Mezei néző

Az október szokás szerint sok bemutatót tartogat, bár idén az újdonságok egyrésze előrejött szeptemberre. Mintha mindenki előre akarna menekülni a válság elől, előbb kezdődött a munka.

Színházanként, abc-rendben következnek az infók, legalábbis azok, amelyeket én fontosnak tartok. 

Az Átrium Machiavelli Mandragórájának új feldolgozásával kezd (szept.27.), mégpedig A szűz, a sóher, a Mikulás és a többiek címen. Vígjáték lesz - ( erről beszámoló várható péntekre) és játszik benne Lázár Kati. Az Átriumban ezen kívül még 12 másik előadás is nézhető.  Pintér Béláék második játszóhelyévé váltak (lsd. Korcsula okt.1.-2.), megy tovább a Vaknyugat, ami a Vidor fesztiválon nemrég nyert díjat és látható benne Alföldi is, áthozták a Könnyű prédát, amely nyári bemutató volt Szentendrén és a Városmajorban, lesz egy Márai-bemutató (Eszter hagyatéka). És végül, de nem utolsósorban a hónap legvégén (okt.30/31) jön az opera amorale, Gergye Krisztián Bizottság-dalokra készült táncelőadása, ami tavaly az egyik kedvencem volt (és mellesleg az Alföldi-rendezéseket leszámítva a legolvasottabb blog-bejegyzésem is). Aki szereti a Bizottságot, vagy-és Gergye Krisztiánt, azok próbálkozzanak meg vele. Szórakozás, de agyalni kell közben, hogy az asszociációkat felfejtse a néző. Részletes műsor: itt.

Belvárosi Színház - Orlai Produkció - A nyári bemutatók (A szív hídjai, Római vakáció) behozása mellett egy egészen új is lesz, azonnal a hónap elején (okt.3.). Verebes István rendezi, Kern András és Hernádi Judit játszik benne. A cím: Hitted volna? A régi előadások közül most kevés nézhető, de lesz A nagy négyes, az Esőember, a Kramer kontra Kramer (Péterffy Borival), Kulka illetve Vári Éva estje. A vasárnapi Kritikus díj-átadón Orlai Tibor produceri munkásságáért különdíjat kapott. Tudomásom szerint az első (egyébként Eszenyi Enikőhöz fűződő) előadást 1998-ban támogatta, nem két napja kezdte. (Ami a díj értékét növeli, hogy a különdíj kategóriban a kritikusok egymástól függetlenül írnak be valakit, aki nem fér be a másik 14 rubrikába. Az, hogy többeknek eszébe jutott, hogy egy producert díjazzanak, azt mutatja, hogy mennyire nyilvánvaló a többségnek az, hogy a magánszínházi vonal erősítése lenne az út, a függetlenedés az állami forrásoktól.) Kellenek ezek az előadások a közönségnek és a színészeknek is, jó, hogy működik Orlai.

A Budapest Bábszínház is kapott díjat, ha már itt tartunk, akkor megemlítem - a Semmi c. előadás lett az év legjobb gyermek és ifjúsági előadása. Októberi bemutatójuk kicsiknek szól: Boribon és Annipanni. A másik bemutató a Katonával együttműködésben készül, felnőtteknek: Churchill: Iglic c. darabja. Ez évekkel ezelőtt Zsótér rendezésben ment a Víg Házi Színpadán, emlékezetes előadás volt, de tömegekhez nem jutott nyilván el. Most a főszerepben Pelsőczy Réka látható.

Az Operett egész nyáron folyamatosan dolgozott (Japánban, Németországban), őrült mennyiségű előadást tartanak folyton - jól működik. Csütörtökön döntés lesz a Fővárosi Közgyűlésen, hogy Kerényi Miklós Gábor folytathatja-e vagy sem. Különösebb kétségek nincsenek, a többiek kevésbé esélyesek.

A Centrál Színház Illatszertár c. előadása benne volt a Kritikus díjra jelölt három legjobb szórakoztató előadás között. Nekem tavaly feltétlenül ez volt az egyik legjobb ilyen jellegű élményem, kétszer megnéztem (mindkétszer Simon Kornéllal, de Stohl is játssza a főszerepet), ezt feltétlenül tudom ajánlani. De lesz két új bemutató is, az egyik a Nézőművészeti Kft-vel közösen (Balhéatlasz), a másik Puskás Tamás új rendezése. A Függöny fel! betekintést nyújt a színházi üzem működésébe, vígjáték.

Játékszín - teljes gőzzel működik ismét, ránézve a műsorra már senki nem gondolná, hogy egy fél évig be volt zárva. Hatan pizsamában az új bemutató címe, Gálvölgyi rendezi. (Hajdu Steve, Vándor Éva is szerepel benne)

A Jurányi Inkubátorház második évada következik. Az első is beigazolta már, hogy nagy szükség van erre a térre, ahol a független szféra sok társulata tud működni. Mohácsi János A dohány utcai seriff c. előadása lett idén a kritikusok szerint a legjobb alternatív előadás. (Holocaust visszaemlékezésekből szerkesztették és teljes sötétségben játszódik.) Itt mindig történik valami új, nem repertoárszínház - nézzétek a honlapot.

A Karinthy Színházban a szeptemberi, még friss bemutató (Én, Te Őt!) után októberben még kettő várható. Ők is előre menekülnek láthatóan, ez csak úgy lehetséges, hogy a nyáron is dolgoztak. Gyerekdarab a Móka Miki barátai, és egy újabb vígjáték Vaszary Gábor darabja, a Klotild néni - ezt Karinthy Márton rendezi. Utóbbi kifejezetten a színház profiljába vág, várhatóan sikeres is lesz.

A Katona Ödön von Horváth-darabbal kezd (A végítélet napja), de a Kamra már szeptember eleje óta elkezdte a "legmenőbb" előadásait játszani.

A Madách egy romantikus musical-comedyvel nyit, a Poligamyval. Ez van a Fidelio címlapján is.

A Magyar Színházban a Holdvilág és utasa után ismét stúdió-előadást rendez Harsányi Sulyom László. A norvég darab címe Jégszirom, és  reményekre ad okot, hogy Balsai Móni és Gula Péter lesz benne. (Ebből az első két bemutatóból nem látszik, hogy elvileg a színház profilt váltott - ifjúsági-családi színházzá akarnak válni.)

A Marczibányi Téren október 5-én veszprémi vendégjáték lesz gyerekeknek (Tündér Míra) és másnap az Orlai Produkció "tájelőadása", A Bandy-lányok. Utóbbi Ascher rendezése, zenés darab és kifejezetten a Hernádi Judit és Udvaros Dorottya iránt érdeklődőknek való.

A MU Színház befogadó színház, sok produkcióval, táncos profillal. Gergye Krisztián új előadásán kívül, elsősorban még mindig azt jelezném, hogy megy a Korijolánusz (HOPP Art). Az tényleg nagyszerű, kivételes érték, aki nem látta menjen rá, mert nézők nélkül nem tudják műsoron tartani.

A Nemzetiben a szeptember végi Vitéz lélek után a második bemutató a Gobbi Hilda Színpadon lesz, a Zűrzavaros éjszaka. Az üres napokat debreceni és beregszászi vendégjátékok töltik ki, sőt egy békéscsabai és egy újszínházi produkció is jön. 

Az Ódry Színpadon lesz Vérnász (a negyedikesekkel) és mennek a tavalyi jól bevált előadások (Hamlet, Hitgyógyász, Toldi). Ha valaki ide jön, akkor most nagyon nem szúrja el.

Az Örkény Színház viszi tovább a repertoárját, megtartják hivatalosan a Kék angyal premierjét is - de ami a hónap nagy szenzációja lesz: Zsótér Sándor Csehovot rendez, mégpedig a Cseresznyéskertet, visszatérve az eredeti címhez, Meggyeskert címmel. Ha egy előadást nézhetnék csak októberben, ez lenne az. A Liliomfi több díjat is kapott a kritikusoktól (legjobb szórakoztató előadás, jelmez), nagyon hosszú élete lesz még a produkciónak, érdemes megnézni, én kétszer láttam eddig.

A Pesti Színház premierje Sütő András Álomkommandója, amely először a Víg nagyszínpadán ment sok-sok évvel ezelőtt.

A Radnótiban várható a hónap másik nagy dobása, a Mohácsiak darabot írtak (lsd.erről itt) - A csillagos éj, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet. Szinte minden társulati tag játszik benne.

A RAM Colosseum műsora szintén roppant színes, lesz ismét a Kőműves Kelemen is. Nézze meg, aki nem látta - a tavalyi egyik legjobb Alföldi-rendezés.

A Rózsavölgyi Szalon csak a vasárnapokat hagyta üresen, folyamatosan mennek a repertoár-előadások, koncertek. Jön: a Távolsági szerelem (Lukács Sándor, Tóth Ildikó) - ajánló:itt.

A Stúdió K - Kafka-bemutatót tart (Mélyen tisztelt K!), és mennek a régi előadások is, köztük egy fantasztikus gyerekelőadás, a Rettentő görög vitéz.

A Szkénében már szeptember végén lesz egy Pintér Béla- bemutató, a Titkaink. Csákányi Eszter ebben is szerepel, aki a 42. hét kapcsán szintén kritikus díjas lett. Nem kapta meg a díjat, de benne volt A nagy füzet a három első között a legjobb előadás és a legjobb alternatív előadás kategóriájában is. Erős mezőny volt. Én szerettem volna, ha ez az előadás nyer. Nézzétek meg feltétlenül.

A Thália új művészeti vezetőjeként első premierje lesz Csányi Sándornak (A férfiagy), és ugyancsak első premierje társulati tagként Molnár Piroskának (Boeing, Boeing). Egyébként pedig alig van szünnap, mennek a régebbi bemutatók tovább. Az Esküvőtől válóperig c. komédiában Egri Kati helyett ugyancsak Molnár Piroska látható, így előbb-utóbb néznem kell, nem halogatom tovább. A Thália az alternatív projektet is folytatja, szerencsére teret ad független előadásoknak. 

A Vígszínházban október végére jön a Danton halála, Alföldi rendezésében. Eredetileg azt hittem, hogy az igazgató kinevezésével a Fővárosi Közgyűlés kivárja a lehetséges hatvan nap végét, de úgy néz ki, hogy ez már holnap, 24 órán belül eldől. Nagyszerű lenne, ha minden papírforma ellenére mégis maradhatna Enikő az igazgató, hagynák tovább dolgozni ott, ahova tartozik és organikus módon fejlődne tovább a színház.

Opera - lesz Tannhauser és Rózsalovag is

MüPa - Strauss: A hallgatag asszony, okt.10 és 12!

Ezeket az újdonságokat tudom kiemelni, menjetek színházba - másként egy idő után, nézők nélkül nem lesznek minőségi előadások.

