Nem könnyű témát választott az Opera idén, ráadásul a tavaszi időjárással kell konkurálnia a MÍTOSZFESZT előadásainak, amelyek többnyire nemcsak a görög mitológiához, de Richard Strausshoz is kapcsolódnak (ld. Elektra, Az árnyék nélküli asszony, Ariadné Naxosban – ezek többször kerültek be a programba az elmúlt években is, írtam róluk több alkalommal is). Gluck operája is ebbe a sorba tartozik, Richárd Strauss átdolgozásában került színre legutóbb 2014-ben összesen nyolc alkalommal, Alföldi Róbert rendezésében.
Ez az előadás kilenc év után feltámadt, és még az is lehet, hogy tényleg jobb formában van, mint annak idején, nemcsak én érzékeltem így.
Először is: nagy köszönet illeti Török Levente karmestert és a zenekart az előadás magas zenei színvonalának megalapozásáért, nagyban múlt rajtuk is, hogy az énekesek jól érvényesülhettek az este folyamán – aki tovább kattint, a velük kapcsolatos benyomásaimat láthatja majd.
Nagyon remélem, hogy lesznek olyan operakedvelők, akik utolsó percben rájönnek, hogy ez az ő előadásuk lehet, és bevállalják; még mindig van két előadás (május 12-én és 14-én), és még mindig vannak rá jegyek is minden árkategóriában.
Haja Zsolt - Tuznik Natália - Megyesi Zoltán
Amikor végignézzük az Opera legújabb műsorfüzetében (588-9.p.) a 133 repertoáron lévő előadás listáját, némi kétely foghat el minket: attól, hogy előadás egyszer színre került, ismét bepróbálták néhány hét alatt, majd eltették a felvétellel együtt, mennyi esélye van annak, hogy egy hónapnál rövidebb idő alatt ezt újra életre lehessen kelteni és tényleg működjön is - különösen úgy, ha a legtöbb szereplőt lecserélték benne. (A lista végignézését mindenkinek ajánlom, némi remény ébredt bennem, hogy néhány további előadás újraéledése még nem reménytelen, tudható, hogy még megvan a díszletük.)
Alföldi Róbert rendezésében ezúttal mindössze két, de egyébként kiemelten fontos szereplő maradt „életben”: az Oresztészt játszó Haja Zsolt és a barátját, Püladészt megszemélyesítő Megyesi Zoltán.
Ha valaki netán belenéz a 9 évvel korábbi ajánlómba, akkor láthatja, hogy akkor is ez a két szereplő tetszett nekem leginkább, így már előre örültem, hogy egyiküket sem cserélték le.
Mindkettőjükről elmondható röviden, hogy a helyzet magaslatán vannak továbbra is – együtt és külön is jól érvényesültek az előadásban, bár az elmúlt időszakban nagyon eltérő módon alakult a pályájuk.
Megyesi Zoltán a bemutató óta eltelt kilenc évben nem kapott hasonló volumenű szerepet, amely ez után az este után hihetetlennek tűnik. Szép hang, jó színészi képességekkel megáldott énekes, akit nézve egészen átélhető ennek a férfinak a sorsa. Barátjáért bármire képes – hajlandó lenne a halált is elszenvedni, de amikor cselekvésre nyílik lehetősége, akkor képes arra is, hogy kezébe vegye az irányítást. Nagyon szerethető ebben az előadásban is, és nagyszerű összhangban létezik Haja Zsolttal. (Mennyire megnézném őket még egy Cosí fan tutté-ban is így együtt – ez csak eszembe jutott menet közben.)
Haja Zsolt - aki kamaraénekes is lett -, a bemutató óta eltelt kilenc évben nagyon sok remek szerepet kapott, amelyek között sok volt a hasonló nagyságrendű is, bár nemrég a Háború és béké-ben (Napoleonként) neki is csak kisebb feladat jutott. (Ezen a blogon ez azért már a 41. vele kapcsolatos bejegyzés, ha kevesebbet is írtam róla, mint Megyesi Zoltánról, akit az elmúlt tíz évben rengeteg koncerten is láttam.)
Az általa játszott Oresztész nem tűnik királyfinak, hanem egy közülünk, olyan hétköznapi ember, akit a sors/istenek nagyon meggyötörtek. Ártatlan áldozatnak tűnik, nem olyan embernek, aki saját maga tehet arról, hogy lejtőre került – sodródik, igazodni próbál az újabb fejleményekhez, nem a saját ambíciói hajtják. (Aki látta az Elektrát is, amely most vasárnap délelőtt szintén nézhető, tudja, hogy merőben más Oresztész-felfogás érvényesül Kovalik Balázs rendezésében. Ebben Oresztészt idén Bretz Gábor alakítja, aki most a Schöck Atala által játszott anyján kell, hogy bosszút álljon, de ennél kicsit tovább is megy…) Haja Zsolt Oresztésze az esendősége és hétköznapisága miatt közel állhat hozzánk, szerethető, lehet a sorsáért izgulni.
