Gyöngyösi Levente talán két hónapja tette közhírré új operájának bemutatóját, amelyet az előadásban közreműködő Budafoki Dohnányi Szimfonikus Zenekart vezető Hollerung Gábor felkérésére alkotott, és a jelenlegi koncertszerű ősbemutatót a Miskolci Operafesztivál támogatta. Nagy zenekarra és kórusra írt műről van szó, nagy feladat a megközelítőleg száz ember összehangolása, egy mindenki által ismeretlen mű bepróbálása - amely ráadásul folyamatosan készült és még két jelenet mostanáig sem íródott meg, ahogy ez a koncert elején elhangzott tájékoztatóból is kiderült. Nagy teljesítmény, hogy ez létrejöhetett. Ha a színlapot olvassuk és mögé nézünk, az is felmerülhet, hogy nem könnyítette a karmester helyzetét, hogy a Nyíregyházi Cantemus Kórus volt a partnere, tehát egyértelműen utazgatni kellett a próbák miatt, sőt a legtöbb szólista erősen foglalkoztatott operaénekes, akikkel szintén nem lehetett akármikor és sokat próbálni.
Margarita és a Mester - Sáfár Orsolya és Balczó Péter
Az előadás szükségszerűen koncertszerű volt, irreálisan hatalmas terheket rótt volna a közreműködőkre akár egy félig-szcenírozott rendezés is a vele járó hosszabb előkészületi időszak miatt, sőt nehezen tudom elképzelni, hogy egy ekkora zenekart – basszusgitárral, szintetizátorokkal kibővítve – hol lehetett volna egyáltalán elhelyezni. Megállapítható, hogy ha ezeket a tényezőket is nézzük, majd – az egyébként már kilátásba helyezett – Erkel színházi „rendes” bemutató előkészületi lépésének voltunk a tanúi. Most hallani lehetett a művet, elsősorban a zenére koncentrálva,amelyet a Bartók Rádió rögzített, és így hallgatható lesz mindenkinek, aki harminc napon belül észreveszi, hogy adásban volt. ((médiaklikk.hu –n az archív felvételek ennyi ideig hallgathatóak, ha valaki lecsúszott, akkor maradnak a közkönyvtárak és a nava.hu))
Woland: Cser Krisztián
Az idei operafesztivál jelszava „Az opera újjászületése”. A programfüzetben és a szombati délelőtti műhelybeszélgetésben is Kesselyák Gergely karmester és fesztiváligazgató arról beszélt, hogy a közönség megtartása miatt is szükséges az opera műfajának megújítása, hallgatható és más műfajokból is táplálkozó új műveket kell írni, ezeket kell játszani.
Miután semmi esélyem nem volt a hét korábbi eseményeire leutazni, nem tudom megmondani, hogy a program többi darabja ezt az említett célkitűzést mennyire tudta megvalósítani, de ennél az „opera-musical”-nek minősített darabnál jobban semmi sem képviselhette, azt valószínűsítem.
Még a műsorfüzet elolvasása előtt, amelyben a szerző kifejti, hogy maga sem biztos abban, hogy az előadásnak a Madáchban vagy az Erkelben lenne-e jobb helye, nekem eszembe jutott, hogy ugyanez a mű „simán” musicalnek (vagy rockoperának) minősítve, ismerve a Madách Színház profizmusát mind az előadások látványvilágának megvalósítása terén, mind a jól működő marketinget, érzésem szerint hosszú szériát futhatna be ugyanolyan telt házzal, mint a többi előadásuk. Sokakhoz eljutna a mű, és talán kedvet is kapnának a regény elolvasásához. (Fogalmam sincs, hogy mennyit foghatott fel valaki a történetből, aki esetleg nem ismerte előzőleg egyáltalán a regényt. Ebben a bejegyzésben feltételezem, hogy csak olyanok kattintottak ide, akik tudják miről szól, nem mesélem el, ahogy a Hamlet sztoriját se szoktam vázolni. )
Hollerung Gábor karmester
Remélem, hogy a darab el fog kerülni többféle színházi közegbe is, alkalmas lehet a bemutatásra vidéki, operát egyébként is játszó helyszíneken, ahol megvannak az alkalmas énekesek a szerepekre, vagy képesek vendégeket is hívni. A műfaji bizonytalanság valószínűleg ilyen kérdéseket is felvethet, hogy a többféle könnyűzenei hatást is ötvöző, eklektikus hatású opera eléneklése kinek áll jó, illetve kik alkalmasak rá. (A művel kapcsolatban épp ez a szűrő, hogy lenne-e elég alkalmas fellépő az Operaházon kívüli műhelyekben is, illetve ennyi közreműködő kifizetésére van forrás .)