Nem szoktam négy-öt napot várni, amíg egy előadásról írok, most még mindig korainak érzem, hogy erről az estéről beszámoljak, de jönnek az új bemutatók és nem vállalom be, hogy ez elsikkadjon. Az megint egy más kérdés, hogy tíz percenként a Vígszínház pályázata jut eszembe, várom a csütörtököt és ez is eléggé megzavar abban, hogy igazán a feladatra koncentráljak, de azért próbálkozom.

A Holdvilág és utasa c. előadást  (színlap) egy házi főpróbán láttam, amiről szabályos kritikát nem is lenne ildomos készíteni, hiszen ilyenkor a színház művészei, barátai ill. a dolgozók barátai jöhetnek. Az ilyen próbák célja, hogy kipróbálják a színészek, hogy a közönség miként reagál a darabra és néhány dolgon még sebtiben módosítsanak a bemutató előtt. Kell az ilyen alkalom, mert ez a közönség a legpozitívabb hozzáállású, drukkerekből áll. Mindenki azt szeretné, hogy jól sikerüljön az este, nem fanyalogni mennek oda. Ez az alkalom tehát arra volt jó, hogy elképzeléseink lehessenek az előadás fő irányairól, mi várható majd a későbbiek folyamán. A darab szövege, a főbb mozgások nyilván adottak, gyökeres változás már nem várható.

A darabválasztásra az első reakcióm megint az: regényadaptáció ismét! Be kell ismernem, nem örülök a regényadaptációknak, mert kevésszer győznek meg arról, hogy jogos a műfajváltás és a történet valóban megkívánta a színpadot. (A nemrég látott Ábel és Eszter jobb lett sokkal, mint amit lehetségesnek gondoltam, többször eszembe jut. Alapvetően pesszimista vagyok, amikor egy ilyen vállalkozásról értesülök.)

Jelenleg a két részes, három órás előadást látva le kell szögezni, hogy a cselekmény fordulatai nagyjából megelevenednek, sőt igyekeznek a számtalan olasz vendéglői jelenetet színezni némi olasz, sőt francia beszéddel is. Nem annyira tartottam logikusnak, hogy az olasz pincért franciául szólítsa meg egy művelt bölcsész, már csak azért sem, mert az az olasz szókincs, amit egyébként használ ( helyenként hibásan) az A1-es szinten van és két hét olaszországi tartózkodással is automatikusan elsajátítható, de egyáltalán feleslegesnek tartottam a statisztákra is ráerőltetni a mű-olaszságot, mert nem tudják elhitetni. Apró dolog ez, de miután az előadásban ez minden második jelenetre rányomja a bélyegét, engem zavart. Elhisszük más darabok esetén is, hogy külföldi a helyszín, az Othello-ba sem szokás olasz szavakat keverni, pedig az is Velencében kezdődik. Abból, hogy négy nap után ezt megemlítem, nyilván látszik, hogy hagyott nyomot ez a körülmény. 

Az előadás a nagyszínpadon játszódik - a közönség is és a játszók is a forgóra vannak pakolva, aréna-szerűen. Hatszor három körcikk külső részén ülnek a nézők, középen van egy hatalmas acélpózna, rajta egy kis köralakú emelvény, ami hol a magasban van, hol a mélybe ereszkedik. Ez a kis emelvény rendszerint asztalka volt a számtalan étkezős-teázós-mulatós jelenetben, de rá is álltak néha. E rúd körüli három méteres sugarú körben történt majdnem minden, kivéve amikor a forgón kívüli színpadrészekre állított emelvényekre irányították a figyelmünket, ott is játszódtak múltbeli események, sőt a vasfüggöny felhúzásával talán két alkalommal a színpad külső részei is játszottak. Egy fontos jelenetben még a zsinórról is aláereszkedett egy kalitkában az egyik főszereplő. Ezek a mozgások, sőt önmagában az, hogy a nagyszínpadon vagyunk, ahol a mezei nézők esetleg kulisszajárás kapcsán tartózkodhatnak pár percet, érdekes számunkra. Az, amikor pedig rögtön az előadás elején a forgó is megindul - szintén leköt minket egy ideig. Az aréna-elrendezés azt is maga után vonja, hogy a többi néző reakcióját is látjuk, figyelhetjük. Bevallom, elnézegettem a többieket helyenként, az üresjáratokban. Jó volt nézni, ahogy néhány színész élvezte a kollégái játékát. 

Én egyértelműen azokat a jeleneteket találtam legérdekesebbnek, amelyekben Balsai Móni benne volt. Emlékszem, még a Szent Lajos király hídja idején voltak nem is kissé erős ellenérzéseim a játéka kapcsán, de a Kár, hogy k-val "megvett", és azóta élvezni szoktam, ha játszik. Lehet, hogy én változtam, de az is, hogy az idők során szuggesztívebb lett. Amit nyugtáztam: ha a színpadon volt, akkor egyértelműen magára hívta a figyelmet. Ez persze a rendezőn (Harsányi Sulyom László) is múlhat és persze a történeten.

Az Utas és holdvilág nekem régebbi olvasmányélményem. Szerettem a könyvet, de egészen más benyomásaim maradtak, és az én verziómtól sokban eltér ez a most színpadra állított. Ezért is szerencsés, hogy a címben jelentős változás van, nem történik meg az, ami az Édes Annával Závada átíratában, most markánsan jelzik, hogy itt egy új olvasat készült.

Ebben az olvasatban kevésbé tűnik intellektuális lénynek a főszereplő, annál nagyobb hangsúlyt kap az ivászatra való hajlandósága. (Persze az is lehet, hogy én látom máshogy a regényt, naná.) A főszereplőt, Takács Gézát éppen egy héttel korábban láttam színpadon egy kaposvári vendégjátékban, és eleinte még túl sok mozdulata, hangsúlya emlékeztetett arra a másik szerepre, amelyben egyébként maradéktalanul el tudtam fogadni. Ebben is egy idő után, de jobbnak éreztem, kidolgozottabbnak az alakítását a másikban. (Ebben annak nem kis szerepe lehet, hogy az egy bejáratott előadás volt, ez meg az első találkozás a közönséggel - ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.) Az Auksz Éva által megformált nő alakját az elején egészen taszítónak éreztem, túl harsánynak, túl mesterkéltnek. Ami hiteles volt: ettől a nőtől egyértelmű, hogy el akar valaki szökni, ha egy módja van rá. Később finomodott a karakter, lehetett kicsit sajnálgatni is. Nem kétséges, hogy a férfi és nő között hatalmas űr tátongott, szinte alig volt jelenet, amelyben éreztük volna, hogy egy hullámhosszon vannak, de ez egyértelműen a mű eredeti üzenetével egybevágó mozzanat. 

A többi szereplő közül Horváth Illést tudnám kiemelni, aki most is tele volt energiával, helyenként talán kicsit túl harsány is volt. Ez más szereplőkre is elmondható, de ez az, amin néhány előadás finomítani fog, amikor majd beáll a tempó mellett a hangerő is. Egészen más beszédstílust kíván meg ez a tér, és ehhez nem árt, ha van közönség is. Horváth Illés emlékezetes, de szerintem ő sem nyújtózkodott túl a korábbi teljesítményein. 

A többi színész esetén nem éreztem azt, hogy képesek bennem igazán nyomot hagyni, sőt az kezdett foglalkoztatni, hogy egyik-másik szerepben milyen lett volna, ha történetesen Őze Áron vagy-és Gula Péter jelent volna meg (akik most csak nézőként voltak jelen). Miután három estével korábban láttam őket a már említett Ábel és Eszterben, ahol utóbbi színész mindössze három jelenetben nagyon markánsan volt képes egy egyéniség rajzát felmutatni, automatikusan ezen kezdtem gondolkodni.

Voltak üresjáratok, de nyilván kevesebb volt belőle annak, akinek fogalma sem volt a történetről. Tehát ellenjavalt előtte újraolvasni a regényt!

Kifejezetten azoknak való ez az előadás, akik a színlapot megnézve találnak olyan színészeket, akiket szeretnek és vágynak arra, hogy őket hosszabban nézzék. Vagy akik szeretnék a forgót kipróbálni. (Nekik idézem az előadásból az alábbi párbeszédet: "Szeretsz szédülni? - Az egyetlen, amit szeretek."

Menotti jórészt Amerikában élő olasz zeneszerző volt, akinek életútja majdnem száz évet töltött ki (1911-2007), kortárs alkotónak is nevezhető. A telefon komikus opera, zenéjét és angol nyelvű szövegét is a szerző írta 1947-ben.  A fél órás opera története elég könnyen érthető - Ben egy utazás előtt szeretné megkérni szerelmese kezét, de nem jár sikerrel. A lány folyamatosan telefonál, nincs ideje arra, hogy a férfit meghallgassa, aki dolgavégezetlenül távozik. De támad egy mentőötlete: egy telefonfülkéből felhívja a lányt, és az igent mond neki.

Ez az opera talán éppen hossza-rövidsége miatt nem jelent meg igazán dominánsan az operaházak repertoárján. Most az Opera idei nyitó napján, szept.21-én az Andrássy úton, a művészbejáróhoz közelebbi szfinx előtt megelevenedett. Sőt: kidekorálták a szfinx-szobrot is. Mondhatjuk úgy is, több mezei néző véleményét tükrözve, hogy összerondították - de hát ízlések és pofonok...Magyarország első számú grafitti művésze készítette a dekorációt (erről cikk és kép  itt), lehet, hogy ez most ciki, de nekem sem tetszett. De az jellemző, hogy vannak, akik ennél tovább is mentek a véleménynyilvánításban, ahogy ez bizonyos FB kommentekből kiderül. Akik nyilatkoztak, azok nem látták az előadást, amelynek látványvilága (hasonlóan kifestett szereplők, balett-művészek) illett a háttérhez. Aki látta az előadást, az megnyugodott: leszedhető fóliára került a festék. Az Opera falára pedig nem került még firka, egy eltávolítható vászon az, amely mindenkit megzavart, aki a képet nézte csak. Persze az nem kizárt, hogy lesz akinek eszébe jut, hogy mutassuk meg, hogy mi még jobbat tudunk festeni, mint ez a bizonyos NIKON ONE. 

