Elképesztő, hogy egy Csehov előadás végén azzal a kérdéssel kell felállni a nézőtérről, hogy MIÉRT NEM KÉPES VALAKI A TELEFONJÁT VALÓBAN KIKAPCSOLNI, miért nem figyel oda igazán, hogy rendben van-e?
Olyan könnyű felelőtlenül, lazán 50-100-200 vagy még több ember élményét tönkretenni, miközben arra a színháziak rendszerint HAT HETET próbáltak, és még annál is nehezebb volt a háttérfeltételeket megteremteni – egyeztetni a színészeket, előteremteni az anyagi forrást…
Iszonyúan méltatlannak éreztem, hogy egy nagyszerűen kidolgozott, logikusan felépített Narratíva Kollektíva-előadás után MUSZÁJ ezzel kezdenem.
Majdnem mind együtt a gyerekszobában: Kárpáti Pál (háttal), Hajduk Károly, Domokos Zsolt, Barna Lilla, Viktor Balázs, Pető Kata, Kurta Niké, Terhes Sándor és a kiságyban: Ladányi Júlia
De tényleg muszáj, ráadásul az egész előadás központi mondanivalóját is alátámasztották a történtek. Csehov Meggyes/cseresznyés kertjének alapüzenete, hogy nem tudunk felelősen vigyázni a dolgainkra, elherdáljuk azokat, és szükségszerűen jönnie kell majd egy másik generációnak, amelyik nem feltétlenül lesz jobb, de mindenesetre jobban tud manőverezni, és mindent megkaparint, hogy aztán tönkretegye. Mindenki tetszés szerint értheti akár az ország helyzetére, amelyik persze rendületlenül javul, bár talán már nincs az az ember, aki ne érezné meg a komoly áremelkedéseket. Persze gondolkodhatunk kisebb körben is, megvizsgálhatjuk közvetlen környezetünk, hogy igaz-e rá ez a jelenség.
A felelőtlenséget és az oda nem figyelést nagyon jól el tudták nekünk adni a színészek is, nem volt szükség arra, hogy egy civil néző (a második sorban, pont mögöttem – ilyen az én szerencsém) besegítsen nekik. Ötvenes hölgy, Rózsaszín párducos csengőhanggal, amely két-három perc leforgása alatt 4-5 alkalommal is megszólalt. Ebben a második előadásban központi szereplő lett.
A párduc – teljes hangerővel – az előadás legvége felé érkezett, amikor már a kert Lopahin kezében volt és mindenki ledermedve fogadta ezt a hírt.
Ami érdekes, és jellemző a két rendező – Kovács D. Dániel és Hegymegi Máté - modernizáló felfogására: ebben az előadásban Ljubov Andrejevna (röviden csak Ljuba a színlapon) nem táviratot kap, hanem SMS-t a volt szerelmétől, és a telefont (elvileg) össze is törik. Ez után nem sokkal megszólalt egy távolabbi, diszkrétebb mobil, és erre Terhes Sándor (Gajev) ki is szólt a jelenetből, és finoman utalt arra, hogy egy telefont ebben az előadásban már összetörtek. (Ez a legrátermettebb reakció volt, amit valaha láttam színésztől hasonló helyzetben.) Ez még bele is fért, ráadásul az előadás több epizódjában is kiszólnak a nézőkhöz, tudomásul veszik, hogy nézzük őket.
(...és eközben az első nézőtéri mobil is megszólalt)
Egészen nyilvánvaló, hogy ez nem múzeum-színház, nem Csehov korának Oroszországa érdekli az alkotókat, hanem az, hogy mi van itt, és mi volt a felszabadulás után. (A jobbágyfelszabadítást erre cserélték ki.)
Miután nem látok dramaturgot megjelölve (a számomra szemüveggel is szinte elolvashatatlanul apró betűvel nyomtatott) színlapon, felteszem, hogy a szöveg „lelazítása”, átírása a két rendező közös munkája. Helyenként rövidítenek, egyszerűsítenek, kivettek két mellékszereplőt, és úgy mondatják a szöveget, ahogy az ma élő ember szájából hangozhatna el, egészen hétköznapi módon.
Ez a beavatkozás nem csekély, de nyilvánvalóan nem is olyan mértékű, mint amilyen az általam látott legutóbbi nagy Cseresznyéskert előadáson (CsRSnyés) megvalósult. (A színházi helyzet rengeteget romlott a bemutatója óta, pedig nem is volt régen, és már akkor válságosnak tűnt...)
