Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (83) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (98) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (34) Anyegin (20) Ascher Tamás (27) Átrium (50) Bábszínház (36) Bagossy Levente (23) Bakonyi Marcell (26) Balatoni Éva (22) Balázs Andrea (20) Balczó Péter (40) Balga Gabriella (35) Bálint András (23) Balsai Móni (27) Bányai Kelemen Barna (26) Bán Bálint (26) Bán János (21) Baráth Emőke (24) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (55) Benedek Mari (65) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (32) BFZ (36) Bodor Johanna (20) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Böröndi Bence (22) Bretz Gábor (90) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (31) Centrál Színház (38) Chován Gábor (23) Csákányi Eszter (27) Cseh Antal (48) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (286) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (33) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (47) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (27) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (41) Ember Márk (21) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (24) Erdős Attila (25) Erkel Színház (148) Évadértékelés (46) Fábián Péter (22) Farkasréti Mária (41) Fehér Balázs Benő (22) Fehér László (21) Fekete Ádám (20) Fekete Anna (22) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (27) Ficza István (27) Ficzere Béla (21) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (87) Fischer Ádám (32) Fischer Iván (23) Fodor Beatrix (64) Fodor Gabriella (33) Fodor Tamás (32) Friedenthal Zoltán (20) Fröhlich Kristóf (21) FÜGE (38) Fullajtár Andrea (39) Für Anikó (20) Füzér Anni (20) Gábor Géza (90) Gálffi László (27) Gál Erika (53) Gazsó György (22) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (21) Göttinger Pál (47) Grisnik Petra (20) Gyabronka József (22) Gyulay Eszter (26) Hábetler András (97) Haja Zsolt (44) Hajduk Károly (22) Hamvai Kornél (20) Hartai Petra (25) Hegedűs D. Géza (31) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (22) Hevesi László (22) Hollerung Gábor (30) Horesnyi Balázs (22) Horti Lilla (21) Horváth Csaba (33) Horváth István (42) Ilyés Róbert (23) Izsák Lili (29) Járó Zsuzsa (21) Jordán Adél (27) Jordán Tamás (25) Jurányi (85) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (28) Kálmándy Mihály (43) Kálmán Eszter (48) Kálmán Péter (41) Kálnay Zsófia (57) Kamra (42) Kardos Róbert (22) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (46) Kaszás Gergő (22) Katona (130) Katona László (33) Kékszakállú (69) Kerekes Éva (31) Keresztes Tamás (34) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (26) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (40) Kolibri Színház (26) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (46) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (24) Kovács István (55) Kovács János (23) Kovács Krisztián (28) Kovács Lehel (23) Kovalik (31) Kováts Adél (28) Kulka János (22) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (22) László Boldizsár (26) László Lili (23) László Zsolt (44) Lengyel Benjámin (22) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (28) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (37) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (105) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (48) Mészáros Béla (33) Mészáros Blanka (26) Mészáros Máté (25) Mészöly Anna (21) Miksch Adrienn (46) Miskolc (60) Mohácsi János (33) Molnár Anna (23) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (44) Mucsi Zoltán (50) Müpa (122) Nagypál Gábor (31) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (32) Napi ajánló (179) Németh Judit (24) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (38) Nyári Zoltán (38) Ódry Színpad (68) Ónodi Eszter (21) Opera (636) opera (31) Operakaland (44) Operettszínház (20) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (65) Orlai Tibor (107) Ötvös András (23) Őze Áron (28) Palerdi András (46) Pálmai Anna (33) Pálos Hanna (29) Pál András (53) Pasztircsák Polina (36) Pataki Bence (29) Patkós Márton (20) Pelsőczy Réka (65) Pesti Színház (26) Pető Kata (33) Pinceszínház (27) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (26) Porogi Ádám (31) Purcell Kórus (26) Puskás Tamás (24) Rába Roland (25) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnay Csilla (20) Radnóti Színház (60) Rajkai Zoltán (22) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (33) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (76) RS9 (29) Rujder Vivien (33) Rusznák András (22) Sáfár Orsolya (31) Sándor Csaba (37) Scherer Péter (36) Schneider Zoltán (39) Schöck Atala (57) Sebestyén Miklós (26) Sodró Eliza (27) Spinoza (21) Spolarics Andrea (22) Stohl András (35) Stúdió K (22) Súgó (73) Sümegi Eszter (25) Szabóki Tünde (26) Szabó Kimmel Tamás (21) Szabó Máté (53) Szacsvay László (25) Szakács Györgyi (21) Szamosi Zsófia (25) Szántó Balázs (22) Szappanos Tibor (32) Szegedi Csaba (40) Székely Kriszta (28) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (47) Szerekován János (30) SZFE (32) Szikszai Rémusz (29) Szilágyi Csenge (20) Szirtes Ági (31) Szkéné (61) Szvétek László (35) Takács Kati (20) Takács Nóra Diána (24) Takátsy Péter (29) Tamási Zoltán (27) Tarnóczi Jakab (21) Tasnádi Bence (37) Thália (110) Thuróczy Szabolcs (27) Tihanyi Ildikó (22) Török Tamara (29) Tóth Zsófia (22) Udvaros Dorottya (22) Ullmann Mónika (23) Ungár Júlia (21) Vajdai Vilmos (20) Valló Péter (30) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (25) Városmajori Színpad (21) Vashegyi György (36) Vida Péter (24) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (26) Vígszínház (60) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (34) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (57) Znamenák István (42) Zöldi Gergely (21) Zsótér Sándor (83) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

október
8.

Szkéné - Godot-ra várva

A Forte Társulat előadása, Horváth Csaba rendezése |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

A nagy füzet hatalmas sikere után egy régebbi (2010. április) táncelőadást tűzött műsorára  a Forte Társulat Horváth Csaba rendezésében. Az előadást még láthatta MGP, elég lelombozó feladat az ő sorai után egyáltalán megfontolni, hogy valamit írjak az előadásról. Hát ez van, ezt az előadást (némileg módosult szereposztással) már sajnos nem láthatta, pedig megörült volna, hogy ezúttal csak egy Beckett darabot kell végigülnie a nézőnek (120 perc egy részben), nem úgy, mint a bemutató idején.

Szerepel benne Krisztik Csaba, Andrássy Máté, akik A nagy füzetbeli alakításukhoz hasonlóan most is erőteljesek, nem is kevéssé. Krisztiknek Kádas József a párja, vele együtt várnak Godot-ra egy látszólag üres autóúton (a sávok fekete balettpadlóra festve alkotják a díszletet), ahol a forgalmat csak hanghatások jelzik. Van is élet és nincs is a szereplők közelében. A szerző által kötelezően megadott díszlet-fát egy belógatott kötél jelzi - viszont a darab szövegéből épp a fordítottja derül ki: fa van, kötél az nincs. Ez a kettősség, a van és a nincs egyidejű jelenléte lehet az előadás központi eleme. Vladimir és Estragon az előírásoknak megfelelően filozofálnak. Nemigen húztak a darabból, néha azért azt kívánnánk, hogy bárcsak radikálisabban belenyúltak volna. (Lehetne az a mottó, ami a darbban elhangzik: "ne ócsároljuk korunkat, ne is beszéljünk róla".) Mennyire jó lett volna a táncos részek apropóján lapátra tenni a párbeszédek egyrészét. Sokkal kifejezőbb a labda céltalan passzolgatása, mint a szöveg. A focilabda központi szereplő, ami akár aktuálpolitikai utalásként is működhet manapság, a nagy stadionépítkezések idején.

Horváth Csaba színészeinek kifejezetten a néma jelenetek állnak a legjobban, imponáló különösen Krisztik akrobatikus ügyessége. Színészi jelenléte annyira erőteljes, hogy ehhez képest zsonglőrködése a labdával csak másodlagosan jöhet számításba. A szereplők közötti viszonyok megszületnek. Ugyan az általam látott Godot-előadások esetén mindannyiszor elkezdtem unatkozni, kár lenne tagadni (ez részben persze annak is köszönhető, hogy eléggé ismerem a darabot, ami nem szerencsés ebben az esetben), még mindig nem tartom kizártnak, hogy lesz egyszer egy olyan megvalósítás, amely végig fenn tudja a feszültséget tartani számomra is. A színészek néhány alkalommal felfedezik, hogy lám, vannak nézők, akik még mindig nem mentek el.(Éppen akkor, amikor az ember már fontolgatja a lehetőséget, persze csak elméleti síkon. Szerencsésen van időzítve ez a kiszólás.) Kapcsolatba lépnek velünk, és nemcsak azáltal, hogy néha az első sorhoz kerül a labda. "Mit tehetnénk, hogy ezek a derék fiatalok ne unatkozzanak?"- hangzik el a kérdés. Ironikusan megjegyzik: "milyen gyorsan telik az idő, ha az ember jól szórakozik". Az unatkoztatás a darab szellemétől nem idegen, legalább módot ad a befogadónak saját gondolatai összegzésére. Mi milyen pótcselekvésekkel töltjük el az életet? - nyugodtan ráérünk közben erre is gondolni.

A szereplő személyek közül kettőt kicseréltek az eredeti előadás óta. Pozzo (Andrássy Máté) mellé Luckynak Pallag Márton szegődött. Utóbbi még csak egyetemi hallgató. A két színész alkati vonásainak rokonságát külön is kiemeli, hogy mindketten teljesen kopaszra borotvált fejjel játszanak, és testmagasságuk is közel azonos. Könnyedén felcserélhetőek lennének, ha úgy alakul. A vallásfilozófiai kérdéseken túl általuk éppen ez, a hatalom kérdése van még középpontban az előadásban.

Nem esett szó a fiúról, a hírnökről, amely szerep mindössze két rövid jelenetből áll. Nagy Norbert helyett most valamilyen okból Blaskó Borbálát nézzük. Valószínűleg rá igazította át Horváth Csaba a szerepet, most is kihasználva balettes múltját. Spiccen betipeg, aztán távozik, Godot üzenetét hozza, tanúságot tesz létezéséről. A nagy füzet esetén is megfigyeltem, hogy amennyire csak lehetséges, akkor is megfosztották a szerepben női mivoltától és meglehetősen előnytelen (ámde a darab logikájához illeszkedő ) jelmezt adtak rá. Salátalevelekkel takarták azt a kis felületet, amit be akartak rajta borítani. Jelen esetben sincs igazán jó sorsa. A zöld kockás inget ráfestették a bőrére, feltehetően némi idő, amíg megszabadul tőle. Lehet, hogy már a harmadik sorból nem is érzékelték, hogy csak festék - eléggé szép munka volt, azt meg kell hagyni. Van is ruha rajta és nincs is. Ez a kettősség ebben az apróságban is tetten érhető, ez igaz. Ennek ellenére nem igazán láttam indokoltnak mindazt, amit csinált.

Sajnos, el kell ismernem, nem minden mozzanatában tudom megfejteni a fizikai színházat, de olyan értelmetlen lila irányzatnak sem tartom, ahogy pl. az Othello Gyulaházán c. előadásban beállították. A Godot esetén éppúgy érvényes formának tűnik, mint ahogy az volt A nagy füzet esetén is, annyi különbséggel, hogy most magát az eredményt nem éreztem teljes mértékben sikerültnek. De abban a pillanatban, ahogy most négy nap múltán visszagondolok rá (másnap a Háryt néztem, jaj!), mégsem volt az felesleges este, hagyott nyomokat, kérdéseket.

Színlap

Címkék: Szkéné Horváth Csaba Krisztik Csaba Godot-ra várva Forte társulat

Szólj hozzá!

október
6.

Szkéné - Átrium - Pintér Béla titkai

Impressziók a Korcsula (2006) és a Titkaink (2013. szeptember) c. előadások kapcsán |  MakkZs  |  1 komment

Íme ez egy igazi monstre-eszmefuttatás, lehet, hogy háromszáz százalékosan túl van írva. Több mint egy hétig gondolkodtam rajta, alakítgattam a bejegyzést, ez lett belőle. Ez is mutatja, hogy Béláék új bemutatója, a Titkaink formátumos előadás, rám mindenesetre hatott. Akinek van türelme elolvassa, de át is futható. Az első részben általános eszmefuttatás van a PB-előadásokról, aztán pedig a két frissen nézett produkcióról. (vastagon kiemelem, ha valaki csak lapozna...)

Íme:

Pénteken (szept.27.) láttam Pintér Béla idei új bemutatójának, a Titkainknak (színlap) főpróbáját a Szkénében. Az előadás nagy hatással volt rám, szokatlan módon négy este sem akartam ez után mást nézni. Ma este (okt.2.) nem tehettem mást, csak odamentem az Átriumba, ahol hónapról hónapra vendégszerepel a csapat, hogy Béláék egy régebbi előadását, a Korcsulát is megnézzem.  Erről csak hallottam korábban, nem olvashattam, mert nincs benne a tavasszal megjelent drámakötetben sem. A szerző szerint ugyanis túl domináns benne a zene.

