadással majd a későbbiekben is újra és újra szembesülni.
A Ruszalka után várom az Arabellá-t, amelyet Gábor Sylvie átrendezett. Ennek már most jó a híre, még néhány jegy maradt két alkalomra (febr.14 és 23), adjatok neki esélyt, ha tehetitek. (Azóta már megnézve.)
PS: A fotókat Berecz Valter és Nagy Attila készítette az Opera részére.
