Lassan már négy napja, hogy véget ért a Fesztiválzenekar Barokk Együttesének őszi templomi sorozata alig pár nappal a Britten-opera előadása után, és ma már európai turnén jár az együttes – éppen Hamburgban, amelyről a 2019-es Kékszakállú-turné miatt nekem is csodás (és itt megörökített) emlékeim vannak. Jó volt a nyár eleje óta erre az időszakra várni, és még mindig nem szívesen engedem el ezt az első koncert vége óta formálódó bejegyzésemet, amelynek az írása számomra az élmény meghosszabbítását is jelentette. Ez nem zenekritika, hanem AJÁNLÓ és leginkább laudáció, illetve köszönetnyilvánítás összevonva. Már várom a következő sorozatot.
Ezt írtam vasárnapra virradóra, most meg már KEDD van - az indafoto cserben hagyott, és a posztomat nem is tudom elengedni. De most már igen, immár SZERDA délután van - itt vannak a csodás művészek, mind a 19-en, akiknek a koncertjeiről most szó lesz:
"Most mind együtt" - az első koncert - Bach BVW8 - közben
2015 májusban voltam először BFZ-templomi koncerten (azonnal kettőn a háromból - Kaplonyban pont nem, pedig a csapat még mindig épp azt az erdélyi falut emlegeti ebből az időszakból), és azóta ez volt a negyedik eset, hogy a teljes turnéra mehettem, ráadásul a zenekarral együtt utazva. ( Bár egy művész kevésbé különleges, miközben a buszon ír sms-t, vagy éppen filmet néz, mint amikor a hangszerén játszik, és nekünk nézőknek maga az előadás adhatja a legtöbbet, mégis nagyon örültem, hogy ezen a turnén is két újabb zenésszel tudtam összeismerkedni, és már egyre több olyan ember ül a zenekarban, akinek a nevét is tudom. Egyikük, Oláh Gyöngyvér hegedűs még egy előadást is ajánlott nekem - a Szénakutyákat - amelyet azóta megnéztem, és ajánlót is írtam róla, azt is ki fogom tenni nemsokára.)
A zenekar 2014-ben kezdte ezt a programját az évi két vagy néha három „közösségi hét” keretein belül, hogy kis falvakba is elvihessék a zenét, ahonnan túl nagy erőfeszítés lenne egy koncertterem elérése.
Persze kell ehhez támogatás, és jó, hogy van. Hatalmas luxus, hogy esetenként 19 művész beletesz az életéből megközelítőleg 12 órát abba, hogy hatvan-nyolcvan embert felüdítsen. A legtöbb turnén van a három közül legalább egy távolabbi helyszín is, ahogy most is volt. A zenekar tagjai is szívesen mennek, és az éppen felkért szólisták is, akiknek jóleső megtiszteltetés a BFZ-vel játszani. (Ahogy megfigyeltem, a vonzalom kölcsönös, a zenészek is szívesen hallgatják ezeket a velük most már rendszeresen fellépő énekeseket.) Egy ilyen templomi sorozat igazi win-win helyzet: jól érzik magukat a fellépők és persze a közönség is.
A korábbi alkalmak megörökítése után (lsd. 2018, 2019, 2021) ez a kör sem maradhat ki, hiszen megvalósult, amire egy éve vágytam. A lehetőséget most is nagyon köszönöm az együttes vezetőjének Lesták Bedő Eszternek, aki harmóniát árasztva irányítja a próbát, amelyet a zenekar munkatársai mindig megfelelően előkészítenek, így sosincs fennakadás. /Lehet, hogy ez nem is olyan természetes mindenütt, nekik is van szerepük abban, hogy ezek a zenés együttlétek igazi örömforrássá válhatnak mind a zenészek, mind a nézők számára.
Csabdiban próbálnak a hegedűsök -Oláh Gyöngyvér - Gál-Tamási Mária - Czirók Györgyi, Lesták Bedő Eszter - a jobb szélen felkészül: Kalafszky Adriána
A Fesztiválzenekar művészeit nézni – akár fellépés közben, akár civilben – igazán jó élmény, nemcsak azért, mert professzionális muzsikusok és ahogy mondják, náluk a próba ott kezdődik, ahol mások már befejezik a felkészülést, de azért is, mert a magas színvonalú munkájukat erkölcsileg és anyagilag is megbecsülik, ők valóban foglalkozhatnak csak azzal, hogy a zenekari hangzás tökéletes lehessen, azaz „ne legyen a brácsa túl sok”. Ezt szeretem a legjobban, ezt az ideális állapotot, amikor naponta néhány órán át valóban csak ez számít, függetlenül attól, hogy egy vidéki kis templomban kerül sor a fellépésre, vagy éppen Pesten, ahol több száz néző is befér, és jobb eséllyel fordulnak elő akár zenekritikusok, vagy éppen kollégák. (De jó lenne, ha a független színházi csapatok hasonló körülmények között dolgozhatnának, jut eszembe mellékszálon mindig – a covid óta pedig még többször, hiszen nagy a bizonytalanság, a „ki fizeti ki a fűtésszámlát?” vált kulcskérdéssé a működéssel kapcsolatban mindenhol.)
