Az utóbbi napokban többen is kérdezték, hogy mit ajánlok 13-14 éveseknek. EZT!!!! Ezt mindenhogyan.
Nagyon jó, hogy létrejöhetett a Budapest Bábszínház előadása, hasonló módon segít abban, hogy a gyerekeknek kedve legyen a görög mitológia történeteivel ismerkedni, mint a Percy Jackson-sorozat, sőt a hagyományos színházi előadásokhoz is kedvet csinál. Hátha ráérez az a diák, hogy csak jobb így együtt a többiekkel színházat nézni, mint külön egy telefont nyomogatni. Ami talán a siker záloga: a kísérő felnőttek szintén jó élményként fognak róla beszélni, és talán másoknak is kedvet csinálnak az előadáshoz.
A premier tegnap megvolt, mostanára már több száz ember megnézte, és mindezt saját élményből tudja. Javaslom a gyors foglalást, jegyek megrendelését. Aki tanárként ezt megnézi, feltehetően vinni akar majd rá néhány osztályt, és előadásonként csak 400 hely van, nem több.
órák közti szünetben: Barna Zsombor (Héraklész), Szolár Tibor (Iphiklész) és Márkus Sándor (Eurüsztheusz)
Ez volt a rövid tanács, és most jöjjön az élménybeszámoló a csütörtökről, a tanároknak tartott tájékoztatóról és a főpróbáról is, amelyen szerencsére néhány diákcsoport is jelen volt, így a nagyon intenzív ovációból a szereplők már a premier előtt is megtudhatták, hogy sikerült dupla hatost dobniuk.
A mai napom lett volna az egyetlen olyan a héten, amelyre nem terveztem előre semmit, haladni akartam a bejegyzésekkel, ha egyszer most sajnos/szerencsére bőven van erre időm. A Bábszínház fotói viszont eltereltek, és az író, Tasnádi István neve előhozta (nem, nem a saját rendezését, amelyet az Ördögkatlanban láttam), hanem az egészen zseniális és talán meghaladhatatlan Rettentő görög vitézt.
Ez az előadás jelentősen nagyobb helyen, nagyobb apparátussal készült, és így sokkal többen is fogják látni – én legalábbis nagyon drukkolok, hogy ez is hasonlóan évtizednél hosszabb ideig tudjon sikerrel menni.
A produkció beavató célzattal tényleg a felsősöknek van kitalálva, a kétszer egy órát (egy húszperces szünettel) simán végig tudják koncentrálni még a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek is (egy ilyen csoport is volt), követték, kommentálták, érezhetően együtt lélegzett a teljes közönség a színészekkel. A használt nyelv nem idegenszerű, hanem a közönség saját szlengjét is beépítik, ugyanolyan szavakat hallottam, mint a saját gyerekeimtől is szoktam – görög mitológiai szereplők szájába adva azonnal poénná váltak. Ami érthetetlen, azt megmagyarázzák. Van némi kivetítés, amelyen az előadás közben néhány felirat is megjelenik, a végén pedig tényleg MINDEN közreműködő, segítő nevét is olvashatjuk, nemcsak a színészekét.
Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor nem érződik erőltetettnek, ahogy a színház barátkozni szeretne a célközönségével, és ezzel azt hiszem nyertek is. (Aki persze nagyon nem szereti a modernizált történetfeldolgozásokat, ne menjen – erre lehet számítani.)
A hőstett utáni szokásos szelfizgetés
A művet a szerző a Bábszínháznak írta, és az is látható, hogy minden létező eszközzel a történet vonalvezetésében is kiemelték azokat a témákat, amelyek egy mai gyereket érdekelhetnek, illetve érinthetik. Nem öncélúan mesélik nekünk el a történetet, csak azért, hogy művelődjünk.
