Már többször leírtam ezen a blogon, hogy az átlagos  nézők, akik nem rendelkeznek megfelelő anyagi forrásokkal ahhoz, hogy a világ nagy operaházaiba elugorjanak az éppen kedvükre való operákat megtekinteni, tehát a pesti közönség 95%-a, nagymértékben ki van szolgáltatva a műsornak. Azt az operát és azokkal nézzük, akiket felkínálnak nekünk, és a választási helyzetünk néha nem is túl egyszerű, mert hol a darab, hol a rendezés, hol a szereplők egy része nincs kedvünkre. Én magam részéről egy éppen három évvel ezelőtt látott Sevillai óta, amelyről vegyes érzésekkel távoztam annak ellenére, hogy nem volt kifogásom a szereposztás ellen, nem éreztem különösebb vágyat arra, hogy mielőbb nézzem megint - talán azért, mert az első szép emlékemet 1986-ból azóta sem tudta semmilyen előadás utolérni, így a Toscához hasonlóan eleve csak arra számítok minden előadásánál, amelyiket mégis bevállalok, hogy csak részértékeket fogok majd felfedezni benne. (Komoly csalódás így kizárva...)

De hát van az az énekes, akire az ember kíváncsi, és így odamegy logikus módon ahol megtekinthető, és abban a szerepben nézi meg, amelyikre az illetőt felkérték, ha éppen rá van a zenére hangolódva, ha nem, és jó esetben az előadás maga kedvet is csinál a zeneműhöz. (Általában egy jó előadásnak van utóhatása is, nem ér véget akkor, amikor a karmester leinti a zenekart.) 

Sőt, jelen esetben azt mondanám: van az a zenekar, akire a nézők tömegei hasonlóképpen jegyet vesznek, akármit tűznek műsorra. A Dohnányi Zenekar olyan széles rajongótáborral rendelkezik, (ahogy a januári zsákbamacska-koncertjükön ezt megtapasztalhattam), hogy egy ennyire népszerű operából akár több előadást is játszhattak volna ugyanolyan telt házzal, mint ez a szombat esti volt . (Persze az egyeztetés és a Müpa foglaltsága itt közbeszólhatott, nyilván praktikus okokra vezethető vissza, hogy mégsem lett belőle több.)

Ez a rendezés korábban (többnyire más szólistákkal) műsoron volt Szombathelyen és a Zempléni Nyári fesztiválon is, ki lett próbálva. Ezeket nem láttam, sajnos nincs összehasonlítási alapom, hogy élt meg a produkció szabadtéren - feltételezem, hogy egy nyári estén sokkal hatásosabb mindez, mint februárban egy koncertteremben, akármilyen jó is az akusztikája.

De most a Müpában voltunk és a Müpa operaprodukciói elsősorban mindig a HANGOKról szólnak, sosincs elég idő és lehetőség arra, hogy a színházakban megszokott hat-, de legalább négyhetes elmélyült műhelymunkát folytassanak és egészen pici részletekig kidolgozzák a színpadi helyzeteket, ráadásul a koncertterem színpada sem alkalmas arra, hogy bonyolult nagy díszletet beépítsenek. Az előadásokra rendszerint olyan művészeket hívnak, "akik hozott anyagból dolgoznak", sokat játszották az adott szerepet és így a korábbi tapasztalataikat is be tudják építeni a produkcióba. A rendezés rendszerint keretet ad ahhoz, hogy ezek a művészek (a főszerepekben túlnyomó többségben külföldiek) megmutatkozhassanak és összehasonlíthassuk őket azokkal, akiket az Operaházban megszoktunk-megszerettünk.

Ez a helyzet most is, az előadást Káel Csaba rendezte, a Budafoki Dohnányi Zenekar muzsikált Hollerung Gábor vezényletével, 3 külföldi és négy magyar szólistával.

Előre tudni lehetett, hogy a történetet a némafilmek korába-közegébe áthelyezték, és ebből - aki látott már ilyen filmet - sejtheti előre, hogy milyen jellegűek lesznek a sminkek és ruhák.