Az összhatásnak különösen meghatározó eleme a látvány, amelyet Fekete Anna tervezett és Jankó Mátyás világított be. A darab megváltoztatott címe (Demerung) is jelzi, hogy a fény elfogyásának központi szerepe lesz – követhetjük, hogy miként pótolják gyertyák a kellemetlen fénycső-világítást, így egy idő után félsötétben látjuk kibontakozni a cselekményt.
teljes színpadkép - a lezáró jelenetben (a bontás már megkezdődött)
Minimális mennyiségű kellékkel és bútorral, lényegében üres térben játsszák, így mindennek nagy szerepe lesz, ami mégis van. A zavaróan zúgó kávégép, a már csak három oldallal rendelkező babaágy, amelyben a majdnem felnőtt Ánya egészen kényelmetlenül tud csak aludni, emlékezetessé válnak, ahogy a zongora, illetve a dobogókkal kiemelt központi játéktértől távolabb eső székek, ahol az éppen nem játszó színészek leülve várakozhatnak.
Az, hogy ki hogyan várakozik, az sem mindegy: Firsz, a régi idők embere nem ül le, kívülről figyeli a történéseket, amely talán azt is jelzi, hogy nem tud kilépni a szerepéből, a kertből, abból a sorsból, amiből a többiek igen, ha nem is mindenkinek könnyű – van, akit szabályosan ki kell vonszolni…
Nagyon hatásos és kifejező eleme a látványnak, a könyvszőnyeg (lsd. a fenti fotót), amelyen kénytelenek a szereplők időnként közlekedni. (Egyedül Firsz az, aki alig lép rájuk, inkább cipője orrával odébb löki őket.)
Hátsó falon kivetítés - előtérben: Egger Géza (Petya egykori házitanítója)
A Jurányi színháztermének hátsó falára kivetítették a négy évszak nevét – ebből is érezhetjük, hogy valamivel több, mint fél év alatt, négy nagy jelenetben jutunk el a veszélyhelyzet megjelenésétől egészen addig, hogy az új tulajdonos átveszi a birtokot.
A húzások által ennek a Meggyeskertnek pörgősebb is a tempója, a birtok elárverezése, azaz a pusztulás így a megszokottnál tempósabban következik be – manapság sincs sok idő elmélázni két döntéshozatal között. Száz év eltelt, az internetnek, filmnek köszönhetően több ingerhez vagyunk szokva – mintha az előadás alkotói ehhez is igazodnának (akár tudatosan, akár ösztönösen). Nem akarnak egy n+1. „unalmas” Csehovot lejátszani, így a hozzáállásuk alapvetően nem tér el például a nemrég látott vígszínházi Sirálytól, csak a lehetőségek és a tér szűkebb. Intimebbé válik a kapcsolat a színpad és a nézők között, bár ezúttal a nézőtér nincs bevonva a játékba. Ebben az előadásban nem éreztem feleslegesnek vagy bombasztikusnak a rendezői ötleteket, de lehet, hogy lesz, akinek az eredeti műtől való kisebb mértékű elszakadás is elfogadhatatlan lesz.
Ez az előadás is tudja azt, amit a legtöbb jó Csehov-előadás magától értetődően hoz: minden szereplő sorsa érdekessé válik. A szerző ad rá lehetőséget, amellyel a kiválasztott színészek élni is tudnak.
Ez a szereposztás hibátlan, minden posztra alkalmas ember került, és a keserű mondanivaló ellenére éppen ezért örömmel nézegettem őket (mindaddig, amíg ez az ominózus mobil el nem terelt).
Ugyan ez az összeállítás tényleg telitalálatnak érződik, de mégsem mondanám rá, hogy papírforma. Legjobb példának a váratlanságra nem is Hajduk Károlyt mondanám, aki az öreg inast kapta. Az inasnak a világhoz való hozzáállása a lényeges, és ez jelen esetben nem életkor kérdése. Itt van valaki, aki nem igazodik, csak saját elveit nézi és kérlelhetetlen, emiatt tudja a felelősségvállalásra képtelen Gajevet úgy kezelni, mintha az még mindig apró gyerek lenne.
Ebben az előadásban is Jasa, a fiatal inas képviseli az új generációt vele szemben, aki valóban tenyérbemászóan pofátlanul lézeng, bár elvileg alkalmazott, és dolgoznia kellene. Viktor Balázs nagyon alkalmas a feladatra, és meglehetősen erősre sikerültek jelenetei az „érzékeny” szobalánnyal, aki belebolondul. Barna Lilla szinte provokatívan sovány, modell-alkat, és nem csoda, hogy az ebben az előadásban is ügyefogyott Jepihodov vonzódik hozzá. Az, hogy az új tulajdonos rábízza a birtok felügyeletét, sejteti, hogy mégsem fog minden simán menni az új korszakban sem. Domokos Zsolt karaktere szintén jól érvényesül és most is szerethető. Ő az első olyan Jepihodov, akinél még a szándékosság gyanúja is felmerült bennem. Nem zárhatjuk ki, hogy botladozásának célja elsősorban figyelemkeltés, ha egyszer más módszer nem jut eszébe Dunyasa figyelmének felkeltésére.