Pintér Béla a legjelentősebb kortárs színházi műhelyteremtő ma, 2013 őszén Budapesten (saját friss interjúja szerint ezt jól tudja maga is). Kifejezetten saját csapatára írja drámáit, minden munkatársának szerepet alkot. Ez a csapat az idők folyamán némileg alakult, de az időről-időre elővett régi előadásokban még mindig legtöbbször a szerep eredeti tulajdonosai lépnek fel. 

A Korcsula (színlap) esete eltér az összes többi PB-műtől. Ezt eredetileg a színművészetisekkel csinálta, nem a saját embereivel. (Eredeti szereposztás: itt, van aki a volt diákok közül azóta Béláékkal dolgozik, mint pl. Friedenthal Zoltán, Roszik Hella, akik meghatározó szereplői az utóbbi időben készült PB-daraboknak.)  Pintér Béla ezzel kapcsolatban nyilatkozta, hogy a továbbiakban nem kíván másoknak rendezni, mert attól, hogy nem a saját embereire dolgozta ki eredetileg a produkciót, gyengébbnek érezte a rájuk átszabott verziót és egy másoknak rendezett előadás azt jelentené, hogy fél évet nem a saját műhelyére fordít. Ez a műhely pedig az életműve.

Én a korábbi években hallottam már néhány színházcsinálótól azt, hogy a saját csapata a legfontosabb, aztán előbb vagy utóbb mégis felbomlottak ezek a közösségek (a Krétakör esete is a legemlékezetesebb, ami gyakran eszembe jut, amikor bárki ilyesmit mond). Pintér Béla esetén az, hogy immár 15 éve viszi a programot, elég hitelessé teszi a kijelentését. Erősen úgy tűnik, hogy a kedvezőtlen gazdasági viszonyok, az alacsony állami támogatottság (40% mindössze) mellett Pintér Béla mégis kitart, képes megtartani a műhelyét az otthonát jelentő Szkénében, ahol átlagosan havi tíz előadással mindig jelen van. Sőt, mivel olyan jelentős és erős a törzsközönsége, most már havi 2-3 alkalommal a nagyobb befogadóképességű Átriumot is egészen meg tudja tölteni. Szakmai szempontból is jó a társulatnak, hogy a régi előadásait is felszínen tudja tartani. Erre ma Magyarországon csak Vidnyánszky képes, mindenki másnak nézők hiányában egy-egy széria után lekerülnek a repertoárról a darabjai. Nem tartanak meg 6-7 éves produkciókat a kőszínházak, egy-egy előadás kivételével, amelyek elmennek 15 évig is akár. (Aki nem tudná, decemberben lesz a Szkénében egy fesztivál és majdnem minden Pintér Béla előadást játszani fogják, talán kronologikus sorrendben. Novemberi műsoruk most lett kész a hétvégére, ebből ki lehet következtetni, hogy november legelső napjaiban kell a decemberi jegyek miatt érdeklődni Bendák Mónikánál, aki a jegyeket intézi. Infó a honlapon.)

Vissza a témára (ha még van valaki a vonalban)

A Korcsula és a Titkaink esetén közös, hogy mindkét előadás egy külföldi fesztiválmeghívás kapcsán született. A Korcsula esetén adott volt, hogy kell lennie horvát kapcsolódásnak. Ebből a követelményből alakult ki a történet, hogy a beszédes nevű horvát szigetre odavetődő szedett-vedett társaság kibontakozó és felbomló kapcsolatait látjuk öt nyelven előadva. A friss bemutató kapcsán pedig még tavaly, a Katonában egy beszélgetésen mondta el a körülményeket Béla. Megtudtuk, hogy ezúttal egy szlovákiai fesztiválra hívták meg a csapatot, mégpedig azzal a megkötéssel, hogy az ügynökökről kell szólnia az új előadásnak. El is gondolkodott, kifejlesztette a történetet. Később jött rá, hogy a fesztivál szervezői ragaszkodnak ahhoz, hogy az előadott művek mindenképp négyszereplősek legyenek. Ez a PB-társulat egész működésével ellentétes, nem teheti azt meg a műhely vezetője, hogy csak a fél csapatának ad munkát, hiszen csak évi egy bemutatóra van keret.(Idén, ha minden igaz, lesz az Átriumban is egy másik bemutatóra lehetőség. Ez azt jelenti, hogy a korábbi működési szintre vissza tudnának térni, egy ideig évi két új darabbal jöttek elő.) Így aztán a fesztiválra nem megy a Titkaink, elestek a támogatástól, viszont mivel a téma inspiráló volt, mégis erre az érzékeny témára készítették el az új bemutatót.

A Titkaink nézése közben visszaemlékeztem Béla elbeszélésére, és valóban megelevenedett az áprilisban még nagyon faramucinak tűnő történet a  népdalgyűjtőről, akit pedofil hajlamaival zsarolva kényszerítenek besúgásra, majd ezáltal halálát is okozzák.

Leírva persze minden PB-dráma banálisnak tűnik, mesterkéltnek és túlbonyolítottnak, de  attól tartok, hogy ez igaz akár Shakespeare műveire is.

A Korcsulát nézve az jutott minduntalan eszembe, hogy nem az előadás leírása lenne az izgalmas, hanem annak a megfejtése, hogy mi vonzza a nézőket ehhez a színházhoz, mit tud Pintér Béla a kortárs írók között, amit a többiek kevésbé. Milyen összetevői vannak egy Pintér Béla előadásnak, ami biztosítja számukra a sikert és a magas nézettséget (különösebb reklám és marketing-fogások nélkül is)?

Most megkísérelem összeszedni a legfőbb tényezőket, kommentben várnám a többit. Amit írok, azt mindössze 11 megnézett előadás és drámakötetének elolvasása alapján gondolom - van még hét fontos rendezése, amelyeket a mai napig nem láttam, ebből négy kötetben sem jelent meg. Tehát nem vagyok igazi PB-szakértő, de kifejezetten vonz ez a befelé koncentráló, műhelyteremtő színházcsinálás.

Tehát: milyen összetevői, jellemzői vannak a PB-előadásoknak, mi miatt sikeres?

1. Az alapszemlélet. Nyitottság a világra. Minden előadás a mához szól, társadalmi problémákat tárgyal. Mindig egy egyéni sorsból, helyzetből indul ki, ebből juthat el a néző az általános kérdésekhez.

2. Mindig más téma, ami jellemzően aktuális - esetleg egy történelmi korhoz fűződő viszonyunkat emeli ki, helyezi más megvilágításba. Nem kerüli meg a nehéz kérdéseket, szókimondó.

3. A dramaturgiája. Hétköznapi embereket, akik ülhetnének a nézőtéren is, helyez "drámailag kiélezett" helyzetbe, de ezek a helyzetek is előfordulnak nap mint nap, esetleg nem ilyen sűrűséggel. A történeteket hasonló módon szerkeszti, rengeteg a fordulat, sokszor tragikus kimenetellel.

4. A szöveg. A témához kapcsolódóan PB szövegei, amelyek helyenként  valószínűleg nyomokban tartalmaznak színészektől, improvizációból eredő elemeket is. Jellemzően "nem elemeltek", irodalmiak, hanem amiatt hatnak, nevetést gerjesztenek, mert annyira hétköznapiak és átlagosak. Banális mondatokat hallunk. Minden szó, így a PB és más kortárs szerzőknél sem ritka káromkodások, másként hatnak színpadról. Szereti - a Korcsulában is ezt látjuk - a "prospektus" szövegek idézését, amelyek egy színész szájából más értelmezést nyernek, egy-egy ilyen betét mindig sikert arat. A nézőben dolgozik a ráismerés élménye, ilyen semmitmondó szövegeket olvasunk nap mint nap. Mi magunk is mondhatnánk a szövegeket, lehetnénk PB-darabok szereplői mi is.

5. A színészi játék. Felmerülhet a nézőben, hogy a Pintér Béla előadásokban ugyanaz a pár színész szerepel. Vannak olyanok, akik kezdettől fogva társulati tagok (Thuroczy Szabolcs pl.), de túl sok generációváltás nem ment végbe a csapatban. Alapvetően mégis az a benyomásunk, főleg ha a régi előadásokat is nézzük, hogy állandóan ugyanazok a színészek játszanak. (Nyolc-tíz ember nem sok - mellesleg ennyi volt Shakespeare társulatának létszáma is, 42 szerepet is ki tudott egy-egy darabban ennyi főre osztani akár.)

Nem inkább gyenge pont az, hogy folyton ugyanazokat látjuk a darabokban? Voltaképp lehetne az, ugyanakkor mégsem, mivel minden előadásnál érződik, hogy itt nem alkalmilag összeverbuvált színészek szezonális akciójáról van szó, hanem egy nagyon összeszokott műhelyről. Vannak ismétlődő gesztusok, szerepkörök, amelyek mindig ugyanahhoz kerülnek (lsd. Enyedi Éva számtalan gyerekszerepét, ahol szinte mindig selypít). Nézői megközelítésben ez úgy is hat, hogy a törzsközönség hasonló alakításokra vágyik az újabb történetekben, és önmagában is vonzerőt jelent az, hogy éppen ezt a csapatot nézhetik, amelyet megszerettek. Az első egy-két előadás után a különböző színészek külön is emlékezetessé válnak.  Pintér Béla jobban kiemeli színészei egyéniségét, mint pl. a Krétakör esetén ezt érezni lehetett, ott szinte végig a csapaton volt a hangsúly. (Azt nem mondom, hogy "egy a sok fiatal színész közül" benyomást tett mondjuk Katona Laci, de néhány színész szinte túlságosan is beleolvadt a tömegbe.)  Az, hogy mindig van egy-egy új arc a PB-társulatban (Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter és Stefanovics Angéla a legfontosabb vendégművészek az utóbbi időben) az hab a tortán. Ezek a művészek szervesen tudnak a csapathoz kapcsolódni, hasonló színházcsinálási módszerekhez szokva vannak, beillenek a képbe. Helyenként (többnyire) még hálásabb feladatokat is kapnak, mint az alaptagok. Ami minden PB színésznek közös sajátossága: úgy tűnik, hogy mind nagyon szereti a feladatait. Azt a benyomást keltik, hogy teljes mivoltukkal vesznek részt a közös munkában, nem megélhetési színészek. Ez a lendület hat a nézőre is, és fontos összetevője annak, hogy lelkes rajongótábort alakítottak ki.

6. A zene és a tánc. Pintér Béla leginkább néptáncos múltjára épít, a legtöbb előadásban van népzenei motívum, de ha nincs, akkor van sláger, tingli-tangli, amely mindig a kiválasztott korszakra jellemző. Mert szeret visszanyúlni időben, pl. a szocializmushoz (a Titkainknál ez különösen kiemelt), de a reformkorhoz (Kaisers) vagy a második világháborúhoz (Gyévuska) is. A zene mindig lényeges elem és nemcsak a szerző egy bizonyos korszakánál (ennek legpregnánsabb darabja a Parasztopera (2002), amely esetén - ahogy a Korcsula esetén is - a szövegnek legalább a felét éneklik és nem mondják.) Minden Pintér-előadás élő zenével megy, profi zenészekkel és zenélni tudó színészekkel. Akármilyen is a történet, a zenét mindig jó hallgatni, sokszor néptáncos betétek is kapcsolódnak, tehát az előadáson belül mindig szórakoztatnak is minket időről-időre, ráadásul eközben a néző a hallottak megemésztésére is időt nyer. Ez a zenére építő dramaturgia ugyanazt tudja, mint amit az operettek és a musical, azzal a különbséggel, hogy PB nem elandalítani akar, hanem éppen ezzel a körítéssel kissé fájdalommentesebben, de hatásosan és emlékezetesen felhívja a néző figyelmét valamiféle társadalmi problémára. 

