Végre megszületett egy új Poppea-interpretáció, amellyel Almási-Tóth András rendező elvonta a figyelmünket a maszkhordás kényelmetlenségéről, sőt a koronavírusról is. A teljes értékű főpróba és három szereplő kiesése után még mindig megtartott bemutató alapján korábban írt ajánlómat tömörítettem a frissen kitűzött újabb időpontok (nov. 19, 29, dec. 20) alkalmából. Felvillanyozó előadás, erősen remélem, hogy a megtartásuk lehetséges lesz a harmadára csökkentett nézőtéren, és ténylegesen be is ül majd az a 140 ember, aki jelen helyzetben beférhet. (Aki több részletre kíváncsi, annak megmaradt az eredeti, 11 oldalas - 37 ezer karakternyi- vágatlan verzió is.) Egy hónap után már hiányzik az előadás, csak a szépre emlékezem, és így a markáns húzások sem estek nehezemre: a saját szövegemből mindössze három oldalt hagytam, a 75%-ot kihúztam.
Ámor, aki mindenért felelős: Daragó Zoltán (Lázár Eszter fotója)
Erős és emlékezetes hatást fejtett ki ez a hosszas várakozások után létrejött átvariált Poppea mind humora, látványvilága, Bella Máté zenei átirata, sőt még nézőtéri elrendezése által is – kontratenorok és korhű hangszerek nélkül.
A rendező hasonló technikával nyúlt hozzá, mint néhány éve a Tündérkirálynőhöz, most is Fekete-Kovács Kornél jazzformációja játszott felváltva az Operaház zenekarával, amelyet Vajda Gergely vezényelt.
A Poppea nem igényli mindenáron a felturbózást, sokakat eredeti formájában is megérinthet, akár a hatalomért folytatott harc, a nők érvényesülése, akár a szerelmi viszonyok taglalása miatt. Bár örültem volna egy eredetiségre törekvő produkciónak is, az átiratot is gyorsan megszerettem, a cselekmény több pontján jó feloldás volt a jazz.
Ottone: Cser Krisztián, Drusilla: Zemlényi Eszter és a szárnyas póni Fortuna színpadán
Poppea előre akar jutni az életben. Először elcsábítja Ottonét Drusillától, majd Néró érdeklődését kihasználva ráhajt a császárra, aki a kedvéért megöleti nevelőjét és száműzetésbe küldi feleségét, Octaviát. Ennyi a lényeg, és bár ennél több a bonyolítás, van benne feszültség bőven, és persze szenvedély. A kerek történet jól követhetően szólalt meg, nem érzékeltem benne üresjáratokat.
Az előadás „übercuki” látványvilágáért Izsák Lili a felelős, díszletében a szivárvány, a lufiból képzett felhők, az aranyozott strandjáték (felfújt póni) kifejezik, hogy a HANGSÚLY A JÁTÉKON van. A néző már érkezésekor is legyen tudatában annak, hogy most nem egy hagyományos operaelőadásra jött, és nem az „igazi” Poppeát fogja látni.
A díszlet hármas tagolásával a középkori misztériumjátékok színpadára, de valamiféle revüszínpadra is emlékeztet, ahol az általunk hallott bárzene a helyén van. A cselekményt irányító három isten saját teret kap. Kevés a díszletelem, a már leírt póni, szivárvány Fortunáé, míg az Erénynek mindössze egy karosszéke van. Ámoré a legnagyobb, rajta egy ágybetét a hozzá tartozó vörös selyem ágyneművel. Ez különösen találó, mert később ez az ágyterítő alkalmas palástja lesz Nérónak is, a kettős funkció által még kifejezőbb.
Poppea: Keszei Bori - Néró: Szappanos Tibor - Ámor térfelén
Lisztopád Krisztina öltözékeinek többsége egy hagyományos előadásban is hordható lenne (ilyen az említett három istené), de a „happy end” tájékán a mai ruhákat „klasszikus” jelmezek váltják fel, és ezzel valószínűtlennek érződik ez a bemutatott boldogság. A második részben bejön két római katona is – ők maszkban, hiszen néma szereplők, és segítenek abban is később, hogy mi nézők megfelelően helyezkedjünk el, a vírushelyzetre más nem utal az előadásban.