Ebben a Csehov-előadásban is sok a retorika, szónokolnak hosszan a munka szükségességéről, és eközben még a munkaképes emberek is leállnak, semmi nem halad előre a birtokon, csak az árverés napja közeledik anélkül, hogy bárki is kitalált volna valami megoldást. Talán nincs is megoldás, talán nem is baj, hogy vége a régi időszaknak, és a már csak minden második évben termő fákat akár ki is lehet vágni.
Az egyik „filozófus” az előadásban, az „örök diák”, akit Egger Géza kapott. Miközben szónoklatát hallgattam, nyilván eszembe jutott még viszonylag friss előadása, a Küllő Nóra (Ionesco műve alapján), amelyet a színész kedvelőinek ezúton is melegen ajánlok. Játékát nézve elhihető, hogy „felette áll a szerelemnek”, elhihető, hogy nem áll szándékában a hozzá vonzódó és nagyon naiv Ánya elcsábítása.
Ladányi Júliában minden megvan ahhoz, hogy egy bármilyen Meggyeskert hiteles Ányája legyen, árad belőle az ártatlan szépség, és nem kis pluszként, működik vele a koncepció: képes összekuporodva még a babaágyba is bevackolódni. Az előadás végén kénytelenek vagyunk neki drukkolni, hogy jobb élete legyen és ne vesszen el a valahol az élet forgatagában az anyjához hasonlóan.
Ljuba szerepében Kurta Niké nem papírforma szerinti választás – most. Még 10-15 év biztosan kellene hozzá, hogy az ő szerepköre legyen, messze van még a hervadó szépségtől, aki megfáradtan, összetörve visszakerül gyermekkora helyszínére. Korban nem áll távol az egykori parasztgyerek Lopahintól, aki kétségtelenül ebbe a nőbe szerelmes, nem annak mostohalányába. Kárpáti Pál hozza a figura megszokott tulajdonságait, de azt nehezen hihetjük, hogy egyébként szokott dolgozni, csak ez az úri társaság fogja vissza a hasznos tevékenységtől. Nagyon jól látszik, hogy a birtokkal együtt hajlamos az életforma átvételére, és egyedül sikeres manőverei azok, amelyek megkülönböztetik a régi generációtól – igazi munkáról az ő esetében sem igen beszélhetünk.
Lopahin egy Shakespeare-kötettel
A kert régi és új tulajdonosának indítékait a passzivitásra, illetve a cselekvésre ugyan jól megértjük, átlátjuk miként juthattak idáig, olyan nagyon nem keseredünk el a Párizsba visszatérő Ljuba (a szeretet szó benne van a névben!) miatt sem, akit ma egyszerűen társfüggőnek diagnosztizálnának.
Akinek a sorsa sokkal jobban megérint minket, az Varja, a sokkal jobb sorsra érdemes mostohalány-házvezetőnő. De Csehov nem szereti a tündérmesés lezárásokat,pedig két mondatba telne és adhatna a lánynak reményteli jövőt Lopahin oldalán, és általa akár az egész család is megmaradhatna a helyén. De nincs kiskapus megoldás, nincs kegyelem, a régi generáció minden függelékének el kell mennie – leszámítva azt, akinek a jelenléte úgysem számít.
Pető Kata ezúttal nem kap sok szöveget, de így is eléri, hogy az ő veszteségét ne érezzük jelentéktelennek, bár mindvégig tudjuk, hogy a hétköznapok jellemzően ilyen fordulatokat hoznak. Szó nincs arról, hogy a sok munkáért szükségszerűen jár a jutalom, és a jó elnyeri jutalmát. Nem, egy „tisztességes” csehovi Kert ebbe nem ringat minket bele soha. (Aki totális főszerepben akarja látni a színésznőt, az menjen a Kurázsi mamára, vagy még inkább a feledhetetlen Jelinek-előadására.)
És visszaérve a Párduchoz: a Narratíva felépítette ezt a nagyon kifejező előadást, összehozta a megfelelő embereket hozzá, és ezek után a katartikus lezárás ezen az estén összetört. Nemcsak a birtok ment veszendőbe a történet keretein belül.
De egy színházi előadás mégsem egy Herendi készlet, jönni fog a következő, aztán a többi alkalom, mindig elölről kell az élmény építését kezdeni, és a többi közönségnek talán lesz is esélye erre kis szerencsével.
PS. A Küllő Nórát azért is linkeltem be, mert annak a kezdetén Vajdai Vilmos elmondja, hogy aki nem kapcsolja ki a telefonja és megszólal, az vállalja, hogy mivel az előadás miatta állt le, ki kell jönnie a színpadra és elmondani egy verset a közönségnek. Valami azt súgja, hogy ez lehet a jó irány, mi mezei nézők mégis inkább szeretnénk csak megfigyelni, de kétszáz ember elé kiállni és szavalni egyet, talán nem. Ha egy ilyen büntetés lehetősége lebegne a fejünk fölött, talán rendesen sikerülne ellenőrizni, hogy tényleg repülőgép üzemmódban vagyunk-e…
PS. 2. A fotókat Dömölky Dániel készítette.