7. Látvány, térszervezés. Alacsony költségvetésből kell az előadásokat kiállítani és a Szkéné tere az, ami adott, nem pedig egy mindent tudó nagyszínpad. Így lényegében minden esetben rendkívül lényeges kérdés, hogy ebbe a kis térbe jól illeszkedő, kevés pénzből megvalósítható díszletet és jelmezt kell előállítani. Ami a színpadra kerül, az nem lehet sosem illusztratív, mindennek funkciója  és jelentése kell, hogy legyen. Van néhány előadás, amelyek esetén a látvány lényegében a térszervezést jelenti - néhány dobogó, egy forgó az, ami játszik. A Korcsula esetén a hangszerek köré csoportosult a cselekmény, illetve elég figyelemfelkeltő a néhány sörösrekesz is, amely a boldogság záloga (egy szereplőnek mindenképp). Domináns helyzetben van egy emelvényre helyezett sátor, amilyet a Decathlonban lehet venni. Ez önmagában is a nemzetköziséget jelzi, egész Európa ugyanolyan sportfelszerelést használ, erősen úgy tűnik. Mindig nagyon kevés a kellék, sok közöttük a hétköznapi tárgy, amelyek megint azáltal hatnak, hogy nem "igazi" díszletbe illőek sokak szerint. Nyoma sincs álságos dolgoknak, minden az, aminek látszik. A Titkaink díszlete nekem ennél is jobban tetszett, kifejezőbb volt. Abban táncház a helyszín, és a szereplők egy részét lehallgatják. Ennek kifejezésére a hátsó falra tették egy óriási tekercses magnó sablonját (papírból kivágva),amely forog éppen akkor, amikor bekapcsolják és megszólal az élő zene. Emellett minimális díszlet volt csupán, egy kávéházi asztalka  három székkel, de ez az egy látványelem a maga minimalista módján teljes egészében betöltötte a díszlet szerepét. Miután a PB előadások háttere ritkán változik, ezért lényeges, hogy hatásos legyen az az egy színpadkép, amelyet rendszerint 90 percig kell néznünk. 

8. Az előadások felépítése, ideje. Szerencsés a mai életforma mellett, hogy egy részben és aránylag rövid, de mindig rövidnek tűnő előadásokat kapunk. Sok a fordulat, sőt valószínűtlenül sok, pörögnek az események körülöttünk és már vége is. (És azonnal megnézzük a műsorban, hogy mi lesz a következő előadás, amit be akarunk tervezni.)

9. A nevetés és tragédia. Ha a Kaisers TV-t leszámítom, amely elvileg boldog véget ér, nem igazán rémlik olyan PB előadás, amelyik ne lett volna tele tragikus fordulatokkal, halálesettel vagy legalább ennek az árnyékával. Ugyanígy nincs PB előadás, amely a cselekmény fordulataival, a karakterek megformálásával és nem utolsó sorban a szövegpoénokkal ne késztetné a nézőket nagyon gyakran nevetésre. Furcsa kombináció: tragikus folyamatokat látunk, a bemutatott színpadi világban semmi sincsen jól és mégis nevetünk ÉS még jól is érezzük magunkat, szórakozunk. Lényegében minden művét zenés tragikomédiának nevezhetnénk.

Így hirtelen összegezve, ezeknek az összetevőknek köszönhető, hogy egy progresszív, nyitott és ennek tetejében még sikeres színházat képes PB működtetni, valószínűleg a saját tehetsége ÉS elhivatottsága ÉS bátorsága ÉS munkabírása mellett azért is, mert talált hozzá hasonlóan elszánt szövetségeseket, akiknek valóban fontos, hogy milyen produkciókhoz adják a nevüket.

Ezen a ponton gondolkodóba estem, ha ugyan van, aki eddig eljutott az olvasásban, hogy érdemes-e ezek után külön ajánlót írni a két látott előadásról. Egészen nem kerülöm meg a feladatot.

A Korcsula a nagyon zenés PB-darabok egyike, amint írtam, amely a legstatikusabbak egyike is. Nyilván az operai felfogáshoz közelít azzal is a szerző, hogy minden szereplője rendkívül merev, lelassult - jelezve ezzel a megállt Nap-megállt idő gondolatot.Korcsula szigetén sok magyar gyűlik össze, és elég nehezen tudnak a nyaralásra koncentrálni, annyi bajuk van. Lazán kapcsolódnak a különböző kisebb csoportok egymáshoz. Ezek a szereplők hasonló fontosságúak, a társulat szereplőinek közel azonos szintű feladatot kínálnak, bár van néhány hálásabb szerep is. Egyértelműen a legjobb szerep a társulatvezetőé, aki értelmi fogyatékos és púpos fiúcskát játszik. Apja (Friedenthal Zoltán) majdnem az egész előadást egy székben tölti, mereven bámul maga elé, nézi a tengert és egymás után issza a söröket. Nemcsak a fia miatt érzi sorsüldözöttnek magát, volt munkahelyi konfliktusa is (ráadásul főnöke - Thuróczy Szabolcs - utána is jön, hogy megbékítse), de gyors lefolyású rákja is van. Élete utolsó heteinek egyikét tölti a szigeten. A feleség  (Szalontay Tünde) nagyon jól tűri  fia és férje tragédiáját, mintha nem érezné át a tragédia súlyát. A főnök és beosztott be nem vallott férfi-szerelmet éreznek egymás iránt, emiatt hozza az előbbi titkárnőjét (Enyedi Éva) a szigetre, aki persze rájön a titokra. Van rajtuk kívül még egy német férfi (Kéménczy Antal), akinek  magyar felesége (Szamosi Zsófia) válni akar és a vajdasági magyar panziósba (Quitt László) szerelmes. A panziós persze nem mer szakítani feleségével, miközben még kábítószert is kellene szállítani. A horvát panziósné (Baranyi Szilvia) még a debil gyereket is elcsábítja kompenzálásként. És az egész cselekmény persze kulminálódik és ha eléggé figyeltem, akkor négy halálesetről tesznek említést az epilógusban. Az akció nagyrésze zenés, énekelnek és 5 nyelven beszélnek (angol, német, olasz, magyar, horvát), nem mindig logikusan. Szalontay Tünde valószínűleg azért beszél sokat olaszul, mert dolgozott Olaszoroszágban és folyékonyan tud. A karakter amit játszik, olyannyira buta,hogy abból nem nézne ki senki nyelvismeretet, így ezen egy kicsit meg is lepődtem, bár élveztem, hogy végre valaki úgy beszél olaszul a színpadon, hogy meggyőző és érezni lehet, hogy nem azt a pár mondatot tanulta be mindössze (ellenpélda - elmélkedtem erről egy másik előadás - Holdvilág és utasa - kapcsán nemrég). A horvát szöveg kapcsán nem tudok nyilatkozni, de egyébként minden feliratozva volt, aki akarta nézhette azt. Az öt nyelv nem mindig logikus használata a káosz-képzethez hozzájárult, így összességében atmoszféra-teremtő szerepe van. A leghatásosabb látványelem mindenképp Szamosi Zsófia leragasztott szeme. Eleinte titokzatos-misztikus szerepet tulajdonítunk neki, de aztán kiderül, hogy mindössze szemgyulladásról van szó. Költséghatékony előadás, mindenki egy fürdőruhában csinálja végig, leszámítva talán két szereplőt. 

Az előadás egy utazási iroda reklámszövegét idézi az elején, de a legkevésbé sem csinál kedvet a nyaraláshoz, sőt úgy tűnik, hogy mindössze " a köztünk a jeges űr lakik" érzetet sugallja, azaz azt, mennyire képtelenek vagyunk normálisan kommunikálni egymással. Minden emberi kapcsolat felszínes, a létező szerelmek pedig halálra ítéltek.

Míg a Korcsula nem tartalmaz aktuálpolitikai utalásokat, a Titkainkra, PB friss előadására ez nem mondható el. A szocializmusról, az Aczél (itt: Pánczél) elvtárs által cenzúrázott szocialista kultúrpolitikáról szól, annak módszereiről, illetve mellékesen bevillantja az epilógusban azt a gondolatot, amelyet a különböző politikai pártok ezerszer hangoztattak a rendszerváltás óta: a szocializmus alatt domináns szerepben lévő politikusok sikeresen átmentették magukat és most is ugyanazok vannak a hatalomban, akik korábban - pusztán a meggyőződésüket cserélték le. A korábbi PB-előadásokban apró aktuálpolitikai utalások voltak néha, de nem emlékszem, hogy ennyire markánsan a középpontba került volna éppen ez, a kultúra és a hatalom kapcsolata. Ugyan a táncház mozgalom a kultúra egy kis szelete, de ezen keresztül általános érvényű tanulságokat von le a szerző. Az alkotók kiszolgáltatottsága az elsődleges benyomásunk. A hatalom csak az őt kiszolgáló művészt-alkotót támogatja, a díj pedig fizetség a szolgáknak. Ezek a klisék egészen másként hatnak a történetben, amely sok drámai fordulaton át bonyolódik. A népdalgyűjtő Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) első számú tragédiája az, hogy pedofil és minden erejével igyekszik ezt a szenvedélyt leküzdeni. A darab első részében ez áll a középpontban és a Vasfüggöny nevű szamizdat felbukkanása pusztán egy kedélyes mellékszálnak látszik. Csákányi Eszter terapeutát játszik most is, ahogy tavaly a nagyszerű Terápia c. HBO-sorozatban. Egész más ez a nő, szotyolázik, köpköd, miközben fia, Tatár Imre (Pintér Béla, a táncház vezetője) barátjának vallomását hallgatja. Ez a kezdő beszélgetés adja meg az alaphangot. Csákányinak ezt a személyiséget ebben az egy jelenetben kell megrajzolnia, de meggyőzően sikerül  személyiségként felmutatni pár perc alatt is. Később pusztán hivatkoznak rá, emlegetik. Minden ebből a jelenetből indul. Spoilerként hatna a részletezés, de érdemes nagyon figyelni az elején. Csákányi később Pánczél elvtárs képében is fellép. Besúgásra kényszeríti hősünket, aki tudatában van, hogy börtön jár a pedofil hajlamokért, így kollaborál barátai ellen. Innen kezdődik a második rész, amikor már ez a besúgó történet van a középpontban. Thuroczy Szabolcs a tartótiszt, aki lelkes néptáncos-tanulóként befurakodott a szamizdat írók körébe. Én a magam részéről a legdrámaibb jeleneteknek azokat éreztem, amikor a főszereplő küzdött a pedofil hajlama ellen. Láttuk a két gyereket és azt, ahogy bánnak velük (Enyedi Éva és Stefanovics Angéla játszotta őket, utóbbi Ferike volt, a táncházvezető fia). Mellékszálként pedig ott a hithű kommunista barátnő, Zakariás Bea (Szamosi Zsófia) is a titokban ellenzéki Tatár Imre mellett. 

Az előadás harmadik része epilógus, megmutatja a rendszerváltás utáni jövőt. A volt besúgó Balla Bán Kossuth díjat kapott, majd halála után díjat alapítottak a nevét használva "a tíz év alatti tehetségeknek". Nevelt lánya, Timike ellenzéki és leszbikus lett, a lecsukott Tatár Imre mártír, fia pedig neves zeneszerző. A legerősebb elem, hogy a hatalomban mindössze a hithű kommunista és a volt tartótiszt marad.

Leírva szörnyen didaktikus mindez, talán kimódolt is (Pintér áprilisi előadásában viszont végtelenül viccesnek tűnt), de ne felejtsük el, hogy a cselekmény nagy része egy táncházban zajlik, élő zenével és tánccal, amit élvezünk. Ezért van az, hogy eleinte nem hisszük, hogy vérre megy a játék, talán először csak a Friedenthal-Enyedi kettős első párjeleneténél sűrűsödik meg a levegő igazán, amikor láthatjuk, hogy nem egészen igaz az, hogy hősünk "nem éli ki pedofil hajlamait". Bónuszként a művelődési ház próbatermében láthatjuk a Kontroll csoportot is próbálni, ebből is tudhatjuk, hogy ez bizony a 80/as évek eleje. Bárdos Deák Ági szerepében Stefanovics Angéla látható és hallható ("Nem én vagyok aki valamit akar..."). Fergeteges. A kisfiú mellett az underground énekes vezetőjének szerepe is ráillik és élvezzük előadását. Van egy érzésem, hogy mind Csákányi, mind Stefanovics Angéla erősen esélyes lesz a jövő évi kritikus díjon a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Ezt az előadást Friedenthal mellett ők ketten dominálják. Roszik Hella az elhanyagolt feleség szerepében másodhegedűs. 

Bátor színház ez, mintha PB fittyet hányna arra, hogy mit szólnak a kormánypárti kultúrpolitikusok (esetleg kissé szeplős múlttal) ehhez az előadáshoz. Ezen az estén biztonságban volt, állítólag minden színházba járó fideszes képviselő a Nemzetibe tömörült, hogy az új igazgató emblematikus rendezését tekintse meg. Valószínűleg annyira nem strapálják majd magukat az ötven felettiek, hogy eljussanak a Szkénébe is. A fiatalabbak pedig nyugodtan nézhetik, mert őket talán nem érinti túlságosan érzékenyen a történet.

Ennyivel ennyi, köszönöm a figyelmet annak, aki végigrágta magát ennyi szövegen.