((Hát igen, a történet nem túl bonyolult és aki ismeri, az rendezőként arra gondolhat, hogy érdemes lenne valami újat kitalálni, hogy a többszöri megtekintők se unatkozzanak...Annak azért örülhetünk, hogy nem akartak kísérletet tenni, hogy 2017-es közegbe helyezzék, mert a cselekmény alappillérei mégis egy olyan korszakot idéznek, amikor egy lány sorsáról a szülei döntöttek és a házasság intézménye nem ment még ki a divatból. ))

Németh Anikó ezekre a filmekre asszociáló kosztümöket tervezett, bár ezeket látva nem minden esetben ugrott volna be ez a történet, de mivel mindenkin egészen végig ugyanazt a ruhát látjuk (csak a Gróf öltözik álruhába...), előbb-utóbb meg is szokjuk őket. Kinek jól állnak, kinek kevésbé, van amelyik szerephez illeszkednek és van amelyikhez nemigen. Az, hogy a szerelmeseket összeöltöztették fehérbe, nem rossz. Figaro arany ruhája alapján inkább őt néznénk grófnak, az őt játszó énekest, Pietro Spagnolit sikeresen visszafiatalították, bár egy kicsit a torzonborz madárijesztő is eszünkbe juthat róla.

A díszlet is érzékelteti a koncepciót. Szendrényi Éva munkája nekem tetszett, két artisztikus hatású szobabelső illusztráció közé hátul vetítővásznat helyezett el, azon látunk feliratokat, magyarázatokat és néhány esetben kivetítve közeliket az éppen áriázó énekesekről, kihasználják, hogy így az emeleten ülőknek is közel hozhatják őket. Jó ez a látvány, bár a háttérkép változhatna többször, mert egy idő után mégis ingerszegénynek érezzük és többnek tűnne egy "kisrealista stílusú" rendezés, ahol viszont nem karikatúrákat, hanem élő embereket látnánk. (Aki szereti ezt a kivetítős stílust, amikor a szereplők előadás közben a kamerába lesnek, annak mondom, hogy egészen hasonló a budaörsi Macskajáték is, nézhető még.)

A kivetítés kisebb technikai problémát azért okoz, bár messziről valóban jól jön, hogy látjuk az arcokat rendesen, bár grimaszolás közben rendszerint. Amikor a kamera előtt énekelnek, a hang letompul kissé és egyes énekesek "hadaró száma" szinte hallhatatlanná válik. (Don Bartolo esetén ez eléggé szembeötlő volt, az ő hangja annyira nem volt erős.)

Nekem a koncepcióval, amely kétségtelenül egységes, ez volt a problémám. Minden túlzott, elnagyolt és érző emberek helyett valóban karikatúrákkal kellene azonosulnunk, ami kevésbé működik. Nekem legalábbis. Minden néző más, különböző előélményekkel ülünk be és ez , hogy valaki akarja-e a némafilmek korába áthelyezve, mintegy idézőjelben látni a Borbélyt, nagyon változhat.

Én ismerve a koncepciót számítottam arra, hogy nem fogok érte különösebben rajongani, így megnéztem a pénteki főpróbát is, ráadásul az első és második részt a nézőtér különböző pontjairól, a mai előadást pedig a második emeleti középerkélyről. Nagyon hasznosnak bizonyult ez a tapasztalat, mert egyértelműen azt kell mondanom, hogy a rendezés a második emeletről érvényesült a legjobban, megtaláltam a kellő távolságot az előadáshoz, és be kell látnom, hogy amikor valaki a Bartók Béla Hangversenyterembe rendez egy operát, akkor MUSZÁJ a többségre gondolni, akik messze ülnek a színpadtól. Most második nézésre, amikor már minden énekes beleadott apait-anyait (a főpróbán a többség spórolt, ami érthető) és megszoktam a koncepciót, több részlet is feltűnt és el tudtam fogadni az előadást. Most kifejezetten örülök ennek a dupla nézésnek, jól tettem, hogy bevállaltam más előadások megtekintése helyett.