Hétfőn a három órányira lévő Villányba mentünk (a tavalyi Ördögkatlan során itt szálltunk meg, de épp ez a templom és környezete kiesett az útvonalunkból, de érdemes koncert nélkül is a felkeresésre), majd kedden a Pesthez szinte túl közeli Csabdiba. Új a helyszín, változó a vendéglátás színvonala (jellemzően annál bőkezűbben fogad a plébánia, minél messzebb van Budapesttől), de a napi program menete mindig ugyanabban a már jól kidolgozott rendben folyik le évek óta, csúszások nélkül.
"csoportkép borásszal"
Villány ezúttal kiemelt helyszínnek számított, mivel a zenekart támogató Gere Attila családjának minden generációja meg tudta hallgatni a zenekart ezen a napon. A BFZ támogatói különleges lehetőséget kaptak: részt vehettek a főpróbán, amelynek legfőbb jelentősége abban áll, hogy minden műsorszámból játszanak egy részletet, hogy megtapasztalják az akusztika működését, és ehhez igazodjanak. (Néha rövidebben kell játszani egyes hangokat, hogy az énekesek érvényesülhessenek, módosítani a zenészek elhelyezésén. Előre került emiatt egy ízben az oboista Nagy Csaba is, aki Debrecenben a zenei tanszék vezetője. Visszatérő vendégként lép fel, ahogy a másik oboista, Szebenyi Katalin és Tokodi Gábor, aki viszont lanton játszik.
A zenekar ezen a különleges főpróbán fordított sorrendben és megállásokkal, de végigjátszotta a darabokat, hiszen közel ugyanannyi néző jött össze, mint a későbbi előadásra. Ez a sorrendcsere már csak azért is jó ötlet volt, mert a 19 művész többsége csak a Bach kantátában (a BWV 8-asban) lépett fel, így a hosszú buszozás után a legtöbben majdnem egy órát pihenhettek a koncert előtt közvetlenül.
A hangverseny három szóló számmal kezdődött, amelyek a Bachot megelőző időszakból származnak. Feltehetően a legtöbb néző számára Monteverdi neve ugyan ismerősen csengett, de sosem hallotta korábban az „Exulta filia Sion”-t, amelyet Kalafszky Adriána szoprán adott elő, aki elsősorban régizenei koncerteken énekel, nagyon gyakran Vashegyi György együtteseivel hallható, de vannak már saját szervezésű estjei is. (A hónap végén Fertődön lesz ingyenes fellépése, aki oda tud utazni, jól jár vele.) Nagyon otthonosan mozog ezen a területen, aki kézmozdulatait netán megfigyelte, azoknak mondom, hogy az énekesnő „barokk gesztikát” is tanult, és ezt a tudását is haszonosítja.
Énekel: Gavodi Zoltán, mellette Mészáros Péter és Cser Krisztián (Csabdi, próba) - lanton játszik: Tokodi Gábor
Ez a kezdő műsorszám tökéletes élményt nyújtott, és örülhettünk annak, hogy a második szóló számban tovább hallgathattuk. Francesco Turini „E tanto tempo hormai” kezdetű szerzeményében a szoprán szólót a hegedű és a fuvola versengése követte, így újra bizonyíthatta virtuozitását nemcsak a zenekart vezető Lesták Bedő Eszter hegedűművész, de a BFZ vendégeként közreműködő fuvolista, Anneke Boeke is, aki a 8-as kantátában később barokk furulyán adott ki emlékezetes „vészjeleket” – a lélekharangot helyettesítve.
Mindenkinek javaslom, aki élőben nem járt még ilyen hangversenyen, hogy ha már a zenekarnak sikerült a júniusi berettyóújfalui koncertet felvetetni, hallgassák is meg, abban is jól érvényesül Adriána mellett még Mészáros Péter tenor és Gavodi Zoltán kontratenor is, akik akkor is, most is énekeltek, a zenekar rendszeres vendégfellépői, többször írtam róluk is. Ezúttal csak egy-egy szólóhoz juthattak a Bach kantátában, de ezen a felvételen hosszabban hallgathatóak, ráadásul bármikor.
