A múlt heti Születésnap után újabb premiert tarthatott szombaton a budaörsi színház. Alföldi Róbert rendezésére májusban került volna sor, de a járvány ezt is elsodorta, majd szeptember elején még egyszer.
Ennyi viszontagság után a Figaro precízen kidolgozott, aktuálisan is értelmezhető, jó színészeket felvonultató szórakoztató és elgondolkodtató előadás lett, amely a hatalommal való visszaélésről is szól, de általánosságban is bemutatja emberi viszonyaink szánalmasságát. Mindent nyújt, amit egy prózai Figaro egyáltalán nyújthat - feltétlenül érdemes bevállalni, még maszkban is.
Figaro házassága maszkban
A rendezőnek nagyon erős szándéka volt a darabot a leginkább mainak mutatni, és erre a legerősebb eszköze a maszkhasználat, amely nyilván nyáron, a próbák engedélyezésének első időszakában praktikus okokból merülhetett fel. Máshogy talán nem is engedték volna, hogy dolgozzanak.
Ebből a hátrányból előnyt kovácsoltak, fontossá válik a maszk színe (az esküvőhöz fekete maszkokat hordanak!), és az is, amikor épp lerántják, felveszik, maszkban beszélnek vagy éppen csókolóznak. (A Gróf a feleségével már csak így vállalja...- nagyon sokat mondó gesztus.) Jól jön a maszk Cherubino lányruhába öltözéséhez is, Böröndi Bence szakállát jórészt eltakarja.
Cherubino álcázva - Bohoczki Sára, Böröndi Bence, Palugyi Sára
A maszk használata vagy mellőzése sokszor logikátlan, és egy idő után valami önmagánál többet is jelent nekünk: a nem mindig hasznos szabályokat, kötöttségeket, az emberek egymáshoz kapcsolódásának egyik akadályát. Néha persze jótékonyan mögé lehet bújni. A színészek részéről persze plusz energia átbeszélni rajta, és csak a szemükkel kommunikálni, de megoldják.
Ez az első olyan általam látott rendezés, amelyik ezt ennyire leleményesen beépíti, és nem az a benyomásunk, hogy XZ színész a járványügyi előírások miatt magán tartja, hanem az, hogy az általa eljátszott színpadi alak teszi ezt. Ez hatalmas különbség, és az előadást nézve szinte kibékülünk azzal, hogy nekünk a nézőtéren folyamatosan viselnünk kell – lehet, hogy még hosszú hónapokig. (Fogalmam sincs, hogy a nézőtér megvilágításának időszakaiban milyen lehet közelről maszkos nézők arcába nézni. Azt kívánom a csapatnak, hogy még akkor is legyen a darab műsoron, amikor a maszkhordás már csak emlék lesz – az előadás minősége mindezt indokolja is.)
A Figaro eredetileg nem egy könnyű kis vígjátéknak számított, hanem forradalmi alkotásnak, amely Párizsban és Bécsben is be volt tiltva, és néhány kutató még visszamenőleg is csodálkozik, hogy Lorenzo da Ponte egyáltalán engedélyt kaphatott operalibrettó írására. Ezt „udvari költő” pozíciójának köszönhette, nem annak, hogy Mozart zenésítette meg szövegét. Nem sokkal a francia forradalom előtt merész dolog volt darabot írni arról, hogyan szégyenítenek meg egy grófot teljes háznépe előtt, és egy modernizált változatban Almaviva és Figaro közti távolság ilyen mértékben nem érvényesülhet, és a 200 évvel korábbi forradalmi hevület is kevésbé.
Hamvai Kornél szellemes fordítása (2007-ben készült) maivá teszi a szöveget, akár átiratnak is nevezhető. Aki tud franciául, az nyilván jobban megítélheti, hogy mennyi a beleírás, mi lehetett például egy-egy szlenges kifejezés, vagy Basil szájába adott elferdített közmondások helyett. Illyés Gyula klasszikusnak számító fordításával összevetve helyenként egészen nyilvánvaló, hogy csak lényegileg azonos a két történet, apró részleteiben nagyok az eltérések. (Az én Illyés-példányomat 1950-ben adták ki, amivel össze is hasonlítottam – a világ is nagyot változott hetven év alatt, Figaro történetét sem lehet már ugyanolyan stílusban előadni.)