Almási-Tóth András rendezte az előadást, amely végig lekötötte a figyelmemet. Nem lett ez kisrealista rendezés, nincs lakásbelső, ahol a két szerelmes találkozik. Menotti nem is álmodhatott még 1947-ben arról, hogy lesz mobil is, de természetesen ebben az előadásban már egy kétméteres mobil (Poroszlay Kristóf) játssza a főszerepet, összeköti és elválasztja a szereplőket. Aktuálisabb a darab, mint valaha. (És az nincs is benne, hogy a legtöbben már főleg nem beszélgetésre használják a telefonjukat...) Sáfár Orsolya üde jelenség a ruhájára erősített számtalan pillangóval, igazi Colombina. Az előadás utcára, a népnek készült, a commedia dell`arte világát idézik az alkotók, de továbbgondolták, modernizálták és ezért választották a grafittit és a neonos színeket. Bátki Fazekas Zoltánnak mindig örülök, most ráadásul központi szerepben lép fel. A néző vele azonosul, neki drukkol és végig reméljük, hogy elnyeri választottját. A zöldre és narancssárgára festett színész Harlequin, nagyon szomorú és nagyon vidám is tud lenni, hozzánk fordul panaszával, kijön a nézőtérre, amíg szerelmese immár sokadszor megint telefonál. A vállára erősített plüssegerek bőven ihatnak a könnyeiből.( Csak azt nem értjük, hogy mit akar ettől a nőszemélytől, minek megnősülni.) A két énekes beszélgetése alatt a telefon végig reagál, igazán fontos a némajátéka - a balettesek közreműködése nélkül én ellettem volna, azt illusztrációnak éreztem csak. Igen, az operához kell a látvány, a hírverés, a balett - én akkor is azt szeretem, ha az énekesek között kiépül a kapcsolat. Most kiépült, így nekem sincs okom panaszra, csak adják elő máskor is ezt a darabot.

A hetem legderűsebb órája kétségtelenül ez volt, szept. 20-án 17-18h között.

A Radnóti "emberemlékezet óta" tart egy nyilvános tájékoztatót törzsközönsége számára, amelyre  ingyenes jegyet a szervezésen kell igényelni. Először Bálint András tájékoztat a nyáron történt átalakításokról (idén semmi jelentős nem történt, most erről nem volt szó - korábban átalakult már a nézőtér és az előcsarnok is), és a bemutatók kapcsán beszélget a rendezőkkel, sőt egy-egy jelenet is elhangzik. A jeleneteket látni azért is érdekes, mert nemcsak kedvet csinálnak az előadások megnézéséhez, de később a néző azt is megérezheti, hogy milyen nagy fejlődési folyamaton megy át egy-egy alakítás mire a bemutatóig eljut.

Én eddig majdnem minden évben elmentem erre a napra, nem azért, hogy megtudjam, hogy mi lesz a műsor (ez a honlapról kideríthető), vagy azért, hogy utána kihasználjam a lehetőséget és megtekintsem a színészbüfébe csoportosult művészeket karnyújtásnyi távolságból - nem. (Idén hátra se mentem, biztos voltak, akik most láthatták először a színpadot és nem akartam a tömeget növelni.)

Jó egy kicsit egy nyugodt színházban lenni, amelyik kevésbé van kitéve a kultúrpolitika áramlatainak, ahol a munkára koncentrálhatnak a színészek és akiket csak áttételesen érintenek más társulatot alapjaiban felforgató viharok. A Radnóti évtizedek óta nyugodtan dolgozik, már 1988-ban is Bálint András igazgatta, amióta én intenzíven járok Pesten színházba - és nem állt meg az idő. Változott a társulat, a repertoár is organikusan alakul - játsszák az előadásokat, amíg van rá néző. 

Az idei évad egy Mohácsi-bemutatóval indul, ráadásul most átirat helyett saját mű készül. Még nincs egészen kész, de ezt bárki borítékolhatta volna, aki kicsit is hallott Mohácsi alkotómódszeréről. A színészek valószínűleg pánikban lesznek a bemutató előtt, de aztán fogják szeretni. Az, hogy milyen hosszú lesz, nem tudjuk - lehet, hogy most is ki van kötve, mint a Bolha esetén volt, hogy maximálisan 3 óra lehet...

A nyílt napon döntöttek végleges cím mellett: A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet.

Ami tudható és leszűrhető az előadott negyedórás jelenetből: egy társulat azt a hírt kapja, hogy európai turnéra hívják meg őket, ami igazolja a saját nagyszerűségükbe vetett hitüket. Történetesen a Bánk bánt akarják előadni, modernizált változatban. Az előadásbeli társulat karakterei a Radnóti művészeire lettek szabva, mindenkinek jó feladata lesz, hálás szerepe. (Aki többet tud hozzátenni, az lesz a fontosabb szereplő - ahogy ez a Mohácsi-daraboknál lenni szokott. Még van 5 hét, akármi történhet.) Sok volt ebben a részletben is a reflexió, utalás a színházcsinálás mai problémáira, ezt külön is lehet élvezni, ahogy véleményt mond a rendező a színházi kultúránkról.

A második bemutatót karácsonyra időzítik. Ibsen Hedda Gablere lesz ez, amelyik nem éppen a könnyedt szórakozás szinonímája. Valló rendezi Kúnos László fordítását. Én eddig Básti Julival és Fehér Annával láttam eddig. Most Petrik Andrea lesz Hedda, aki jóval fiatalabban kapja meg a szerepet, mint elődei. A tehetsége viszont éppúgy evidens, mint amilyen Básti Julié volt, így én nagy előadást várok ettől a bemutatótól is. Adorjáni Bálint erős partner lesz, és láthatjuk megint Csomós Marit is, akit hiányoltam az előző jelenetből. A jelmezek a XIX. század elejének hangulatát idézik majd. Bálint András kiemelte: nem attól lesz aktuális egy előadás, ha maiak a jelmezek. Ezzel egyet lehet érteni. 

A harmadik premiert Bálint András rendezi, mégpedig egy Schnitzler-művet, az Anatolt. Úgy tűnik, hogy Adorjáni Bálint kihasználtsága maximális lesz az évadban, mert ebben is főszerepel. (Jó választás, idén ő lett a legjobb férfi főszereplő, sőt a közönségdíjas is, pedig az szinte már tradíció, hogy leginkább Szervét Tibor kapja meg ezt, aki 11 éven belül 9 alkalommal volt a legnépszerűbb színész a Radnótiban.) Miután ezt a darabot nem ismerem, nem láttam még sehol, érdeklődve várom. Bálint Andrásnak viszont nem új a darab. Szolnokon Paál István rendezésében 1984-ben játszották a szobaszínházban az előadást és őt hívták meg vendégként a főszerepre. (Ezen kívül csak egy szekszárdi és egy kaposvári előadásról találtam színlapot, Pesten úgy tűnik, hogy nemigen volt egy ideje bemutató, vagy a színházi adattár nem elég jó.) Bálint András nem említette meg, hogy már köze volt a témához, de biztosan lesz néhány kritikus, aki majd a bemutató kapcsán emlékezni fog és majd összehasonlítja a két előadás felfogását.

A Radnóti egy új sorozatot is indít, az Irodallam címűt. Dinnyés Dániel zenei vezetésével minden művész kap egy-egy alkalmat, másfél órát, amelyben magáról beszélhet verseken, dalokon keresztül. A nyitó alkalom novemberben lesz és az önálló estek területén nagy tapasztalattal rendelkező Bálint András lesz az első, aki a mély vízbe ugrik. Ezek egyedi alkalmak lesznek, célszerű figyelni, ha valakinek van kedvenc színésze, nehogy elszalassza. (Azért lehet, hogy lenne olyan, amelyiket meg kell majd ismételni, borítékolható, hogy Szervét Tiborra sokan lesznek kíváncsiak, ha egyszer folyton rá szavaznak.)

A tájékoztató végén a legutolsó, negyedik (májusi) bemutatóról mondta el Alföldi Róbert, hogy miért választotta éppen a Platonov megrendezését. Az utóbbi két évadban számos Alföldi-előadásról jöttem úgy ki, hogy azt éreztem, hogy az én problémáim (is) megjelennek az előadásban, sőt ezeknek az előadásoknak a hatására azóta lényeges v. most annak látszó döntéseket is hoztam. Most, amikor Alföldi mintegy 3 percben nagyon precízen fogalmazva összefoglalta a történetet, ismét azt érzem, hogy meg fog szólítani. A rendezőnek már most van koncepciója a darabról, bár elismerte, hogy nem járt még sose a Radnóti színpadán. Lehet, hogy most szűrte le, hogy milyen apró térben kell majd dolgoznia. Elemzésében a darabnak különösen azt a mozzanatát emeli ki, hogy Platonov pedagógus, akinek a jövő nemzedékét kellene nevelnie és eközben egyre jobban elszakad mindenkitől és mindentől...Meglátjuk. A főszerepre Alföldi László Zsoltot viszi vissza a Radnótiba, akit én Fülesként, 1991-ben láttam a Radnótiban legelőször és azóta lényegében mindenben, amiben Pesten fellépett. Azonnal érzékelhető volt, hogy rendkívül tehetséges. Több mezei néző ismerősömnek is alapélménye volt ez a bizonyos Micimackó (benne Kerekes József, Kerekes Éva, Széles László, Bíró Kriszta is...nem rossz társulat volt már akkor sem a Radnótiban).

Így megnézve az évdtervet, a rendezőket, a szereposztást, van alapunk remélni, hogy a tavalyi 102%-os nézettség után idén még javulni fog a színháznak ez a mutatója is, és ezen kívül több előadásban ott az esély, hogy a Vágyvillamoshoz hasonló szakmai sikert érjen el. Erős évad lesz megint, minden feltétel adott hozzá.

Kétféle színházi néző létezik: aki tudja, hogy létezik Székely Csaba két éve befutott "Bányavidék-trilógiája" és azok, akik nem.

Akik nem ismerik a fiatal erdélyi szerző már nyomtatásban is megjelent műveit, azok legjobban teszik, ha a trilógia első részénél kezdik az ismerkedést, a Pinceszínházban - a Bányavirággal. Ha azt megnézték és tetszett, akkor nagyjából azonos szereplőgárdával (Kaszás Gergő, Bozó Andrea és Tóth József mindháromban szerepel, Eke Angéla a második és a harmadik részben, Széles László az első kettőben, erősen hiányzik a harmadikból) következhet immár a Szkénében a Bányavakság, majd ez a legfrissebb Bányavíz.

Ugyanabban a közegben, egy eldugott erdélyi faluban zajlik mindhárom darab cselekménye. Összeköti őket az, hogy mindegyik szereplői kilátástalannak érzik a jövőt, a bánya bezárása óta nincs munka, mindenki elmegy, aki csak teheti. Közös még a trilógia darabjaiban az is, hogy mindegyik a főszereplő (mindegyikben Kaszás Gergő játssza) otthonában zajlik kizárólag, akinek  testvére-házvezetőnője van (Bozó Andrea) és minden szereplő folyamatosan pálinkát iszik. Mintha a tegnapi előadásban már elég üres üvegek lettek volna, a trilógia többi darabjában még jórészt teli üvegek fogytak el az előadás végére, most már csepegteti, öt üvegből hoz össze egy pohárkányit a főszereplő. A hasonló dramaturgiájú cselekményvezetésen és az említett azonosságokon kívül a nyelvezetük is elég erős kötelék a darabok között. 