A rendező kockáztatott, bár az Eiffel eleve a kísérletezések és a rétegprodukciók helyszíne, így ez csak helyeselhető. A közönség reakciói alapján elmondható, hogy leghatásosabb ötlete a második rész nézőtéri elrendezése lett. Belekerültünk az előadás világába és papírszékeken, az általunk megválasztott helyről nézhettük 70 percen át, hogy mi történt Seneca halála után. A rendezői szándék világos: minden szétesik, ahogy ezt a végzetes lépést is elköveti Néró. Aki nem szeret támlátlan széken ülni, az ezt rendezői üzenetként is veheti: mindenki a zsarnok áldozatává válik, nemcsak a szereplők, hanem mi nézők is, és be vagyunk kerítve teljesen. A közönséget a helyzet izgalmassága kárpótolta a kényelmetlenségekért. Az énekesek köztünk haladtak el, félre kellett az útjukból húzódni, hatalmas hangok hallatszottak közvetlenül mellettünk – attól függően, ki hova ült le. Aki nagyon fél a vírustól maszkban is, az természetesen a falhoz is tapadhat - emiatt is jobb erre a helyzetre előre számítani, mindenki ki tudja akár azt is előre találni, hogy melyik isten „birodalmához” közel szeretné az élményt átélni.
Az Erény: Brassói-Jörös Andrea - Ottavia: Szántó Andrea és a karosszékben Seneca: Fried Péter
Ha már Seneca halála: ez ebben az előadásban is fordulópont, bár teljesen értelmetlenül történik: a filozófus megjegyzései nem befolyásolhatták korábban sem az ügyek folyását. Ebben a változatban Fried Péter Senecája kábítószerfüggő, azaz jól irányítható lenne. A rendező ezzel a megoldással leértékeli a karaktert, de az énekes impozáns mélybasszusa és megjelenése miatt így is ő marad a legvonzóbb személy. Ha nem is tökéletes, de legalább nem próbál másoknak megfelelni, vállalja saját magát, ahogy van, és ha szükséges, a halált is.
Az előadás nagyon jó alapjának éreztem a három istenség folyamatos jelenlétét, akik teljes intenzitással figyelnek. Mindhárom énekes – Kiss Diána (Fortuna), Brassói-Jőrös Andrea (Virtù) és Daragó Zoltán (Ámor) a jelmezével megtámogatva karakteres jelenség, meggyőzően játszanak, énekelnek, akár egy hagyományos előadásba is zökkenőmentesen beilleszkedhetnének így, ebben a formájukban. Ámor egyszerűen tökéletes, csodálatos, Fortuna pedig gyönyörű, és a premieren is az volt, amikor a mozgástervező, Lázár Eszter játszotta el a szerepét és Zemlényi Eszter kölcsönzött neki hangot. Az Erény pedig folyamatosan érezteti rosszallását az események kapcsán - egy beharapott száj, egy grimasz is sokat mond.
A közelgő happy end előtt a szerelmesek és a maszkos római katonák
Szappanos Tibor kőkemény Néró, igazi maffiafőnök miközben gyönyörűen énekel. Viszi az egész előadást a lendülete, hat ránk az énekes magabiztossága, az ő akarata a fő mozgató, nem Poppeáé.
Keszei Bori alakítása – egyes jeleneteinek kiesése után pláne - erre a 2:1 arányú isteni támogatásra épül, belőle nem éreztem kiáradni a Poppeáról feltételezett mindent elsöprő érzékiséget, ami Nérót levehette a lábáról. Sőt, a rendező egyik ötletének, illetve a szereposztásnak köszönhetően az merült fel bennem, hogy Poppeát Néró inkább azért választja, mert tisztában van azzal, hogy felesége, Ottavia mennyire kikapós, és már épp rá nincs hatással az asszonya kétségtelenül erős kisugárzása. Helyette egy szerető társat keres és lát meg Poppeában. Mi tudjuk Poppea felénk intézett gesztusaiból, hogy részéről tettetés minden, de Néró elhiszi a hazudott szerelmet. (Ha valaki akarja, akár egy szerelmes nőnek is nézheti, aki örül, hogy ügyesen választott. Mindenki döntse el maga, hogy szerinte Poppea szerelmes-e Néróba, és vágyakozik-e tényleg utána. Néró esetén ez nem marad kérdéses.)
Octavia Ámor színpadára látogat...
Almási-Tóth András Ottavia értelmezése erősen eltér Monteverdiétől: nála a librettóban Néró saját feleségét frigid nőnek minősíti, és Poppeától remél kárpótlást a „háztartási szex” elmaradásáért. Szántó Andrea császárnéja nem hideg nő, inkább végzet asszonya - ráadásul - előnyös jelmezekben, akinek az Erény nem drukkolhat jó szívvel több okból sem. Vetélytársát meg akarja öletni, és emiatt előbb még gátlástalanul el is csábítja annak korábbi szerelmét, Ottonét, majd még meg is zsarolja. Ez azért együtt mégis sok ahhoz, hogy különbnek érezzük Poppeánál. Ottone elcsábítása, az ágyjelenet feltétlenül lefokozza, bár az énekesnő természetesen játssza el, és valóban nem életidegen ez a bosszú a karakterétől. Jól járt a szereppel, nagyon hatásosan énekli az „Addio Roma”-t, és az ezzel kiváltott intenzív csendjének emléke még egy negyedére húzott bejegyzésből sem maradhat ki.