Újnak tűnő monológok születtek. Nagyon emlékezetes Marcellina – Spolarics Andrea – panaszáradata a férfinemmel szemben, amelytől egyaránt megszeppen a Gróf – Makranczi Zalán -, Figaro – Chován Gábor – és Bartolo – Ilyés Róbert. A konkrét bűnös, a csábító csak az utóbbi volt, és bűnét is vagy 30 éve követte el, de a többiek is magukra veszik a vádakat, és egységes védekező ülőhelyzetet vesznek fel a fal mellett. Mindannyiuknak van/volt vaj a füle mögött, megszólítva érzi magát még Figaro is.
(Hát igen, itt van az a gyanús házassági szerződés dolog, ennek keletkezési körülményeit és az elherdált pénz sorsát sosem szokta semmilyen rendezés firtatni, a Susannák nagyvonalúan továbblépnek a Marcellina-ügyön. Kevés hasonló nő lenne, aki szerelmese múltját ne akarná feltúrni, mielőtt éppen örök hűséget fogadnak egymásnak, már csak ezt is értékelnie kellene Figarónak. De Susanna nem a mi Bélánk Juditja– ezért van esélye a kapcsolatnak.)
Marcellina egyáltalán nem tűnik gyámoltalan áldozatnak, sőt éppen ő fenyegeti most Figaro boldogságát, és fellépése valószínűleg sokaknak fogja a #metoo kampányt felidézni. Spolarics Andrea vitalitása az előadás egyik fő mozgatója, szinte minden megmozdulásán lehet nevetni, de mégsem érezzük, hogy túl sok lenne belőle. Szinte már elkezdenénk neki drukkolni.
A másik, még ennél is hangsúlyosabb monológ Chován Gábornak jut, aki még a kivilágított nézőtérre is kijön, az ötödik sor előtt zúdítja ránk minden sérelmét, amelyek túlnyomó részt nem is szerelmi csalódásokról szólnak, hanem arról, hogy egy árvagyereknek milyen nehéz is volt életben maradnia, és elkövetett ballépéseiért is a körülményeket okolja. A szöveg kissé összefüggéstelennek tűnik, de aki Beaumarchais viszontagságos életútjával tisztában van, az követni is tudja – a szerző ezen a monológon keresztül saját fájdalmait árasztja ránk, és a színész úgy tolmácsolja, mintha mindezt személyesen ő szenvedte volna végig.
A monológ kapcsán is, de Figaro legtöbb megjelenésekor is formálódik bennünk a kérdés: most ki is ő, akiről hol „sötét gazemberként”, hol „sármőrként” és „nagy lélekként” illetve „ manipulátorként” emlékeznek meg, és aki a Sevillai borbély ismerőinek leginkább életművész és nagy kombinátor.
Chován Gábor kockás ingében inkább tűnik hétköznapi embernek, aki mindennel kénytelen megküzdeni, és ez edzette meg. Túlélése látszik sokak szemében különleges mutatványnak.
Az előadás során nem egyszer marad egyedül a színpadon, nekünk és magának is hangsúlyozza, hogy minden rendben lesz, de ugyanakkor arcán látszik a rémület és bizonytalanság. Ez a Figaro – ahogy a színlap is kiemeli – tényleg nem akar több virtuózkodást, nem akar semmilyen helyzet hőse lenni, csak nyugodtan élni…
(HA erre gondolunk, akkor vele tudunk menni, a jelenlegi helyzetet kevesen élhetik meg idillinek, és ne éreznék a korábbinál is nagyobb bizonytalanságot. Pl. erről az előadásról is kezdés pillanatában mertem elhinni, hogy most akkor tényleg lesz.)
Figaro hallgatólagos támogatója volt a Gróf üzelmeinek, és lehetetlen, hogy ne tudott volna annak nőcsábító akcióiról. Miután az inasa, bizalmi viszonyban van vele, és korábban Rosinát ő segített megszöktetni. Almaviva ráadásul nem tűnik túl leleményesnek ügyei leplezésében – talán mert igazán nincs is erre szüksége, nincs senki, aki árthatna neki. Ennek fényében Figaro morális felháborodása legalábbis kétes.
Chován Gábor Figarója rokonszenves, tisztességesnek látszik, és hajlamosak leszünk elfeledkezni arról, hogy van neki is sötét oldala, nem ártatlan - sármos rosszfiúként nem láthattuk, pedig talán ezért szeretett bele Marcellina.
Figaro, az inas ebben a beállításban is a hatalom mindenkori támogatójaként jelenhetett meg, aki szolgálataiért cserébe elvárja, hogy őt megkíméljék vagy támogassák, és lázadása annak a következménye, hogy az általa alapnak vett egyezséget megszegve őt is bedarálni készülnek. Ez akár valamiféle tanulság is lehet: nincs védettség, a hatalom mindenkit csak felhasznál, nem érdemes a szolgálatába szegődni.