 

Címkék: Szkéné Pintér Béla Thuróczy Szabolcs Enyedi Éva Csákányi Eszter Stefanovics Angéla Roszik Hella Szamosi Zsófia Friedenthal Zoltán Titkaink

1 komment

Ma érkezett meg a műsor, érdmes megfontolni a részvételt. 

Minden információ megnézhető: www.marczi.hu/www.gyermekszinhaziszemle.hu, de ide is feltöltöttem, ha valaki nem akar kattintgatni.

Szervező: II. Kerületi Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft

Helyszín: Marczibányi Téri Művelődési Központ (1022 Budapest, Marczibányi tér 5/a)

Szervező, koordinátor: Juszcák Zsuzsa +36 70 335 6285; juszcak.zsuzsa@marczi.hu

A rendezvény támogatója: Budapest Főváros II. Kerületi Önkormányzat

Fővédnök: Dr. Láng Zsolt polgármester

 

Jegyárak: 1200.- Ft

Csoportos jegyár (10 fő fölött): 800.- Ft, a kísérő pedagógusoknak tiszteletjegyet biztosítunk

 

Jegyigénylés: Tóth Andrea +36 20 486 8903; szekerne.toth.andrea@marczi.hu

 

A zsűri tagjai: Réczei Tamás, Rumi László, Uray Péter

A szemletanács tagjai, az előadások válogatói: Kaposi László, Sándor L. István, Szakall Judit

 

19 + 3 előadás

1 éves kortól 18 éves korig várjuk a gyerekeket, a fiatalokat, a családokat, óvodákat, iskolákat.

A szemle díszvendége: a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház.

A szemle ideje alatt a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház Együtt növünk fel című kiállítása, a Circus Mechanicus (Tintaló Társulás) és a Tintakő Könyvesbolt várja a közönséget.

 

Az előadások után szakmai beszélgetésekre, november 20-án, szerdán a szemléhez kapcsolódó módszertani programokkal várjuk a szakmabelieket és az érdeklődőket.

Sajtótájékoztató: november 12., kedd 15.00

Diplomaátadó ünnepség: november 27., szerda 16.00

 

November 18. hétfő 10.00

Vaskakas Bábszínház

Csillagszedő Márió

Az előadás időtartama: 50 perc

Ajánlott életkor: 5 éven felülieknek

 

November 18. hétfő 11.00

ESZME - Fabók Mancsi Bábszínháza

A székely menyecske meg az ördög – népmese bábokkal

Az előadás időtartama: 50 perc

Ajánlott életkor: 5 éves kortól

 

12.00   Szakmai beszélgetés: a Csillagszedő Márió és A székely menyecske című előadásokról.

 

November 18. hétfő 15.00

MaNNa Kulturális Egyesület - Zsámbéki Színházi Bázis

Mark Ravenhill: Állampolgári ismeretek

Az előadás időtartama: 110 perc

Ajánlott életkor: 15 éves kortól

 

November 18. hétfő 17.00

Csiky Gergely Színház

Holnemvoltfa – népmese kicsiknek

Az előadás időtartama: 70 perc

Ajánlott életkor: 5 éves kortól

 

18.30   Szakmai beszélgetés: az Állampolgári ismeretek és a Holnemvoltfa című előadásokról.

 

November 19. kedd 9.00

Mesebolt Bábszínház

TÁ-TI-TI báb-zene-játék óvodásoknak

Az előadás időtartama: 40 perc 

Ajánlott életkor: 4 -7 éves korig

 

November 19. kedd 10.00

Kerekasztal Színházi Nevelési Központ – Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor

A hosszabbik út színházi nevelési előadás

Az előadás időtartama: 180 perc

Ajánlott életkor: 17 éves kortól

 

13.00   Szakmai beszélgetés: A hosszabbik út  című előadásról.

 

November 19. kedd 17.00

Mesebolt Bábszínház

Galuska László Pál: Madarak voltunk

Az előadás időtartama: 55 perc

Ajánlott életkor: 4 éves kortól

 

18.00   Szakmai beszélgetés: a TÁ-TI-TI  és a Madarak voltunk című előadásról.

 

November 20., szerda – módszertani programok

 

November 21. csütörtök 10.00

Budapest Bábszínház

Lúdas Matyi

Az előadás időtartama: 50 perc

Ajánlott életkor: 5 éves kortól

 

 

 

November 21. csütörtök 11.00

Színház- és Filmművészeti Egyetem, Ötödéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztály

Arany János: Toldi

Az előadás időtartama: 100 perc
Ajánlott életkor: 10 éves kortól

 

13.00   Szakmai beszélgetés: a Lúdas Matyi és a Toldi című előadásokról.

 

November 22. péntek 10.00

Ciróka Bábszínház

Gimesi Dóra: A Csomótündér

Az előadás időtartama: 55 perc

Ajánlott életkor: 7 éves kortól

 

November 22. péntek 11.00

Steps On Stage Kft.

Benga zenés-bábos tantermi színház

Az előadás időtartama: 45 perc előadás + 45 perc foglalkozás

Ajánlott életkor: 14 éves kortól

 

13.00   Szakmai beszélgetés: A Csomótündér és a Benga című előadásokról.

 

November 22. péntek 16.00

Harlekin Bábszínház

Shakespeare-mesék: Rómeó és Júlia

Az előadás időtartama: 60 perc

Ajánlott életkor: 12 éves kortól

 

November 22. péntek 17.00

Káva Kulturális Műhely

A hiányzó padtárs

részvételi színházi előadás középiskolásoknak

Az előadás időtartama: 120 perc

Ajánlott életkor: 15 éves kortól

 

19.00   Szakmai beszélgetés: a Rómeó és Júlia és A hiányzó padtárs című előadásokról.

 

November 23. szombat 10.00

Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház – a szemle díszvendége

Pont, pont vesszőcske

Az előadás időtartama: 30 + 15 perc foglalkozás

Ajánlott életkor: 1-5 éves korig

 

November 23. szombat 11.00

Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház – a szemle díszvendége

Fontanelli-Collodi-Fábri: Pinocchio, azaz volt egyszer egy fadarab – kisopera egy színészre és egy klarinétra

Az előadás időtartama: 100 perc egy szünettel

Ajánlott életkor: 8 éves kortól

 

13.00   Szakmai beszélgetés: a Pont, pont vesszőcske és a Pinocchio című előadásokról.

 

November 23. szombat 14.00

Stúdió K Színház

Kacskaringó színes gombolyagmese

Az előadás időtartama: 30 perc + 20 perc foglalkozás

Ajánlott életkor: 3-6 éves korig

 

November 23. szombat 15.00

Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház – a szemle díszvendége

Monoblock: Helló, náci!

Az előadás időtartama: 70 perc

Ajánlott életkor: 14 éves kortól

 

November 23. szombat 16.30

Ziránó Színház – Mesebolt Bábszínház

Pinokkió

Az előadás időtartama: 50 perc

Ajánlott életkor: 3 éves kortól

 

17.30   Szakmai beszélgetés: a Kacskaringó, a Helló, náci! és a Pinokkió című előadásokról.

 

November 24. vasárnap 9.30

Nézőművészeti Kft. – MaNNa Kulturális Egyesület

Ady/Petőfi

Az előadás időtartama: 60 perc + 60 perc beszélgetés

Ajánlott életkor: 14 éves kortól

 

November 24. vasárnap 11.00

MaNNa Kulturális Egyesület – Színház- és Filmművészeti Egyetem

Pálfi Kata – Nyitrai László: Borka Mumusföldön – avagy ki nem akar mumus lenni? – zenés bábos kaland

Az előadás időtartama: 65 perc

Ajánlott életkor: 5 éves kortól

 

12.30   Szakmai beszélgetés: az Ady/Petőfi és a Borka Mumusföldön című előadásokról.

 

November 24. vasárnap 14.00

Szkéné Színház

Kő, papír, olló – osztályterem-színházi előadás

Az előadás időtartama: 45 perc előadás + 45 perc foglalkozás

Ajánlott életkor: 15 éves kortól

 

November 24. vasárnap 16.00

Nézőművészeti Kft

Vakság

Az előadás időtartama: 60 perc, utána beszélgetés Kroll Zsuzsa látássérült barátunkkal.

Ajánlott életkor: 14 éves kor fölött

18.0           Szakmai beszélgetések: a Kő, papír, olló és a Vakság című előadásokról.

Címkék: Marczibányi Tér

Szólj hozzá!

Nem lesz hosszú bejegyzés, viszont annál elégedettebb hangvételű a MET Anyeginjének befejeződése után egy órával. Holnap hatkor még jön az ismétlés, aki még feleszmél, annak talán nem reménytelen bejutni a MüPá-ba, bár ma is pótszékes házak voltak a vetítés két helyszínén.

Egy olyan előadást láthattunk, amely azoknak is meg fog felelni, akik a lehető legkonzervatívabb ízlésűek, de azoknak is, akik a modernizált operajátszás hívei. Visszafogott, alapvetően "a realista stílushoz" inkább kapcsolódó rendezés ez, nincsenek benne különleges faksznik, de el van énekelve - minden szerepben kelet-európai énekesekkel, akik tudnak oroszul és szívesen énekelnek oroszul, persze érthetőek is - és mi több, minden szereplők közötti kapcsolat ki van dolgozva és él. Ha nagyon kekeckedni vágynék, akkor se nagyon lehetne sok mindenbe belekötni, a díszlet is megfelelő, nem tolakodó, a havas jelenetek kifejezetten romantikusan szépek. (DE: aratáskor tökök, miközben cseresznyéről és ribizliről énekelnek? - na jó,értjük,  az elutasítási jelenetet ellenpontozza a környezet, banális lesz a Tatjána sóhajtozása sok láda kifényesített tök között.)

Az előadás első két felvonása között nincs szünet, viszont elidegenítő effektként láthatjuk az átdíszítést, egyébként pedig az egész közvetítés ideje ki van használva. Riportokat készítenek a szereplőkkel, az igazgatóval, a karmesterrel. Az előadás sztárja kétségtelenül Anna Netrebko, ahogy az opera is inkább Tatjánához visz minket közel, különösen az első felében. Anna Netrebko két hete mutatta be ezt a darabot a MET-ben, más rendezésben több helyen énekelte - korábban írtam a bécsiről, pontosabban arról, hogy hogyan nem sikerült megnézni az előadást. Akkor egy felvonás alatt nem kötött le a produkció (a Ringen, járókelők és autók zúgása által zavarva), alapvetően a rendezés koncepciója tűnt erőltetettnek.Nagyon ki akartak valamit találni, az meg nem működött. Most ugyanaz az énekes, ugyancsak kivetítve, de a Fesztivál Színházban, kifejezetten árnyalt és minden részletében meggyőző volt. Tatjánát én kifejezetten véznának képzeltem mindig, de így - inkább hasonlítva egy egészséges töltött galambhoz- is el tudtam fogadni. Még a fiatal lányból öntudatos dámává alakulás is ment neki. Több nézővel beszélgettem, akik más alkalmakkor is látták. Úgy tűnik, hogy ebben az előadásban a szokásos formájánál is jobb volt. (Izgalmas volt mellesleg, hogy mások is milyen élénken emlékeznek a Kovalik-verzióra, pozitív vagy negatív felhanggal, de emlegette mindenki. De a tavalyi csodás Cser Krisztián-Bretz Gábor féle Don Giovanni is szóba került. Mindig jó más mezei nézőkkel is megbeszélni előadásokat, nem én vagyok az egyetlen, aki ugyanúgy azt látja, hogy Cser hatalmas karrier előtt áll, ha minden jól megy.)

