A prózai előadások után jöjjenek az operák, 121 előadás megtekintése alapján. Ez a tavalyinál jelentősen kevesebb, de lehetünk optimisták: a magyar évad műsorterve ennyi alkalommal bevonzott így is, jobbnak tűnik utólag az összkép, mint amilyenre számítottam.
Most is kiemelem, hogy ez a toplista az enyém, EGY (=1) néző nyilvánvalóan szubjektív listája, nem kinyilatkoztatás - már csak azért sem, mert így is csak töredékét láthattam a kínálatnak, és nem mindent tudtam azok közül sem megnézni, amit igazán akartam. Nincs a listán senki, akit annyiszor láttam, ahányszor jól esett volna. (Ez a legutóbbi csapás, a Prima Donna kihagyása Farkasréti Máriával még friss...- ha nem csak felvételről látom, akkor néhány bekezdéssel lejjebb emlegetném. Így is egy nagy Művész nagy alakítása, az nyilvánvaló.) A kihagyások sora még nyáron is folytatódik (Kolonits Klára Odabellát énekel Nürnbergben, lesz egy minden bizonnyal nagyszerű A sevillai borbély Szentendrén, és A trubadúr a Margitszigeten július legutolsó hétvégéjén), a szeptembert emiatt már kicsit elkezdtem várni.
Ez a bejegyzés elsősorban köszönetnyilvánítás mindenkinek, akik az Operaház (illetve a Müpa ) munkájában részt vesznek, ahol ezeknek az előadásoknak a túlnyomó többsége készült. Idén az Operában talán a tavalyihoz képest csökkent az iram, de még így is emberfeletti terheket visz a vállán a zenekar, a kórus, a műszak. A háttéremberekről sosincs szó, de a sikerek rajtuk is múlnak...
Azért is írom évről évre ezt a privát évadértékelőt külön az énekesekről, mert elég sokat nézem őket, ott vagyok kb. minden ötödik megtartott előadáson, és ez talán valami, másfelől míg a prózai művészek kapnak kritikusoktól díjakat, és jóval több visszajelzést sokkal több forrásból, nemigen emlegeti senki az énekesek teljesítményét hasonló módon, különösen azt, ha repertoárelőadásba állnak be utólag, akár egy színpadi próbával. Sovány vigasz persze egy ilyen irományban említődni, de ezt tudom jelenleg nyújtani a nyári szünet kezdetére. (Jó lenne persze, ha többen hozzáfűznék a saját listájukat, de ez nem szokott megvalósulni, úgy látszik, csak én élvezem ezt az évad végi örömködést. (Nyilván lehetne a negatívumokra is tenni a hangsúlyt, de minek?)
De nem ez az egyetlen ok: ezek az emlegetett előadások és nem utolsó sorban a jellemzően szintén operaházi énekesekhez fűződő felvételek azok, amelyek az én rejtett energiaforrásomat képezik a blogíráson túl, így az említett személyek közül többen (és sokan mások is, akikről nem esik szó) nemcsak színpadi játékukkal, de hangjukkal is elősegítették, hogy ezt az utolsó évemet el tudjam viselni. Fennállásom óta ezt az időszakot érzem a második legnehezebbnek, de most már megvolt ez a mentőkötél (zenehallgatás nagy mennyiségben nap mint nap), amely 2006 óta van hangsúlyosan jelen az életemben. (Annak a hat énekesnek, aki idén megajándékozott saját felvételeivel külön is hálás vagyok, ha valamelyikük belebotlik ebbe a mondatba, tudni fogja nyilván, hogy ez neki szól. Akit többet hallgatok, azt többet is szeretném nézni - ez valahogy így működik.)