A rendezőnek valószínűleg nem állt szándékában kétféle gazember megmutatása az úr és a szolga képében, pedig ez a darab akár erre is módot ad: mindkét szerep játszható lehetne hasonlóképpen, ahogy Makranczi Zalán megvalósítja a Grófot. (Figaro nem játszik ennyire nagyban, de jobb a taktikája nőcsábítás terén.)
Végső lelepleződés után
Ugyan Alföldi meghagyja Almavivát grófnak, akinek van kertésze, inasa és szobalánya, nem foglalkozik azzal, hogy XXI. századi megfelelőt találjon neki (nem lesz belőle képviselő, mint pl. Hábetler András Figaro 2.0-jában). De Zöldi Z. Gergely tervezővel mai ruhákat adat a színészekre, miközben a háttér egy olyan szoba, amelynek falai egy bármilyen hagyományos Figaro előadásban is állhatnának, ugyanakkor a bútorok újak. (A falakon lógó képek értelmezésével is lehetne foglalkozgatni, ha valaki beül, talán van módja arra, hogy azokat is jobban megnézze. Az előadásban erre nem nagyon van „üres idő”, nem éreztem, hogy itt-ott leült volna, a szereplőket nézzük és hallgatjuk, első nézésre az egészen apró részletek könnyen elkerülhetik a figyelmünk.)
A látvány összességében mai, ahogy a hangzás is – a néző pedig elfogadja, hogy a XVIII. században 15 km-re Sevillától egy spanyol gróf kastélyában pont úgy beszélnek, mint a négyeshatoson.
A darabtól nem idegenek a belső monológok, nem egyszer a szereplők nyilvánosan elemzik érzéseiket, gondolataikat, és aki (ahogy én is) az operaváltozathoz szokott hozzá, azt érzékeli, hogy ezek a hosszabb-rövidebb megszólalások egyes szereplők részéről az áriákat pótolják. A Gróf esetében nem lényegtelen, hogy felesége jelenlétében elmondja, hogy milyen okok állnak kilengései mögött.
Ezek a részek bennem azt a benyomást keltették – mai hangvételük miatt is -, hogy nyilván Alföldi Róbert írta bele őket, de ahogy meggyőződtem, már részei voltak Hamvai Kornél fordításának. (Ami világos: a rendező mindent nagyon alaposan átgondolt, és a szereplők motivációi átláthatóak.)
Nagyon szerettem az előadásban azt, hogy ugyan Figaro és a Gróf, mint két ellenpólus nagyon erőteljes, de mindenki más is helyzetbe kerül, az előadás során legalább egyszer.
Valóban epizódszerep Mertz Tiboré, aki a grófi döntéshez mindenáron igazodó bírót mutat be nekünk, aki még csak nem is törekszik arra, hogy az igazság pártatlan képviselőjének látszon. („A formalitásra kell elsősorban ügyelnem, és néha közben elsikkad a lényeg.” – mondja saját maga.) Bizonytalankodása, hebegés-habogása végül a premier egyetlen nyílt színi tapsát eredményezi – és ezért nyilván nemcsak a rendező dicsérhető, aki egy ilyen ziccerjelenettel kárpótolta az egyik legkisebb szereplőjét, hanem a valóságnak is köszönheti. Nevetés kíséri azt a mondatot is, hogy manapság nem divat tényekkel pert nyerni.
Ugyancsak nincs túl hosszan jelen a ténylegesen nagyon fiatal „kertész-lány”, Dorita (eredetileg: Fanchette), akit Palugyai Sári játszik. Ránézve felmerül, hogy Almaviva gróf könnyen perelhető lenne kiskorúak megrontásáért, de nyilván szóba se kerülne egy ilyen húzás.
Cherubino és Dorita - Böröndi Bence és Palugyai Sára
A kertész figurája az általam rengetegszer látott operai verziókhoz szokva új mozzanatot is hozott Lugosi György alakításában. Míg a részegessége megmaradt, ebben a felfogásban nem ellensége Figarónak, nem pártolja lánya „férjfogási” kísérletét, és dühös lesz, amikor megtudja, hogy a gróffal is viszonya van. Egy erkölcsös kertészt látunk, aki unokahúga, Susanna házasságát is csak akkor tartja elfogadhatónak, hogy Figaro szülei is összeházasodnak. (Ez is egy új mozzanat volt számomra, és nézés közben eszembe jutott, hogy már tényleg milyen régen láttam prózai változatban, és mostanára már az opera-verziót tekintem az „igazi Figarónak”.)