Láthatunk egy ikerpárt, amelynek az egyik tagja okos, a másik erős, megfigyelhetjük, ahogy ők ketten együttműködve sikeresek lesznek, bár a kreditet mindig csak az egyik kapja a nagy tettekért. Tanúi lehetünk egy szerelem születésének, illetve a fiatalok kommunikációs nehézségeinek. Látunk iskolai szituációt renitens gyerekkel, szó van bosszúról, féltékenységről, megbocsájtásról, és persze nem mellékesen arról is, hogy a legnagyobb kihívásoknak is meg lehet felelni, hatalmas tetteket is végbe lehet vinni. Megjelenik a közösségi média is, és igazat kell adnunk: ha most élne Héraklész nyilván videóra venné a hőstetteit és szelfizgetne éjjel-nappal, már csak azért is, mert valamivel bizonyítania kell, hogy tényleg véghez vitte mindet.
Tasnádi István művének most is ugyanaz az előnye, mint korábban a Thézeuszról szóló Rettentő görög vitéznek: kiérezni belőle, hogy értelmezi, véleményezi, a mai korhoz közelíti azt, amit bemutat. Az ő szemüvegén keresztül ezek a hősök inkább „kigyúrt taplók” (valami hasonló szót használ), a legnárcisztikusabb lények, nincs bennük semmi empátia, sőt túl sok értelem sem szorult beléjük, és Héraklész még indulatkezelési problémákkal is küzd.
Még mielőtt valaki megijed: nem, Héraklész teljes életét nem ismertetik, ahhoz nem lenne elég két óra. A történet megáll egy olyan ponton, ahol épp happy endnek is nézhetjük. (Bízzunk azért benne, hogy a gyerekek később utána fognak nézni, és elolvassák, hogy mi minden történt vele a későbbiekben és az indulatkezelési problémákat érdemes megoldani.)
Spiegl Anna - most mint elfogott amazonkirálynő
Tengely Gábor rendezésének nagy erőssége, hogy a bábokra és a színészekre együtt épít. A sok hőstett bábokkal a legjobban kivitelezhető, „normális” színházi előadásban kevéssé hatékonyan lehetne ezt a rengeteg gyilkosságot hatásosan és hihetően bemutatni. Michac Gábor mint jelmez- és bábtervező legalább ilyen lényeges alkotója az előadásnak, mint a rendező vagy a színészek. Nagyon jónak érzem, hogy egységes stílusa van az összes bábnak, és ebben kifejeződik a Héraklészre kiszabott munkák egyformasága.
A második munka: a sztümphaloszi madarak legyőzése
Aki felnőtt és eddig sosem gondolta át kritikus szemmel a történetet, az most kénytelen lesz: a 12 munka se túl fantáziadús, jellemzően szörnyek vagy nagyon veszélyes állatok legyőzése, megölése vagy elfogása a feladat. (Az amazonkirálynő is csak egy közülük.)
Van persze olyan szereplő is, aki bábozik is, illetve saját maga is játszik egy szerepet, de a többség az vagy színész, vagy bábozik – ez az előadás két részre osztja a közreműködőket.
A nemeai oroszlán
A „csak bábosok” profizmusa nagyon kell az előadás sikeréhez. A Nemeai oroszlán jelenete, amely egyébként is az első munka, grandiózusra sikerült, nagyon sok közreműködő együttműködésére épül. Ennél egyértelműbb nem is lehetett volna, hogy „csak” bábot nézünk, de szerintem mind izgatottan figyeltük a párbaj végkimenetelét. Hiába tudja valaki akár pontosan is a teljes Héraklész-életrajzot, itt nem tehet másként, bevonódik és elkezd a címszereplőnek drukkolni, hiába arcoskodik nagyon ellenszenvesen. Mégis lenyűgöző ez az erő és dinamizmus, imponál nekünk, hiába tudjuk, hogy csak játék és nyoma sincs igazi oroszlánnak. (Emiatt félős vagy nagyon kis gyereket mégse lenne jó az előadásra elvinni, mert ha én elhittem, hogy Héraklész itt veszélyben van, meglehet, hogy egy négyéves túlzottan bele fogja magát élni.)
Az oroszlán akcióban
Spiegl Anna nemcsak az amazonkirálynőt játssza, humorosan, sőt kissé karikatúraszerűen, ahogy a többiek is a saját figuráikat (ez nem is lehet realista előadás, inkább emlékeztet egy képregényre – ahogy a könyv illusztrációi is), de a legkisebb báránykát is meglelkesíti, így nem egy kispárnát látunk.