Amint látszik, régebbi előadások felelevenítésének örültem leginkább:
Idén egyszer műsoron volt Hábetler András rendezése, a Figaro 2.0, amely jövő ősszel Operakaland lesz, 21 alkalommal, hármas szereposztásban. Ennek az egy megtekintésnek is örültem, fő a fejem amiatt, hogy tudom majd jövőre a hétköznap délelőttre és délutánra eső előadások némelyikét mégis megnézni. Ugyancsak tavalyról maradt – a Kamrában – a Dinyés Dániel-Göttinger Pál által jegyzett Cosí fan tutte, amely viszont már nem lesz többet. (Lesz viszont újabb Operajátszóház, illetve a kettős újabb formáival kísérletezik majd az operabeavatásnak, ez van a mérleg másik oldalán.) Örültem annak is, hogy a régi kedvenceim közül Pozsonyban újranézhettem az Anyegint, illetve az Erkelben Zsótér Sándor rendezését, az ismét felújított Leánder és Lenszirmot.
Nagyot ütött a korábban már látott rendezések közül a Carmen, amely azért volt számomra igazi csoda február 19-én, mert bizonyította, hogyha igazán jó a szereposztás, akkor egy kevésbé jól sikerült rendezés is meg tud elevenedni. Emiatt talán ezt nevezném a legeslegjobb előadásnak, ebben éreztem a meglepetés-faktort a legerősebbnek (Mester Viktória-Francesco Pio Galasso, Bretz Gábor és Pasztircsák Polina jóvoltából).
Évad végén persze mindent homályba borított a Müpa nagyszabású Ringje, amely idén kilencedszer került műsorra. Nemrég részleteztem, nagyon sok nevet fel kellene sorolni, de most legyen elég csak a fő szenzáció Iréne Theorin (Brünnhilde volt három egymást követő napon), és Kálmán Péter (háromszor Alberich) említése, akik nem hiányozhatnak semmiképp ebből a bejegyzésből. A Ring olyan hatalmas élmény volt, hogy a következő héten négy nap pihenőt tartottam szükségesnek, hogy jó állapotban nézhessem meg Gyöngyösi Levente koncertszerű ősbemutatóját, A Mester és Margaritát a Miskolci Operafesztiválon. Utóbbi esetben a szerző és az egész előadói közösség, benne a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar és a Cantemus Vegyeskar is köszönetet érdemel, nemcsak a közreműködő szólisták. (Ez lehetne különdíjas a mű miatt is, és az előadására tett jelentős erőfeszítés miatt is. Várom a szcenírozott változatot.)
Legjobb rendezések
Székely Kriszta két egyfelvonásost rendezett a Solti teremben, és mindkettő igazi zenés színház lett. Nagyszerű fő- és mellékszereplők munkáját emelhetjük ki mindkét produkcióból. (Már itt említődjön meg A ravatallal szemben című előadásból elsősorban Ducza Nóra, de ugyanígy prózai színészként nagyon erős jelenléttel vett részt Szalontay Tünde, illetve másik operaénekes partnere, Sándor Csaba is. Erre, de a Tisztességtudó utcalányra is rámondható, hogy tökéletes szereposztásban került színre. Utóbbiban Keszei Bori kapott nagy lehetőséget, amelyet ki is tudott használni, és partnerei is hatásosak voltak. Nekem különösen tetszett Káldi Kiss András, akit keveset láttam korábban, és Cser Krisztián, akit sokszor.
(Székely Kriszta előadás arra is példa lehet, hogyha egy olyan rendező dolgozik operaénekesekkel, aki átgondolja a darab viszonyait, akkor sokkal többet tud mindenki mutatni annál, mint amit megszokhattunk tőle.)
A másik kedvenc rendezésem szintén hasonlóképpen kevés nézőnek készült. Aczél András állította színre A bűvös szekrényt az Erkel díszletraktárában, énekkari művészekkel. Ebben is mindenkit szeretni lehetett, jó helyzetbe kerültek a résztvevők, és nagy értéke az előadásnak, hogy jól hasznosították a díszletraktár terét, illetve jól válogattak a Ház készleteiből. Az előadás szintén egy női főszereplő köré épült – Töreky Katalin nevét azonnal meg is jegyeztük, aki később meggyőzött arról is, hogy jól áll neki Judit szerepe is a Kékszakállúban.