Farkasréti Mária - Lázár Eszter fotója
A rendező a császárné lefokozásával egy kalap alá veszi a hatalom birtokosait, nem akart kivételeket mutatni. Ezzel persze megnehezítette Ottavia dajkájának helyzetét, kevésbé érthető öngyilkossága. Ami viszont briliáns: a szerepet éneklő Farkasréti Mária mégis komolyan vehető, képes olyan módon elkövetni ezt, és olyan méltósággal, közben mégis természetesen jelen lenni, hogy ebben a kis szerepében is meg tudja mutatni nekünk Seneca női párját. Látunk tehát még egy embert, aki VALAKI maradt. Végig az az érzésünk, hogy ez a nő nagyon is beszélhetne, ha Monteverdi adna neki esélyt.
A főpróbán még megvolt Poppea társalkodónője is, akit Wiedemann Bernadett játszott. (Azóta meggyógyult, sőt A képzelt betegben volt még egy másik emlékezetes alakítása is. Remek formáját futja mostanság.) Remek ellenpont, és ő is természetesen képes létezni a színpadon, azonosul a szereppel. Életszeretetével hat ránk, számára a férfi-ügyek laza kezelése régi rutin. Őket nézve örülünk Monteverdi ötletének, hogy a két „nagy nőnek” ad egy-egy bizalmast.
Katonák Poppeával - Lázár Eszter képe
Varga-Tóth Attila és Kósa Lőrinc hírnök és katona szerepkörben vannak jelen, és fontosságuk a premieren lett igazán nyilvánvaló, amikor Varga-Tóth Attila ráadásul a vírus miatt kiesett harmadik énekes, Dargó Gergely szerepét is átvállalta, kottából énekelve. Ezt nézve ébredünk rá, hogy ezek a néhány mondatos szereplők is milyen fontosak egy operaelőadásban, hiszen az, hogy valaki a két ellenséges oldal katonájaként is feltűnik, mégis kisebb zavart kelt a darabot nem ismerőkben.
A rendezői koncepció szellemében Poppea Néró előtti partnere, a Cser Krisztián által játszott Ottone is lefokozódik: a hadvezér és a későbbi császár eltűnt egészen, és – a jelmeznek is köszönhetően - a szereplőből jelentéktelen, meghunyászkodó figura vált, bár Drusilla (Zemlényi Eszter) így is igényt tart rá. Az énekes a szokásos nagy lendületével vett részt a játékban, a közönség pedig sokat nevetett, élvezte a poénjait, és nyilván a hangot is, amelyet ez a szerepfelfogás sem tudott kevésbé szerethetővé tenni.
Néró Fortuna társaságában
Poppea stabilabb férfit lát Néróban, a császárnak nemcsak pénze és pozíciója van, de önbizalma, egzisztenciája, határozott álláspontja is és képes gyorsan dönteni. Ottone leértékelése nem öncélú: Poppeával együtt választhatunk a karakteres zsarnok és a jelentéktelen és könnyen befolyásolható pasas közül. Ilyenek a kilátások, és természetesen a nézőre bízza, hogy ebből levon-e bármilyen következtetést.
Nyílt aktuálpolitika szerencsére nincs az előadásban, de Poppeát nézve ettől még minden korszakban lehet gondolni a hatalom aktuális képviselőire, és ellenlábasaikra. Hát itt vannak nekünk, el lehet dönteni, kivel azonosulunk - a rendezés mindenáron Néró karjaiba lök minket. Aki viszonylag értékes embernek tűnik, az öngyilkos lesz…
ÉS még egy gondolat a zene győzelméről:Az előadás végén megjelenik a felirat, amelyben az is megismeri, hogy mi lett Néró és Poppea kapcsolatának a vége, aki nem tudta eddig. Ezek után a lezáró gyönyörű kettős érezhetően „kötelező penzumként” hangzik el, az énekesek nem is próbálják őszinte szerelmesként énekelni, inkább fásultak, de ennek ellenére is hatnak ránk. Almási-Tóth András, bár mindent megtesz, hogy szórakoztatva ráébresszen minket a világ kietlenségére, és kicsit sem akar minket elandalítani, de a lényeget mégsem veszi el tőlünk, és jókedvűen megyünk haza.
PS.A fotókat az Operaház bocsájtotta rendelkezésemre, Rákossy Péter készítette őket, kivéve azokat, amelyeket külön megjelöltem. Utóbbiakat Lázár Eszter mozgástervező fotózta. Köszönet érte!