Az előadásnak a humor és a játékosság a legfőbb vonzereje, amely az ötletes bábok, és a diáknyelv felhasználásában egyaránt kifejeződik. Harmadik tényezőként mindenhogyan fel kell sorolni a dinamikus fiatal színészeket, közülük is elsőként Podlovics Laurát, aki a főpróbán ugrott be a királylány szerepébe Pájer Alma Virág megbetegedése miatt. Nem látszott beugrásnak – határozott, szép és divatos királylány volt, akit csak azért lehetett sajnálni, hogy épp ez az agyatlan és folyamatosan mindenhol máshol mászkáló tuskó tetszett meg neki, nem a sokkal értelmesebb tesója. Sokkal aktívabb alkatnak tűnt, minthogy folyamatos várakozásra kényszerüljön, amit a mitológiai történet szükségszerűen kiszabott rá.
Megara királykisasszony: Podlovics Laura (bárányok között)
Az előadásban megjelenik a ma már tipikusnak mondható helyzet: a lányok jobban mernek kezdeményezni, Héraklész hiába ölte meg szörnyek sokaságát, mégis gyáva volt Megara felé nyitni. A lány megy utána az erdőbe, kockáztatva, hogy a farkasok megtámadják.
Az előadás után nagyon szerencsés, ha megbeszélik a látottakat a diákokkal, és talán érdemes ezt a rendező által egyébként is kiemelt helyzetet szóba hozni. A főpróbán a két fiatal egymásra találása, és az elcsattanó csók tűnt az előadás egyik csúcspontjának.
Az előadás középpontjában Héraklész áll ugyan, de őt nem-félisten testvére, Iphiklész nézőpontjából szemléljük. Viszonylag gyakori, hogy két testvér közül az egyik kapja az összes elismerést valamiféle különleges képessége vagy teljesítménye miatt, míg a másik árnyékban marad. Helyenként olvashatunk olyan esetekről is, amikor az egyiknek még úgyis kisebbségi érzése van, hogy a külvilág szemében ő is igazi tehetségnek tűnik. (Hirtelen most erről a témáról Tenki Dalma egyik interjúja ugrott be, már csak azért is, mert igazán jónak láttam néhány napja egy nagyszerű előadásban, amelyről szintén jön egy bejegyzés, ha kapok hozzá képeket.)
tanóra királyfiaknak és a királylánynak
Jó ez a szemszög, mi nézők – diákok vagy felnőttek, egyaránt – jobban tudunk azonosulni a nem-szuperhőssel, akinek egyébként sokkal több előnye van: hirtelen felindulásból senkit nem öl meg, tud viselkedni és gondolkodni, van benne empátia. Ő lenne az igazi minta nekünk, még akkor is, ha nem olyan menő, mint Héraklész.
Szolár Tibor meglehetősen hitelesen hozza is ezt a decens másodvonalbeli királyfit, aki kellő alázattal támogatja nagy sorsra kényszerített testvérét különösebb elvárás és kompenzáció nélkül. Vele tudunk leginkább azonosulni, bár nem lepne meg, ha a lányoknak mégis sikerülne Megara szempontjából átgondolni a dolgokat, erős esélye van. (Ha valaki ezt olvassa, és aztán osztályt visz az előadásra, annyira örülnék valamiféle visszajelzésnek, hogy mi fogta meg a gyerekeket benne. Mennyire igazolódik pl. ez az állítás be. Én a körülöttem ülők reakcióit is nagyon figyeltem, emiatt is merem állítani, hogy telitalálat ez a választás.)
Héraklész – Barna Zsombor – ebben az előadásban folyton háttérbe szorított féltestvéréhez képest mégis másodlagos szereplő, aki lényegében a nárcizmus mintapéldányát kénytelen játszani. Tasnádi hőse üresfejű, érzelmi analfabéta, akinek lényegében semmilyen más különleges adottsága nincs a nagy erején és a hozzá kapcsolódó elbizakodottságán túl. Sokat tudunk nevetni rajta, pláne, ahogy legyőzve a különböző szörnyeket, folyton szelfizgetni látjuk. (Aki maga is szelfizget mindenféle helyzetekben, az lehet, hogy másként nézi ezt – nekem poén volt.) Az is jó, amikor hirtelen egy számítógépes játék hősévé válik. (Lehet, hogy a játék ismert, a gyerekek nagyon élvezték – nekem nincs meg a háttértudásom, hogy erről többet mondjak. Ezzel kapcsolatban is örömmel fogadok kiegészítő infókat.) Jó ötlet összekapcsolni a görög mitológia világát azzal a közeggel, amelyben a gyerekek otthon vannak, ezen a ponton is azt éreztem, hogy az előadás eléri a célközönségét.
