A Don Giovanni teljes sorozatáról (8 előadás) szól ez a beszámoló, „micsoda öröm lesz”, ha majd megint előveszi az Operaház – erre gondolva a naponta átírt hosszú verziómat összefogtam a harmadára, kedvcsinálónak.
Elsősorban a gyönyörű fenyőerdő-díszlet adja el Claus Guth rendezését, amely látható 15 éve a világ számos operaszínpadán, és a YouTube-on is. A lényeget most is az énekesek és nem kevésbé a zenekar teszi hozzá, és ez a csapat sikeresen el is feledtette a koncepció hiányait: a librettó összes mondata nem nyerhet értelmet ebben a környezetben, még akkor sem, ha a rendező magyarázatként valóság és vízió összemosódásáról beszél. Elvileg az első jelenetben hasba lőtt Don Giovanni kétórás haláltusájának a tanúi vagyunk. Leporelló heroinnal lövi be, ettől aktív marad; a jelenetek egy része elvileg csak a képzeletében zajlik. (Nem akadtam itt le, de eltekintettem ennek a kiderítésétől.)
Akiket az erdő nem kárpótol a változtatásokért, azokat a zenei minőség majd kielégítheti: Rajna Martin látható élvezettel vezényli a zenekart, fortepianón ő maga játssza a continuót, hol állva, hol ülve - a földszinti nézők ebből kimaradnak. Virtuóz játékából ugyanaz az életöröm sugárzik, ami Don Giovanniból.
Ami a haslövést illeti: Don Giovanni az eredeti történet szerint is kivételes, halála akkor is megérint, ha az életmódját elítéljük, de messze nem annyira, mintha egy tragikus hős (pl. Hunyadi László) pusztulását néznénk. Ráadásul a rendezői koncepció elsúlytalanítja a karaktert és az előadás végét azzal, hogy a címszereplő "csak" meghal, de nem száll pokolra. (A halál vállalása a túlvilági örök szenvedés nélkül sokkal kisebb bátorságot igényel, ezt lássuk be.)
Don Giovanni ebben a rendezésben még biztosan ereje teljében van, nincs kiégve, nem az ismétlődést látja a hódításokban, hanem minden nő különbözőségét csodálja meg. Bátor és kitartó, ahogy az első felvonás fináléjában maga összegzi életfelfogásának lényegét: „Zûrzavar van a fejemben/nem tudom már, mitévõ legyek/és egy rettenetes vihar, ó isten,/fenyegetve zúdul rám. — /De bátorságom nem hagy el, /még nem vagyok veszve s nem /zavarodom meg; /Ha elpusztul is a világ, /engem semmi sem rémít meg! (Uhrman György nyersfordítása)
A Christian Schmidt által tervezett látvány nem csak üres dekoráció: módosítja is a történetet. Ha lerobbant aluljáróban vergődnének szereplőink,jobban felkavarhatna minket a halállal szembenéző főhős sorsa, de feltehetően a nézők többsége elutasítaná, még akkor is, ha a szöveghez jobban illeszkedne a cselekmény. A gyönyörű erdőnek - a benne jól elkülönülő kisebb terekkel - persze vannak hátrányai, és nemcsak az, hogy ha változás van, a forgószínpadon akkor is az erdőt látjuk tovább. Alkalmanként látunk egy buszmegállót, illetve egy autót is, amelyek jelzik a kapcsolatot a "civilizációval". A fák feloldják a feszültséget, de lekicsinyítik a közöttük mozgó embereket. Ebben a környezetben nehezemre esett igazán lényegesnek gondolni Don Giovanni és környezetének történetét. Akár a fák (a természet egésze), akár a biztosan bekövetkező halál perspektívájából nézve a történetet, átérezzük, hogy az ember csak belezavar a természet rendjébe. Jobb lesz az erdőnek Don Giovanni és társai randalírozása nélkül, akik szétdobálják a sörösdobozokat, papírpoharakat, hangoskodnak. A szemét pedig csak gyűlik... Ebben a történetben senki nem jár jól, esetleg csak kevésbé rosszul. Az énekkari művészek mulatozása nagyon erős jelenet, átérezzük, hogy miben áll Don Giovanni féktelen életformájának a varázsa.
A darab lényege tényleg lehet akár az ember törpeségének és feleslegességnek a kiemelése: így vagy úgy letöltjük a nekünk szánt földi időt, nem feltétlenül használva annak a környezetnek, ahol tengődünk - az pedig, hogy mindezt mennyire sikerül közben élvezni, csak rajtunk múlik, ahogy az is, hogy mennyire érezzük a mindennapjainkban, hogy bármikor meghalhatunk. A rendező nyilatkozataiban ezt a perspektívát emeli ki, szerinte érdekes, hogy Don Giovanni a közelgő halála tudatában cselekszik.
