Tegnap hosszú hónapok után végre kinyithatott az RS9 Színház is és megnézhettem a Neptun Brigád még mindig újnak számító előadását. Tavaly októberben ugyan sikerült bemutatni, de túl sok előadást nem érhetett meg a nov. 11-i második lezárás előtt, és nagyon sajnáltam, hogy pont lemaradtam róla. Most viszont itt kezdtem hozzá az új évadomhoz.
Tűzkő Sándor és Baksa Imre
Ez a poszt most kizárólag a blogom helyzetéről szól, a fenntartás lehetőségeiről, nem pedig egyetlen konkrét produkcióról.
Eközben persze kilátásban van a Neptun Brigádtól a Bankhitel, az új budaörsi bemutató Takács Katival, a Dohnányiék Don Giovannija, a Szerelmesek városa (a Víg új zenés előadása, ha ez kérdéses lenne), az új Orlai-premier az Amy világa, Pokorny Lia sanzonestje, a Fesztiválzenekar Poppeája, a Kritikusok díjának átadó ünnepsége, hogy csak a következő másfél hétre tekintsek előre – és ebbe az Átrium új Alföldi-előadása még nem is férhetett bele, arra most még csak gondolok. Ezekre mind készülök előre, és ha minden jól alakul, ezekről nagyjából a fenti sorrendben jönni is fognak MAJD a posztok.
De most muszáj ezen túl lennem előbb, és bár a nyár folyamán is kellett volna valamennyit foglalkoznom a saját helyzetemmel, voltaképp örültem, hogy sikeresen elterelt a kéktúra dél-dunántúli etapja (545 km) és az Ördögkatlan (17 előadás, 21 megírt bejegyzés). Nagyon nem szívesen gondolok a hogyan továbbra, de nem elkerülhető.
Ennek tudatában kattintsatok (vagy ne) a tovább gombra.
Ha valaki végigpörgeti az Operaház műsorát (tegyétek meg!), brutálisan sok programot talál. Vannak olyanok, amelyek viszonylag sok figyelmet kaphattak, mint például a Carmen napokon belül bekövetkező (szintén „eiffeles”) premierje, de vannak olyanok, amelyek koprodukcióban készülnek nagyfokú kompromisszum eredményeként, és talán épp emiatt, valahogy elsikkadnak a bőség zavarában. Ilyen volt ez a vasárnap délutáni alkalom is. Az eredeti mű felidézésére feltétlenül jó volt, megint hiányolni kezdtem Tallér Zsófia operájának régi előadását Zsótér Sándor rendezésében, amelyet 2017 óta kitartóan várok vissza a repertoárra.
Hábetker András (Bölömbér kerál), Sándor Csaba (Leánder) és Rezsnyák Róbert (Bogyó)
Ennél hosszabban kifejtve:
Tegnap este megtörtént a hivatalos bemutatója Márfi Márk „szakdolgozat-színházának”, amelyet maga írt, és játszik. Erőfeszítéseiben Tóth Péter rendező és alkotótárs, Bíró Bence dramaturg és Mester Dávid (a zenei háttér összeállítója) támogatta.
Időről időre mindig akad olyan előadás, amelyik annyira jól eltalálja a közönség érdeklődését, hogy mindenki pont arra kíváncsi.
Sajnos július legelején a kéktúránk miatt nem láthattam azonnal Bödőcs Tibor „kocsmaáriáját”, amelyet Enyedi Éva alkalmazott színpadra,Thuróczy Szabolcs mond el szinte egy levegővel, hetven perc alatt, de azóta sokan ajánlották a figyelmembe. Péntek este jutottam el rá, a 6színben, ahol a továbbiakban rendszeresen műsoron lesz az előadás – jelenleg az októberi három időpontra lehet még jegyeket venni, feltehetően már nem sokáig.
plakát a jegy.hu-n
A címben idézett mondatfoszlány nem a Rózsavölgyi Szalonban hangzott el, hanem egy nappal korábban, Rudolf Péter szájából a Vígszínház sajtótájékoztatóján, amikor mind Fekete Péter államtitkár, mind Karácsony Gergely főpolgármester gratulált neki az újabb öt évre szóló kinevezéséhez.
Ez a friss darab (szerző: Penny Gold, fordító: Makai Luca) egyértelműen felveti a potenciális nézőben a kérdést: hogyan viszonyulunk a nagypolitikához, megpróbáljuk-e az életünkből kizárni, netán főszerepet adunk át neki. Hiszünk-e abban, hogy egy politikus lehet önzetlen, jólelkű, és az állampolgárok érdekét szem előtt tartó és nem hataloméhes nárcisztikus?
Erre az előadásra feltétlenül csak azok fognak menni, akik teljesen nem zárkóznak el a témától, akikben van kíváncsiság a politikusok magánéletével kapcsolatban, és ennél is nagyobb tényező: akik a darabban szereplő színészeket szeretik nézni.
