A mai Idomeneo kapcsán leírt gondolataimat elsősorban azért igyekszem extra gyorsan megosztani, mert reménykedem, hogy megtelik még – a jelenleg erősen foghíjas nézőtér - június 1-re is. Annyira remek volt a Kocsár Balázs irányítása alatt álló zenekar és minden szólista, hogy feltétlenül megérdemlik, hogy elegen hallják őket az utolsó alkalommal is. A modernizált rendezés ad bőven támadási felületet, de egy ritkán játszott Mozart operát ennyire színvonalas szereposztással kár lenne teljesen kihagynia azoknak, akik kicsit is érdeklődnek a műfaj iránt. Ez a sietség pótolja az énekesek említésekor szokásos "fantasztikus", "zseniális" jelzőket - a szuperlatívuszokat majd tegyétek ti rá kommentben a szereplők vagy/és az Operaház FB-oldalára.
Ezek után pedig belemerülök az eszmefuttatásomba, amelyet felajánlok megfontolásra. Nyilvánvaló, hogy mindenkit az érint meg egy előadásban, ami egyébként is foglalkoztatja, így könnyen meglehet, hogy más nézők egészen másként fogják ugyanezt a történetet megítélni, az előadás más részleteit érzik majd hangsúlyosabbnak. (Várom a visszajelzéseket továbbra is…)
A címszerepben: Brickner Szabolcs
Ma délelőtt teltház és nagy siker fogadta az Operaház legutolsó olyan rendezését, amely még a bizonytalanság idején készült, amikor még az augusztus óta húzódó második pályázat eredményére várhatott az intézmény azóta ismét újraválasztott vezetője, aki az új évad műsorának készítésekor még nem tudhatta, hogy módjában áll-e majd azt meg is valósítania. (Rajta kívül még az a tíz alkotói csapat is várakozott, akikben a második kiírás azt a benyomást keltette, hogy a fenntartó feltétlenül változást akar, és szintén hihettek abban, hogy éppen ők fogják majd a következő időszak irányvonalát meghatározni…) A premier óta lement négy előadás, a miniszter pedig végül döntött, és a korábbi elutasítás után mégis bizalmat szavazott Ókovács Szilveszternek. Minden megy tovább várhatóan az eddigi nyomvonalon, remélhetőleg további nagyobb elvonások nélkül. (Az Opera drága műfaj, pénz nélkül nemigen lehet tartani a színvonalat és működtetni a légkondicionálást.)
Hasonló folyamat követhető nyomon nem egy görög mitológiai történetben, hiszen az ember alapvető tapasztalata korábban is csak az volt, hogy a hatalommal bíró istenek bármit megtehetnek, rendszerint próbára is teszik a halandók béketűrését, akik viszont kárpótlásul minden szerencsétlenségükért logikusan rájuk hárították a felelősséget. (A Mítosz Feszt korábbi előadásai, az Iphigénia Tauriszban és az Elektra is hasonló tanulságokat rejt, ezeket futólag már emlegettem.)
Annak ellenére, hogy az Idomeneo nyomokban emlékeztetett az Operaház jelenlegi helyzetére is, nem ez volt mégsem a hangsúlyos számomra: a történet apropóján elsősorban az apa-fiú kapcsolat témája emelődött ki, illetve ennél tágabban az a kérdés, hogy életvitelünk milyen hatással van utódainkéra.
A hetem második felét egészen beárnyékolta a hegymászó, Suhajda Szilárd tragédiája, nem kis mértékben saját nepáli kalandom miatt (mindössze 5600 méteren, és ez azért egészen más kategória), amely több olyan tanulságot is rejt, amely történetesen az Idomeneóban is központi szerepet kap.
A hír nagyon megosztó volt, rengeteg kommentelő emlegette, hogy milyen apa az ilyen, aki a gyerekre nem gondolva elindul meghalni…
Az Idomeneóban a király – egy egész hadsereggel – indult el egy évekig elhúzódó háborúba, amelynek a kimenetele egészen kétséges volt, és kevesen tértek vissza épségben utána. Ráadásul ehhez még hozzáadódott a Neptunnak tett fogadalom, az első szembejövő krétai feláldozásáról... Mivel ez éppen a fia, a történet igazán hasonlít Iphigéniáéhoz, és a lehető legdirektebben szembesít azzal a dilemmával, hogy mi a fontosabb számunkra, a magán- vagy a közélet - a munka vagy a család. Mire fordítjuk az energiáinkat és az időnket? (A hétköznapokban is gyakran feláldozzuk az utóbbit, csak nem ennyire feltűnően - legalább vér nem folyik.)