Dinyés Soma szemléltet - mellette a két oboista: Nagy Csaba és Szebenyi Katalin
A videó készítői sajnálatosan kivágták Dinyés Soma átkötő magyarázatait (nyilván a magyarul nem értő hallgatókra gondolva), aki a korszak jó ismerőjeként minden zeneszám előtt elmondja a fontos tudnivalókat most már évek óta, de érdekességekkel és vicces szófordulatokkal is színesíti előadását, amely a játszott zenéknél nem is sokkal rövidebb, viszont kicsit sem válik unalmassá. A templomi környezet miatt azért annyira nem lehet laza, mint testvére Dinyés Dániel, akinek Operabeavatóját másnap meghallgattam.
Míg az említett három énekesnek a régizene az igazi szakterülete, a basszus szólókat ezúttal a 2008 óta már leginkább operaénekesként működő Cser Krisztián énekelte. Figyelemre méltó, hogy miközben épp Wagnerre készül (novemberben Wotanként debütál a Siegfriedben), még mindig belefér Bach is a repertoárjába. Ez az igazi nagy (és szép árnyalatú) hang nem nyomja el a többi szólistát, sem a zenekart, így még jobban hat ránk. (Van saját, jól karbantartott honlapja, ahol minden megtalálható, amit fontosnak tart a pályájával kapcsolatban. Akit most ragadott meg először és még hallgatná máskor is, innen tájékozódjon. 2015-ben én is innen értesültem a templomi koncertről.)
Nagybőgőnél: Sipos Csaba, brácsáztak: Reinhardt Nikoletta, Bodolai Cecília
Övé volt a harmadik szóló, Nicolaus Bruhns „Mein Herz ist bereit” című áriája, amely a harmadik koncerten méltán aratott kiugró sikert.
Ez az utolsó, pesti előadás beigazolta az előzetes feltételezéseimet: ez lett a legjobb, nemcsak azért, mert beért a produkció a harmadik alkalomra, de közel háromszor akkora volt a közönség, köztük sok ismerős, barát, rokon, rajongó. Rögtön eszembe jutott Hábetler András operaénekes-rendező „teniszmeccs-elmélete”: a nézők és az előadók kölcsönösen inspirálják egymást, a lelkesebb taps még jobb produkcióhoz vezet. (Ez a kölcsönös inspirálás a folyamatként működő emberi kapcsolatokban is így működik...)
Ezen a szerdán a zenekar és a közönség csodás összhangban volt, elszállt a csapat, lehet, hogy még most is viszi őket a lendület...
Koncert Csabdiban
A pesti helyszín nyilván mindenkinek kényelmes volt, és a nemzetközi turné előtt álló BFZ-tagoknak pláne nem hiányzott még néhány óra buszozás, mindenki perceken belül autóba pattant. Nem volt ezúttal semmilyen ünneplés, és ezt azért sajnáltam. Túl sok a koncert, nehezen emelkedhet ki egy a sok fellépés közül – talán ezért is szokás a BFZ köreiben, hogy még a színpadon gratulál mindenki mindenkinek.
Nekünk nézőknek persze teljesen mindegy, hogy ünnepelnek-e a művészek vagy sem, inkább mind gondoljunk arra, hogy mi magunk ki tudunk-e egy ilyen koncertet megfelelően emelni a hétköznapokból, vagy belesüpped a szokásos rohanásba minden.
Amíg ezt a befejezést írom vasárnap hajnalban, a BFZ művészei, köztük a még nem említett négy hegedűs: Szabó Levente, Gátay Tibor, Gál-Tamási Mária, Czirók Györgyi, Oláh Gyöngyvér, a két brácsás Reinhardt Nikoletta, Bodolai Cecília, a csellista Mahdi Kousay és a nagybőgős Sipos Csaba is már feltehetően Amszterdamban alszanak, holnap pedig már mennek is tovább Hamburgba, hogy előadják azt a programot, amelyet majd nekünk fognak játszani a Müpában szeptember 22-én és 23-án az „Európai Hidak” fesztivál keretében. Ez az, amit most aktuálisan ajánlani tudok.
Villány - koncert után
Ps.A Csabdiban készült fotókat Bakó Tiborné, a legutolsó (a villányi templomot ábrázoló) képet Mészáros Péter, a továbbiakat pedig a turné egyik szervezője, Somogyi Roxána készítette. Ha van valakinek további alkalmas fotója (közeli jó képek a művszekről), szívesen elhelyezném a bejegyzésben...
PS. 2022.09.21.
Örülök, hogy legalább még a pesti koncertek előtt készen tudtam lenni ezzel a poszttal, most már egy hete, hogy vége lett a sorozatnak. Engem egészen feltöltött, várom az újabb találkozást a BFZ-vel.