De vissza az előadásra: Anyegin és Lenszkij szerepében két lengyel énekes volt szintén meggyőző. Az interjúk elég semmitmondóak voltak, és látszott, hogy alapvetően műveletlen közönségre számítanak, akiknek semmi előismerete nincs. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a riporter tényleg ennyire tudatlan, vagy csak a nézőkre gondolva teteti ezt. A két lengyel főszereplő jópofa volt, az élő adás lehetőségét kihasználva üzentek a lengyel nézőknek Krakkóba is. Lenszkij szerepében Piotr Beczala hozta a szerep minden kötelező elemét. A legemlékezetesebb az volt, ahogy a puskával állt és felmerült benne is és ellenfelében is a békülés lehetősége. Hihető volt a szituáció, de titokban vágytam rá, hogy elmennek egyet inni a párbaj helyett. Anyeginként Mariusz Kwieczien' majdnem százszázalékosan hiteles jelenség volt. Egyetlen motívumot leszámítva mindent elhittem neki, kezdve a Tatjánát kioktató beszéden, folytatva a báli flörtöléssel, ami szintén érthető, hisz úgy tűnik, hogy minden bálon unatkozik. A szóváltás is szépen bontakozott ki. Anyegin pontosan ismeri magát, nem hazudik magának, de azt mégsem szereti, ha mások előtt leszólják - a hiúság az oka mindennek. Az is belefért, ahogy összeomlott a mű végén, egészen nyavalyás féregnek tűnt, semmiképp nem olyannak, aki jó választás lett volna Tatjánának. Amit nem csinált meg, csak a partnere, Netrebko: az első találkozást. Megjelenésében a lehető legátlagosabb volt, nem sugárzott különlegességet, de még különcséget sem (ha azt leszámítjuk, hogy első látogatáskor magát szolgálja ki és tölt a likőrből). A varázslatos jelenlétet nem hiányolnám, ha nem láttam volna idén kétszer, ahogy egy énekes, Pavol Remenár be tud úgy lépni, hogy elhiteti a nézővel, hogy bele lehet szeretni egy pillantásra is. Ha ezt nem látom, akkor mondhatnám azt, hogy ennél az Anyegin alakításnál soha jobbat nem lehet nyújtani. Jelenleg is mondható, hogy a második találkozástól egészen kiváló és meggyőző volt az énekes. Persze, lehetett a koncepció része, hogy egy hétköznapi, semmirekellő felesleges embert mutassanak be, akinek történetesen igaza van, Tatjana csak véletlenül szeretett bele és nem méltó rá. A mű alapján és a zene alapján mégis hajlik a néző arra, hogy ha más nem is, a kéretlen őszintesége, nonkonformizmusa a tömeg felé emeli ezt az embert, valami különleges varázsa csak van.

Mindkét énekesnek köszönhetően a néző végig tud drukkolni ennek a szerelemnek, érezzük a tragikus, ámde szükségszerű veszteséget és azt, hogy bár "a boldogság karnyújtásnyira volt, milyen közel", mégsem lesz közös élet. Az, hogy Anyegin megcsókolja Tatjánát a kioktatás után és Tatjána is ugyanezt megteszi válaszul, a szimmetria (a bosszú?) kedvéért, először meglepő, de megértjük. Túl nagy a kísértés, nehéz becsületesnek lenni, ha az ösztönök mást diktálnak. Érezzük a feszültséget erősen, végig az egész előadás alatt. 

Ez volt az első élő MET-közvetítés, amihez szerencsém volt. Jó látni, hogy ahol a források adottak, milyen magas színvonalú operaelőadásokat tudnak létrehozni. Ez a mai este egészében kimosta a tegnapit, szerencsére, és felveti a kérdést, hogy próbálkozom-e holnap (pontosabban már idő közben vasárnap van, tehát ma) egy Rózsalovaggal a Magyar Államiban.

színlap és a MET további közvetítéseinek listája

Címkék: Anna Netrebko Opera Bretz Gábor Cser Krisztián Anyegin Müpa

Szólj hozzá!

Röviden: KIHAGYNI! (akkor már inkább a Vitéz lélek... - sokkal inkább)

( diákokat csoportosan elvinni rá pedig beláthatatlan károkat okozhat, azt fogják hinni, hogy ez az, amit az Opera tud nyújtani.)

Hosszabban, ha valakinek van ideje:

A frissen átfestett és némileg át is alakított Erkel első idei nyilvános főpróbáján jártunk, az Operabarátokén. Többnyire olyan emberek ültek ott, akik  most hétfőn egy közel 3 órás sorbanállás eredményeként vehették át (3 előadásra egyszerre) a főpróba jegyeiket. A tagság 9000 Ft fejenként egy évadra, ezért járnak a jegyek. A sort (mások helyett) végigállva én is jól elbeszélgettem vagy 8-10 nyugdíjassal és arra jutottunk, hogy ennél az álldogálásnál csak az lesz kellemetlenebb, ha egy rossz előadást kapunk érte. Amitől tartottunk, bekövetkezett.

Az előadás három órája alatt (egy a szünet) felötlött bennem egy eszményi Háry János előadás - mondjuk a MüPá-ban, koncertszerűen, az összes prózai rész kihagyásával. Az operisták döntő többsége hamis, ha elkezd beszélni. Szaval és nyoma nincs a szövegében a természetességnek. Hol van itt egy Trill, aki elhitet velünk kétdimenziós figurákat. Nincs senki, illetve Hábetler András az, akit el lehet nézegetni, ahogy kocsmárosként machinál, beleköp a kancsóba, mielőtt átnyújtja a burkus zsoldosnak. Mint Napóleon színen van pár percig, és egy üde színfoltot képez, de megmenteni nem mentheti meg az előadást. Van pár prózai mondata, francia akcentussal - az rendben van. A díszlet - háttérben népművészeti motívum-imitációk, falusi falvédőt idéznek, átvilágíthatóak, szalma-bálák, szalma tehén, fabódé hó-szivaccsal, a bódé tetején egy plüss mackó és egy flamingó, borpince népszínházi módon dajdajozókkal és egy hatalmas félköralakú emelvény - összhatásában giccs. Értjük, hogy Háry szempontjából mutatja a világot, azért olyan hiteltelen és hamis minden. Alig volt egy-egy természetes mozdulat, hangsúly.  Igaz pillanat volt, amikor egy nagy kenyeret felvágott az egyik szereplő és lekvárral megkenték, megették. Ez valódi volt, az összes többi része az előadásnak hamis. Aki ismeri Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánját, hát akkor az érteni fogja a párhuzamot: olyan az egész, mint Jolán "huszerettje", Annyi a különbség, hogy a poénok, a 3 Nemzetiből kölcsönzött lakáj (Fehér Tibor, Farkas Dénes, Mátyássy Bence) felléptetése ellenére sem kerül az egész idézőjelbe.A három színész most is inkább egyforma, mint különböző, lényegében ügyesen statisztálnak.  A zene nem segíti túlságosan az ironikus értelmezést. Ebből az előadásból az az ember benyomása, hogy ez a nemzeti önáltatás nagy műve. A magyarság bezzeg mindenre képes, Napoleont is legyőztük (szalmagolyókkal), Mária Lujzát viszont csak nem akartuk feleségül venni...("még a császárt is mi adjuk Bécsnek?!") Én nem hiszem, nem éreztem, hogy bármi üzenetet el akartak volna hozzánk juttatni, csak azt,hogy szép ruhákban, csupa illusztrációval nyögvenyelősen és hosszadalmasan akarnak elmondani egy történetet. A prózai részekből rengeteget kellett volna húzni, nem sérült volna a mű szellemisége - ez az, amitől a rendező annyira fél. El-elnézegettük a táncokat - megjegyzem, hogy a hatodik sorban látszottak a fehér egyenruhán a fekete foltok, hiszen ha a csizmát cipőpasztával kikenik, utána a krémet az illető a nadrágjára keni a nagy csapkodás közben, ez elég zavaró lehet a mosodának majd. Kis megkönnyebbülés volt, amikor leállt a történet és jött helyette egy-egy dal, melyeket az iskolában a legtöbb néző biztosan tanult. 

Aki szereti a magyaros ruhákat nézegetni, vagy a fehér egyenruhás huszárok táncában gyönyörködni, az valahogy ezt a három órát csak eltölti. Számomra ez a mérhetetlen unalom estéje volt és meglepődnék, ha ez után az első találkozás után még egy másik este is megnézném. Ahhoz az kellene, hogy olyan ember nyúljon hozzá, aki valami érdekeset gondol róla. Lehetne aktuálpolitikai párhuzamként is értékelni, hogy színre került, de nyilván nem utal a miniszterelnök bizonyos EU-val kapcsolatos kijelentéseire, a magyarság értékeinek kiemelésére, ez nem elképzelhető ezzel az avíttas stílussal (ami egyébként korábbi korszakaiban sosem volt sajátja Vidnyánszkynak, izgalmas dolgokat láttam tőle, összesen 14 rendezése tetszett kifejezetten, egyáltalán nem az elfogultság beszél belőlem, csak a csalódottság így másfél órával a vége után).

Ez viszont egy ajánló blog lenne - mi az, ami jó volt benne, mindig ezt keresem, hogy magamnak is megindokoljam, miért volt érdemes megnézni.

A legszebb: majdnem a legvégén a kórus éneke volt, azt tovább is hallgattam volna. (Nagyon nagyon kevésnek érződött a zene, ez a debreceni első verzióban lehet, hogy helyén volt, de az Operában nem szerencsés.) Az egész előadás egyetlen drámai pillanata pedig szerintem Gál Erika dalához kapcsolható ("Szegény vagyok, szegénynek születtem"). Ő is hamisan mondott prózát, de ez az utolsó dala megmutatta, hogy hiába tettek meg mindent, hogy elbanalizálják a történetet, Örzse tragikus helyzetét mégis át tudjuk élni egy dal erejéig. Hábetler Napóleonját már említettem, így most a felsorolás véget is ért. 

Egy hete láttam Pintér Béla új előadását (Titkaink - bejegyzés még mindig félkész, rágódom még mindig rajta és egyre hosszabb lesz az írás, már senki sem fogja elolvasni,az lesz a vége), amelyben táncház a háttér, szól a népzene és táncolnak - helyenként ott is azért hosszabban, hogy élvezze a néző. Ég és föld a különbség a két előadás között, bár mindkettő a népzenei gyökerek ápolásának fontosságáról is szól (mellékesen). Ha elképzelem, hogy erre a giccsre valószínűleg több pénzt fizettek ki a magyar adófizetők zsebéből, mint amennyiből a Szkéné egy egész éven át működne. Ez az igazi tragédia, az meg pláne, hogy mennyi gyerek fog elidegenedni az Erkeltől, ha odavonszolják erre. 

A karmester valami miatt a szünetben a Hunyadit próbálta az együttessel. Tavaly sok bajom volt azzal a rendezéssel, de visszagondolva, egészen felértékelődött az is, nemcsak a Vitéz lélek. Mindennél van rosszabb előadás, ez a tanulság. 

Színlap

 

 

 

Címkék: Opera Háry János Vidnyánszky Erkel Színház Hábetler András Farkas Dénes Fehér Tibor Mátyássy Bence Gál Erika

Szólj hozzá!

(Az előadás főpróbáját még csütörtökön láttam, az élet elsodort, vendégek miatt azon melegében nem tudtam megírni a benyomásaimat - így a nézőpont ismét változott, az előadás kapott immár egy négy napos távlatot.) 

Divinyi Réka a mába ülteti át Machiavelli (valamennyire talán) közismert művét, a Mandragórát. Az eredeti mű története - hasonlóan Boccaccio 150 évvel korábbi novelláinak többségéhez - képtelen ökörségnek látszik (egy férj beszéli rá feleségét arra, hogy mással feküdjön be a családi ágyba), de alkalmat ad mellékesen némi kiszólásra, társadalomkritikára, ami a pajzán téma mellett éppígy az eredeti mű szelleméhez tartozik. De a hangsúly akkor és most is mindvégig azon marad, hogy előadás közben szórakozzon a néző.

A Mandragórát egyszer láttam mindössze, 1991 szilveszter éjszakáján a Játékszínben. Be kell ismernem, hogy az egész szereposztásból mindössze Margitai Ági maradt meg élesen. Kis gondolkodás után még előjött Kézdy György alakítása is. Úgy, ahogy volt kiestek a többiek ( színlap: itt, Alföldi volt az ifjú szerelmes, Balkay Géza a barátja, sőt Hollósi Frigyes is szerepelt.). Nagy vágyam teljesült: egy szilvesztert akartam színházban tölteni. Miután ezt az estét irgalmatlanul untam, egészen elvette a kedvem magától a darabtól is, a színházi szilvesztertől meg pláne.Évente legalább 160 estét töltök színházban, de épp a szilveszterit kihagyom, mindig visszagondolva erre az előadásra, amely ezek szerint erős nyomot hagyott. Túlságosan is hajlik a darab a bohózat felé, nyakatekert nyelven és mesterkélt helyzetekkel. Nem az én világom. A színházi adattár másik két pesti Mandragóra-előadást tart számon, miközben 1958 óta vidéken összesen 23 alkalommal került színre. Ha ezt megnézzük, akkor ez mégis jelzi, hogy a mezei nézők sokasága számára vonzó ez a vígjáték, érdemes lehet újra elővenni.

Az Átrium friss változatát részben azért néztem meg, mert érdekelt, hogy mit lehet kihozni belőle 2013-ban, van-e érvényes átirata, megszólal-e valóban, másrészt mert  evidens volt számomra, hogyha Lázár Kati vállal valahol egy szerepet, akkor nekem meg kell nézni, nincs mese. (Ezek után nem meglepő, hogy ezen a főpróbán éppen őt éreztem a legmarkánsabbnak. Ha valaki elolvassa az Átrium honlapján szereplő interjút a szerzővel, akkor kisütheti, hogy ez az alkotók szándékával éppen egybevág. Én utólag olvastam ezt el, nekem átjöttek a szándékok nézés közben is.) 