Menet közben meg is értettem, hogy miért szerettem a legjobban azt a bizonyos 1986-os előadást. Nemcsak a megszépítő távlat és az első élmény varázsa miatt. A sevillai borbély inkább kamaraopera, kevés szereplővel, így kis nézőtéren érvényesülne leginkább és akkor ilyen körülmények között láttam nyári estén, szabadtéren, 16 évesen - azóta csak az Operaházban, Erkelben, nagy térben, így nem csoda, hogy kevésbé hatottak.

Ez az opera egyébként nagyon alkalmas első élménynek, 26 éve a férjemet is épp egy Sevillaira hurcoltam el (kicsit letesztelendő, hogy bírja-e majd a műfajt, majd utána már azonnal Kálmándyval nézhetett Bolygó hollandit, és nem sokkal utána ráadásul egy Kékszakállú herceg várát is - és ebben a három lépésben meg is volt a beavatás, túlélte, bár épp erre a háromra azóta sem akar visszaülni), most pedig a fiam próbálhatta ki, hogy életében először milyen egy esti opera a matinék után.

Utólag elmondható, hogy lehet, hogy egy fokkal barátságosabb ötlet lett volna korábbi kezdéssel és az eredeti három felvonásban játszani a darabot, mert az első rész második fele már soknak bizonyult felnőtt nézőknek is, az opera-edzett ismerőseim is erről számoltak be, nem véletlenül volt eredetileg három rész Rossini idején. Kifáradni egy vígoperán mégis csak kellemetlen... János nagyjából ott dőlt ki, ahol a szünetnek kellett volna lennie, és csak azután kapott erőre, amikor kicsit mozoghatott. A második részt kifejezetten szerette és ki tudja miért, leginkább Figaró tetszett neki. (Ez nem rossz hír a rendezőnek, aki interjújában kijelentette, hogy a címszereplőt szánta központi karakternek.)

 A rendező a műsorfüzetben szereplő interjúban azt is közli, hogy "egyszerűen csak szórakoztatni szeretnénk" és nincs különösebb üzenete a műnek.

Ez a darab erre a célra remek választás, és ha különösebb mának szóló üzenete nincs is, de ahogy a legtöbb jól megírt komédia, az örök emberi hibákat, gyarlóságainkat nevetteti ki, a Borbély görbe tükrében szánalmasnak nézünk ki mind. A sikeres és sikertelen konspirálók, a csalódottak és azok is, akik most beérkezettnek érezték magukat a "happy end" pillanatában. Nyilván nem mondhatjuk, hogy az a tanulság, hogy ne menj hozzá senkihez, ha csak messziről láttad, és két mondatot váltottatok mindössze. Mi sajnos a történet folytatását ismerve - lsd. Figaro házassága -  tudjuk, hogy a cseberből vederbe esés tipikus esete forog éppen fenn Rosina esetén, - ezért is boldogok azok, akik egészen tudatlanul ülnek be a Borbélyra, nekik még véletlenül sem jut eszébe, hogy most csak éppen egy jó pillanatban állítottuk meg a történetet. (Néha előfordul, hogy nagyon akarunk valamit, megkapjuk és kész katasztrófa a végeredmény...de ez nem azonnal derül ki általában. Erre is példa lehet a Borbély.)

De erre a darabra tényleg nem agyalni megyünk, hanem elsősorban a zene élvezetéért, amelyre ezen az estén lehetőségünk is volt. Az énekesek játékát figyelve egészen nyilvánvalóan átjön az az élvezet, ahogy élték a szerepeket, amelyek elég hálásak, még a rövidebb ideig színen lévőké is.