A trójai háborúban való részvétel, az eskü, mint kötelezettség nagyon sokszor előkerül és összességében jelképezheti számunkra is a külvilág által ránk nehezedő kényszereket, amelyek – ha tetszik, ha nem – a gyerekeinkre is hatással lesznek, ha nem is mindig ennyire látványos módon, mint egy hegymászó esetén. Lehet egy szülő akkor is elérhetetlen, ha látszólag nem az. Ha megvalósítjuk a veszélyes, nagy kompromisszumok kötésével járó, teljes embert vagy éppen sok távollétet igénylő terveinket, ugyanúgy hat rájuk. De az is, amikor megfutunk, és beérjük kevesebbel – akkor meg ezt tanulják meg tőlünk. Akár a nyomunkba lépnek, akár próbálnak csak azért is más utat követni, nem lehetnek tőlünk egészen függetlenek.
Amíg a tragikusan elhunyt hegymászó azt az örökséget hagyja a fiára, hogy miután már két nyolcezres hegyet sikerrel megmászott, a harmadikon szerencsétlenül járt, sokan mások azt mutatják, hogyan kell túlélni bármit, hosszan vegetálni és mindenbe beletörődni. (És persze lehetnek a köztes minták is, és nyilván van a „néhány ezer” is, akinek jutna üdv a Földön, mert tudják pontosan, hogy meddig menjenek el, és honnan forduljanak vissza.)
Idomeneo, Kréta királya egész működése alatt próbált igazodni, majd mégis beleroppant a dilemmába, hogy esküjének megfelelően feláldozza-e fiát, vagy sem. Elbukott, de az isten jóvoltából megúszta leváltással, a gyilkosságot legalább mégsem kellett végrehajtania.
„Opera seria” az Idomeneo, de a tragédia mégsem teljes, bár ha lemarad a deus ex machina, az is lehetett volna. A „járhatott volna rosszabbul is” érzését visszük utána magunkkal, és csak a zene szépsége, illetve az énekesek kiemelkedő teljesítménye az, ami boldogíthat minket mégis.
Az előadás elején kivetítéssel informálnak minket az előzetes történésekről angolul és magyarul is, biztosra mennek az alkotók, muszáj tudnunk, hogy ki kicsoda… - ez némileg jelzi azért, hogy a műnek vannak gyenge pontjai, és nem is feltételezik a mezei nézőkről, hogy előkészületek után ülnek be a darabra.
Az opera első részében egymás után lépnek színre a főszereplők, akik mind elmondhatnák a „nincs a teremtésben vesztes csak én” mondatot – szörnyen rosszul érzik magukat és nekünk panaszkodnak a mai mércénk szerint jó hosszan, sokszor elismételve ugyanazt.
Először a Baráth Emőke által énekelt Ília osztja meg velünk saját ellentmondásos helyzetét (trójai rabszolgalányként egy görögbe szerelmes, Idamantéba), majd a nevezett Idamante – Balga Gabriella – következik, akiről azonnal megtudjuk, hogy viszontszereti, de a lány igazi érzelmeivel nincs tisztában, ráadásul helyzetét nehezíti, hogy apja, Idomeneo halálhíre nyomasztja, akit évek óta visszavár a trójai háborúból.
Baráth Emőke
Mozart jó hosszú áriákat ír, és ezek meglehetősen statikussá teszik a kezdést, amelyet csak az színesít, hogy Almási-Tóth András rendezői ötleteinek megfejtésén tudunk gondolkodni közben. (Egy apróság: ha a két szerelmes ennyire nem vallja még be egymásnak igazi érzéseit, amelyekkel a lány még ki sincs békülve, hogy lehet, hogy egymás mellett aludtak már a darab kezdete előtt?)
Sebastian Hannak színpadképe a mai világra utal, a kivetített reklámok is – egyedül a főszereplők Márton Richárd által tervezett ruhái tűnnek elsősorban jelmezszerűnek, utalva a szereplők státuszára. (Hercegnőkről és királyokról szól a történet - nincsenek lefokozva, ld. Baráth Emőke fenti képét.)