Nem tűnt különlegesnek ez a beállítás, már csak azért sem, mert az eredeti darabból is egyértelműen látszik, hogy éppen a címszereplőt nem töri meg a túlvilági fenyegetés, nem bánja meg életmódját. Sem két perccel a halála előtt, sem korábban... (Ld. az említett idézetet, amely a leghitelesebb önjellemzése a darabban. Evidens és nem ragozza túl.)
Don Giovanni legfőbb vonzereje az öntörvényűsége, nem vállal semmilyen kompromisszumot - tőlünk, átlagemberektől eltérően, akik a mindennapjainkat így éljük túl. De azt azért nagyon tudja, hogy mi mit szeretnénk hallani, mi hiányzik az életünkből.
Don Giovanni nem fél semmitől, így vonzó és felnézünk rá, míg Leporello fél és meghunyászkodó, miközben ő is Don Giovannihoz hasonló szeretne lenni, így gyengesége által közelebb érezzük magunkhoz, és bár kinevetjük sokszor, mégis jobban tudjuk szeretni. Ez az eredeti műre is jellemző felállás változatlan maradt ebben a koncepcióban is.
Ami a szereposztást illeti: a korábbi rendezés nyerő párosa, Bretz Gábor (Don Giovanni) és Cser Krisztián (Leporello) tartja a színvonalat, ugyanazon a magas fordulatszámon pörögnek, mint 11 éve, amikor először kerültek egymás mellé. Az összeszokottság jól jön a történethez, melyben a két férfi (itt szinte barátként) szimbiózisban létezik, folyamatosan reagálnak egymás legapróbb akcióira is, ez a kapcsolat most is nagyon élő. Hatalmas energiákkal viszik az előadást. Bretz Gábor a történet sötét oldalát képviseli, van súlya a haláltusájának, természetesen helyezkedett bele a koncepcióba, nem felejti el menet közben érzékeltetni, hogy vannak fájdalmai is, és csak a hódítások feledtetik el ezeket. Érzékeny, szép, kifinomult alakítás
A többi karaktert olyan fiatal énekeseknek adták, akik számára újdonságot jelent a feladat. Kivétel ez alól a másik, ugyancsak formátumos Don Giovanni, Szemerédy Károly, aki énekelte a címszerepet Madridban, ám a budapesti közönség csak most, március 6-án láthatta ebben a szerepében először. Egy laza Don Giovannit látok benne, hajlamos vagyok neki elhinni azt, hogy minden nőbe tényleg beleszeret arra az időre, amíg az a nő jelen van, aztán jön a következő, és így tovább. Úgy lehet a nőkkel, ahogy egy színész a szerepeivel - átadja magát az egyiknek, majd másnap a másikba éli bele magát teljesen. Ennyi az élete, ez a váltogatás, semmi mélység - ehhez elég is a két mondatnyi összegzés.
A rendezői koncepció leginkább Leporello figuráját, a darab leghosszabb, legintenzívebb és egyben leghálásabb szerepét érinti. Itt haldokló gazdájához kevesebb cinizmussal és több aggódással és figyelemmel fordul (mint ahogy más előadásokban megszokhattuk), és persze félelemmel is, hiszen a jelenlétében sebezte halálra egymást két ember, és ebben ő is benne volt.
Cser Krisztián karikatúrába hajló, "drogos" Leporello, nyegle, folyton hallucináló, fülbajtól szenvedő "túlmozgásos" fiatalember. Felszabadultan játszik, hihetetlen lendülettel, odaadással, lazán, mintha semmi erőfeszítést nem igényelne ez a sok rohangálás. Ez az örökmozgó "szolga" hivatott a komikus oldal képviseletére ebben a "dramma giocoso"-ban, több kép beállításán (ld. I. felv. zárás) érzékelhető, hogy a többiek "drámázását", a történet sötétségét és keserűségét egyedül ellenpontozza, ezzel a játékstílussal "kikönnyíti" az előadás drámaiságát. Az alak kétségtelenül túljátszott, lesz, akinek ez kevésbé fog tetszeni, míg másoknak nagyon, de a figura szerethető így, ahogy van, előadásról előadásra változva, az Erwin Schrott-féle modelltől egyre inkább eltávolodva, cserkrisztiános jegyeket öltve... A zene mellett a humor az, amely nagyon kell a túlélésünkhöz, így hálásak lehetünk az intenzív komédiázásért, amiből kiérezzük, hogy az opera is JÁTÉK.
Az előadás legkedélyesebb részei Don Giovanni és Leporello együttes jelenetei, például a második felvonás legelején, vagy a vacsorajelenetben, ahol Leporello egyszerre eszik és énekel.