Látunk igazi barátságot, átérezzük a kölcsönösséget. Elhihető, hogy ez a két ember valóban számíthat a másikra, sőt mindketten az életüket áldoznák egymásért.
Feltehetően az emberiség nem változott, nem véletlenül került be a hét főbűn közé sem a „jóra való restség”, amelyet szinte soha senki nem emel ki, annyira általános. E görög mitológiai történetben Iphigénia és Püladész is jó ellenpélda. Iphigénia segíteni akar a két ismeretlen görögnek ösztönei alapján úgy is, hogy saját életét kockáztatja. Néha ennél kisebb gesztusok is meglepetésként érik az embert.
Remek ez a két énekes, ám ennek az előadásnak a sorsa mégis elsősorban a címszereplőn múlik: mennyire válik hitelessé, képessé tesz-e minket arra, hogy „vele menjünk”, átéljük a szenvedéseit.
Iphigéniát biztosan nem irigyelnénk semmilyen beállításban – alig nő fel, át kell élnie egy hatalmas csalódást: néhány napig elhihetik vele, hogy a legnagyobb görög hős lesz a vőlegénye, majd odavonszolják Diána oltárához, ahol könnyen vége lehetne szenvedéseinek. De nem; az istennő megmenti, elviszi magával szentélyébe, Tauriszba, a szkíták földjére. Itt nagyjából húsz évet gondolkodhat a történteken anélkül, hogy arra járna egy olyan görög, aki felvilágosíthatná a családjával kapcsolatos zavaró fejleményekről. Nem halt meg, de miatta anyja megöli apját (miután a trójai háború tíz éve alatt végig erre a bosszúra készült), aztán már csak a gyilkosság idején nagyjából szintén 9-10 éves Oresztésznek kell felnőnie a kötelező bosszúhoz, hogy belőle anyagyilkos legyen. (Akinek bármi nem világos a történettel kapcsolatban, az Opera oldalán a szokásosnál részletesebb cselekményleírásból mindent előre megtudhat.)
Mindez a szörnyűség nem következne be, ha Diánának eszébe jutna a lányt azonnal visszaengedni a családjához. A görög mitológia történeteiből visszafejthető, hogy az istenek nem jóságosak: marionettbábuként kezelik az emberi sorsokat, ennek következtében bármikor bármi megeshet velünk. A görögök is ezt érezhették, emiatt alakulhattak így ezek a történetek – a körülöttünk élő világ kegyetlensége, hidegsége árad belőlük. Minden fontos emberi tapasztalat benne van, emiatt is érdemes ezekre visszatérni, és újra meg újra átgondolni.
Kórus - a fal tetején a három fúria
Fenyvesi Gabriella Diánaként emlékezetes, rövid megjelenése kellően hatásos – megérezzük, hogy nem sok jóra számíthatunk, ha ilyen isteneken múlik a sorsunk. (Egyetemi hallgató, ha jól vettem észre, május 23-án lesz áriavizsgája, amelyet érdeklődéssel várok.) Rajta kívül — rögtön a kezdőképben — látunk még három statisztáló fúriát is, akik a tengeri vihar okozói. Topolánszky Laurának is van egy hatásos megszólalása, ne maradjon említés nélkül.
A szentélyt körülvevő világ is kegyetlen, a papnők is embereket áldoznak – szinte az a meglepő, hogy Iphigénia megúszhatta közel húsz év alatt, hogy gyilkossá váljon. Nem irigyeljük a túlélésért, ez bizonyos.
Alföldi Róbert előadásában ez a világtól elzárt szentély a középpont, ahova néha betör a külvilág – a férfikar és a királyt játszó Szemerédy Károly személyében, de ez sem jó jel. (Az énekes — sajnos rövid — jelenlétének viszont lehet örülni, bár ez nem egy olyan szerep, amelyikben elnyerheti rokonszenvünket — azt elnyerte már korábban.) Milyen ország az, ahol a partra vetődött idegeneket azonnal feláldozzák az isteneknek?
Nem, nem irigyeljük Iphigéniát azért, hogy Tauriszba menekült, és kétségeink vannak azzal kapcsolatban is, hogy mennyire lesz jó neki ezek után hazatérni Mükénébe. (A mitológia csak az extrém eseményekkel foglalkozik, Oresztész felmentése után mintha az Átreidák maradékai is belesimultak volna a tömegbe, de lehetnek azért így is elgondolásaink a helyzetről.)