A harmadik panaszkodó Elektra, aki ebben a történetben is mániákus – most Idamantéba szerelmes életre-halálra. Láthatóan ez sem tesz jót neki, és már megint a bosszú foglalkoztatja… Mintha egy Elektra nem is lehetne másmilyen. Ádám Zsuzsanna hatalmas szenvedéllyel énekli a szerepet, temperamentumát látva érezzük, hogy nem fog hozzáillő partnerre lelni a jelenlévők között… (Június 1-én is ő lesz Elektra, de korábban Topolánszky Laura is játszotta a szerepet.)
Miután Mozart Idamantét nadrágszerepnek írta, a szerelmi háromszög minden résztvevőjét női hangon halljuk, ezek után nem esik rosszul, hogy végre megérkezik a feloldás: Idomeneo nem halt meg a viharban, hanem partot ért és vesztére éppen a fiával találkozik össze…
Brickner Szabolcs is nagyon jó hangi állapotban énekelt, ahogy a már említett három énekesnő is, és kellő színvonalon ecseteli ő is saját helyzetét. Igen, mind válságban vannak, nyomás alatt, ahogy feltehetően a nézők többsége is… (A legtöbb opera szereplője szintén, már akiknek egyáltalán megismerjük a hátterét – mellékszereplők esetén rendszerint csak találgatni lehet.) Ahogy látjuk Kulcsár Noémi koreográfiájának köszönhetően később, le van robbanva a nép is, nincs kivétel. (Az énekkar és a tánckar mozgása nekem most nagyon kényszeredettnek tűnt, de értettem, hogy egy nagyon meggyötört népet kellene magam elé képzelni.)
De ha mindenki egyöntetűen rosszul érzi magát egy helyzetben, ki tud-e ebből emelkedni bárkinek a személyes tragédiája? És ebből következően: ha a néző bizonytalan helyzetben érzi magát a való életében, képes-e eljutni oda, hogy igazán mélyen megérintse ezeknek a színpadi alakoknak a sorsa, akiknek a háttere minimálisan sincs kidolgozva, elég nehéz élő alaknak látni őket. (Azért nem véletlen, hogy a Figaro házasságát mindig játsszák, ezt pedig alig, és akkor is inkább koncertszerűen.) Ha ezt is nézem, akkor talán még a fiút játszó Balga Gabriellával sikerülhet leginkább azonosulnunk…
Idamante: Balga Gabriella
A második részben, amikor a király rászánná magát fia feláldozására, a feszültség mégis megemelkedik, és szerencsére ekkor jöhet Neptun döntése – a későbbi megtekintőkre gondolva nem szpoilerezem le a rendezői megoldást, amelyhez a zenekari árokban elhelyezkedő Rácz István biztosította a hangját, Darabont Áron táncos pedig a testét. Dramaturgiailag az előadás talán legfontosabb két percéről beszélünk, amely így is elég lehetett ahhoz, hogy sokakat provokáljon… Nem, a rendező semmiképpen nem akarhatta, hogy nyugodtan fogadjuk ezt a deus ex machinát, és rendben lévőnek érezzük a dolgokat.
Ne maradjon ki az orvost megszemélyesítő Ninh Duc Hoang Long, akinek rövid megszólalásai viszont üdítőnek hatnak most is – szerethető karakter.
Fent: Topolánszky Laura - lent: Ninh Duc Hoang Long
Az előadás végére nyugvópontra jutunk el, nem minden szereplő jár jól, de persze még lehetne minden sokkal, de sokkal rosszabb is… Ezzel a gondolattal tudjuk magunkat vigasztalni, amikor kifelé megyünk. „A Dalszínház utcán a lámpa zöldre váltott” – most hallottam először beszélni az épület melletti villanyrendőrt is, de lehet, hogy már hetek óta így van beállítva, csak én nem tudtam róla.
Ez a mondat most jelképesnek is tűnik, lassan már lélekben lehet készülni a következő, remélhetőleg nyugodtabb Szláv évadra – az Olasz nővel, a Ringgel, a Ruszalka debütálásával, az Arabella és Don Giovanni visszatérésével (utóbbi új rendezésben). (Zárójelben csak muszáj most is megjegyeznem, hogy az Anyegin (operaként) most már tíz éve távol, miközben említődik az aktív repertoár darabjai között a Műsorkalendáriumban…)
Reménykedésre találhatunk így is elég okot, ahogy ezen a délelőttön is tudtunk minek örülni.
PS.Az Operaház számára Berecz Valter fotózott, az ő képeit az Opera FB-oldaláról használtam fel. Ha valakinek van Ádám Zsuzsannáról készült képe és elküldi, utólag beillesztem a bejegyzésbe.