Magács László rendezésében pár perc alatt kiderül, hogy most nem múzeum-színházban vagyunk, hanem "itt és most". Várakozáson felül sikerült a karaktereknek mai megfelelőt találni, ráadásul úgy, hogy a darab a vígjáték voltából nem veszített. Sőt, a kétszer 45 perc alatt végig NEM éreztem azt, amit az előző estémen is és sok más estén igen: jó, jó, de mikor lesz már szünet, mikor mehetek ki. Rendkívül gyorsan eltelt az este, minthogy megelevenedett a történet az ostoba férjről, a mindenáron hűséges feleségről, a korrupt környezetről.

Az előadás lényegében egy fekete térben játszódik, mivel a színpad elég nagy, állandóra el van helyezve négy külön helyszínt jelképező pár díszletelem egymástól tisztes távolságra. Egyszerre látható az összes helyszín. Nekem túl szellős ez a tér, hiányoltam valami egységes látványelemet, ami összefogná, illetve szerencsésebbnek tartottam volna, ha egyik helyszín a másikká átalakul. (Persze, praktikus okai is lehetnek e térszervezésnek, nem kell pakolászni, ami nagyon jó, jól szolgálja a filmszerűen pergő rövid jeleneteket - de valahogy túlságosan is nagynak tűnik az Átrium színpada a cselekményhez, amelyik mindig egy-egy kis szögletben bonyolódik.) Az, hogy talán ez az egy dolog van, ami zavart az előadásban, vagy pontosabban: nem éreztem igazán megoldottnak-kitaláltnak a látványt, ez másnap vált világossá, amikor Pintér Béla új előadását, a Titkainkat néztem (bejegyzés jön), amelyben egy egyszerű látványelem a térszervezést megoldja.  Valami ilyesmi hiányzott nekem, egy egyszerű, ámde hatásos ötlet. Természetesen van erre is magyarázat, nem zárom ki, hogy ezzel a mozaikszerűséggel a világ szétesettségére akarnak utal. Akármint is van, peregtek a jelenetek és nem untam meg az előadást, kicsit sem. 

Ha nagyon kezdem magam beleélni a kritikusi szerepbe, amit egyébként nem szeretnék, még két olyan dolog van, ami zavart, bár egyik sem magához az előadás minőségéhez kapcsolódik. Az egyik: nagyon jók a színészek, különösen " a kaposvári egyetemisták"-ként együtt emlegetett fiatalok voltak érdekesek. Zavart, hogy a szórólapon nem találtam a szerepekhez párosítva neveket, sőt éppen a főszereplők nevei egyáltalán nem voltak rajta feltüntetve.Fülöp Zsigmondot még csak felismerem akkor is, ha nincs kiírva (ő éppen ki volt), de akit az életben nem láttam játszani, azt nem. (És legyünk realisták: Szerémi Zoltánt sem ismeri mindenki.)  A port.hu-n van egyedül ilyen "valódi" színlap, a helyszínen nem bírtam rájönni, hogy ki kicsoda. Különösen tetszett a Bende Kinga, "az elcsábíthatatlan", könyvesboltban ücsörgő férjes asszonya, illetve a csábítási terv kiötlőjét, az alkoholista pedagógust játszó Rózsa Krisztiánt éreztem nagyon dinamikusnak, erőteljesnek, figyelemreméltónak. Ugyanakkor a másik két főszereplő (Horváth Szabolcs, Borsányi Dániel) is vitte a darabot a vállán, az ő szerepük egyébként is kevésbé hálás, egyértelműen jobb cselszövőnek lenni. 

A másik dolog, amely ugyan nem zavarja meg még ennyire sem az est élvezetét, mint az, hogy úgy mentem haza, hogy fogalmam sem volt a szereposztás feléről: a cím. Ez a cím ugyan erősen emlékeztet egy híres film címére, amely lehet, hogy mintát adott a Stúdió K-nak (A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések) és Pintér Béláéknak (Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és a ördög) is már hasonló szerkezetű színdarab-cím választására. A felsorolt két példából látszik, hogy lehet sikeres egy jó előadás ilyen hosszú és nem praktikus címmel is, de azért az nem mellékes, hogy ezeket a régebbi előadásokat bejáratott műhelyekben hozták létre, ahol volt már odaszoktatott törzsközönség és jelentősen kisebb a nézőterük is. Van egy érzésem, hogy Pintér Béla akármilyen címet kitalálhatna, választhatna hozzá bármilyen témát, az első harminc előadást még akkor is telt házzal játszaná a Szkénében, ha istenigazából mellényúlna. Az Átrium most lesz csak egy éves, befogadó színház, emiatt minden előadásnak jelen stádiumban meg kell harcolni a közönségért, különösen akkor, ha nincs benne olyan húzónév, mint más előadásokban pl. Alföldi volt (és lesz is még). Éppen ezért sokkal jobban eladható lenne, a közönség jobban bízna benne, ha legalább meghagynák az eredeti címet - mondjuk " Machiavelli-Divinyi: Mandragóra 2013"  formában, amely  röviden jelezné, hogy klasszikus mű átiratáról van szó.

Az előadás szerintem remek alkalom lenne arra, hogy valaki, aki nincs meggyőződve arról, hogy érdemes darabokat modernizálni, megbizonyosodjon az ellenkezőjéről, arról, hogy így működik igazán. Nagyszerűen lehetne a reneszánszhoz illeszkedve erre az előadásra beavató színházi programot építeni, hátha az egyébként jellemzően elég konzervatív diákok is ráébrednének, hogy milyen út van még a "múzeum-színházon" kívül. Mert aki erre az előadásra beül, az ténylegesen jól fogja érezni magát, még akkor is, ha egy meglehetősen korrupt, erkölcsileg romlott társadalom képe rajzolódik is ki előtte (megjegyzem: egészen hűen az eredeti mű szelleméhez). Csak kérdéseket vet fel a mű, nem ajánlja fel a kényelmes megoldást, de a bajkeverőnk, az alkoholista pedagódus szájából igaznak tűnik a záró megjegyzés: "legalább volt egy jó esténk". És ez nem kevés.

Címkék: Átrium Magács László Lázár Kati Mandragóra Rózsa Krisztián Bende Kinga

1 komment

Minden évben összeállítom azoknak az előadásoknak a listáját év elején, amelyeket igazán jó szívvel tudok általában mindenkinek ajánlani, aki a prózai színházat kedveli és nem bánja, ha igényesen szórakoztatják (és nem kifejezetten operett- és musicalfüggő).

A legtöbb megjelölt színházban van több jó előadás, igyekeztem egy-egy helyről a kedvenceimet kiemelni. Ha valaki azt szeretni fogja, akkor majd visszamegy mást is megnézni. Ahonnan több is van, az azt jelzi, hogy azok különösen fontosak - nekem. Kommentben várnám a megjegyzéseket...

Átrium - Divinyi Réka variációja a Mandragórára

Belvárosi Színház - Edith Piaf - Vári Éva

Centrál - Illatszertár, Nézőművészeti Főiskola

Karinthy Színház - A templom egere

Katona Kamra - Rükverc

Magyar Színház - Kár, hogy kurva

MU Színház - Korijolánusz

Örkény - A vihar, Liliomfi, János király, Tóték, Pillantás a hídról, Kasimir és Karoline

Radnóti - A Főfőnök, Vágyvillamos

RAM Colosseum - Kőműves Kelemen

Rózsavölgyi Szalon - Az utolsó óra

Szkéné - A nagy füzet, A fajok eredete, A Grönholm-módszer

Pintér Béla Társulat - Kaisers TV Ungarn, Titkaink, Tündöklő Középszer

Thália - Szeret...lek, Ady/Petőfi

Víg - Házi Színpad - A léggömb elrepül

 

Címkék: Súgó

Szólj hozzá!

Csütörtök éjszakai hír volt a szinhaz.hu-n, hogy immár a szolnoki színház honlapján (itt) olvasható Balázs Péter pályázata is, amely elvileg már aug. 30. óta fent volt, csak senkinek nem tűnt fel. Enikő ezek szerint később, csak szept.4-én tartotta fontosnak, hogy közzétegye (itt), pusztán az a különbség, hogy mivel ez a közzététel a Vígszínház honlapján történt, többeknek feltűnt. Én Enikő pályázatát aznap elolvastam, Balázs Péterét pedig ma.

A Vígszínház előadásait ismerve, egészen nyilvánvaló, hogy Eszenyi a pályázatban ugyanazt az utat akarja folytatni, amit eddig, megőrizve a hagyományokat, támaszkodva még Marton László színházára is, aki jelenleg is aktívan részt vesz a színház munkájában, de a jelen problémáira is reflektáló, jóval nyitottabb színházat akar, mint amilyen az volt. Emiatt számomra, aki járok a Vígbe és követem az ott folyó munkát 25 éve, egyértelműen evidens lenne az, hogy hagyni kellene őket dolgozni tovább. Ez a legnagyobb pesti színház, nagy feladat megtölteni. Annak ellenére, hogy nem minden előadása tetszett, voltak ellenérzéseim nem egyszer, de akárhányszor betettem a lábam oda, azt láttam, hogy tele van. Ahogy Balázs Péter sok régi nagy nevet említ, most is vannak színészek, akik behozzák a nézőt. Olyanok, akik 25 év múlva szintén legendaként lesznek emlegetve - mondjuk Börcsök Enikő és Fesztbaum Béla. (És itt jön a személyes ízlés kérdése, sokan másokat mondanának, van választék.) Van törzsközönség, veszik a jegyeket, a színház sikeres, van igény a Vígszínházra ebben a jelenlegi formában. 

Ma elolvastam Balázs Péter dolgozatát is és sok mindent megértettem belőle. (Azt nem, hogy mondjuk a szolnoki színház honlapjának szerkesztője miért nem írt egy e-mailt a szinhaz.hu-nak, hogy tessék, olvassátok már el az anyagot, amit annyira sokan és sokszor hiányoltak.) Sokkal jobb lett volna, ha elérhető hamarabb mindkét pályázat.

Engem meggyőzött az írás arról, hogy Balázs Péter valóban lehetségesnek tartja a Várkonyi-féle korszak visszaálmodását, nosztalgikusan egy igazi, derűs, patinás színházról gondolkodik, ahová öröm járni. Épülve szórakoztatná a nézőt, aki jól érzi magát a csodás épületben. 

Én nem tudom, hogy valóban annyira csodás volt-e az a Víg, mennyire a szokásos visszavetítés csupán, hisz aki látta, az fiatal volt akkoriban. Az is lehet, hogy pusztán egy-egy színész volt annyira nagy, hogy mély nyomot hagyott a nézőben. (Ahogy én is óriási előadásként emlékszem Az öreg hölgy látogatására, amelyben Ruttkait láthattam, életemben akkor egyetlen egyszer a karzat utolsó sorából. Az egész előadás úgy maradt meg bennem, mint maga a tökély és élénken vissza tudom idézni.) Ami ennek kapcsán eszembe jutott: "de vissza nem foly az időnek árja". Szép ez a vágy, de egyetlen dolgot felejt el Balázs Péter: a közönséget. A közönséget szeretné kiszolgálni, sikerre törekszik, ugyanakkor a derűs színházhoz az kellene, hogy a közönség nagyrésze ne érezze magát egyébként válsághelyzetben. Ha megnéznénk, hogy ma a Vígszínházba járók közül hányan vannak igazán stabil anyagi körülmények között és úgy járnának ma is színházba, mint a régi nagypolgárok, akkor azt vehetné észre az igazgató, hogy ilyen bizakodó, jól szituált személyekkel nem tudná megtölteni a nézőtereket. Nem tudna összesen 1600 embert összeszedni estéről estére a két játszóhelyre.(A Házi Színpadra ő is tervezhetne Esterházy-darabot, azt nem annyira nagy kihívás megtölteni.) Persze, nyilván Balázs Péter erre azt mondhatná, hogy ez nem probléma, a szerencsétlen emberek is menjenek csak, legalább felejthetnek. Mert van létjogosultsága ennek a kikapcsolódást, három örömteli órát ígérő színházeszménynek is, amely nem akarja a nézőt nyugtalanítani azzal, hogy szüntelen emlékezteti a külvilág problémáira. 

A két pályázat igazából azt a választást kínálja, hogy mit akarunk: gondolkodtatni a nézőt, felnyitni a szemét egyes társadalmi problémákra (és szórakoztatni), vagy maradna pusztán az utóbbi, a szórakoztatás és a remény színháza.

