Az éppen befejeződő évadban a szeptember 1. - július 1. között megnézett 200 esemény között rengeteg nagyszerűt találtam, ezekre jó visszagondolni, így most sem sajnálom az időt a visszaemlékezéstől. Ezt a szöveget ajánlónak is szánom, hiszen a legtöbb produkció lesz jövőre is, illetve az említett művészek remélhetőleg még hosszan velünk maradnak és újabb előadásokat hoznak létre.
Ebben az I. részben a bevezető után csak prózai előadásokról van szó (113 előadás), amelyekről 93 beszámolót írtam. NÉGY RÉSZre osztottam a szöveget, és néhány nap eltéréssel teszem ki őket, most is várva a kommenteket. Az opera+koncertekről (87 előadás - 17 bejegyzés) szóló jelentősen rövidebb összegzés lesz majd a II. fejezet, amely más nézői rétegeknek lehet érdekes.
Ebben az évadban - októbertől - új élethelyzetbe kerültem: míg korábban egy éven át munkanélküliként nem gátolt az időhiány, ebben a 2022-23-asban elsősorban ez volt a meghatározó tényező. Teljes állást vállaltam, amely meglehetősen kötött. Napi öt órával tudtam átlagosan gazdálkodni, így szükségszerűen kevesebb előadást néztem (50-60-nal kevesebbet, mint a covid előtt félállású tanárként), és mindenhogyan fel kellett adnom az "amit megnézek, azt meg is írom" alapelvemet, amelyet legalább 7 éven át tartani tudtam. Mivel egy bejegyzés legalább 5-6 órát igényel, de az operás-részletezősök ennek több mint a duplájába kerültek, ha színházba mentem, akkor a másik estére maradt a megírás - az éjszakázós maratonokra ritkán volt esélyem. Gyakran kemény döntés elé kerültem (nézzek vagy írjak?) és az esetek többségében végül azokról az előadásokról írtam nyomhagyást, amelyekre meghívtak és számítani lehetett rá, hogy később fel is használják az ajánlót. Mivel így több esélye volt annak, hogy a befektetett energiám jól hasznosul, motiváltabbnak éreztem magam. Az időhiány miatt több témát is megíratlanul hagytam (vagy félkész állapotban megtartottam magamnak), amelyekkel korábban szívesen foglalkoztam, de tíz év tapasztalata megmutatta, hogy kevés olvasót érdekelnek, és sem a színház, sem a szereplők nemigen hasznosították őket.
A színházi közegben zajló kedvezőtlen folyamatok (a szakadék növekedése, a támogatások egyenlőtlen elosztása, amely miatt egyes alkotócsapatokat a feloszlás fenyegeti) még ennél is jobban befolyásoltak: rendkívül nehézzé tették, hogy kicsit is bizakodva nézzek a jövőbe, higgyek abba, hogy van értelme csinálni, pedig egy AJÁNLÓ bloghoz nagyon kellene az, hogy sikerüljön minden előadás kapcsán a pozitívumokat felmutatni. Jelenleg nagyjából annyi optimizmust érzek magamban, mint amennyi Wotanban maradt a Ring utolsó estéjére. Mivel örök élet ehhez nem társul, kis szerencsével már nem fogom megérni, mire teljes egészében csak a piac fog diktálni a magyar színházi közegben, de úgy tűnik, hogy határozottan ebbe az irányba megyünk.
A szakadék mélyülését talán csökkenthetné, ha a művészek is beszállnának mások előadásainak támogatásába, gyakrabban látnánk olyan posztot, amikor valaki egy kollégája eseményét népszerűsíti, akár más ajánlójának a megosztásával, akár – még hatékonyabban – a saját szövegével. Akik kellemetlen tehernek érzik az „önfényezést”, a legkisebb rosszérzés nélkül mellé állhatnának akár egy teljesen ismeretlen másik művész projektjének, akár anélkül is, hogy ezért viszonzást várnának. A mai nézőhiányos világban egy előadásnak már minden említés, illetve minden egyes új néző számít – a „maradj otthon kampány” hatásait még mindig érezzük.