Amikor két éve a Bányavirágot néztem, akkor még semmi előismerettel nem rendelkeztem sem a darabokról, sem a szerzőről. Úgy is szembeötlő volt, hogy a világszerte (és nálunk is) közismert ír szerző, Martin McDonagh stílusára (pontosabban a Varró-féle fordítás nyelvi fordulataira) hajaz Székely Csaba szövege. Valóban nincs nagy távolság az istenhátamögötti ír  és  erdélyi falu között. A probléma ezzel a nyelvvel mindössze az, hogy egy idő után kezdenek az ismétlések fárasztóak lenni, hiába hat poénnak néhány körülményes-választékos fordulat egy-egy káromkodással vegyítve, de sokszor érezzük azt, hogy öncélúak, leállítják a cselekményt.

Erre a tegnapi előadásra a trilógia első két részétől eltérően már úgy érkeztem, hogy ismertem a művet, a kiadott három darabot együtt elolvastam. Már eredendően is azt gondoltam, hogy ez a harmadik rész kevésbé jó, nem is igazán az zavart, hogy soványka a cselekményszál, inkább az, hogy nem sikerül kicsit sem bevonódni a drámába, "együtt menni" legalább valamelyik szereplővel. Túl kevéssé kidolgozottak a szereplők, és ez a harmadik rész már inkább olyan benyomást kelt, mint amikor az amerikai sikeres filmek nyomán készítenek ugyanabban a milliőben egy 2. illetve egy 3. részt.(Ezt nyilván azért teszik, mert van rá igény, kell a közönségnek.) Amíg a Bányavirágban még éreztem a főszereplő drámáját, most ez nem működött - nem tűnik sorsszerűnek az (sem), hogy a falunak csak pedofil plébánosa lehet. A darab ismeretében tehát nem csodálkoztam, hogy Mácsai Pál lemondott az Örkény drámapályázatán díjat nyert darab játszási jogáról és csak egyet tudtam érteni azzal, hogy nem akarta ő maga bemutatni, meghagyva a lehetőséget Csizmadia Tibornak arra, hogy befejezhesse a trilógiát és mindhárom rész első magyarországi előadása hozzá és csapatához fűződhessen. (Természetesen tudom, hogy valakinek, aki dolgozik egy előadáson egész más viszonya lesz a szöveghez, mint egy nézőnek, aki csak egy előadásra beesik. El tudom képzelni, hogy Csizmadia Tibor és még sokan mások vonzónak találják.)

Milyen volt az előadás?  mert ez itt a lényeges kérdés. Vannak igazán jól megírt darabok, amelyeket mégis sikerül elrontani a színre vivőknek. Most azt hiszem, hogy ez a Bányavíz előadás épp a fordítottjára példa. Az előadás messze jobb volt, mint amit vártam. Kevéssé hiszem, hogy sokkal több kihozható összességében ebből a műből. Illetve biztosan, de így is azt éreztem, hogy aki előismeretek nélkül érkezik, és történetesen nem unja még ezt a színpadi nyelvet, mert nem találkozott vele túlságosan sokat, az valószínűleg  nálam jobban élvezte az előadást. (Azt sem zárom ki, hogy van aki nagyon élvezi éppen ezeket a szövegpoénokat.)

A tegnapi egyébként közvetlenül a bemutató utáni este volt, az a bizonyos második előadás, aminek a megnézését senki nem javasolja, hiszen a feszült premier (és a premierbuli ) után a színészek rendszerint fáradtak és ritkán sikerül éppen olyan jól, mint az előző. Talán mivel mindenki a premiert akarta azonnal látni, alig voltak szakmabeliek jelen. Ez már a mezei nézők hétköznapi estéje volt, és a reakciókból ítélve fanyalgás nélkül eléggé élvezték is a látottakat. 

 Eddig tartott a lendületem az előadás másnapján, aztán vártam és emésztettem. Most már négy nap eltelt, láttam újabb előadásokat és így egész más színben szoktak a dolgok feltűnni. Vannak előadások, amelyeket élvez az ember a helyszínen, és aztán gyorsan felejti, illetve olyanok, amelyek annyira nem tetszettek, de hordoz belőle emlékképeket.

Mi az, ami az előadásból marad, a szórakoztató poénok emlékén túl?

Elsősorban az jut eszembe, hogy tetszett a díszlet. Cziegler Balázs eleget dolgozik, a Vidéki fesztiválon is két munkáját láttam, alapvetően tetszenek a díszletei, kifejezőek, jól bejátszhatóak. Az előadásban látjuk a díszlet makettjét is, azt még csak natúrban - és nagyban pedig egységesen zöldre van festve a sekrestye-belsőre és konyhára egyaránt emlékeztető bútor, amely a Szkéné színpadát három oldalról körbeveszi, nagy üres teret hagyva középen, ahol csak egy szószék áll, szintén a "garnitúra" részeként. 

Másodsorban pedig az, hogy mennyire szeretetre méltó lett Bozó Andrea öregasszonya, akire nem lehet igazán haragudni a feledékenységéért. Az, hogy helyenként mégis túl sok az ismétlés, amerikai levelének emlegetése egy ponton túl már valóban fárasztó, azért csak a dramaturgot okolhatjuk, illetve talán azt, hogy az alkotók annyira megszerették a szöveget, hogy nem volt szívük húzni belőle. 

Akárhogy is gondolkodom, nem érzem, hogy bármelyik szerep akármelyik színésznek adott igazán új feladatot, amelyik színészileg fejlesztette volna őket, vagy kihívást jelentett volna számukra. Bozó Andrea jött ki talán a helyzetből a legszerencsésebben, neki lehettek kicsit más színei, de a többi szerepről ez nem mondható el. Láttam őket erőteljesebbnek, érdekesebbnek. (Márkus Sándor, aki a pap nevelt fiát játssza, számomra ismeretlen volt, őt nem tudom még más alakításaihoz viszonyítani - nem volt rossz, de igazán megrendítő sem volt, de én ezt a darab hibájának tudom be elsősorban.)

Annak ellenére, hogy érteni vélem a trilógia gondolatait, nem győzött meg minden részletében a mű, a színészek erőfeszítései ellenére sem. Továbbá felmerült bennem: minden darab egy-egy otthonban játszódik, miközben azt halljuk, hogy a faluban maradtak minden idejüket a kocsmában töltik. Hát hogy van ez? Miért nincs egy darab sem, amelyik azon a varázsos helyen játszódik, ahol ott van mindenki, aki számít. Székely Csaba az általános siker után megfontolhatná, hogy ír egy összegző részt, a trilógia szereplőinek felvonultatásával. Ha ez megszületne, egészen biztosan bemutatnák. Már csak a rendező virtuozitására lenne szükség, hogy a színész-kettőzéseket megoldja. Nem lenne érdektelen feladat...

Színlap

P.S.1. Éppen most van a Trafóban a kritikus díj-átadó, jó sok jelölésben érintett a Szkéné - remélem, hogy hamarosan egy külön beszámolóban tudok arról hírt adni, hogy Csákányi lett a legjobb színésznő és A nagy füzet a legjobb előadás. Ez az amit erősen remélek és kicsit javítana a hangulatomon jelenleg....

Az eredmény megszületett: Csákányi Eszter megosztva megkapta a hetedik alkalommal is a legjobb színésznő díjat (Eszenyi Enikővel) a 42. hétért, viszont A nagy füzet a többszörös jelölés ellenére lemaradt. Ez utóbbi engem azért elégedetlenséggel tölt el, mert ennyire nyilvánvalóan zseniális előadást keveset látni. Nézzétek meg!

Lassú színház az "Ábel és Eszter". Még akkor is az, ha a menetideje mindössze 90 perc, egy részben. A Rózsavölgyiben gyülekező vendégeknek módot ad a történet átgondolására, némi merengésre és ábrándozásra és az előadás elején bemondott szövegre is vissza lehet gondolni: volt idő, amikor a szalon-kultúra virágzott és ettől idegen volt a mobiltelefon és a fényképezőgép használata. (Persze egy mobil így is megzavarja az előadást, van, aki csak azért sem hajlandó kikapcsolni.)

Gárdonyi kisregényének világában az emberek sokkal szorosabb korlátok között éltek. A szereplők életét alapjaiban döntötte el Eszter apjának végső kívánsága, amivel egy rokonnak szánja leánya kezét. Bár ezek a keretek léteztek, és nagyrészt respektálták is őket, Gárdonyi korának embere nagyon nagy odaadással tudott még szerelmes lenni, képes volt kitartóan vágyakozni egy életen át. Vagy legalábbis szerették a romantikus regényeket.

Az előadás filmes betétekkel színesítve a XIX. század végén játszódik, nem kerül a mába. Sőt, mi kerülünk a szereplőkkel együtt vissza a múltba. Együtt várjuk Őze Áron Nyéki Ábeljével a kezdést, köztünk jár-kel, egy nézőtől kér tollat, hogy szerelemes levelét megírhassa, sőt a cselekmény egy pontján együtt is iszik egy kupicányi (ál-) unikumot egy másik nézővel. Amennyire lehet, Léner András rendező bevon minket a történetbe, közvetlen szemtanúkká válunk.  A filmes részletek, amelyek között vannak valóban régi bejátszások, de jórészt frissek, csak kivitelezésükben tűnnek réginek, nagyon alkalmasak a szalon kitágítására, a kor hangulatának felidézésére. Játékos ötlet, hogy a cselekményt részben a Rózsavölgyi Szalon melletti templomba helyezik, sőt az egyik jelenet helyszíne maga a könyvesbolt, amelyik a filmbejátszásokon is többször megjelenik. Indokoltan, hiszen ez lesz a munkahelye Ábelnek. A templom egy másik előadás alkalmával is jól időzített egy harangozást, ez ma is így volt. (Felvételről is bejátszanak harangszót emellett.) Néhány alkalommal a filmvászon mögül egyből előjön maga a szereplő is, azonos kosztümben. Ezt a technikát nemrég láttam alkalmazni a Picasso kalandjaiban, nagyon alkalmas, ebben a rendezésben is a helyén van.