Két markánsan megfogalmazott színházeszmény ütközik tehát, ráadásul nincs kétségem, hogy mindkét pályázó ténylegesen hisz is abban, hogy a Vígnek azon az úton kell mennie, amelyet éppen ő jelöl ki. (Milyen szép lett volna, ha Zsótér is megpályázza, esetleg Mundruczóval együtt a Víget, akkor lehetne egy radikálisabb  színházi gondolkodást is melléjük tenni, amely ugyanígy létezik Pesten. Elképzelem a Proton színházat a Trafó helyett a Vígben, ahhoz képest Enikő színháza csupa derű és harmónia. Minden csak viszonyítás kérdése.) Most csak kétféle gondolkodás, színházi világ közül kellett a városatyáknak illetve a szakmai bizottságnak választani. Ebből a kettőből azt, ami Budapest számára jobbnak tűnik. (Állítólag a választópolgárok mindössze 2%-át érdekli a kultúra. Nem mindegy az egész dolog a többségnek? )

Most ha csak a szövegeket és a koncepciót nézem, akkor azt kell mondanom, amit BP munkájának olvasása előtt sose mondtam volna: el tudom hinni, hogy még a szakmai bizottságban is ültek olyan művészek, akik VALÓBAN jobban szeretik a Balázs Péter-féle irányzatot és gondolkodást és ezzel tudnak azonosulni. El tudom most már képzelni, hogy valaki, aki egyébként sem szerette a Vígszínházat, vagy nem ismeri, most azt gondolja, hogy térjenek vissza a Várkonyihoz, jó lesz az.

Az egy másik kérdés, hogy hányan ismerhették ténylegesen a döntéshozók közül éppen a Várkonyi-korszakot, mikor valószínűleg a mostani Vígbe sem járnak. A Fővárosi Közgyűlés tagjai esetén érdekes lenne felmérni, ha lehetne, hogy hányan fordultak meg az elmúlt öt évben és mit láttak a Vígben, tetszett-e nekik vagy sem. Igazán álomszerű lenne, ha olyanok döntenének a színházról, akik ismerik. Mivel a képviselőknek az élet sok területével kapcsolatban kell dönteniük, ez csak egy szelet, érthető, ha csak a pályázati anyagokból tudnak kiindulni. Mivel az emberek többsége konzervatív gondolkodású és valóban jobban szereti a szórakoztató színházat, feltételezem, hogy ez a képviselőkre is igaz. Ezt a logikát követve, nem elképzelhetetlen, hogy aki se a szolnoki, se a vígszínházi előadásokat nem látta, Balázs Péter színházára szavazna még akkor is, ha mondjuk a pártfegyelem nem kötelezné.  

Látom magam előtt azt a képviselőt, aki csak sátoros ünnepkor téved be valamilyen előadásra, esetleg egyáltalán nem szereti a színházat, sőt  csalódott is már a Vígben egyszer-kétszer, még az is lehet, hogy tíz évvel korábban és Marton László korszakát egyben látja Eszenyiével. Ráadásul még a tetejébe ott van az a pici dolog is, hogy Balázs Péter nyíltan kormánypárti, Enikő pedig semleges. (Eszenyi Enikő sosem jelent meg egyetlen politkai párt támogatójaként sem, talán éppen ezért lett ő az igazgató 5 éve, mert nem kötelezte el magát senkinek. Az, ha most az ellenzék támogatja sok meggondolásnak köszönhető, akár annak is, amit letett eddig az asztalra a 32 éves vígszínházi munkája idején. )

Ezeket a tényezőket összeadva, a két pályázatot elolvasva, most már el tudom képzelni, hogy egy képviselő nem Eszenyi Enikő jelenleg is jól működő és fejlődésben lévő, megszünt társulatokból is ügyesen építkező színházára szavazna, hanem erre a derűs-eszményi álomra, amelyet Balázs Péter felvázol. Enikő lehet, hogy mindezt tudta korábban is, anélkül, hogy BP pályázatába betekinthetett volna. Már kiírta a plakátokra: 2013/14 - álomévad. 

A döntés csütörtökön elmaradt, jön az új pályázat - ugyanezzel a kérdéssel. Kivéve akkor, ha Balázs Péter meg nem gondolja magát és nem dönt úgy, hogy mivel már hét évet beletett saját színházeszményének megvalósításába Szolnokon és egyszerűbb lenne azt simán folytatni. Ha nem, akkor nincs mese, meglátjuk, hogy mennyire sikerül a múltat életre kelteni.

Címkék: Vígszínház Eszenyi Enikő Balázs Péter

Szólj hozzá!

Tavasszal, amikor Vidnyánszky Attila nyilvánossá tette a műsortervét, az első utam a KSH könyvtárába vezetett, amelynek raktárából haladéktalanul kikölcsönöztem a Vitéz lélek c. Tamási Áron drámát is tartalmazó, 1975-ben kiadott kötetet. A könyv állapotából úgy tűnt, hogy az első olvasója vagyok. Egy keveset játszott műről van szó, amely sokkal kevésbé ismert, mint a szerző prózai munkái vagy az Énekes madár, amely lényegében egyedül képviseli a drámáit a köztudatban. Nem véletlenül.

A Vitéz lélek az újrakezdésről szól, arról, hogy akármit elérhetünk hittel és akarattal. Ez nagyon optimális üzenet egy  nem egészen támogató hangulatban elindított, éppen összekovácsolódó társulat számára. Idő kell ahhoz, hogy a pesti közönség a váltást egészen megeméssze.(Ezt-azt hamar megemésztett, van benne rutinja.)

A pozitív üzenet tehát adott, csak az a kérdés, hogy a darab (a cselekmény és a szöveg) mennyire tudja ezt hitelesen közvetíteni, illetve ebből az alapanyagból a rendező a színészekkel mit tud kihozni.

A mai (szerdai) főpróbát  még egy másik követi holnap és csak pénteken kerül egészen hivatalosan közönség elé. Ennek ellenére egészen világosan látható, hogy kész van az előadás, pusztán a tempója gyorsulhat némileg, talán itt-ott kevesebb szünetet fognak tartani. A színészi alakítások körvonalai, jellege már kidolgozottak.

Az előadásra a darab előismeretében mentem, tehát a legjobb akarattal és igyekezettel sem sikerült minden előzetes elvárást félretenni. A szöveg alapján egyértelműen az volt a benyomásom, hogy túl nagy a kihívás, nem elég jó a darab ahhoz, hogy ebből egy igazán ütős előadást rendezni lehessen. (Ez lehet az oka, hogy nem sokan kísérleteznek vele.) Fel lehet mutatni egy pozitív hőst, aki vesz egy szamarat, amivel feltűnést kelt, építenek neki egy házat és kisebb bonyodalmak után feleségül vehet egy szép fiatal lányt. A drámai mag igazán kevés és sajnos nem volt egy elszánt, határozott dramaturg, aki a fele szöveget (és néhány szereplőt) kihúz a szövegből és ezzel csökkenti az üresjáratokat. Igazán nagy előadást nem lehetett volna akkor sem csinálni, más rendezőnek sem ment volna, de ennél kicsit érdekesebbre és feszesebbre sikerülhetett volna.

Ha most ütköztetem az előzetes elvárásaimat és vélekedéseimet, ki kell jelentenem, hogy azokhoz képest jobb előadást rendezett Vidnyánszky.("Exceed expectations" lehetne a minősítés.)  A darabválasztás okát értem, de nehezen hiszem el, hogy az anyag buktatóit nem látta előre. Egy rutinos rendezőről valahogy nehéz elhinni, hogy nagy csapdákat nem vesz észre. 

Mi az, ami miatt jobb lett az előadás, mint amit maga az alapanyag indokolt volna?

Ennek a legelső oka: Trill Zsolt. Trill Zsoltot a debreceni korszaka alatt talán csak kétszer, pesti vendégjáték keretei között láttam, hiányzott. Elképesztően erős színészi jelenléte van, ráadásul vonzó is, elhihető, hogy a darabban minden nő szerelmes belé. Majdnem az összes szöveg hitelesen hangzott a szájából. Ha mindenkinek ilyen jól állt volna Tamási szövege, és nem próbáltak volna meg néhányan teljesen hamisan valami tájszólás-félét erőltetni magukra, akkor jobban működött volna ez a kevéssé jó dráma is.(De még milyen jól működhetne Trillel egy ennyire pozitív üzenetet sugározni nem tudó, de jól megírt darab, mondjuk egy Platonov? )

Trill első megjelenésekor pár másodperc alatt érzékelteti a hét év katonaság és hadifogság alatt összetört férfit, aki kissé el is van tompulva (némileg emlékeztet a Tóték őrnagyára). Megrázó a kezdet, szinte azonnal átvesszük a hangulatot, elképzeljük azt, ahogy Balla Péter hazaér romos házába és megtudja, hogy Rozália nemrég máshoz ment feleségül. Tenki Réka és Trill úgy néznek egymásra, hogy benne van a szerelem, a keserűség, fájdalom a veszteség miatt és a sajnálkozás is. Lehetetlen az, hogy más vágányon fog életük továbbra is futni. Tóth László a szerencsés férj szerepében éppúgy több színt mutat. Féltékeny, keserű, de ő is sajnálja a megtört férfit, próbálna segíteni rajta. Ezt a rövid hármas jelenetet csak a műfüst rontja el, illetve Tenki erőltetett tájszólása egy idő után, de az alap ott van. A darab ezzel a konfliktussal vagy háromszög-helyzettel kezdhetett volna valamit, de Tamásit ez nem érdekli, lapoz és egészen mást állít a középpontba. Egy szamarat. Egy szamarat vesz Balla Péter, amellyel provokálja a falut. Ezzel akar szimbolikusan új életet kezdeni. A szamár körül folyik a további cselekmény, állandóan emlegetik. Ha tízből kilenc említést kihagynának, még akkor is sok lenne. Egy elcserélt négyéves kislány története is bonyolítja néhány fontos szereplő életét, amely arra feltétlenül jó, hogy megtudjuk, hősünknek a becsület többet ér, mint a boldogság.

A cselekményt nem írom le részletesen, az spoiler lenne - illetve annyira ostoba vagy túlságosan poén-vadász lehetne, hogy nem bonyolódom bele. 

A díszlet először pucolatlan farönkökből áll, majd a ház felépülésekor frissen gyalult gerendák lesznek belőlük. Trill az első felvonásban félig lehánt egy fenyőfa törzset. Minthogy a tér elvileg csak jelzett, amelybe itt-ott egy-egy naturalisztikus elem is bekerül, felemás hatást kelt ez a "valódi" cselekvés. Ami inkább baj, én a hántolás alatt végig azon aggódtam, hogy a színész meg ne vágja magát, ezek alatt a percek alatt úgy éreztem, hogy civilben látom, pedig korábban hitelesnek éreztem a szerepben. Az első hangzatos monológ alatt volt mind ez, később a balta csapkodása közben ugyanígy aggódtam, féltem, hogy valaki csak megsebesül. Mivel egy-egy monológ még némi zenei aláfestést is kapott, egészen biztos, hogy kevés néző lehetett, aki a szövegre képes volt odafigyelni. Nem volt kellemetlen ez a zene, helyenként a magyaros dallamok mellé katonai dobpergésre emlékeztető effektek is vegyültek, de mégsem volt szerencsés ezzel a megoldással hatástalanítani éppen az üzenetet hordozó "prédikáció-szerű" részt.

Lehetséges, hogy a nézők többsége éppen azokat a színészeket fogja szeretni, akik kissé oldják a darab magasztos-patetikus és néhol komor hangulatát, de nekem sajnos nem igazán tetszettek azok, akik  a komikus vonalat voltak hivatva képviselni. Reviczky, Nagy Anna és Tóth Auguszta egyformán volt hamis, helyenként idegesítő is, bár dramaturgiai szerepüket így is betöltötték. Nyomába sem értek Trillnek, akinek nem csak elvétve volt egy-egy igaz pillanata, hanem az alakítását szinte egészében el lehetett fogadni. Nem volt zavaró, hogy minimum 15 évvel idősebb, mint az a legény, akit játszik. Martinovics Dorina bájos jelenség, de nem mutat újat a korábbi alakításaihoz képest. Szép, fiatal, ártatlan, makacs, naív és szerelemes. Ezt kisujjból hozza, az ő szemére nemigen vethetünk semmit. (Esetleg azt, hogy nem tiltakozott négy évesen, amikor elcserélték...és nem ismerte fel a zöld sapkáját.) Apját Horváth Lajos Ottó játssza, aki számomra húzónév, fontos színész, figyelem - de most ezt a szerepet nem tudta élettel megtölteni. Lehet, hogy másnak se sikerült volna, de mindössze a kínlódás látszott. Lehet, hogy ennek a mutatása volt az egyetlen cél. Talán ez az első alkalom, amikor úgy jöttem ki e színész előadásáról, hogy nem tetszett. Minden elfogultságom ellenére sem tudok mit tenni, nyugtázom, hogy ezt a hálátlan karaktert neki sem sikerült lélekkel megtölteni. Pedig az előadásban sokszor elmondják, hogy mennyire lényeges, hogy lélek és test egységben legyen, ez az, amire törekszik a hős. "És amit nagyon akarunk, az megtörténik."