A függetleneknek meg nem adott pénzek kapcsán: a legerősebb alkotók nyilván átmentik magukat (már tudni lehet, hogy néhány szabadúszó jövőre leszerződött valamelyik kőszínházhoz), sokan mások civil foglalkozás mellett fognak néhány projektet létrehozni (sokkal kevesebbet ugyan) - hasonlóképpen járnak majd, ahogy én jártam a blogírással, de nem ez a legnagyobb baj. A nem gyorsan érő tehetségeknek nem lesz esélye sok apró műhelyben kibontakozni, aki nem mutat zsenialitást már egyetemi évei elején, nagyjából esélytelen lesz az előadóművészi pályán. Ez zavar, és pláne az, hogy rengeteg – színházba sokat járó – ismerősöm is mondja, hogy talán tényleg nem kell ennyi színház és színész. (Nem tudhatjuk, hogy melyikünk unokáját fogja érinteni a „keltetők” hiánya!)
A naptáram már nem üres az őszi hónapokra sem, mindig vannak olyan események, amelyeket örömmel lehet várni (most is március végéig tervezek előre), nincs veszve minden - a színház nagyobb válsághelyzeteket is túlélt, valamilyen formában úgyis megmarad. Ezt az évadértékelőt elsősorban azért szeretem hosszan írni, mert jólesik újra átgondolni, hogy mi az, ami igazán jó volt, hátha más is hasonlóan jól fogja érezni magát hosszabb-rövidebb ideig, ha az itt emlegetett előadásokat és előadókat nézi - ebben azért még mindig hinni tudok.
Az utóbbi évek megmutatták, hogy a blogírásból nem lehet "alaptevékenység" (nem is indult annak), de az is kiderült, hogy még úgy is fenntartható korlátozott mértékben, ha napi kilenc órát eladok az inflációra való tekintettel. Ezt tudom csak felmutatni, hogy egészen nem szűnt meg. A 200 megtekintett előadásra nyilván senki nem mondaná, hogy szörnyen kevés egy évadra - talán a fele sem lenne az - , így ez nyilván mégis az inkább tele pohár esete. Felfoghatom akár sikertörténetnek is, hogy legalább 104 bejegyzést megírtam, még akkor is, ha ez a korábbi 250-60-hoz képest jelentős visszaesés. Feltehetően tőlem ennél több nem várható idén sem, igyekszem nem megszűnni még egy ideig.
Köszönöm a támogatást patrónusaimnak (ennek a szövegnek az első változatát már több mint egy hónapja megkapták ők, akik most már második évada támogatnak a Patreon felületén – mással jelenleg nem nagyon tudom kompenzálni azt, hogy életben tartották a blogomat a támogatás gesztusával, az összeg nagyságától függetlenül), illetve legalább ennyire köszönöm azoknak a művészeknek, akik a jó előadásaikkal inspiráltak, kedvet csináltak a nyomhagyó ajánlók megírásához. A további évek majd eldöntik, hogy én vagyok-e nagyon borúlátó, vagy még így sem vagyok eléggé az – mindenesetre tovább drukkolok azoknak, akik kevés segítséggel vagy éppen minden támogatás nélkül csinálnak színházat: bírják minél hosszabban!