Söptei Andrea, Ágoston Péter, Erdélyi Timea, Schneider Zoltán
A megtekintésnek ez az utóbbi lehet a legfontosabb oka, részemről is ez volt. Aki kifejezetten Schneider Zoltánra és Söptei Andreára kíváncsi, akik az előadást elviszik a vállukon, az nem jár rosszul semmiképp – mindketten hitelesítik ezeket a figurákat, és odaállnak teljes személyiségükkel, hogy élőknek láthassuk azokat az embereket, akiket felületesen mindenféle tévéhíradókból ismerhettünk meg. (A többesszám nyilván az 50 pluszosoknak szól, a lényegesen fiatalabbak azok már akkor találkoztak Mihail Gorbacsov nevével, amikor pályafutása lényegében véget is ért.
Szeptember másodikától újra a Centrál műsorára kerül a Házassági leckék 2., a hónap folyamán még újabb kettő lesz belőle. Aki tervezi, az most épp dönthet mellette, mert jelenleg mindre van még hely. Ez tűnik a jó pillanatnak, hogy az ajánlómat kiposztoljam, amelyet közvetlenül a júliusi előadás estéjén félig megírtam, de aztán az Ördögkatlan és a róla szóló 21 bejegyzés, majd Sárik Péter Kékszakállúja miatt eddig elhalasztottam.
Néhány benyomás erről a júliusi estéről.
Tegnap megjelent a Fidelio Súgó ismét, és ezt átnézve (mármint az online kiadást, mert nyomtatott példányt nem sikerült szerezni, ennyiben is minden olyan, mint régen) az volt az alapvető benyomásom: egészen olyan az összkép, mintha minden menne szépen tovább a normális kerékvágásban, sőt bővebb a kínálat, mint a covid előtti szeptemberekben volt. Idén is több színház hamarabb kezdett dolgozni, talán most is azért, mert tartanak egy újabb leállástól, bár az elvileg nincs kilátásban, ha lesz hullám, ha nem. De sosem lehet tudni.
Sárik Péter Kékszakállú változata köré összesen három napnyi programom szerveződött szinte spontán, és így a „csomag” részévé vált Sárospatak városán kívül a zempléni táj is két kirándulás erejéig, illetve további két koncert. (Nem elhanyagolható, hogy összesen nyolc emberrel tudtam hosszabban beszélgetni a Kékszakállúról – utoljára a BFZ Kékszakállú turnéjának külföldi helyszínein adódott alkalom hasonlóra.) Ezekről a járulékos értékekről fogok nyomot hagyni ebben az AJÁNLÓ célzatú bejegyzésben.
Ez nem a Kékszakállú vára, hanem a sátoraljaújhelyi - éppen rekonstrukció folyik - a Zempléni fesztivál egyik nagy ütőkártyája maga a táj - lehet kirándulni (saját fotó az előadás másnapján)
Miután Sárik Péter és triójának helyzetét megnéztük az előadásban, jöjjenek az énekesek.
Mindkét énekest fokozottan figyelem mióta ezt a blogot írom, igyekszem fellépéseiken jelen lenni, így volt előzetes elképzelésem, hogy mire számíthatok velük kapcsolatban. Énekeltek már közösen Kékszakállút, 2013 novemberében a Pannon Filharmonikusokkal, Reimsben, de én egy színpadon őket együtt csak más produkciókban láthattam, a 2014-es Figaróban nem is egyszer, továbbá az Álarcosbálban, és tavaly a Don Giovanniban.
Ez a Kékszakállú nekem majdnem két és fél év szünet után következett be, és így nem csoda, hogy újult lendülettel vetettem rá magam a lehetőségre, hogy n+1. alkalommal elemezgessem a két szereplő az előadásban feltáruló viszonyát. Akárhogy is, csak ez a legérdekesebb összetevője egy Kékszakállúnak, minden más tényező a két szereplő kapcsolatának megmutatását kell, hogy elősegítse, semmi nem lehet öncélú.
Ez az áthangszerelt produkció a szokásosnál talán nagyobb kihívás számukra, esélyük sincs, hogy rutinból oldják meg a feladatot. Veszik az akadályokat, és megérdemelnek egy külön nyomhagyó bejegyzést azért is, mert sokat tettek azért, hogy sikeresen mutatkozhasson be Sárik Péter átdolgozása. Ez most egy győztes-győztes játszma, Sárik Péter is jól jár velük, és ők is szerencsések, hogy az ősbemutató részesei lehetnek. (Ennyiben alapvetően eltér a darabtól, amely mindkét fél vesztes helyzetbe kerülésével zárul.)
Sárik Péter - Miksch Adrienn - Cser Krisztián