Az előadás számtalan rövid jelenetből áll, amelyekben a szerelem születésétől kezdve egy éveken át sem előrehaladni sem megszűnni nem tudó kapcsolat története rajzolódik ki. A mai korban nemigen állna akadály a pár útjába, esetleg csak azt lehetne valószínűsíteni, hogy a szegénység által okozott szenvedés bontaná meg a harmóniájukat. Ábel szereti Esztert, de csak egy könyvkereskedő inas. Eszter szereti Ábelt, de egy orvoshoz kell feleségül mennie. Aztán találkoznak újra és újra, megbeszélik a problémát, elválnának, de nem tudnak szakítani. Tart ez a kapcsolat a házasság után is, a gyerekek születése sem akadály. Vannak fordulatok, amikor már azt hisszük, hogy most már lehetőség lenne, hogy összekerüljenek, de mindig van, ami megakasztja a pozitív végkifejletet. Olyan, mintha körben járnánk, nem halad előre a cselekmény, csak az idő múlik. És amikor halad, az sem a szereplők alkatából fakadó változás. 

A zenével gondosan elválasztott jelenetek között jönnek-mennek az évek. Talán túl sok is a jelenet, az előadás második felében már feltétlenül gépiesnek érződik, ahogy egymást követik a képek, és megszólal ugyanaz a zene. Ha már így van, talán nem is ártana felvállalni, hogy ilyen lassú menetű az előadás - egy szalonban ülünk, nem lóverseny ez, nem sietünk sehova - még talán az is használna, ha egy szünetet beiktatnának félidőben.

Őze Áronnak jól áll a reménytelen szerelmes figurája (lsd. Gyógyír északi szélre), Danis Lídiának pedig a szerelmesen szenvedő leány. Mindkét alakítás kidolgozott, érezni az ívet. Talán több közünk lesz Őze Áron Ábeljéhez, hiszen ő az, aki a nézőtéren köztünk van, mégis ő járja be a nagyobb és nehezebb utat. Párként is hiteles játékuk, elhisszük nekik ezt az igen nagy vonzalmat. Hozzájuk képest Pogány Judit Eszter anyjaként csak asszisztál, akadályt képez, amely halála ellenére sem szűnik meg. Kicsit más a helyzet Gula Péter szerepével. Cinikus orvost játszik, aki a párral ellentétben nem hisz a szerelemben, sem a szerelmi házasságban, mégis aláveti magát családja döntésének és megnősül. Őze naív és bizakodó férfialakjának ellenpontja, és bár ez a két merőben ellentétes gondolkodású udvarló egy asszony mellett kicsit valószínűtlennek hat, és erősen olyan, mintha az író az olvasóját akarná nevelni a vélemények ütköztetése által, éppen Gula Péter alakítása hatására azok a jelenetek lesznek a legfeszesebbek és a legéletszerűbbek, amelyekben ő is szerepel. Erős jelenlétű színész - Őze Áron színházában, a Magyarban játszik jelenleg, már máskor is észrevettem (lsd. Kár, hogy kurva, Catullus).

Nem rossz este volt ez a mai, jobb, mint amire egy regényadaptáció esetén számítani lehetett. Az előadás megtekintését különösen azoknak ajánlom, akik szeretik a romantikus szerelmi történeteket és szívesen veszik, ha a színészek testközelben vannak, egy karnyújtásnyira tőlük.

Utóhang:

szept.17.:A színház a premierre már két részre bontotta az előadást és felgyorsult némileg a tempó, vagy gyorsabbnak érződött (egyes szem- és fültanúk szerint). Én a magam részéről már ki is kölcsönöztem a regényt, kíváncsi vagyok, hogy mennyit hagytak el, mi változott. Még visszatérek a témára. 

szept.18.: A regény elolvasása után egészen világos, hogy milyen jó munkát végzett a dramaturg, Selmeczi Bea. Szinte minden mozzanat és párbeszéd hasznosul a regényből, ami csak lehet. Miután a befejezés elemzése - na az megváltozott - spoilerként hatna, attól itt eltekintek. Minthogy más a regény műfaja és más a színpad igénye, emiatt lényeges volt a változtatás, illetve a történet továbbgondolása. A regényt olvasva még inkább úgy tűnt, hogy Gárdonyi meglehetősen idealista -  vagy nem sok köze volt a realitásokhoz, vagy az egész mű egy puszta vágyálom az emberi kapcsolatokról, annak a reménynek a kifejezése, hogy lehet ilyen nagy  és tiszta szerelem. Mindenesetre le a kalappal a színpadi változat előtt, nagyon ügyesen megkerülte a buktatókat, kiiktatta a felesleges statiszta-szereplőket. 

 Szombat este volt a Tháliában az utolsó vidéki előadás, vége lett a fesztiválnak. Nyilván nem véletlen, hogy egy jelentős közönségsikerre számot tartó zenés darabot hagytak a szervezők a végére, amely az ország legnagyobb vidéki műhelyében, Szegeden készült. Gyüdy Sándor igazgató az előadás előtt hosszan beszélt a műsorpolitikájukon kívül a darab keletkezéséről is. Pozsgay Zsolt a szerző, akivel a Szegedhez kapcsolódó történetet megíratták. Szándékaik szerint minden évben rendelnek egy kortárs darabot, amelynek van helyi kapcsolódása is. A Pipás Pista volt a sorozatban az első.

Maga a történet feltétlenül jó drámai alapanyag. Bozsik Yvette „Minden ötödik órában” c. előadásában, amely a családon belüli erőszakról szól, szintén megjelenik a legendás tanyasi vagány, Pipás Pista, aki megrendelésre ölt meg problémás (verekedős, iszákos, erőszakos) férjeket. Egy idő után persze ő is lebukott, hiába variálta elkövetési módszerét. Erre a karakterre, aki Robin Hood mintájára az igazságtevő szerepében is tetszeleg, nyugodtan felépíthető a dráma. Van csavar is: kiderül, hogy Pipás voltaképp nő, akivel saját férje rosszul bánt és a férfiruhát csak özvegyként vette magára. A darab keretes szerkezetű, Pipás Pista jószántából ismeri be sorra tetteit két csendőrnek, akik annyira buták, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A két részben négy gyilkosság bonyolódik, kellemesen, zenei körítéssel. A már meggyilkolt férjek a túlvilágról is bele-beleszólnak a történet elmesélésébe.

Az előadás kellemes vígjátékká vált, kevéssé mélyült el – pedig az alapanyag ott volt, megszólalhatott volna akár a Szeged környéki tanyavilág nyomora (vagy a férfi-nő kapcsolat) kevésbé vicces formában is. Az előadás habkönnyű lett, sőt helyenként a ripacskodást is súrolta egy-egy megnyilvánulás. A közönségnek tetszett így ahogy volt, igazolást nyert a színház, hogy erre az előadás-típusra nagy igény van.

Az előadás főszereplőjét Szabó Gabi játszotta, akit én nagyritkán láttam eddig színpadon. (Tavaly a Tháliában játszott A nő a múltból c. szegedi előadásban is, egyébként csak néhány vígszínházi szerepéből voltak róla halvány emlékeim.) Ahogy most a port.hu-n utána néztem, elég rendkívüli színész, mert nemcsak születése előtt egy évvel játszott már filmben (Szeressétek Ódor Emíliát), de előadásai között számon tartják még a Centrálban futó Illatszertárat is. Ha így alakult, lehet, hogy Puskás Tamásnak gondolnia kellene rá, hogy visszahívja Pestre.

Ez az a típusú darab, ahol a címszereplőn majdnem ugyanannyi múlik, mint az összes többi szereplőn együtt. Én Szabó Gabi alakítását nem éreztem elég kiegyensúlyozottnak, helyenként erős volt, a férfiséget például jól el lehetett hinni neki, még a tapsrendnél sem foszlott le róla néhány gesztus, amelyik végig jellemezte az alakítását. Ugyanakkor voltak neki is harsány hangjai, csak rutint mutató megszólalásai. Mintha annyira nem izgatta volna az általa játszott Pipást, hogy mi lesz vele, kivégzik-e vagy sem. Ez nem tesz jót az előadásnak, mert ugyan egy percig sem volt ellenszenves a gyilkos, voltaképp a nézőt a kivégzése sem érintette tragédiaként. Ehhez az előadáshoz inkább illett volna, ha valami adminisztratív hiba miatt megússza. Arról meggyőzött Szabó Gabi, hogy egy másik rendezői koncepcióval (vagy továbblépve: más szöveggel), amely ennyire nem akarja „lájtosra” venni a történetet, erős lehetett volna. Igen, érdemes lehet rá építeni darabokat.

Volt néhány színész nála hálásabb helyzetben, akik a maguk néhány jelenetében hitelesebb benyomást tudtak kelteni. Ezeket a színészeket is csak hébe-hóba nézem, amikor Pestre vetődnek, de kis villanásaikból is úgy éreztem, hogy sikeresebben küzdöttek meg a szerepükkel, mint azok, akiket most nem említek. Lazók Mátyás egészen jó volt a süket fiú szerepében, beszéd nélkül is kifejezte ragaszkodását gazdájához. A „legjobb” házaspár nekem kétségtelenül a Kedvek Richárd - Danis Lídia kettős volt. Szuggesztíven fejti ki a férj, hogy miért hajtja agyon az asszonyt: hiszen van is látszata, rendben a tanya. Danis Lídia szépségét sikeresen eltorzította a maszkmester. Így lesz a darab szerinti 21 éves asszonyból anyóka. Azt már nehéz elhinni, hogy nem őt tartják kint a tyúkólban éjszakára. Kárász Zénónak vannak még emlékezetes percei, bár könnyelmű részeges gazdaként ő is a karikatúra felé hajlik – néha el is bizonytalanodtam, annyira hasonlított Hajdu Steve-re. Lehet, hogy a két színészt együtt valami jó kis bohózatban hasznosíthatnák.

 Akik lelkiismeretesen elolvasták az összes bejegyzést, most megörülhetnek: a Pipás Pista tényleg ennyi. Megnézhető, tovább fogják játszani Szegeden (!), itt-ott lehet szórakozni, örülni néhány színésznek, de az előadást látva garantáltan nem fogunk semmit átgondolni a saját életünk kapcsán. A zajos, tomboló sikerből ítélve azt a következtetést viszont nyugodtan levonhatjuk, hogy érdemes tovább folytatni a vidéki előadások fesztiválját, a közönség érdeklődése adott.

Színlap

Bevezető (nem rövid, sok a kitérő - bocsánat – át lehet ugrani, lsd. Konkrétan az előadásról)

Az elmúlt tíz évben a kaposvári a hatodik társulat, amelyik elővette (2012 decemberében) a darabot, amelyet Tasnádi István írt Gádor Béla kisregényéből. (Készült 1966-ban egy népszerű filmváltozat is, Zsurzs Éva rendezésében, emiatt is sokan ismerik.)