Ebben a rendezésben az egyensúly szerencsésen megteremtődik a tragédia és a komédia között, nem billen el az előadás egyik vagy másik főszereplő irányába sem - jó élmény és nagyon tanulságos mindkét párost megnézni.
A rendezés elsősorban a két főszereplőre fókuszál, mindenki más mellékszereplővé válik, ezt az aránytalanságot csak nyugtázni tudom, kiegyensúlyozni nem egy ilyen nyomhagyó-ajánlóban. Don Giovanni haláltusájának résztvevői mind mellékesek, nézőpontjuk kevésbé érdekesnek látszik, mint a címszereplőé. (Az előadás Don Giovanni halálával ér véget, a záró sextett lemarad.)
Szeleczki Artúr kiemelten tetszett Don Ottavio szerepében minden alkalommal, jó döntés, hogy mindkét áriát elénekelheti ebben a "vegyes változatban", kellemes hangja erőltetés nélkül szól. Nem mafla karakter – néha meglehetősen agresszív is -, és kellően értelmes. (A szemüveggel feltehetően azt akarta a rendező jelezni, hogy értelmiségi, míg Don Giovanni és szolgája egyértelműen ösztönlény.) Ha nem bukkanna fel Don Giovanni, akkor sem illene Donna Annához - csak a nő számára ez esetleg nem derülne ki ilyen gyorsan.
Don Ottavio és Anna kapcsolata mintha jobban is ki lenne bontva a szokásosnál, lehet, hogy Mozartnak személyes érintettsége (és saját csalódottsága) jelenik meg a tenorista jeleneteiben, azért lettek ennyire hosszúak. Vagy csak Don Giovanni ellenpontját szerette volna alaposan megformálni?
Az Ottavio-Anna-DG háromszög a történetben egyre drámaibb, míg a Zerlina-Masetto-DG-t még túl lehet élni... Valójában senki nem lesz boldog, Don Giovanni sem, hiszen amint megkapta, amire vágyott, már nem értékeli. Mindenkinek - valamilyen formában - egy másik emberre lenne szüksége ahhoz, hogy igazán jól érezze magát, kivéve Leporellót, aki láthatóan csak a droggal is ellenne, ha nyugodtan hagynák.
Szeleczki Artúrt hallgatva megértjük azt is, hogy Donna Anna korábban miért nem látta be, hogy másféle férfira van szüksége. Tuznik Natáliát már többször hallottam énekelni, Iphigeniája után nem volt meglepő tőle egy ilyen vérbő Donna Anna. (A mű elején történik utalás az öngyilkossági szándékára, ami nincs eléggé megalapozva, de az nem is lényeges. Remélhetjük, hogy az arra kószáló farkastól megijed, letesz róla.)
Kele Brigitta Elvirája erőteljes karakter, nekem végig nagyon keménynek tűnt – érteni véltem Don Giovannit, hogy mellette sem kíván lehorgonyozni, bár feleségül vette. Az utolsó előadáson csodásan sikerült a jegygyűrű szemétbe dobásának gesztusa, amelybe Donna Anna is bevonódott: kifejeződött benne a fájdalom - igen, ezt a férfit egyikük sem birtokolhatja. Később próbálkozik rávenni a férfit az élete megváltoztatására, de mivel Elvira ezzel a javaslatával épp Don Giovanni vacsorázgatása közben érkezik, egyszerre érint meg minket az előadás tragikus és komikus vonulata. A kettős hatás miatt ez a jelenet az előadás igazi csúcspontja.
Pataki Bence Masettója szintén határozott férfi, nem válik komikussá ő sem, és Brindás Boglárka Zerlinájának ő is és Don Giovanni is egyaránt kell, mentalitásában ez a nő hasonlít legjobban a nőcsábászra, emiatt is könnyen kerül egy hullámhosszra vele. Zerlina az, akit a történtek a legkevésbé viselnek meg, a rendezés nem utal arra, hogy legalább ő ne tudna továbblépni. (Azért szerencsés, hogy nem azt látjuk, hogy minden nő szükségszerűen belerokkan, ha meglát egy Don Giovannit. Ez nem is lenne igaz.)
A Kormányzót éneklő Kiss András szintén kellő súlyt ad ennek a fontos szereplőnek és sajnáljuk, hogy csak az előadás elején és végén látjuk.
Claus Guth rendezése ezzel a remek szereposztással emlékezetes élményt adott, a felvetett hiányosságai ellenére is, feltétlenül ajánlom a megtekintését.
PS. Fotók - Berecz Valter - Operaház (Facebook-oldal), Cser Krisztián honlapja
