Két magyarországi előadást terveztek mindössze Fischer Iván operatársulatának új produkciójából, és mivel ma este lesz a második és egyben utolsó alkalom, még most van értelme inkább egy hevenyészett AJÁNLÓt írni éjszaka, mint később egy részleteset – ezt választottam, hátha elvetődik rá valaki, aki célközönsége lehet, és még nem szippantotta be sem Kolonits Klára és Hoffmann, sem a Marton Éva énekverseny.
Így rögtön kiemelem, hogy a kétrészes (menetidő: 19-21.10) előadásra még most a maesteszinhaz.hu-n is lehet jegyet váltani, és érdemes is, Magyarországon rendkívül ritkán látható, az Opera is csak egyszer mutatta be. (Kis túlzással: „még ma vagy soha” – ez lehet az opció sokaknak.)
A házvezetőnő: Laura Aikin - gyermekek: Ben Fletcher és Lucy Barlow
Én szóltam, és még itt jelzem, hogy a BFZ ingyenes templomi és zsinagóga koncertjei is erősen közelednek, érdemes mindenféleképpen rákattintani a bfz.hu-ra, ha valaki netán a jövő héten ráérne…
Ezt a Britten operát 2004-ben, még az Erkel Színház bezárása előtti időben Kovalik Balázs (akkor még meghívott rendezőként) a színpadra tette, a saját fordításában, különösen izgalmas látványvilággal és igazán remek szereposztásban (Gulyás Dénes – Csavlek Etelka – Fodor Gabriella – Klein Ottokár – ehhez nem is kell komment). Négyszer ment összesen, talán 5-600 ember láthatta összesen, rendhagyó módon mi nézők is a színpadra kerültünk. Bennem mély nyomot hagyott.
Ez az emlékkép kísértett, talán túl jó élmény is volt ahhoz, hogy ezt bármi elhomályosítsa, de nyilván kíváncsi voltam, hogy mit mutat meg belőle Fischer Iván és a BFZ. Ugyan továbbra is a Falstaff maradt a kedvenc Fischer-operarendezésem, de eléggé szerettem ezt az előadást is ahhoz, hogy hajnali kettőkor ezt az AJÁNLÓt írjam. Legyen ez elég önmagában is.
Ahogy ez kitűnt az előadás végi tapsból, sokaknak ez lesz majd az IGAZI Csavar, és talán lesz olyan is, akit arra indít, hogy a szerző további műveit is meghallgassa.
A nevelőnő: Miah Persson
Manapság luxus, hogy az előadáshoz egy ingyenes, igényes kétnyelvű műsorfüzet is készült, olyan, amilyet a mezei néző akár évtizedeken át sem fog majd leselejtezni. Interjúk, a darab történetének leírása, sőt értelmezése található benne. Aki szeret alaposan tájékozódni (esetleg a wikipédián túl is), legjobban teszi, ha a hangversenyterem megnyitása után azonnal bemegy, kér egyet és el is olvassa.
A műsorfüzetben Fischer Iván azzal kezdi, hogy mindnyájan külön buborékban élünk, másként nézzük a dolgokat, és ennek következtében könnyen lehet, hogy magát az előadást sem fogja mindenki a leírtaknak megfelelően értelmezni. (Nyilván különbség lehet aszerint, hogy valakinek vannak-e előismeretei és előélményei erről az operáról, vagy nincsenek, de ez csak egy szempont.)
Fischer Iván és munkatársa, Marco Gandini egyértelműen klasszikus megközelítést alkalmaz, a kevés díszletelem (amelyeket majd jól át tudnak szállítani Vicenzába is, ahol az operafesztiválon újra megnézhető lesz az előadás) összhangban van Anna Biagiotti jelmezeivel, és az összkép segít abban, hogy magunk elé képzeljünk egy angol kastélyt és lakóit 1898-ból. Henry James ekkor írta az opera alapjául szolgáló horrornovellát, és az alkotói csapat nem kívánta a történetet modernizálni. (Ez a miliő biztosan másoknak is eszébe juttatta az előző nap elhunyt II. Erzsébet királynőt és a királyi család egészét, meglepne, ha csak nekem támadt volna hasonló asszociációm.)
Peter Quint szelleme: Andrew Staples
Ahogy a Harry Potter ismerői biztosan tudják, az angolok hagyományosan hisznek a szellemekben, és a szellemekről szóló történeteket igazán kedvelik. Ismertem egy angol kémiaprofesszort, akinek több száz darabból álló „ghost story” gyűjteménye volt, talán két szobát is megtöltöttek ezek a művek – sokkal fontosabb ez a téma az angol irodalomban, mint ahogy mi gondolnánk.