Arra, hogy miért nyúlnak hozzá előszeretettel a vidéki igazgatók ( a 2008-as rendezés a József Attilában volt, a többi öt vidéken), könnyen magyarázatot lehet találni. Indokait ki is fejtette az előadás előtti interjúban Rátóti Zoltán, aki 2010-ben Schwajda György halála után lett Kaposváron igazgató és azóta próbálkozik a színház új arculatának kialakításával és az ehhez alkalmazkodó, koncepcióját elfogadó társulat összekovácsolásával. Kevés hálátlanabb feladata lehet egy új igazgatónak, mint egy ilyen radikális váltás levezénylése, hiszen bár a kaposvári társulat többszörös átalakuláson ment át, de 1971 és 2008 között egy irányba haladt és elég sikeresen, művészszínházi igényekkel, de műsorát tekintve a népszínházakéhoz hasonló választékkal dolgozott. Pusztán a darabcímeket nézve nehéz lenne azt megállapítani, hogy radikális változás ment végbe.

Rátóti Zoltánnak annyi szerencséje azért volt, hogy már Schwajdától vette át a stafétát, aki megkezdte Kaposvár átformálását, mégpedig a Szolnokon már bevált populárisabb színház mintájára. Két-három év nem elég markáns átalakításra, mondta Rátóti, annak a bizonyítására pedig főleg nem (teszem hozzá én), hogy jól mérte fel a közönség igényeit és a kaposváriak valóban új korszakra vágytak. Ha két ciklusban is igazgathat, akkor fog látszani igazán, hogy honnan hová jutott el. (Megjegyzem: sosem értettem, hogy egy jó színész miért akar igazgatni, adminisztrálni, amikor így egyértelműen kevesebbet léphet a deszkákra. A vándorszínészet korában a direktorok és a rendezők is azokból váltak, akik éppen gyengébb színészek voltak…) Én a kaposvári társulat pillanatnyi állapotáról teljes képet formálni már azért sem tudok, mert mindössze egy tavalyi produkciójukat, a Tháliával együttműködve készült Vaknyugatot láttam, az pedig sok régi előadásnál is színvonalasabb volt, amelyekhez mondjuk a kilencvenes években volt szerencsém, amikor még vidékre is el tudtam utazni egy-egy előadás miatt.

Az Othello Gyulaházán épp az igazgatói dilemmákról szól: mit mutassanak be, Marica grófnőt vagy Shakespeare-t? Ahogy a címből is látszik, némi szelíd minisztériumi ráhatás eredményeként az Othellora esik a színház vezetőségének a  választása.  Az olvasópróbától a bemutatóig tartó hat hét a cselekmény ideje. Azzal nem érdemes most szőrözni, hogy egész évadot v. bérletet szoktak tervezni, ezt hagyjuk. Rátóti elmondása szerint sávokban gondolkodnak Kaposváron, azaz minden kiválasztott műfajból évadonként rendeznek egyet, így kiegyenlítetten van klasszikus, zenés darab, vígjáték, színmű, stb. (Az igazgatói interjúkból kivétel nélkül ez derült ki, másként nem is lehet, ha talpon akarnak maradni. Bár van egy érzésem, hogy egy csak zenés darabokat játszó együttes azért nagy ellenérzésbe nem ütközne sehol, csak szörnyen költséges lenne a zenekar-tánckar-énekkar használata minden egyes estén. Melyik vidéki város tudná az Operettszínházat működtetni?)

Az Othello Gyulaházán a vígjáték kategóriája, amely bónuszként még kicsit zenés is. 19 bérlet van Kaposváron, és ha nagyon megy valami, akkor még 2-3-szor „szabadon” is eljátszható. Ez a legtöbb, amire törekedni lehet. Óriási dolog, hogy a decemberi bemutató át tudott kerülni erre az évadra is, amely egyértelműen jelzi, hogy a közönség szereti nézni és jól szórakozik.

Én is jól szórakoztam, majdnem ugyanolyan jól, mint 2008-as Méhes László-féle rendezésen, a József Attilában. Akkor is és most is egy váltáson átmenő társulat vett részt a produkcióban. Méhes rendezésében önirónia jelent meg, hiszen ebben az időszakban kezdte felváltani a színház közönségbarát vígjátékait és bohózatait Zsótér Sándor és Horváth Csaba néhány munkája, ráadásul a nagyszínpadon és nem a stúdióban, ahol addig is voltak „komoly” előadások. Erre a profilváltásra és ennek buktatóira reflektált a színház, és eléggé ültek is a poénok. (A reformer rendező Zöld Csaba alakításában lényegében egy jópofa Zsótér-karikatúra volt.) Ennyi idő után is nyilvánvaló, hogy ezek az új szellemiségű előadások nem mind voltak jók, de az is valószínűsíthető, hogy Mácsai Pálhoz hasonlóan, Méhesnek is sikerült volna a váltás, ha kap hozzá időt. A harmadik ciklusra már biztosan.

A darab a giccses népszínház és a rossz rendezői színház paródiáját is hozza (Gádor Béla humorista volt, így ez nem meglepő). Kaposvár esetén már nemigen működik a megfeleltetés. Nem jut eszünkbe az előadásról az aktualizálás, így nem ül a választás szerencsésen, esetleg egy „magyarázom a bizonyítványomat” –helyzetnek tűnik. Ez a darab mindig nagyszerűen szájbarágja, hogy bizony, a közönség igénytelen és a vacak zenés blődlire inkább vevő, mint az igényes művészdarabokra. (Milyen igaz. Minden betétnél tapsolunk, hiába, a Csárdáskirálynő slágerei hatnak, még ha sablonos a tánc és nem elég szép az énekhang, akkor is.)

 (És itt már végre konkrétan az előadásról lesz szó, valamivel kevesebb csapongással):

Amint az igazgatói tájékoztatón kiderült, a rendező, Göttinger Pál készen kapta a darabot, nem az ő vágyálma volt, hogy éppen ezt színpadra vihesse. Mit kezdett vele?

Ebben az előadásban a rossz színház paródiáját látjuk mindkét műfajban, annyi különbséggel, hogy másként rossz az operett és másként a dráma. Utóbbi a „fizikai színház” bírálatának tűnik, amely valóban szörnyen unalmas, ha semmi kapcsolat nincs a darab és a mozgás között. Az irányzat Magyarországon leginkább Horváth Csabához kapcsolódik, akinek én láttam rossz és zseniális alkotását is, éppen attól függően, hogy az adott darabhoz mennyire volt alkalmas a választott formanyelv. (A nagy füzetet mindenkinek látnia kellene, az a JÓ példa, amikor igazán működik.) És itt jön a tájékozatlanságom, elkezdtem azon gondolkodni, hogy ugyan a Kaposváriaknak az utóbbi időben mennyi tapasztalatuk lehetett épp ezzel a színházi iskolával. Egészen más az, ha az előadás premierje előtt volt egy-két ilyen kísérlet, amely látványosan becsődölt. Ez esetben szervesen kapcsolódna a paródia a közönség élményeihez. (Szerintem nem volt, de akár lehetett is.) Az Othello-próbákon a színpadra tett mozgássorok olyan mértékben öncélúan értelmetlenek, hogy ehhez képest valóban csak a Marica grófnő felújításra szavaznánk mi is. Ha ez volt a cél, ezt elérte az előadás.

A rutinosan lebonyolított Csárdáskirálynő előadás-részletei is túl hosszúak voltak, hagyta a rendező, hogy a közönség élvezze a jól ismert dallamokat. Mind a próbákból, mind ezekből a betétekből kevesebb szerencsésebb lett volna, ha kicsit karcosabb előadást akartak volna létrehozni. Ami „igazi” színház lehetne: ami még előadás és próba között van, a büfé-jelenetek illetve mindaz, ami a takarásban történik.

Nagyon jó megoldás a Csárdáskirálynő közben elforgatni a színpadot és megmutatni a civil nézőknek, hogy milyen a színház hátulról. (Rátóti a darabnak ezt a vonzerejét is kiemelte, hogy ezáltal beleláthat a közönség a színészek valódi életébe.) Cziegler Balázs alkalmas díszletet tervezett a koncepcióhoz, ott az operettes lépcsősor, ahogy kell, az meg nem számít, hogy az oszlopok kicsit sem látszanak valódinak. Ez is a szándék, ezzel is kiemelődött, hogy ez mindössze egy alacsony költségvetésű színház díszlete.

Látjuk a súgót, aki egykor színésznő akart lenni, most pedig munka közben is köt és intrikál (Takács Kati), halljuk, hogy a két vezető művész (Sarkadi Kiss János, Csapó Virág) a szerelmi kettős közben is privát beszélgetést folytat. Rombolják az illúzióinkat rendesen. Ezeknek a jeleneteknek az lehet a jó üzenete, hogy a néző jobban teszi, ha a saját érdekében nem megy hátra a művészbejárón. Ugyanolyan kisszerű emberek a színészek is, fúrják egymást, könyökölnek, helyezkednek. A színészek egyedül az új rendezővel szemben alkotnak társulatot, összezárnak, kivéve az elnyomott drámai szendét, aki eléri, hogy ő legyen Desdemona (Grisnik Petra).

Az ütött-kopott büfé nem tudom, hogy hasonlít-e illetve mennyiben a kaposvári színházéra, de néhány vonásában az itt folytatott jelenetek így is felidéztek régi legendákat. Az „aranykorban” a társulat elvileg minden idejét itt töltötte, a frissen szerződötteket csak egy próbaév után fogadta be, stb. Akkor még talán itt volt a legjobb vidéki színésznek lenni. Az, hogy most a „kaposváriság” értékelése megváltozott, hogy most a Csiky Gergely egy a sok azonos helyzetű vidéki színház között, nem lehet könnyű a régi tagok számára. Legalább a vidéki színészlét problémáit most kijátszhatják ezzel az előadással, miközben sikerük is van.

A darabban van néhány színházon kívüli jelenet is. Otthonukban látjuk a színház vezető művészét harmadik feleségével, aki még pályakezdő. A szereplőválasztással a rendező el is dönti az üzenetet: ez a két ember Sarkadi Kiss János és Grisnik Petra alakításában össze nem illő pár. Ahogy Desdemona és Othello sem az, ránézésre. Sarkadi néhány mondatánál először azt hittem, hogy lesz az előadásba beépítve Vidnyánszky-paródia is (nem lett, a színész alkatilag némi hasonlóságot mutat ugyan a kaposvári egyetem rektorhelyettesével, de ennyi). Grisnik Petra színésznője jobban illene az új főrendezőhöz (Takács Géza), de az előadás mégis megpróbálja elhitetni, hogy a magas szőke fiatal lány az eltunyult és már kissé pocakos vezető színészt szereti még mindig, hiába van ráadásul még elhanyagolva is. Ez azért nem válik hitelessé. A két szereplő legerősebb jelenete kétségtelenül az, amikor Desdemona megfojtását játszanák el. A közönség, amelyik giccses operettekre vágyik, mint tudjuk, most az Othellóra azért tölti meg a premieren a színházat, mert elterjesztik a városban, hogy a féltékeny hősszerelmes valóban meg fogja fojtani a feleségét a színpadon. Ezek szerint a giccsnél a nézők még inkább vágynak valódi érzelmekre és valódi vérre. Az intrika olyannyira sikerül, hogy még a színésznő maga is elhiszi a szóbeszédet. Ebben a felfokozott várakozásban, ráadásul premier estéjén igazi színház születhetne, a szereplőkről lefoszlik minden sallang, de aztán beavatkozik a tűzoltó és mégis jönnie kell a Hajmási Péternek, hogy lezárják a félbeszakadt előadást.