Legjobb színpadi látvány:
A már említett A bűvös szekrény eszköztelenségét is nagyon szerettem, de volt előadás, amelyikben a nagy precizitással kidolgozott színpadi látvány kiemelt szerepet kapott. M.Tóth Géza Siegfriedjének vetített háttere jut eszembe elsőként (Kedd Stúdió munkája), de emellett Hábetler András filmbetétjei is felmerülnek, amelyeket a pécsi Serséhez készített. Egészen más technika, másként, de építi ez a látvány az előadást.
Legjobb női főszereplők:
Nem láttam soha semmilyen statisztikát arról, hogy az operák szerepeit tekintve milyen arányban áll a férfiak illetve a nők által dominált művek száma. Sok esetben ez a közreműködőkön dől el, azon, hogy ki van erőteljesebben jelen.
Idén megállapíthatom, hogy „női évadom volt”, sokkal több kiugró női alakítás jutott eszembe anélkül, hogy a naptáramat végiglapoztam volna. A már említetteken kívül még az alábbi teljesítményeket muszáj kiemelnem:
Kolonits Klára az, akihez a legtöbb „hibátlan” élményem kapcsolódik, akinek a neve számomra az utóbbi évadok alatt nagyjából a minőségi operaéneklés szinonimája lett, még akkor is, ha alapvetően basszisták árialemezein nőttem fel. De amit Kolonits Klára művel a hangjával - könnyedén, miközben még átélt színészi játékra is képes, ez rám is erősen hat. Bármilyen közönség előtt pontosan ugyanolyan maximális odaadással énekel, folyamatosan fejleszti magát és szinte hihetetlen, hogy érzékelhetően még mindig tud egyre jobb lenni. Meglátszik, hogy nála a "siker, pénz, csillogás" nem az elsődleges szempont, nagyon jó lenne, ha mindenki őt követné. Egyébként is természetes folyamat, hogy minél többet néz az ember valakit, annál jobban megszereti, és annál inkább szeretné még többet látni. Én leginkább a Lammermoori Lúciában örültem neki, de nem hagyható említés nélkül önálló estje és a pécsi Puritánok sem, ha már a legekről van szó.
Májusban, az évad vége felé még jött egy újabb igazán revelatív élmény: Komlósi Ildikó először az Elektra Klytaimnésztrájaként, majd két napra rá, a BFZ-turnén, Katowicében a Kékszakállú Juditjaként. Néha az ember arra csodálkozik rá, ami mindig is a szeme előtt volt – nem kevesebb történt velem most, bár tavaly már voltak előjelek (lsd. Triptichon), hogy valami hasonló be fog következni. A májusom róla szólt leginkább, kétszer újra tudtam nézni, és ezek után pedig elkapott a Ring - benne a háromszoros Brünnhildével, Iréne Theorinnal, akit 2009 óta immár a hatodik évben nézhettem, de most még nagyobb hiányt hagyott maga mögött távozásával. Valószínűleg ő az egyetlen az aktív szopránok közül, aki pihenőnap beiktatása nélkül énekelte a szerepet, és ez éppen nálunk történt meg. Valószínűleg ez önmagában is felülmúlhatatlan teljesítmény.
Tetiana Zhuravel szintén természetfeletti jelenség képzetét keltette a Szerelemről és más démonokról című előadásban, annak ellenére tetszett, hogy fennállásom óta talán ezzel a zenével barátkoztam meg a legnehezebben.
Mester Viktória egészen izgalmas jelenség volt a Wertherben, különösen úgy, hogy egy egész más jellegű karakterként, Carmenként szoktam hozzá. Ezzel a háttérrel még nagyobb érték ez a Charlotte.