Az alapmű az egyik legjobbnak tartott és legismertebb, és nyilván sok múlik azon is, hogy aki nézi, hogy áll a kérdéshez, bár az eredeti történetet ennél jóval összetettebben kezdték látni (és elemezni) a megírása óta eltelt több, mint 120 évben.
Nekem egyértelműnek tűnt a rendezésből, hogy Fischer Iván valódinak mutatta a szellemeket, az őket látó nevelőnő nézőpontja válik a legerősebbé, a szerző szándékai szerint. A szellemeket éneklő operaénekesek – Allison Cook és Andrew Staples - igazán erősen jelen voltak, így nem jutott eszembe a műsorfüzet által sugallt opció arról, hogy ez nem biztos, hogy igaz. (De könnyen elképzelhető, hogy valaki másban ez közben felmerül.)
Miss Jessel szelleme: Allison Cook
Nagyon plasztikus, hús-vér figura volt mind a házvezetőnő (Laura Aikin), mind a főszereplő (Miah Persson) is, mindkettőt azonosnak éreztem a szerepével. Nem hátrány egy előadásnál, ha sikerül a szereplők közül valakinek az oldalára állni, drukkolni neki – ez megtörténhetett ezen az estén. (Talán a nevelőnő mellé fog állni lélekben mindenki más is, akire valaha rá volt bízva egy vagy több gyerek gondozása, és nem változtat ezen az sem, hogy megmaradt a történet az eredeti korszakában.)
A darabot talán azért sem játsszák olyan sokat nálunk, mert két fontos gyerekszerep van benne, és ha nem elég jók, akkor könnyen borulhat az illúzió. Ben Fletcher és Lucy Barlow láthatóan mostanára már hatalmas színpadi rutinra tett szert, állták a sarat, belesimultak az előadás koncepciójába.
A műsorfüzet nagy pozitívuma, hogy minden közreműködő, így a BFZ-ből összeállított kamaraegyüttes összes zenekari művésze is név szerint említődik – nagyon meg is érdemlik. Az első sor széléről nagy élvezettel néztem, ahogy zenélnek, és így lehet, hogy valamiféle látványos trükkökről lemaradtam, amelyekről csak a műsorfüzet olvasása közben értesültem, de nekem nem hiányoztak.
Nagyon jó este volt ez így is, és ahelyett, hogy a mű értelmezési lehetőségeit itt kifejteném, inkább gyorsan kiteszem ezt. (Ma 17.30-tól van egy „fejtágító is”, amely ugyan betelt, de az esti előadásra jeggyel rendelkezők szerintem eséllyel próbálkozhatnak a bejutással, nyilván az üresen maradt helyekre be fognak nem regisztráltakat is engedni – ez tűnik a logikus döntésnek.)
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Az új évadban ez volt már a harmadik operás élményem – a legelső, Vizin Viktória privát koncertje a Kelenvölgyi Polgári Kulturális Szalonban szintén a BFZ-t, és a zenekar 2019-es Kékszakállú turnéját juttatta eszembe, amely azóta is sokféle összefüggésben felmerült bennem és így ezen a blogon is.
Ez az opera is turnéra indul, aki gondolja, Vicenzába is utána mehet október végén.
A tegnapi bemutató engem nagyon szerencsés időpillanatban ért, jó hetem volt, bár mindenféle állásinterjúknak köszönhetően több betervezett előadásról is le kellett mondanom (hosszú távon csak muszáj fenntartani magam, hogy írni tudjam a blogot, és ez szükségszerűen csökkenti a saját előadásszámomat), viszont ennek következtében ezt az alkalmat fokozottan tudtam értékelni. Volt ez persze olyan jó, hogyha van előtte zsinórban öt színházi estém, akkor is tetszett volna, de így, hogy kihagyott előadások után VÉGRE erre el tudtam menni, még sokkal jobban esett.
A jelen helyzetben (értem ez alatt nemcsak a személyes helyzetemet, de a színházakét, sőt az országét is) igazi ajándék egy olyan előadás, amelyik képes elterelni, amikor két órára érezhetjük, hogy egy nagyon alaposan kidolgozott produkciót látunk, amikor biztosra vehetjük, hogy minden zenei részletre gondosan figyeltek. Igazi luxus, amikor valóban fontossá válhat mindenkinek, hogy a brácsa nem sok-e, vagy nem kevés, és a világ egészen kizárható.
PS. A képek a BFZ FB-oldaláról származnak, Horváth Judit készítette őket a főpróbán