A második nézésre elég figyelmet tudtam szentelni még Böjte Sándor Fiorellójának is, aki aprólékosan rendezgeti a szerenádozáshoz érkező zenészeket (a Budapesti Stúdió Kórus tagjait) és látnivalóan mindenben nagyon meg akar felelni a fizető megrendelő (jelen esetben az álruhás Almaviva) kívánalmainak. Szeretem ezt a poénnal induló első képet, amikor ül egy teltháznyi közönség és besettenkednek öten vagy tízszer elénekelve, hogy senki sincs jelen, mindig várom, hogy még fokozottabban rájátsszanak...

Nála jóval feltűnőbb jelenség Dani Dávid, aki az őrcsapat vezetője és valóban csak pár önálló mondata van, de ettől még ez szólószerep és megérdemelte volna akár azt is, hogy a neve belekerüljön a műsorfüzetbe. Ebben az előadásban kifejezetten szerencsésen jött ki, hogy ennyire magas  (220 cm kb.) - nagyon megemelte az első rész zárójelenetének hatásosságát, amint a parancsnok, ahelyett, hogy letartóztatta volna a rendbontó Almavivát, térdre ereszkedett előtte. Féltérden állva nagyjából olyan magas volt, mint a Gróf. Egyébként abból a néhány elhangzó mondatból kitűnt, hogy az énekes szép basszus hanggal rendelkezik és sajnáltam, hogy nem jutott hosszabb szövege.

Balga Gabriella figyelemre méltó énekes, elég sokat láttam, eddig éppen 13 alkalommal írtam róla, és voltaképp csodálkoztam, hogy a házvezetőnő, Berta kis szerepét kapta mindössze. Az ő példája mutatja, hogy lehet mindössze egy áriával is levenni a lábáról a közönséget. A szereplők közül - az állandó tüsszentgetés ellenére - ő volt az, aki legkevésbé volt karikatúra jellegű, és neki talán jobban is állt volna, ha a szerepet még inkább eltolhatja a "hóbortos öreglánytól" a "szerelemittas aggszűz" felé. Abban az egy áriában mélység volt, keserűség és már a próbán, amikor csak a Müpa arany-és platinafokozatú támogatói közül jöttek el talán száznál is kevesebben, ugyanolyan katartikusan szólalt meg és megérintett minket sorsa, és néhány percre egészen érdektelenné vált az előadás koncepciója.

Don Basilio, aki eddig minden általam látott rendezésben öregember volt, most kifejezetten fiatal, sőt jól is áll neki a kék köpeny, a tervező látszólag erősen kedvezett ennek a karakternek, de valójában pont nem: Cser Krisztiánt, aki a szereposztásban talán egyedüliként épp ma debütált a szerepben, messze egyszerűbb helyzetbe hozták volna maszkkal, parókával, pocakkal. Igy viszont létrehoz settenkedő mozgással, kéztördeléssel egy olyan Basiliót, amely eltér a szabványtól. Sikerül így is épp olyan taszító figurát megteremtenie, amilyenre a darabhoz dramaturgiailag szükségünk van. Nem vágyunk a társaságára. Pénzéhes, imádja a bajkeverést, élvezi, amikor valami botrányos történik és mindenről tudni akar, mindenben benne akar lenni, ráadásul lehetőleg az események középpontjában. Amikor megjelenik az őrsereg vezetője, Dani Dávid és felugrál hozzá, nagyon vicces és nagyon jól illik Don Basilio karakteréhez ez a gesztus is, bár ez a "nyálas pasas"-kép eltér attól a hatástól, amit erőteljes és szépen zengő basszus hangja kelt, amellyel valóban mesterien bánik, ha kell betölti a Müpát, ha meg együttesben és pianoban kell énekelnie, akkor nem lóg ki a többiek közül, bár neki van a legerőteljesebb hangja. ((Az együttesek szépen kidolgozottak, ezt hallgatva senki nem gondolná, hogy milyen rövid próbaidőszak eredménye az előadás.)) Mind a próbán, mind az előadáson különösen hatásosan szólt a híres Rágalom-ária, illetve a második részben váratlan betoppanása, majd lefizetése és elüldözése most is az opera egyik legélvezetesebb jelenetévé vált. Sőt központi helyzetbe kerül a fináléban is, amikor gondolkodás nélkül választani tud a fejbelövés és a gyűrű között. Gyönyörködik a gyűrűben, akár egy menyasszony közvetlenül az eljegyzése után...