A főszereplő ugyan sokat nem tesz, de az elszántság megvan benne az újrakezdéshez, a falu életének teljes átformálására. Balla Péterként büszkélkedik Trill az elért eredményeivel: "így lettem hógolyóból fergeteg". Egyedül elindított egy folyamatot, amelyet nem lehet leállítani. Néhány mondatot hallva akár úgy is értelmezhetnénk az előadást, mint Vidnyánszky egyik nyilvános megszólalását az újrakezdés kapcsán, amely markánsan kifejeződik most is. (Ennek az előadásnak a végén is fehérben van mindenki, ahogy az első társulati fotón, szintén az új kezdésre utalva.) Az, hogy valami egészen nincs rendben, jelezve van: a házszentelőn együtt mulatna mindenki. Kenyér van, de bor nincs. Azt valaki suttyomban kihörpölgette...Ha akarjuk, ennek is tulajdoníthatunk jelképes értelmet. És annak is, hogy a darabban a boldog véghez egy nagyon hihetetlen, nyakatekert fordulat kellett. Ilyen deus ex machinák a való életben azért nem sűrűn adódnak, erre nem célszerű hosszútávon építeni.

Színlap

Címkék: Nemzeti Tenki Réka Trill Zsolt Vidnyánszky Martinovics Dorina Vitéz lélek

Szólj hozzá!

Az október szokás szerint sok bemutatót tartogat, bár idén az újdonságok egyrésze előrejött szeptemberre. Mintha mindenki előre akarna menekülni a válság elől, előbb kezdődött a munka.

Színházanként, abc-rendben következnek az infók, legalábbis azok, amelyeket én fontosnak tartok. 

Az Átrium Machiavelli Mandragórájának új feldolgozásával kezd (szept.27.), mégpedig A szűz, a sóher, a Mikulás és a többiek címen. Vígjáték lesz - ( erről beszámoló várható péntekre) és játszik benne Lázár Kati. Az Átriumban ezen kívül még 12 másik előadás is nézhető.  Pintér Béláék második játszóhelyévé váltak (lsd. Korcsula okt.1.-2.), megy tovább a Vaknyugat, ami a Vidor fesztiválon nemrég nyert díjat és látható benne Alföldi is, áthozták a Könnyű prédát, amely nyári bemutató volt Szentendrén és a Városmajorban, lesz egy Márai-bemutató (Eszter hagyatéka). És végül, de nem utolsósorban a hónap legvégén (okt.30/31) jön az opera amorale, Gergye Krisztián Bizottság-dalokra készült táncelőadása, ami tavaly az egyik kedvencem volt (és mellesleg az Alföldi-rendezéseket leszámítva a legolvasottabb blog-bejegyzésem is). Aki szereti a Bizottságot, vagy-és Gergye Krisztiánt, azok próbálkozzanak meg vele. Szórakozás, de agyalni kell közben, hogy az asszociációkat felfejtse a néző. Részletes műsor: itt.

Belvárosi Színház - Orlai Produkció - A nyári bemutatók (A szív hídjai, Római vakáció) behozása mellett egy egészen új is lesz, azonnal a hónap elején (okt.3.). Verebes István rendezi, Kern András és Hernádi Judit játszik benne. A cím: Hitted volna? A régi előadások közül most kevés nézhető, de lesz A nagy négyes, az Esőember, a Kramer kontra Kramer (Péterffy Borival), Kulka illetve Vári Éva estje. A vasárnapi Kritikus díj-átadón Orlai Tibor produceri munkásságáért különdíjat kapott. Tudomásom szerint az első (egyébként Eszenyi Enikőhöz fűződő) előadást 1998-ban támogatta, nem két napja kezdte. (Ami a díj értékét növeli, hogy a különdíj kategóriban a kritikusok egymástól függetlenül írnak be valakit, aki nem fér be a másik 14 rubrikába. Az, hogy többeknek eszébe jutott, hogy egy producert díjazzanak, azt mutatja, hogy mennyire nyilvánvaló a többségnek az, hogy a magánszínházi vonal erősítése lenne az út, a függetlenedés az állami forrásoktól.) Kellenek ezek az előadások a közönségnek és a színészeknek is, jó, hogy működik Orlai.

A Budapest Bábszínház is kapott díjat, ha már itt tartunk, akkor megemlítem - a Semmi c. előadás lett az év legjobb gyermek és ifjúsági előadása. Októberi bemutatójuk kicsiknek szól: Boribon és Annipanni. A másik bemutató a Katonával együttműködésben készül, felnőtteknek: Churchill: Iglic c. darabja. Ez évekkel ezelőtt Zsótér rendezésben ment a Víg Házi Színpadán, emlékezetes előadás volt, de tömegekhez nem jutott nyilván el. Most a főszerepben Pelsőczy Réka látható.

Az Operett egész nyáron folyamatosan dolgozott (Japánban, Németországban), őrült mennyiségű előadást tartanak folyton - jól működik. Csütörtökön döntés lesz a Fővárosi Közgyűlésen, hogy Kerényi Miklós Gábor folytathatja-e vagy sem. Különösebb kétségek nincsenek, a többiek kevésbé esélyesek.

A Centrál Színház Illatszertár c. előadása benne volt a Kritikus díjra jelölt három legjobb szórakoztató előadás között. Nekem tavaly feltétlenül ez volt az egyik legjobb ilyen jellegű élményem, kétszer megnéztem (mindkétszer Simon Kornéllal, de Stohl is játssza a főszerepet), ezt feltétlenül tudom ajánlani. De lesz két új bemutató is, az egyik a Nézőművészeti Kft-vel közösen (Balhéatlasz), a másik Puskás Tamás új rendezése. A Függöny fel! betekintést nyújt a színházi üzem működésébe, vígjáték.

Játékszín - teljes gőzzel működik ismét, ránézve a műsorra már senki nem gondolná, hogy egy fél évig be volt zárva. Hatan pizsamában az új bemutató címe, Gálvölgyi rendezi. (Hajdu Steve, Vándor Éva is szerepel benne)

A Jurányi Inkubátorház második évada következik. Az első is beigazolta már, hogy nagy szükség van erre a térre, ahol a független szféra sok társulata tud működni. Mohácsi János A dohány utcai seriff c. előadása lett idén a kritikusok szerint a legjobb alternatív előadás. (Holocaust visszaemlékezésekből szerkesztették és teljes sötétségben játszódik.) Itt mindig történik valami új, nem repertoárszínház - nézzétek a honlapot.

A Karinthy Színházban a szeptemberi, még friss bemutató (Én, Te Őt!) után októberben még kettő várható. Ők is előre menekülnek láthatóan, ez csak úgy lehetséges, hogy a nyáron is dolgoztak. Gyerekdarab a Móka Miki barátai, és egy újabb vígjáték Vaszary Gábor darabja, a Klotild néni - ezt Karinthy Márton rendezi. Utóbbi kifejezetten a színház profiljába vág, várhatóan sikeres is lesz.

A Katona Ödön von Horváth-darabbal kezd (A végítélet napja), de a Kamra már szeptember eleje óta elkezdte a "legmenőbb" előadásait játszani.

A Madách egy romantikus musical-comedyvel nyit, a Poligamyval. Ez van a Fidelio címlapján is.

A Magyar Színházban a Holdvilág és utasa után ismét stúdió-előadást rendez Harsányi Sulyom László. A norvég darab címe Jégszirom, és  reményekre ad okot, hogy Balsai Móni és Gula Péter lesz benne. (Ebből az első két bemutatóból nem látszik, hogy elvileg a színház profilt váltott - ifjúsági-családi színházzá akarnak válni.)

A Marczibányi Téren október 5-én veszprémi vendégjáték lesz gyerekeknek (Tündér Míra) és másnap az Orlai Produkció "tájelőadása", A Bandy-lányok. Utóbbi Ascher rendezése, zenés darab és kifejezetten a Hernádi Judit és Udvaros Dorottya iránt érdeklődőknek való.

A MU Színház befogadó színház, sok produkcióval, táncos profillal. Gergye Krisztián új előadásán kívül, elsősorban még mindig azt jelezném, hogy megy a Korijolánusz (HOPP Art). Az tényleg nagyszerű, kivételes érték, aki nem látta menjen rá, mert nézők nélkül nem tudják műsoron tartani.

A Nemzetiben a szeptember végi Vitéz lélek után a második bemutató a Gobbi Hilda Színpadon lesz, a Zűrzavaros éjszaka. Az üres napokat debreceni és beregszászi vendégjátékok töltik ki, sőt egy békéscsabai és egy újszínházi produkció is jön. 

Az Ódry Színpadon lesz Vérnász (a negyedikesekkel) és mennek a tavalyi jól bevált előadások (Hamlet, Hitgyógyász, Toldi). Ha valaki ide jön, akkor most nagyon nem szúrja el.

Az Örkény Színház viszi tovább a repertoárját, megtartják hivatalosan a Kék angyal premierjét is - de ami a hónap nagy szenzációja lesz: Zsótér Sándor Csehovot rendez, mégpedig a Cseresznyéskertet, visszatérve az eredeti címhez, Meggyeskert címmel. Ha egy előadást nézhetnék csak októberben, ez lenne az. A Liliomfi több díjat is kapott a kritikusoktól (legjobb szórakoztató előadás, jelmez), nagyon hosszú élete lesz még a produkciónak, érdemes megnézni, én kétszer láttam eddig.

A Pesti Színház premierje Sütő András Álomkommandója, amely először a Víg nagyszínpadán ment sok-sok évvel ezelőtt.

A Radnótiban várható a hónap másik nagy dobása, a Mohácsiak darabot írtak (lsd.erről itt) - A csillagos éj, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet. Szinte minden társulati tag játszik benne.

A RAM Colosseum műsora szintén roppant színes, lesz ismét a Kőműves Kelemen is. Nézze meg, aki nem látta - a tavalyi egyik legjobb Alföldi-rendezés.

A Rózsavölgyi Szalon csak a vasárnapokat hagyta üresen, folyamatosan mennek a repertoár-előadások, koncertek. Jön: a Távolsági szerelem (Lukács Sándor, Tóth Ildikó) - ajánló:itt.

A Stúdió K - Kafka-bemutatót tart (Mélyen tisztelt K!), és mennek a régi előadások is, köztük egy fantasztikus gyerekelőadás, a Rettentő görög vitéz.

A Szkénében már szeptember végén lesz egy Pintér Béla- bemutató, a Titkaink. Csákányi Eszter ebben is szerepel, aki a 42. hét kapcsán szintén kritikus díjas lett. Nem kapta meg a díjat, de benne volt A nagy füzet a három első között a legjobb előadás és a legjobb alternatív előadás kategóriájában is. Erős mezőny volt. Én szerettem volna, ha ez az előadás nyer. Nézzétek meg feltétlenül.

A Thália új művészeti vezetőjeként első premierje lesz Csányi Sándornak (A férfiagy), és ugyancsak első premierje társulati tagként Molnár Piroskának (Boeing, Boeing). Egyébként pedig alig van szünnap, mennek a régebbi bemutatók tovább. Az Esküvőtől válóperig c. komédiában Egri Kati helyett ugyancsak Molnár Piroska látható, így előbb-utóbb néznem kell, nem halogatom tovább. A Thália az alternatív projektet is folytatja, szerencsére teret ad független előadásoknak. 

A Vígszínházban október végére jön a Danton halála, Alföldi rendezésében. Eredetileg azt hittem, hogy az igazgató kinevezésével a Fővárosi Közgyűlés kivárja a lehetséges hatvan nap végét, de úgy néz ki, hogy ez már holnap, 24 órán belül eldől. Nagyszerű lenne, ha minden papírforma ellenére mégis maradhatna Enikő az igazgató, hagynák tovább dolgozni ott, ahova tartozik és organikus módon fejlődne tovább a színház.

Opera - lesz Tannhauser és Rózsalovag is

MüPa - Strauss: A hallgatag asszony, okt.10 és 12!

Ezeket az újdonságokat tudom kiemelni, menjetek színházba - másként egy idő után, nézők nélkül nem lesznek minőségi előadások.

Címkék: Súgó

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása
Mobil