Diána egyetlen dologban kedvezett Iphigéniának: láthatóan meghagyta fiatalságát és szépségét. Ebben az előadásban sem látjuk meggyötörtnek.
Amennyiben az évad eredeti kiírásának megfelelően Fodor Gabriella elénekelhette volna a szerepet, és nem kellett volna lemondania, érzem, hogy a megszenvedettségen nagyobb hangsúly lehetett volna. Az énekesnő kora megközelítőleg azonos a mondabeli szereplőével, és nagyon sok élettapasztalatot is mögé tehetett volna. Visszagondolva 2006-os Grófnéjára, illetve a Figaro3-ra is, ezt egészen biztosra vettem, és hónapok óta nagyon vártam, hogy megint lássam egy jelentős főszerepben.
Nem örültem a cserének, ám a még egyetemi hallgató Tuznik Natália nem pusztán kipipálta a rábízott feladatot (amelyre túl sok ideje nem lehetett, így önmagában már az is említésre méltó lenne, ha csak ennyi történt volna). Csalódottságomat félretéve, elfogadtam Iphigeniának, sőt alakítása arra is inspriált, hogy itt ezt a tizenkétezer karakteres ajánlót megírjam a megtekintés után azonnal.
Ez az Iphigénia gyönyörű, a haja még jobban érvényesül a komor környezetben, a hangja pedig különlegesen szép, kellően erős volumenű. (Rögtön eszembe jutott, hogy jaj, nehogy túl korán túlterheljék, nehogy tönkremenjen.)
Már láttam Sellőként, nem most találkoztam vele először, de ha valaki még egyáltalán nem, arra még inkább revelatív hatást tehet ez az alakítás. Ahogy februárban Brassói-Jőrös Andrea felragyogott a Háború és békében (az előadás jelentős kritikai visszhangja miatt nem is maradt elismerés nélkül), úgy most Tuznik Natália az, akit muszáj ünnepelni. Aki egy igazán kitűnő szoprán indulását szeretné látni, az már csak miatta is nézze meg ezt az előadást. Még van két Iphigénia, aztán ki tudja, mikor veszik elő. (Egy évadban jellemzően 40 opera kerülhet elő – azaz a produkciók több, mint kétharmada pihen.)
Ami nagyszerű, ehhez a berobbanáshoz igazán jó partnereket kapott, minden tényező együtt volt ahhoz, hogy ez a letisztult Alföldi-rendezés még jobb állapotban mutatkozhasson még annál is, amilyen eredetileg volt.
A főszereplők - mögöttük a fúriák
Nem maradhat említés nélkül Mányik Albert játékmester áldozatos munkája , aki az eredeti rendezés felújító próbáit levezényelte, ahogy a női kar sem, amely végig hangsúlyosan jelen van Iphigénia partnereként. Megint megállapítottam (ahogy a Hunyadi, illetve a MET Lohengrin közvetítése kapcsán is), hogy nincs jobb látványmegoldás egy operában, mint amikor a kórust használja fel egy rendező. A hatás Menczel Róbert díszletének, Nagy Fruzsina jelmezeinek és Csiki Gábor karigazgatói tevékenységének is köszönhető – nem maradhatnak ki még egy ilyen hevenyészett ajánlóból sem, jár nekik a kredit.
A kórus mozgása, az őket beborító fekete jelmez önmagában is sokat mond, ráadásul nagyon szépen is szólalnak meg így együtt. Felszabadító élmény, amikor kis időre a kapucnit leveszik – akkor érezzük, hogy mégis külön személyiségeket rejt ez az egyenruha.
Hatalmas kontraszt, hogy a férfiak ehhez képest szabadon, a legkülönfélébb hétköznapi holmikban lépnek színpadra, viszont ettől még szerencsére ők is egységesen szólnak. Hozzájuk képest a király elegáns öltönyével emelkedik ki. Az sem véletlen, hogy a biztonsági emberek is hozzá hasonlóan néznek ki, ám rajtuk az operaszínpadokon mostanára már szinte megszokott napszemüveg is látható.
A további elemzés helyett most már a gyors kiposztolásra törekszem.
Ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg az Opera Café 4,5 perces riportját is az Opera Facebook oldalán. Ebben a címszereplő Tuznik Natália többek között kiemeli a hit fontosságát.
Ezzel csak egyet lehet érteni, hinnünk kell valamiben – például abban, hogy akadnak majd, akik kedvet kapnak beülni este hétkor az Operába, felfedezni egy igazán nagyszerű fiatal énekesnőt, egy ritkán látható, kétrészes operában.
ps. Aki teheti, ossza meg ezt olyan ismerőseivel, akikből kinézi, hogy érdekelheti őket az előadás.
ps. A fotók az Operaház tulajdonát képezik, Nagy Attila készítette őket.