A próbán meglepett, hogy egészen más ez a karakter, mint amilyennek elképzeltem - de lehet akár ilyen is, miért is kellene minden előadásban ugyanazokat a bevált kliséket mutatni -,de látva másodszor is, utólag örültem, hogy még véletlenül sem összekeverhető mással és így továbbra is külön tárolom el az én első élményemet Begányi Ferenccel, illetve ezt a furcsán settenkedő-kéztördelő hiú és álszent kistílű gazembert, aki nagyon rosszul leplezi üzelmeit, bár nagyon elégedett magával. Figarónál mindenesetre ügyetlenebb, de még így is jól jár - megkapja az újabb gyűrűjét. Játéka alapján inkább gondolnánk a Mozart opera tenor Basilio figurájának, akár folytathatná is áldásos tevékenységét a másik operában.

Ha véletlenül belegondolunk a történetbe, akkor elég nyilvánvaló, hogy Don Basilio és Figaro figurája eltér stílusban, (elvileg) életkorban, temperamentumban, de a lényegi vonásaik közül egyezik az, hogy mindketten haszonszerzés reményében avatkoznak be mások ügyeibe, nem önzetlenül és ha nézzük őket, azt is látjuk, hogy mindketten élvezik is azt, hogy a figyelem középpontjában vannak, versenytársak. Ennek a rendezésnek az idő hiánya miatt ilyen apróságokra nem volt ideje, hogy  jobban kijöjjön a két szereplő kölcsönös ellenszenve, sőt most még inkább az volt a benyomásom, hogy mintha lehetséges volna a békés egymás mellett élés - Almaviva grófnak van elég pénze ahhoz, hogy több embert is lefizessen...

A főszereplőkre rátérve most már, Pietro Spagnoli rutinos Figarónak látszik, aki szintén számos produkcióban énekelhetett korábban, hatalmas lendülete van és végigintézkedi, végigrohangálja az előadást. A sminkje és a ruhája, ahogy már említettem, nem a legszerencsésebb, de ha az volt a cél, hogy felhívja rá a figyelmünk az arany színű ruházat, hogy ő a legfontosabb, őt kell figyelni - ez megvalósul. Nagyon jól énekli a számait, rajta például látszott, hogy a főpróbához képest bőven voltak tartalékai az előadásra. Érdekelne egyszer úgy is, amikor nem karikatúrának játssza a szerepet.

Bruno de Simone Bartolo szerepében szintén egy kicsit maskaraszerű köpenyt kap, amely jól jöhetne bárkinek a farsangi jelmezbálon, de legalább a saját arcával játszhatja a szerepet és ő az egyetlen, aki életkorát tekintve pontosan illik a karakterhez. Olyan Don Bartolo, amely beilleszthető lenne szinte akármilyen Sevillai-rendezésbe, egészen nyilvánvaló, hogy ő is hatalmas játéktapasztalattal csinálja, és egy professzionális énekes szépen kidolgozott alakítását látjuk. Nem rosszindulatú, inkább naiv és vannak forrásai és jó kapcsolatai - lám, még a zenekarban is van saját embere, aki segít neki a létra eltávolításában, aki ráadásul bitang jól is zongorázik. (Most gondoltam át, hogy az utóbbi évben valószínűleg Dinyés Dániel volt az, akit a Cosí fan tutte sorozat miatt e legtöbbet hallottam zongorán játszani, nagyon örültem, hogy most is figyelhettem a játékát, illetve azt, amint ő figyeli a játszókat.)