Zeusz: Ács Norbert
A nézőkkel a szünet végén is létrejött a kapcsolat, papírgolyókat dobálnak a nézőtérre (egy nagy amfóra csomagolóanyagából). Szereztem magamnak egyet, mert végig azt hittem, hogy majd ezek lesznek az aranyalmák, amelyeket a hősnek meg kell szereznie az egyik munka során. Ez nem így lett, nem hasznosult később ez az akció, pedig lehetett volna akár további következménye is. A főpróba közönsége még sokkal nagyobb interaktivitást is örömmel fogadott volna.
Az összes szereplőt ezúttal nem sorolom fel, mert így sem tudom elképzelni, hogy valaki ezt mind végig fogja olvasni, a színlapra rákeresve megtaláljátok őket.
Héra: Ellinger Edina
Még néhány név azért ne maradjon ki: a színház igazgatója, Ellinger Edina lett Héra, akinek féltékenysége legendás, és ő az, aki végig üldözi Héraklészt, és mindent megpróbál, hogy ne legyen nyugta, és erre felhasználja a sértettségébe belemerülő Eurüsztheusz királyt is, akit Márkus Sándor játszhat el. Mindkét szerep hálás, jóval izgalmasabb, mint a támogató anya, Kovács Judit és a toleranciát magára nagyon nehezen ráerőltető apa, Pethő Gergő. Hannus Zoltán is több apróbb szerepben jelen van, ő már régi kedvencem, így számomra garancia, ha rajta van a színlapon.
A szülők: Pethő Gergő és Kovács Judit
A rendezőt támogató dramaturgnak, Pallai Marának, a görög mitológia szakértőjének, Karsai Györgynek, Zöldy Z Gergely díszlettervezőnek, Fejes Kitty mozgástervezőnek, Szapu Dánielnek és Varga Vincének, akik az animációt létrehozták, szintén nagy szerepe volt, hogy egy ennyire ütőképes előadás jöhetett létre.
Ha már az interaktivitást és a megbeszélés szükségességét említettem: a Bábszínháznak van színházpedagógiai programja is, a MOZGATÓ, amelyet Végvári Viktória vezet. Nyilván lehet foglalkozást kérni az előadáshoz.
A főpróba előtt részt vehettem a pedagógusoknak szervezett tájékoztatón, amely során frontális tájékoztatás helyett egy akadályverseny keretében ismerkedhettünk össze az új bemutatókkal, hét munkát kellett elvégeznünk, és találkozhattunk eközben a színház több olyan művészével, akik azokhoz a projektekhez kapcsolódtak, és a Héraklész miatt nem voltak már lekötve. Nem állítom, hogy minden esetben ura voltam a helyzetnek, sőt érzem, hogy egyes feladatokat a gyerekek jobban megoldottak volna, de azért csak sikerült. Hoffer Károly remélhetőleg kevesebbet küzdött a többi résztvevővel, amíg eljuttatta őket a sikeres teljesítésig, ezt remélem.
Na még egy bárányos kép...
Lezárásképpen: feltétlenül javaslom, hogy nézzétek meg a Bábszínház műsorát részletesen, lesz nemsokára például a Pendragon legenda is „A Szerb Antal-kód” címmel (a K2-es Fábián Péter rendezésében, ez már középiskolásoknak szánva), vagy a „Frankenstein” Keresztes Tamás által színpadra állítva. Ezeket már most várom. A báb nem korosztály, minden előadást feldob, ha jól használják.
PS. A Bábszínház FB-oldaláról Éltető Anna fotóit használtam fel, még sokkal többet is megtalálhattok, ha rákerestek.