Ide kívánkozik még a zágrábi Don Carlosból Adele Golac Rilovic, akit jó lenne újra látni. Aki Zágrábba el tud vetődni, annak ajánlom a megtekintését.
Legjobb női mellékszereplők:
Ebben a kategóriában az egyetlen igazán új szereplő számomra Budai Lívia volt, aki nagy nemzetközi karrier után néhány alkalommal hallható volt idén ismét itthon, és A kármelitákban úgy csodálkoztam rá, hogy fogalmam sem volt ki lehet. Kétségtelenül hatott, mégpedig ő maga, nem a hírneve. Később a Pikk dámában ezt a kifejezetten erős benyomást még fokozta.
Ugyancsak A kármeliták mellékszereplője volt Szemere Zita, akit a Siegfried Erdei madaraként is hallhattam, illetve a János passió Mária Magdolnájaként ugyancsak. Ő az, akinek úgy tűnik, hogy minden szerepe testhez álló, és kiköveteli a figyelmet. (Erre még aztán egy Gilda-alakítást is rátett, még júniusban - amikor már rég készen voltam ezzel a listával.)
Ugyan egy musicalről van szó, Az operaház fantomjában énekelte az operaénekesnő szerepét Rőser Orsolya Hajnalka, de partnerével, Szerekován Jánossal igazi oázist jelentett benne, így mindenképp muszáj megemlítenem. Nem ez volt az idei legnagyobb szerepe, de ebben láttam, és nagyszerű volt. Nem akartam a prózai színházaknál emlegetni, bár az előadás a Madáchban volt.
Ha Szerekován Jánossal már a legjobb férfi énekesi teljesítményekre tértünk át, jöjjenek a kollégák is.
Legjobb férfi főszereplők:
Elképesztő teljesítmény Paizs Miklósé, aki egymaga elénekli lényegében a teljes Don Giovannit, mégpedig az összes szerepet. Nem operaénekesi hang, de ide kívánkozik, aki valami rendkívülit akar látni, nézze meg. Én is több éves csúszással jutottam el hozzá.
Másként monumentális Kovácsházi István Siegfriedként, jó arra gondolni, hogy amint a teljes Ring műsoron lesz, akkor majd rendszeresen nézhetjük.
A Müpa Puritánok c. előadása által egy új vendégénekes érkezett a látókörünkbe, Francesco Demuro, aki igazán gyönyörű tenor hangjával elvarázsolt, és várom vissza.
Örültem nagyon, hogy idén több vidéki előadást is nézhettem, és egy énekest, akit régen figyelek, végre hallhattam egy jelentős szerepben. Geiger Lajos Macbethet énekelt, emlékezetes állomás volt ez művészi pályáján.Éreztem, hogy Macbeth-alkat, és ezt igazolta, hiteles volt a szerepben, olyan, aki közel állhat hozzánk átlagemberekhez is. (Több vidéki előadás kellene, több énekesnek adna esélyt, hogy igazán nagy szerepekben is kipróbálhassák magukat.)
Legjobb férfi mellékszereplők:
Ősszel M. Tóth Géza Walkürjébe új Hunding állt be. Gábor Géza által a produkció megerősödött. Ez nem főszerep, de a csere által világossá vált, hogy mi történik, ha hirtelen súlya lesz. Nagy élmény volt neki köszönhetően, sajnáltam, hogy csak egyszer néztem, de remélem, hogy a teljes Ringben nála fogják hagyni a szerepet. (Azóta megint lecsekkoltam, továbbra is tökéletes Sparafucile.)
Bretz Gábor a Puritánokban nyújtott említésre feltétlenül méltó erős alakítást, a már említett Carmen mellett. (Hát igen, a Parsifalra nem jutottam el idén, abban főszereplő volt. Most éppen Ausztriában énekli A bolygó hollandit - másoknak.)