Böröndi Bence Cherubinója már abban is újdonság (az opera után), hogy férfi – mostanára ahhoz is hozzászoktam, hogy mindig egy nőnek kell elhinni, hogy igazából tinédzser fiú. A jelenetei így nyilván mégis más karakterűekké, a gróf féltékenysége pedig életszerűbbé vált. Egyértelműen hatott a kiszemelt nőkre, a Grófné is kevésbé hezitált, mintha tudná, hogy a szerző írt egy következő részt is, amelyben gyereke is lesz az apródtól. Ezt a fordulatot Bohóczki Sára Rosinája elő is készíti, nagyon csábulékony, bár most megbocsát egy nap alatt kétszer is a férjének, aki így nem mondhatja, hogy nem érik élmények, és unalmas a házassága.
Rosina: Bohoczki Sára
(Mindenki megkapja, amire vágyik, csak nem biztos, hogy éppen úgy, ahogy szeretné.)
Fröhlich Kristóf Basil, a zenetanár és intrikus szerepében a szokásostól eltérően nem Susannának udvarolna, hanem Marcellinának. (Ez meg is lepett, bár ott van a műben tényleg, már szinte vártam, hogy akkor esetleg a végén még ő veszi el feleségül.) A szerepet színesíti, hogy a zenemester örökösen közmondásokat használ fel beszédében, eleinte elferdítve, majd az előadás végén – meglepő módon – helyesen.
Bartolóként Ilyés Róbert egy kicsit megkeseredett egykori nőcsábászt játszik, akik még mindig nem heverte ki, hogy Figaro évekkel ezelőtt lecsapta a kezéről Rosinát, emlegeti, bár amikor egy jelenetben vannak, akkor nem érződik egyik szereplő részéről sem, hogy valamiféleképpen sor került a múlt feldolgozására.
Bartolo esetén világos, hogy már régen kiábrándult Marcellinából, és egyedül a régi kötelék emlékére segít neki. A legtöbb előadásban rosszul érinti a lelepleződés, nem jó hír, hogy ellenlábasáról kiderül, hogy saját törvénytelen fia, és nem túl lelkes a nősüléskor. Olyan Bartolót, aki ennyire nehezen fogadta volna el a kényszerhelyzetet eddig még nem láttam. A külvilágnak meg kell felelni, ha egyszer lebukott a több évtizeddel korábbi tettéért, ennyi idő után is fel kell vállalni a gyereket és a felelősséget – ezt mind tudja, de semmi kedve hozzá. Ebben a rendezésben realista megoldás születik: a férfi csak hosszas unszolás hatására nősül. Marcellinának túl jó kilátásai nem lehetnek mellette, ebben a mai változatban nehéz is megérteni, hogy mit nyer az esküvővel.
Susanna: Hartai Petra
Hartai Petra valóban nyújt mindent, amit Susannaként kell is, hiszen ő az, akiért a meccs folyik. Fiatal, üde és bájos jelenség, kellően dinamikus, és ami lényeges: nekünk nézőknek kicsit sem lebeg, hogy kihez vonzódik. Mi jobban bízunk benne, mint Figaro, aki meginog, és elhiszi, hogy át van verve. (Akinek az előadásban megtetszik Hartai Petra, az megnézheti a Kicsi-ben is…)
A Susannák helyzete a darabban nem mindig könnyű, volt már eset, amikor egyenesen azt éreztem, hogy hopp, a Gróf tényleg elcsábította (tényleg ő volt a vonzóbb), pedig a történetnek csak és kizárólag akkor van értelme, ha Susanna Figarót szereti. Ha nem, akkor az egész cécó felesleges volt, nem kellett volna Figaro figyelmét fel se hívni a helyzetre (hát, ami azt illeti, lehet, hogy tényleg nem kellett volna – egyedül a két nő jobban megoldotta így is). Az, hogy Susanna helyzete mennyire nehéz, az elsősorban azon múlik, hogy milyen a Grófot és a Figarót játszó szereplő alkatilag.
A gróf szerepében Makranczi Zalán dramaturgiai szempontból talán mégis egy hajszállal fontosabb szereplővé vált, hiszen minden akció az ő „támadására” reakció. Ha nem nézné ki inasa-barátja menyasszonyát, az egész huzavona nem következett volna be. Az első dominót ő lökte meg, és minden más ennek az egy lépésnek a következménye.