A paródia ezzel a cselekmény-bonyolítással kifejezi, hogy nincs esély, marad a provincializmus, marad az operett és nem lesz újabb próbálkozás. A művészszínházasdi csak zsákutca.

 Eddig némileg ide-oda szökellve, szó esett sok mindenről, a színészi alakításokról kevésbé. Ez hálás darab, sok színész arathat benne sikert, vannak tapsos táncszámok és jó poénok. Valószínűleg élvezik is a játékot, különösen azok, akik mind a Csárdáskirálynőben, mind a próbákon kapnak esélyt a ripacskodásra. Gondolok elsősorban Nyári Oszkárra, aki táncoskomikusként is elemében van. A kiemelt főszereplők korrektül eljátszották a figurát, de Sarkadi esetén többnek éreztem volna, ha az általa játszott vezetőszínészben sikerül megmutatnia a régi tehetsége szikráit is. Az általa játszott karakter, benyomásom szerint már túlságosan lezüllött ahhoz, hogy még visszafordítható lenne a lejtőn. Az az egy ágy-jelenet a végén ehhez kevés volt. Igazán mélynek és igazinak egyetlen szereplő játékát éreztem, aki beletette azt a pluszt, amelytől – ha mindenki más is így tesz – az egész előadás többé válhatott volna egy szórakoztató, kellemes színházi esténél. Kelemen József direktora az. A szocializmus idején játszódik az előadás, amikor még nagyon számított, hogy mit szól a párttitkár, a minisztériumi képviselő a színház munkájához, támogatja-e a felsőbbség vagy nem. Az igazgató sokat veszthet, őt tudják a leghamarabb kidobni, a színészek pedig a váltás ellenére is a helyükön maradnak. Ő az, akinek felelnie kell a gazdálkodásért is, tehát szakmailag és anyagilag is sikeres, nézett színházat kell vezetnie, sőt színészként játszani – az is költségcsökkentő tényező. Ezeket a súlyokat, az örökös alkalmazkodás nehézségeit is érezzük, de azt is, hogy ez az igazgató voltaképp színész, aki megbír a legdilettánsabb rendezői instrukcióval is. A színész mindig túlél, megússza az összes őrületet és reménykedik, hogy a következő bemutatóval több szerencséje lesz. Kelemen József éppolyan minőségű színházat játszik, amilyet korábban is. Mindig jó volt nézni, nem adja alább a szintet, minden mondatát igaznak érezzük. Csak miatta is érdemes volt megnézni az előadást. 

Benyomásom szerint ezzel az előadással nincs pechje se a színészeknek, se a nézőknek, mert jó este volt ez a csütörtök, ez még most hétfőn is világos. De az is az, hogy ennél sokkal több is lehetett volna. Majd legközelebb, meglátjuk mi lesz a következő vidéki fesztiválon, mit hoznak a kaposváriak.

Színlap

A Thália Színház műsorfüzetében, amelyben a Vidéki Színházak Fesztiváljának részletes szereposztásait közli, nagyon aprócska betűkkel, az utolsó sorban említődik meg, hogy „színpadra írta” Závada Pál. Pedig fontos dolog ez, ugyanis a darab, de még inkább maga az előadás jelentősen eltér a Kosztolányi műtől.

Erre kétféle közbevetés érkezhet (a „kit érdekel?” lenne a harmadik, de ezzel nem foglalkozom): minden színpadra alkalmazott regény erre a sorsra jut, természetes. A másik, mostanában nagy hangot kapott elmélet pedig épp az ellenkezőjét mondja: „egy dolgot nem szabad: a szerző szellemiségét és üzenetét megváltoztatni.” (Imre Zoltán idézi A Nemzeti színpadra állításai  (2013) c. könyvének 300. oldalán Vidnyánszky Attila szavait)

Az igazság lehet, hogy valahol középen van. Meddig mehet el valaki pl. az Édes Anna színpadra írásában úgy, hogy még az Kosztolányi művének legyen nevezhető? Én azt hiszem a szerdai tatabányai előadás láttán, hogy dominás helyre, egyből Kosztolányi neve mellé kellett volna írni Závadáét. Vagy esetleg a helyére.

Hargitai Iván rendező Édes Anna 1919-ben játszódó történetét a mába helyezte, de olyan módon, hogy a mellékszereplőkből alkotott kórus narrációiban elmondja a háttéreseményeket, azaz mégis meghagyja az eredeti korszakot is, de a díszlet-jelmez arra a korszakra egyáltalán nem utal. Ez a kettősség nem új, láttunk már ilyen fogást más előadásban is, ugyanakkor zavart szül. Látunk egy rácsos, három emeletes nagy fehér tribünt – nekem erről azonnal eszembe jutott Zsótér Sándor "Novemberi éj" c. szolnoki rendezése, amelyet egy hasonló, ámbár nem rácsos fehér emelvény dominált. Ez is éppolyan hideg, taszító benyomást keltett (Cziegler Balázs tervezte), önmagában is éreztette, hogy ebben a közegben senkinek nem lehet jó élni. Kétségtelen: egy elegáns nagypolgári lakás kámforszagát és ellenszenvességét jóval nehezebb megcsinálni színpadon, illetve akkor nem éreznénk már a kezdő pillanatban, hogy ez az előadás a máról fog szólni. A díszlet „csak” ellenszenvet keltett, élhetetlen térbe helyezte a szereplőket, a ruhák (Kárpáti Enikő) viszont egyértelműen a mából jöttek. Édes Annának kapucnija van, tréningnadrágja és ő is" be van drótozva", azaz van zenejátszója, ahogy a mai fiataloknak. (Egyes mozdulatait filmre veszik, és kinagyítják.) Ezen a ponton, ha nem is számítom Törőcsik Franciska néhány öntudatos megszólalását, előjön a legnagyobb probléma azonnal. Ha Édes Anna egy a mai fiatalok közül, akkor nem lehet cseléd, annál biztosan öntudatosabb. Ez a lány nem az a Kosztolányi-féle ösztönlény, szinte géppé vált cseléd, akit látnunk kellene ahhoz, hogy hiteles legyen a gyilkosság. Ez a lány nem buta, ha az alakítást komolyan vessszük, ez a modern lány egészen biztos, hogy nem jönne el Bandikától a rokona kedvéért, vagy ha igen, akkor a cselekmény valamelyik későbbi pontján lépne ki a Vizyéktől. Ha Anna alkatát megváltoztatjuk, akkor egészen új konstrukciót kellett volna hozzá építeni. Így a vasalós gyilkosság egészen hiteltelen, nem is válik egészen természetessé színpadon. Az előadás végén megjelenő kötél aztán pláne az.

Helyenként nem is lehet érteni, hogy néhány változtatásra miért volt szükség, mikor azok nem szolgálják a művet, sőt ellene hatnak. Ezzel az Annával még valószínűtlenebb, hogy nem fogadja el a házassági ajánlatot, hát még ha az elején az is elhangzik, hogy Bandika apja is házasságot ígért neki. (Ilyen gondolatai nincsenek Kosztolányi regényében, nem számító nő - nem gondolkodó lény.)

Törőcsik Franciskát én minden korábbi szerepében (Pillantás a hídról, A vihar, Liliomfi) igen kedveltem, sajnáltam is, hogy nem maradt az Örkényben, de most úgy érzem, hogy a rendezői koncepció áldozatává vált. Hiába van Anna feltűnő helyre dobott táskájára a „supernatural” felirat elhelyezve, ez nem old meg semmit. Kicsit sem rendkívüli ez az Anna, azt sem hisszük el igazán, hogy annyival szebben takarítana. Nyilván olyan Törőcsik Franciska Annája, amilyet tőle vártak, de fényévekre van attól, amilyen Kosztolányi regénye alapján szóba jöhetne. Ez az Anna-értelmezés volt a legfőbb bajom, és vele összekapcsolva az erőszakos és át nem gondolt modernizálás. Ugyanakkor: az is elmondható, hogy ezzel az előadással kétségtelenül akartak valamit, nem pusztán a repertoár feltöltésére készítették az alkotók és emiatt egyértelmű, hogy némi kíméletet akkor is megérdemelnek, ha nem sikerült a próbálkozás. Az előadás helyenként bosszantott, máskor szórakoztatott - unni nem untam, mint ahogy néhány mellettem ülő mezei néző, akik elhagyták a színházat is a szünetben.

Aki érettségivel rendelkezik, az elméletben egyszer elolvasta a regényt, valamennyi összehasonlítási alapja van. Én foglalkozásom következtében talán nyolcszor is megtettem ezt, elemeztem, így egyértelmű, hogy jobban zavarnak a különbségek, óhatatlanul is folyton hasonlítgatom a regényt és az adaptációt. Ezt a helyzetet védte volna ki, ha felvállaltan Závada-Kosztolányi mű szerepelne a színlapon, jelezve, hogy ez az Anna csak névrokona Kosztolányiénak.

Vártam szerdától öt napon át, de ennek ellenére csak nem csökkent bennem a veszteség érzete, mivel az előadás azt is megmutatta, hogy az összegyűjtött szereplőkkel egy sokkal jobb Édes Anna előadás is összejöhetett volna. Egy olyan, amely az emberi viszonyokat felmutatva a nézőben szűri le azt a következtetést, hogy mi is így élünk, ha már cselédeket nem is tartunk.

Csankó Zoltán Vizy Kornélból a hivatalnokra szorítkozik. Nem nagyon vesz részt a családi életben – ez a Kosztolányi mű szellemével egészen egybevág, ugyanakkor nem annyira elegáns jelenség, mint amilyenre szükség volna. Éreznünk kellene valamit a varázsából, a nagyvilági stílust, azt, hogy vonzó, akinek az a vétke, hogy nem igazán törődik a körülötte élőkkel. A vidéki fesztiválon résztvevő színészek  közül Kelemen József lenne az, aki így hirtelen eszembe jutna, mint megfelelő Vizy. Mondhatja valaki, hogy ez csak marginális kérdés – ahhoz képest, hogy mennyire lényeges Anna értelmezése, valóban az. Ez a hivatalnok annyira jelentéktelen szereplő, hogy nemigen hisszük el neki, hogy valakinek eszébe jutna megölni.