Sándor Csaba esetén pedig még megjegyzendő, hogy A ravatallal szemben c. egyfelvonásoson túl izgalmassá tette Schaunard figuráját (Bohémélet 2.0), e két szerepe miatt került ebbe a kategóriába. Ígéretes Don Giovanni is volt, egy nem különösen jó előadást mentett meg. A további években érdemes lesz nézni, hogyan alakítja ezt a karaktert tovább. ((Bukarestben lesz Andrei Serban rendezésében premierje szeptember 1-én, jó fejlődési lehetőség számára.))
Külön kategória lett
egy ideje számomra Cser Krisztián, akit továbbra is a legtöbbször láttam színpadon, idén 44 alkalommal, Figarónak, Kékszakállú hercegnek, Leporellónak, Wolandnak, Don Toribio püspöknek, hogy csak néhányat említsek az operai feladatai közül . Legrövidebb szerepében (A tisztességtudó utcalány - Néger), amely jelentősen eltér a megszokottaktól (a jó rendezőnek köszönhetően is) kifejezetten emlékezetessé válhatott. Bámulatosan tudja változtatni az alakját szerepről szerepre és hiába nézem sok éve, még mindig tudott nem egyszer meglepetést is okozni. Ja és persze ott van "az a hang" is, amelyik rám különösen hat és amellyel évről évre árnyaltabban bánik. Megy felfelé a pálya - idén már a daléneklés felé is elindult, várom mi jöhet még ezután. A jövő évi meghirdetett műsor alapján a megtekintések száma a felére fog csökkenni, sejthető. (Ez a 149. bejegyzés, amelyik érinti, és éppen emiatt már sokszor bajban vagyok, dicséretére nem találok elég - újszerűnek ható - szót. Olyan énekes, aki miatt utazni is érdemes és szoktam is..)
Legígéretesebb pályakezdők:
Már készen volt ez a bejegyzés, amikor Molnár Anna diplomakoncertjére elmentem. Katartikus élmény volt, a fiatal énekes egészen alkatához illő dalokat választott és elevenített meg. Nagy reményekre jogosít, ha valahol benne fognak gondolkodni, és a neki való szerepeket fogja megkapni.
Igazán ráillik a pályakezdő megjelölés Erdős Attilára, akit például A vámpírban, illetve a Sersében is láttam, nem beszélve a La violettában nyújtott legutolsó emlékezetes alakításáról. Igazi zenés színész, előtérbe fog kerülni hamarosan, mert hiánycikk. (Utóbbi előadásban nagy színészi alakítást nyújtott Gaál Csaba is, nagyon szerettem ezt a két énekest együtt nézni a színpadon.)
Nála valamivel régebben énekelhet Nemes-Horváth Orsolya, akit a pécsi színház foglalkoztat a kórusban, mégis Lady Macbeth szerepében ismertem meg. Figyelemre méltó volt, ahogy Dobrotka Szilvia Sentája Miskolcon szintén. (Ő a szegedi kórust erősíti.) Ha őket nézzük, akkor elmondható, hogy jól áll a magyar operaélet, ilyen rejtett tartalékokkal is kell számolni. (Az, hogy ez most jó hír, vagy rossz, mindenki döntse el, én csak a tényt említem meg.) Én mindkettejüket első nézésre megjegyeztem a vacak névmemóriám ellenére, várom a fejleményeket...
Most is jó volt az egész évadon végigtekinteni, és újra felidézni a legjobb pillanatokat, ezek után sokkal bizakodóbb vagyok és több esélyt adok a következőnek, amelyet ezennel máris elkezdtem várni. A műsor nagyjából adott, nem olyan rosszak a kilátások az Operaház zárvatartása ellenére sem, még akkor sem, ha ezek után a kínálat fele ekkora lesz. Csak tényleg ne tartson másfél évnél tovább, ahogy a főigazgató a Csillagórán bejelentette. Ennyi időt csak kihúzunk valahogy...