Makranczi Zalánnak sikerül egy nem könnyű feladatot végrehajtania: vonzó külsővel elhitetni, hogy Susanna mégsem őt választja, sőt egészen hidegen hagyja. Ehhez kap a rendezőtől erős támogatást: összesen egyszer láthattam egy ennyire agresszív Almavivát, aki ingerültségében többször meglöki a feleségét is. Egy családon belüli bántalmazó áll előttünk, aki valóban egyedül önmagán nem tud uralkodni, miközben mindenki mást irányítani szeretne. Az idő nagyrészében kihívás számára hűvös eleganciájának fenntartása, és azt tapasztaljuk meg, hogy nem képes a látszatot fenntartani, bár többé-kevésbé igyekszik.
Mozart operái kapcsán sokan leírták már, ami eléggé egyértelmű: mind a gróf, mind az apród Don Giovanni-típus, csak más fázisban. Az apródban több a szerethetőség, a Gróf már „kifejlett példány”, hatalmával visszaélő nárcisztikus figura, amely elsősorban a társfüggő, és eredeti elevenségét már elvesztett feleségének igazán vonzó, aki már megszerette, és tehetetlen vele kapcsolatban. Bohoczki Sára Grófnéja tényleg elég gyenge is ahhoz, hogy elhiggyük, nem tud ellenállni, ha ez a Gróf kér tőle valamit.
(Ami azt illeti, örültem, hogy most végre Makranczi Zalánt is láttam játszani – a két héttel korábbi „Teljesen idegenek” után csak akkor hittem el, amikor már tényleg meg is jelent a színpadon.)
Összegezve elmondható, hogy Alföldi Róbert előadásának végéről nem marad el a szokásos megbocsájtás, egy ideig talán Figaro is nyugodtan lehet, ahogy szeretné, bár túl hosszan biztosan nem. Ennyire nem lehetünk naivak... A budaörsi társulat nála azért picit jobb helyzetben van a vírus ellenére is: elkészítettek egy hónapon belül két fontos előadást, és most már csak az kell, hogy a közönség jöjjön, és nézze őket.
Személyes megjegyzések a Figaro kapcsán
Ha Figaro házassága, akkor ennek a blognak a rendszeres olvasói nyilván foltokban emlékeznek, hogy ez az én legkedvesebb vesszőparipám, az elmúlt 7,5 évben 83 írás foglalkozik valamiképpen a témával. A hangsúly feltétlenül az operán van, amelyet 14 éve átlagosan hetente egyszer meg is hallgatok, írtam belőle egy szakdolgozatot, így ösztönösen is folyamatosan összevetettem a látottakat annak cselekményvezetésével, és ezzel mindenki így lesz, aki már eleget hallgatta Mozart művét. (Egyszer sincs idézet belőle, aki csak prózai színházat néz, annak nem szükségszerű, hogy felmerüljön a párhuzam, aki viszont csak az opera-változatát ismeri, sok meglepetésre készülhet. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy néhány összevetést ne írjak ebbe bele, így emiatt is hosszabb lett.)
Zárójelben még megemlítem, hogy ugyanígy viszonyult a Figaro-témához Koltai Tamás, akivel utoljára itt a budaörsi színházban találkoztam személyesen, mégpedig éppen a korábbi („playback”) Figaro premierjén, 2015 májusában.
Alföldi Róbert előadásába a korábbi szereplők közül több is bekerült – Ilyés Róbert, Bohoczki Sára, Chován Gábor, Spolarics Andrea - , akiket ez a rendezés jelentősen jobb helyzetbe hozott. (Lehet, hogy tévedek, de egy színész annyira csak nem szeretheti azt, ha egy operafelvételre kell pantomimeznie – nézni nem volt jó, az biztos.)
Alföldi Róbertnek is évtizedekre nyúlik vissza a kapcsolata ezzel a művel, nem most rendezte meg először Beaumarchais darabját. 2000-ben a Budapesti Kamarában, majd 2012 őszén Rijekában, 2013-ban Zalaegerszegen, miközben éppen a Nemzeti Színház igazgatójaként töltötte utolsó hónapjait. (Erre nagyon menni akartam, de mégsem sikerült, azóta is sajnálom.)
Ez azt mutatja, hogy számára is kiemelten fontos a történet, és van vele kapcsolatban új mondanivalója. Biztosan nem ez volt az utolsó hozzászólása…
Ps. Borovi Dániel fotóit a színház FB-oldaláról, illetve a "Hoppá Színház" által közzétett képeket Alföldi Róbert hivatalos oldaláról használtam fel, utóbbiakat a készítő felirattal meg is jelölte a képein, elkülöníthetőek. Néhány nap múlva feltehetően még továbbiakkal is kiegészül a bejegyzés, Mertz Tiborról, Fröhlich Kristófról és Ilyés Róbertről még szeretnék egy-egy közelit találni...
