Még sosem voltam koncerten a Festetics Palotában, pedig évek óta rendszeresen tartanak itt bérletes kamarazenei koncerteket és most is teltházat vonzott a Pulzus Vonósnégyes - Lesták Bedő Eszter, Sipos Gábor, Rajncsák István és Mahdi Kousay - idei ötödik és egyben utolsó eseménye. Ugyanitt jövő októberben következik a folytatás – az újabb öt előadás időpontjait és programját már kitűzték, meg lehet vásárolni már rá a helyeket.
Ahogy egyik kedves ismerősöm beszámolójából megtudtam, a Palota tükörterme mindig tele van az összes hangversenyen, ráadásul a koncert szervezője, Marton Gyula olyan erős kapcsolatot ápol mindenkivel (emlékeztetőt, személyes hangú leveleket küld), hogy nehéz kiesni ebből a körből, hiszen mindenki a magáénak érzi ezt a sorozatot.
Feltehetően szükséges a nézők személyes bevonódása is manapság a művészek túléléséhez, de ahogy a zsúfolásig megtelt teremből és az ünneplésből láttam, túl nagy kampány nem is kell ahhoz, hogy a jelenlegi nézők a következő évben is részt akarjanak venni ezeken a kamarakoncerteken.
A Pulzus Vonósnégyes sikerében része volt nemcsak annak, hogy magával ragadó szenvedélyességgel játszottak nekünk, mégis igazodva a művek szelleméhez, hanem annak is, hogy Lesták Bedő Eszter hegedűs mindkét rész előtt magyarázatokat fűzött a zenéhez, előre kiemelt egyes motívumokat és ezzel sokkal könnyebben érthetővé tette számunkra a két kamaradarabot.
A koncert előtti magyarázatok nagyon hatékony beavatást jelentenek mindig, különösen akkor, ha egy-egy kiemelt motívumot be is mutatnak kiragadva a műből, ahogy ez most is történt.
Az első részben Beethoven e-moll kvartettjét hallottuk, amelyiket a szerző Razumovsky, a bécsi orosz nagykövet megrendelésére írt 1808-ban.
Ekkor még Haydn is életben volt – nyilvánvalóan eszembe jutott ez a párhuzam, hiszen nagy lendülettel készülök a Haydneum II. Egyházzenei Fesztiváljára (június 9-17) és egyúttal az azzal részben átfedésben lévő Wagner-napokra is. A régizenei szerzők művei 1660-1800 között keletkeztek, Wagner pedig 1848-ban fogott hozzá a Ring megírásához, majd 1876-ra lett kész vele.
A két időszak között működő „részben vagy egészben” romantikus szerzőket sokkal többen szeretik, a Haydnnal együtt „bécsi klasszikusnak” számító Beethovent is ide lehet számítani, aki az akkor már nagyon népszerű Haydn tanítványa is volt egy rövid ideig (aztán új utakat keresett, elégedetlen volt azzal az oktatással, amit kapott), és ugyancsak ebbe a korszakba sorolható Schumann is, akiről sokaknak zongoratanulmányaik szoktak eszükbe jutni.
A Beethoven-kvartett nagyszerűen beleillett a Festetics Palota közegébe, és a teljesen kivilágított tükörterem ragyogásában ülve akár el is képzelhettük, milyen lehetett ebben a teremben egy zenés estély, amikor jóval kevesebben, másféle ruhákban, de mégis ugyanilyen stílusú zenét hallgattak. A Pulzus Vonósnégyes művészei látható élvezettel és egymással mélységes összhangban játszottak, jól el lehetett képzelni azokat a főurakat, akik maguk is szerettek kamarázni és saját használatra rendeltek darabokat.
A második részben Schumann zongorára és vonósokra írt kvintettjét hallhattuk, amelyet 1842-ben írt, és első nyilvános előadását felesége játszotta. Nekünk Farkas Gábor zongorázott, akiről megtudtuk, hogy fél életét Japánban tölti, és ezen a koncerten egyik japán tanítványa lapozott neki.
A darab keletkezése kapcsán említődött az is, hogy a zeneszerző milyen módszerekkel tette tönkre saját kezét, eredetileg azért, hogy minél több hangot át tudjon fogni a zongorán. Ez nyilvánvalóan eszünkbe juttat más eseteket is, hogy milyen sokféleképpen kínozza magát egy művész a siker érdekében. (Balett-táncosokra szoktunk leginkább gondolni, nem zongoristákra…)
Ami jó: a nekünk játszó öt művészen csak öröm látszott, a zene élvezete. „Néhány ezernek jutna üdv a Földön…” – A Pulzus jövő évadban folytatja, októbertől nézhetőek.
PS.Fotók a Pulzus Vonósnégyes Facebook oldaláról származnak, Csizmadia Angelika készítette őket.