Valóban az az érzése az embernek, hogy különálló figurákat helyeztek egy térbe és remélték, hogy hatni fognak egymásra - részben ez is történik az előadásban, ragyogni tudnak az énekesek külön-külön, azt érezzük sokkal kevésbé, hogy igazi kapcsolatokat tudnának kialakítani. De ha valaki a Káel Csaba interjút olvasta, akkor tisztában van azzal, hogy a rendező ezt szintén érzi - első megtekintőknek elég feladat a történet követése is, sőt nekik használ is, hogy túl sok történés nem zavar bele a szöveg olvasásába - ÉS  a hiányosságokért az énekesek hangjával kárpótolnak minket, de azzal bőségesen.

Ez nagyon igaz az Almavivát éneklő René Barberára, aki a pénteki próbán nyomokban érzékeltette, hogy gyönyörű a hangja és nem egészen véletlenül nyerte meg a műsorfüzetben felsorolt versenyeket, de a hang volumenét és igazi szépségét csak a tegnapi előadás nézői tapasztalhatták meg. Nagyon jól szólnak az áriák, de maga a figura mégis csak felületes, bár túl nagy mélységet nem is írt neki a szerző sem. Voltaképp egy könnyelmű gróf hirtelen ötletből házasodik, teljesen meggondolatlanul, mint aki nincs tisztában azzal, hogy ez elvileg egy örökre szóló szövetség megkötését jelenti...jönnek is a bajok. Álruhát ölt, mert nem szeretné, ha a rangjáért akarná valaki szeretni, nem önmagáért és nem veszi észre Rosina két soros leveléből, ami nekünk is szembeötlő: a lánynak szinte bármilyen szabadító megfelelne, még csak vagyon sem kell hozzá...Róla is elmondhatjuk, hogy fölösleges volt az elővigyázatossága, zsákbamacskát vesz. De annyi szerencséje van, hogy egy perc sem kell ahhoz, hogy tisztázza a hazudozásból kialakuló félreértést, amelyből más operaszerző akár egy tragédiát is kibonthatott volna. Ő csak házasságot köt. (A szerelmet eddig csak Megyesi Zoltánnak hittem el az összes megtekintett Almaviva közül, ő az, aki kellően átszellemülten játszotta hosszan ezt a szerepet, de épp miatta tudom, hogy eljátszható, nemcsak elénekelhető a szerep.) Ha játékával engem nem is győzött meg arról René Barbera, hogy vele kellene szöknie Rosinának, a hangja, amint egészen kieresztette az előadáson, azért elég impresszív hatást tett, nem kizárt, hogy a legtöbb nőt levenné a lábáról..

Végére hagytam a produkció fix pontját, az egyetlen szereplőt, aki a korábbi alkalmakról átmentődött, Megyesi Schwartz Lúciát. Amíg a többi főszereplő játékán azt éreztem, hogy más előadások figuráit hozták, az ő játéka felelt meg legjobban annak a "némafilmes stílusnak", ami a rendező víziójában szerepelt. Egy primadonnát látunk, és a mozgása alapján eszembe jutott Babits verse (a Mozgófénykép) is, amely ezeknek a filmeknek a hangulatát idézi meg. Életteli ez a Rosina, furfangos, energikus - az alakítást nézve csak azt sajnáltam, hogy kihagytam az énekes Carmen alakítását a hónap elején, most jól jött volna az összehasonlítás a két gyökeresen más karakterű szerepben. (Nemsokára ismét lesz János passió, április 9-én, szintén a Müpában, abban egészen kiemelkedő - és teljesen más - Megyesi Schwartz Lúcia, aki nem látta Gábor Sylvie rendezését, aki egyébként ennek a produkciónak is a játékmestere, nézze meg.)

Összességében elmondható, hogy az előadás a kitűzött célt elérte, jól szórakoztunk, minőségi módon szólalt meg a Hollerung Gábor által vezényelt Budafoki Dohnányi Zenekar által Rossini zenéje. Akik eddig szerették a zenekart és miattuk vették a jegyet, azokat ez az előadás megerősített, és ez éppígy elmondható az énekesek kapcsán is. Az sem csalódott, aki új hangokat akart hallani és a vendégekre kihegyezve jött, de a fellépő magyar művészek rajongói is feltehetően felvillanyozott állapotban távoztak egy kellemes este emlékével.