Az idén általam látott prózai előadások erős többsége kőszínházi kereteken kívül született, és a továbbiakban még inkább törekszem, hogy elsősorban független, azaz adófizetői pénzből nem, vagy nemigen támogatott előadást nézzek. Nekik megy vérre az, hogy minden előadásuk meg tud-e telni – csak a jegybevételre számíthatnak. Aki szereti a színészközpontú, nem látványcentrikus, kis nézőteres előadásokat, azok talán maguktól is a függetlenek felé hajlanak…- aki show-t, musicalt, nagykiállítású zenés színházat akar nézni, azt nyilván csak a saját pénztárcája fogja az irányváltásra esetleg rábírni. Egyik kedves ismerősöm mondaná erre, hogy nincs semmi baj, a város tele van ingyenes orgonakoncerttel, sőt a Zeneakadémián is gyakran vannak ingyenes diplomakoncertek, biztosan nem igaz, hogy nem lehet kulturális élményekhez hozzájutni alacsony jövedelem mellett.
A blog-évfordulóm kapcsán mégis kitaláltam, hogy tíz, a blog létrejötte, illetve fennmaradása szempontjából jelentős személlyel készítek interjút. Ebből hat készült el, amelyek közül hármat lényegében ajándékba kaptam (Kerékgyártó István, Pelsőczy Réka és Cser Krisztián írásban válaszolt az elküldött kérdésekre), míg a másik három kérdéssorhoz társult egy-egy nagyon jó beszélgetés is, illetve rengeteg munka, mire készen lettek a szövegek (Megyesi Zoltán, Kerekes-Katz Petra és Magács László volt a másik három beszélgetőpartnerem). Mind a hat interjút fontosnak érzem, így ezeket még egyszer kiemelem - még nem kizárt, hogy a sorozat folytatódik.
INNEN jöjjön a szemlézés, előadók és előadások sora, a teljesség igénye nélkül:
Idén kivételesen a TOP-TOP előadással kezdem, amelyiket kétszer néztem meg. (Ezt december óta számtalan bejegyzésben emlegettem is, nem véletlenül.)
Tarnóczi Jakabtól az lett volna a meglepetés, ha semmi érdemlegeset nem rendez idén – a Magányos emberek átlagon felül tetszett, minden szereplőjével, a színpadképével együtt. Ha bárki kérdez, mit javasolok, ezt szoktam az idei termésből reflexszerűen elsőként említeni. Év végére egy saját Istenek alkonyát is tervezett a Katonába, amely engem fokozottan érdekelt volna (száznál biztosan több Ring előadást láttam már és nagyon sok bejegyzésben részleteztem, egyik kedvenc témám vagy harminc éve legalább), de finanszírozási okokból végül erről le kellett mondaniuk, bár a Katona fennállásának éppen 40. évfordulóját ünnepelte. Az évfordulót végül (a talán új nézőket is bevonzó) Csinibaba-táncdalfesztivállal ünnepelték meg, amely nekem is nagyon jó élmény volt, írtam is róla nyomhagyó ajánlót.
A Magányos emberekben nagyon ígéretes fiatal színészeket láthattam, akiket a legjobb pályakezdők közé is besorolnék – a Tóth Zsófia, Lengyel Benjámin, Béres Bence hármas az, akik a Tél című előadást is eljátszották. Mentes Júliára a pályakezdő megjelölés már nem igaz, bár ő is nagyon fiatal – jó szerepekben bizonyíthatott a Katonában is, ez volt az első itteni évada. (A Hedda Gablerben csak úgy, mint ebben az előadásban.)
Pelsőczy Réka nagyot játszott ebben az előadásban, és az évad végén kapott még egy hatalmas feladatot. Ez a másik előadása is nagyon fontos és szintén meg is érintett: a Beszélnünk kell Kevinről-t hetekig emésztettem, mire meg tudtam írni róla az ajánlót, a budaörsi társulat nagyon színvonalas munkája. Nem tudnám megmondani, hogy Pelsőczy Réka melyikben jobb – mindkettőben azt éreztem, hogy neki való a szerep, és akár csak miatta is nézendő lenne (miközben persze a többi színész miatt is – ld. Fröhlich Kristóf, Hartai Petra és Koós Boglárka, aki szintén említhető lenne a legjobb pályakezdők között).
Folyt. köv.
ps. A belinkelt bejegyzésekben vannak képek is....