Kerekes Éva Vizyné. Jobb neki és nekünk is, ha marad az Örkényben, ez volt az előadás közben az, ami többször is eszembe jutott. Kerekes Éva alakítása erős, még így is, hogy helyenként nem érezzük azt, hogy ez a díszlet és ez a koncepció előnyére szolgálna. Ugyan legjobb mellékszereplőként kapta meg a zsűri díját, de az alakítás egyértelműen a mezőny fölé növeli, egyértelműen a legdominánsabb szereplő lesz belőle a darabban. Ha igazán bátrak, akár a címét is megváltoztathatták volna a darabnak, mégha kevésbé is csengene jól, hogy "Vizy Kornélné". Itt-ott karikatúra felé is hajlik, mintha a közönség tetszésére hajtana, a darab és a rendezői koncepció ellenére is.

Nagyhegyesi Zoltán Patikárius Jancsiként kellően léha és könnyelmű, de érezzük az energiáját, humorérzékét és vonzerejét is, amivel Annát leveszi a lábáról. Ezt a szerelmi vonalat elhihetjük, ezt eljátsszák.

Végh Péter Ficsorja is jó, de akkora erővel nem bír, hogy elhitesse, hogy Annát terrorizálni tudja. A díszlet némileg funkciót nyer, amikor a tribün közepének alján vágott ajtócskán keresztül mászik ki ő is és Anna is. Jelzi, hogy vannak olyanok is, akiknek ebben a körben hely sem jut. Az megint egy másik kérdés, hogy a cselédek és az urak is azonos szinten vannak többször – annyi pusztán a közös bennük, hogy Annához képest magasabb szinten állnak.

A szöveg a regényt (a felszínen) a görög drámák mintájára formálta át. A mellékszereplők narrátorok is, elmondják a körülményeket, az el nem játszott történetet. (Ebben a főszereplők is részt vesznek.) Elég egyenetlen ez a kórus, a tribünön szétszórva ülnek, kint is vannak, bent is – hol szerepben, hol nem. Kiragyog a kórusból Vízkeleti Zsolt, aki két nappal korábban felhívta magára a figyelmem a Tigris és hiéna második felvonásában is és Moviszterként Honti György is. Utóbbi esetén bevallhatom az elfogultságot is, örülök, ha színpadon látom. Kórus és az antik görög színházat felidéző tribün ide vagy oda, a tragédia előszele nem érint minket. Nem lesz sorsszerű, elkerülhetetlen a gyilkosság, nem a szereplők karakteréből következik, hanem csak úgy megtörténik, szinte balesetként. Ehhez a koncepcióhoz inkább passzolt volna, ha legalább valami kapaszkodót adnának Annának: drog vagy alkohol hatására is elkövethette volna a gyilkosságot. De még ilyen külsődleges magyarázatot sem kapunk.

Az előadás élete ezzel a fesztivál-szerepléssel még nem zárult le: lesz belőle vendégjáték Székesfehérváron, nem elérhetetlen azoknak, akik például valami miatt - Kerekes Éva jelenléte? - megnéznék.

Annak ellenére, hogy nem tudtam azonosulni Hargitai Iván koncepciójával, mégis úgy tűnik az előadásból, hogy Tatabányán műhelymunka folyik. Ráadásul ismét hozzá kell tennem, hogy csak egy előadás alapján botorság megítélni egy színház munkáját, még akkor is, ha éppen ez az, amelyet a legfigyelemreméltóbbnak tart maga a vezetés vagy akár a társulat. Crespo Rodrigo igazgató érdekes műsortervet ismertetett meg velünk, továbbra is fenntartja az együttműködési kapcsolatait a győri, székesfehérvári színházakkal – lesz előrelépés idővel, ha hagyják dolgozni. Lehetséges, hogy a Nemzetiben látható majd idén a színház egy évaddal korábbi Nórája is, amely tavaly erre a fesztiválra betegség miatt nem juthatott el. Aki pedig nem rest az újjáépített színházat megnézni: a menetrend még lehetővé teszi azt, hogy valaki előadás után visszautazzon Pestre. Ez pedig nemigen mondható el sok vidéki városról.

Színlap

1. Piros alma álom

A Vígszínház mai nyílt napja esőben kezdődött. Én igyekeztem délre odaérni, hogy a SZFE negyedéves színészosztályának Weöres Sándor-műsorára még bejussak. (Ez a Marton-Hegedűs D. osztály, nagyon tehetségesek, most látom őket a harmadik alkalommal - érdemes elmenni az Ódry Színpadra, nemsokára jön ismét a Hamlet előadásuk, nézzétek meg!) Nagy meglepetésemre, a Víg Házi Színpadán mindössze 13 néző volt kíváncsi az első előadásukra és a második alkalomra sem telt meg a nézőtér. Az osztály majdnem minden tanulója kapott elegendő esélyt, egy-egy magánszám erejéig a megmutatkozásra. Miután a versek egy részét megismételték, így módom volt néhány esetben össze is hasonlítani ezeket. Ez is bizonyítékul szolgálhat arra, hogy minden alkalom egyedi, volt akinek az első, másoknak a második megnyilatkozása tűnt erősebbnek. A legtöbb vers, amelyet hallottunk nem a legismeretebbek közé tartozott, bár volt néhány (pl. Az éjszaka csodái), amelyik a Kaláka megzenésítésében lett népszerű és emiatt kívülről is tudtam. Ez persze más helyzet. Ami még tanulságos: a nagyobb közönség "töltötte" a színészeket és egyértelmű, hogy még jobb lehetett a produkciójuk, amikor ma este - nyilván telt ház előtt - mondhatták el a verseket az SZFE Weöres-napjának keretében. A színészek a közönség közé ültek, lazán, mindenki civilbe öltözve szerepelt, a lehető legkevésbé formálisra vették a versmondási helyzetet. (Ahogy egy hete az Örkény-kertben Csuja estje közben , most is volt egy kis apró dolog: az egyik színész tüsszentett és a versmondó társa a szöveget megszakítva egészségére kívánta ezt. Egyértelműen jelez egy ilyen ösztönös vagy tudatos gesztus: a csapat számára a szöveg természetes, nem szavalnak.)

Néhány vers esetén szintetizátoros kíséretet és megzenésítést alkalmaztak, máskor csak ritmikusan mondva a szöveget emelték ki a versek zeneiségét. Egyikük (hát igen, ha csak egyszer is lenne a színműn egy olyan szórólap,amelyen a diákok képei és nevei együtt szerepelnek, akkor ezt a nevet már tudnám - ciki, de nem tudom, de ettől még emlékezetes volt a magánszám) "az öreg csont-ifjú csont"-ot egy valódi marhacsontot fűrészelve zengte el, az ifjú Vidnyánszky Attila a majomországos WS verset énekelte, közben ingétől is megszabadult. Ez volt a legteátrálisabb szám. Nekem ez talán még sok is volt, jobban szerettem a korábbi két alkalommal a színészi játékát. Az Arany emlékére írt negyedik szimfóniát mondó fiatalember nagyon szuggesztív volt az első alkalommal, másodszorra kevésbé hatott. Blanka viszont mindkétszer egyformán erősen mondta el a Tandorinak szóló verset. Szabó Erika kapta a címadó 12. szimfóniát a piros almáról, és ez egészen magával ragadó volt. Minden benne volt, életkedv, vidámság, hangulat.

2. Kulisszajárás

Én eredetileg mindössze az első Weöres-műsorra kéredzkedtem el otthonról - "egy óra múlva itt vagyok" jeligével. Lett az fél három majdnem, mire kijöttem a házi színpadról és a művészbejárónál a Kerekes József által vezérelt kulisszajáró csapatba futottam bele, aztán mentem velük a forgó alá. Itt aztán utolért minket Börcsök Enikő és csapata, majd ide lemaradtam, aztán ez a csapat valahogyan összeépült a Borbiczki Ferencével és hosszabban együtt is maradtunk - a fodrászatot és a varrodát, zsinórpadlást két kísérővel néztük meg. Rajtuk nagyon érződött, hogy nem zavarja őket a sok civil, a betolakodók - sőt inkább büszkeséget éreztem, hiszen mindketten (a többi bemutatott színházi dolgozóval egyetemben) hosszú ideje vannak a Vígben és az otthonuknak érzik. Az alagsorban megkóstolhattuk Hegyi Barbara csokigolyóit. Van olyan jó, mint a híre. (Sokszor nyilatkozik főzés-sütés témában, szakértő. Még szívesen maradtam volna megvárni, hogy a másik típus milyen...)

3. Popfesztivál

Pár perc késéssel egy teljesen megtelt nézőtér szélére sikerült beülni. A Popfesztivál előadás 40.évfordulójára készített emlékest néhány részlete hangzott el és beszélgetés az eredeti szereplőkkel, filmbejátszás. Az előadásban a fiatal és az egykori szereplők felváltva szerepeltek, változó erősséggel. Aki nagyon sikeresen tudta egy dallal is magára vonni a figyelmet, az Egri Márta volt - fél nap elteltével ő az, aki először eszembe jut. Enci szép hosszú bársony estélyiben vezette a beszélgetéseket. Egyszer nem volt elég szék és habozás nélkül leült a színpad közepére a földre és ugyanúgy folytatta az egészet, mintha ez lenne a normális. Ez a gesztus, ez a természetesség, ahogy a problémát egy villanás alatt megoldotta, feltélenül jelez valamit - nem merevedett bele az igazgatói pózba. Üde jelenség volt a többiek lába előtt ülve. Tahi Tóth László sztorija a saját színészi munkamódszeréről, amelyben elmondta, hogy úgyis tudta játszani a darabot, ha nem figyelt rá oda, elgondolkodtató volt, mert a vígszínházi színészetről terjengő legrosszabb előítéleteket támasztja alá. (Bemegy valaki, megnézi a jelmezt, aztán arról tudja, hogy mit játszik - és hasonlók.) A színházat figyelve, a fiatal színészek esetén ez nem lehet tipikus, a többség nyilván nem rutinból nyomja le az előadásokat. Lehet, hogy a 300. Popfesztivált le lehetett úgy is bonyolítani, de valószínű, hogy a közönség is észrevette.

(Nekem jobban tetszett volna persze, ha újra megrendezik az egész darabot, nem pusztán egy emlékestet készítenek - de aki telhetetlen, az még így is választhatja a Pannon Várszínház produkcióját, amely menni fog hamarosan Pesten is.)

És így négy óra csúszással, ötkor indultam haza, hogy hatra megérkezzem a Tháliába a Vidéki fesztivál utolsó estéjére. Jó lenne biztosan tudni, hogy jövőre Enci rendezni tud majd még egy újabb Víg napot. Amint hírlik, az esti programon tömve volt a ház, legalább 1200 néző bent volt.