1. Piros alma álom
A Vígszínház mai nyílt napja esőben kezdődött. Én igyekeztem délre odaérni, hogy a SZFE negyedéves színészosztályának Weöres Sándor-műsorára még bejussak. (Ez a Marton-Hegedűs D. osztály, nagyon tehetségesek, most látom őket a harmadik alkalommal - érdemes elmenni az Ódry Színpadra, nemsokára jön ismét a Hamlet előadásuk, nézzétek meg!) Nagy meglepetésemre, a Víg Házi Színpadán mindössze 13 néző volt kíváncsi az első előadásukra és a második alkalomra sem telt meg a nézőtér. Az osztály majdnem minden tanulója kapott elegendő esélyt, egy-egy magánszám erejéig a megmutatkozásra. Miután a versek egy részét megismételték, így módom volt néhány esetben össze is hasonlítani ezeket. Ez is bizonyítékul szolgálhat arra, hogy minden alkalom egyedi, volt akinek az első, másoknak a második megnyilatkozása tűnt erősebbnek. A legtöbb vers, amelyet hallottunk nem a legismeretebbek közé tartozott, bár volt néhány (pl. Az éjszaka csodái), amelyik a Kaláka megzenésítésében lett népszerű és emiatt kívülről is tudtam. Ez persze más helyzet. Ami még tanulságos: a nagyobb közönség "töltötte" a színészeket és egyértelmű, hogy még jobb lehetett a produkciójuk, amikor ma este - nyilván telt ház előtt - mondhatták el a verseket az SZFE Weöres-napjának keretében. A színészek a közönség közé ültek, lazán, mindenki civilbe öltözve szerepelt, a lehető legkevésbé formálisra vették a versmondási helyzetet. (Ahogy egy hete az Örkény-kertben Csuja estje közben , most is volt egy kis apró dolog: az egyik színész tüsszentett és a versmondó társa a szöveget megszakítva egészségére kívánta ezt. Egyértelműen jelez egy ilyen ösztönös vagy tudatos gesztus: a csapat számára a szöveg természetes, nem szavalnak.)
Néhány vers esetén szintetizátoros kíséretet és megzenésítést alkalmaztak, máskor csak ritmikusan mondva a szöveget emelték ki a versek zeneiségét. Egyikük (hát igen, ha csak egyszer is lenne a színműn egy olyan szórólap,amelyen a diákok képei és nevei együtt szerepelnek, akkor ezt a nevet már tudnám - ciki, de nem tudom, de ettől még emlékezetes volt a magánszám) "az öreg csont-ifjú csont"-ot egy valódi marhacsontot fűrészelve zengte el, az ifjú Vidnyánszky Attila a majomországos WS verset énekelte, közben ingétől is megszabadult. Ez volt a legteátrálisabb szám. Nekem ez talán még sok is volt, jobban szerettem a korábbi két alkalommal a színészi játékát. Az Arany emlékére írt negyedik szimfóniát mondó fiatalember nagyon szuggesztív volt az első alkalommal, másodszorra kevésbé hatott. Blanka viszont mindkétszer egyformán erősen mondta el a Tandorinak szóló verset. Szabó Erika kapta a címadó 12. szimfóniát a piros almáról, és ez egészen magával ragadó volt. Minden benne volt, életkedv, vidámság, hangulat.
2. Kulisszajárás
Én eredetileg mindössze az első Weöres-műsorra kéredzkedtem el otthonról - "egy óra múlva itt vagyok" jeligével. Lett az fél három majdnem, mire kijöttem a házi színpadról és a művészbejárónál a Kerekes József által vezérelt kulisszajáró csapatba futottam bele, aztán mentem velük a forgó alá. Itt aztán utolért minket Börcsök Enikő és csapata, majd ide lemaradtam, aztán ez a csapat valahogyan összeépült a Borbiczki Ferencével és hosszabban együtt is maradtunk - a fodrászatot és a varrodát, zsinórpadlást két kísérővel néztük meg. Rajtuk nagyon érződött, hogy nem zavarja őket a sok civil, a betolakodók - sőt inkább büszkeséget éreztem, hiszen mindketten (a többi bemutatott színházi dolgozóval egyetemben) hosszú ideje vannak a Vígben és az otthonuknak érzik. Az alagsorban megkóstolhattuk Hegyi Barbara csokigolyóit. Van olyan jó, mint a híre. (Sokszor nyilatkozik főzés-sütés témában, szakértő. Még szívesen maradtam volna megvárni, hogy a másik típus milyen...)
3. Popfesztivál
Pár perc késéssel egy teljesen megtelt nézőtér szélére sikerült beülni. A Popfesztivál előadás 40.évfordulójára készített emlékest néhány részlete hangzott el és beszélgetés az eredeti szereplőkkel, filmbejátszás. Az előadásban a fiatal és az egykori szereplők felváltva szerepeltek, változó erősséggel. Aki nagyon sikeresen tudta egy dallal is magára vonni a figyelmet, az Egri Márta volt - fél nap elteltével ő az, aki először eszembe jut. Enci szép hosszú bársony estélyiben vezette a beszélgetéseket. Egyszer nem volt elég szék és habozás nélkül leült a színpad közepére a földre és ugyanúgy folytatta az egészet, mintha ez lenne a normális. Ez a gesztus, ez a természetesség, ahogy a problémát egy villanás alatt megoldotta, feltélenül jelez valamit - nem merevedett bele az igazgatói pózba. Üde jelenség volt a többiek lába előtt ülve. Tahi Tóth László sztorija a saját színészi munkamódszeréről, amelyben elmondta, hogy úgyis tudta játszani a darabot, ha nem figyelt rá oda, elgondolkodtató volt, mert a vígszínházi színészetről terjengő legrosszabb előítéleteket támasztja alá. (Bemegy valaki, megnézi a jelmezt, aztán arról tudja, hogy mit játszik - és hasonlók.) A színházat figyelve, a fiatal színészek esetén ez nem lehet tipikus, a többség nyilván nem rutinból nyomja le az előadásokat. Lehet, hogy a 300. Popfesztivált le lehetett úgy is bonyolítani, de valószínű, hogy a közönség is észrevette.
(Nekem jobban tetszett volna persze, ha újra megrendezik az egész darabot, nem pusztán egy emlékestet készítenek - de aki telhetetlen, az még így is választhatja a Pannon Várszínház produkcióját, amely menni fog hamarosan Pesten is.)
És így négy óra csúszással, ötkor indultam haza, hogy hatra megérkezzem a Tháliába a Vidéki fesztivál utolsó estéjére. Jó lenne biztosan tudni, hogy jövőre Enci rendezni tud majd még egy újabb Víg napot. Amint hírlik, az esti programon tömve volt a ház, legalább 1200 néző bent volt.