Miután lesz felvétel, amelyet hallgatva bárki véleményt alkothat a mű zenei világáról, illetve – reményeim szerint – egy kortárs magyar ősbemutatójára csak elment kellő számú hozzáértő zenekritikus, még véletlenül sem gondolom, hogy a zenei megvalósítás minőségéről nekem kellene nyilatkozni, aki persze sokakkal szemben jelentős előnybe kerültem, tekintve, hogy a mű délután folyó próbáján is ott lehettem, így az ősbemutató már ismétlés volt.
A 11 órán belüli kétszeres nézés alapján elmondhatom, hogy míg elsőre felfedezgettem magamnak, hogy melyik jelenethez milyen stílust választott a szerző, és itt-ott azonnal rá is bólintottam, amikor megértettem, hogy ezzel a választással milyen dramaturgiai célja van, másodszor jól esett egyes motívumok felismerése, illetve megállapítottam, hogy igen, ez valóban könnyen hallgatható lesz olyanok számára, akik nem opera-törzsnézők, azaz új közönség bevonzására alkalmas darab.
Minden néző (illetve majd a rádióhallgató) eldönti, hogy szeretik-e ezt a zenét, vagy sem, túl sok-e benne a rock, vagy netán túlságosan opera-e, de ami vitathatatlan számomra, az az alkotók és előadók gigászi teljesítménye.
Woland kísérete: Szakács Ildikó - Gavodi Zoltán - Kiss Tivadar
Várady Szabolcs librettójára, amely Bognár Róbert és Schlanger András forgatókönyve alapján született, egy három óránál kicsivel hosszabb opera készült, amely a negyedórás taps miatt így fél 11-re ért véget. Aki ezt soknak érzi, az a mű jelenetsorán végigtekintve, amely három jól elkülöníthető szálon fut (a címszereplők románca, a szovjet írószövetséggel kapcsolatos bonyodalmak és Pilátus története – Woland és köre mindegyikben érintett), annak meg kell értenie, hogy ennél jobban meghúzni a történetet már szinte lehetetlen. Így is azért dőlnék a musical minősítés irányába az opera felől, mert az egész műre jellemző a musicalekben jobban megszokott pörgés, megy előre a cselekmény rohamléptekkel, nem unatkoztam így sem, hogy két és fél óra szünetem volt a két megtekintés között. (Aki erre azt mondaná, hogy mazochista vagyok úgyis, jelezném, hogy nagyon tudok valamit unni, ha unom, és érzem, hogy ha nem tetszik a mű, akkor csak ellógtam volna a második részről, különösen így, hogy a Kékszakállú lett volna az alternatíva, mégpedig általam kedvelt és szintén megfigyelt művészekkel. Lehet, hogy minden további szócséplő fényezés helyett ennyi elég is, hogy jelezzem, nekem tetszett az előadás, amin ültem.)
Ugyan ez egy színházi blog, ez pedig egy vállaltan nem-színházi, hanem koncertszerű előadás, mielőtt a színházi elemekről beszélünk, amelyek leginkább a szólistákhoz kötődnek, először húzzuk alá nyomatékosan, hogy az egész produkció alapja a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar és a Cantemus Vegyeskar áldozatos munkája, akik az egész estét végigdolgozzák.
A zenekart idén most láttam talán ötödször: a zsákbamacska-újévi koncerten, amelyiken megállapítottam, hogy igazán nagy rajongói bázissal rendelkezik, majd öt héttel később a A sevillai borbély előadásán, áprilisban a János passió felújításán, május elején pedig egy nagyszabású - 500 fős kórussal - előadott Rossini "kis mise" előzte meg ezt az élményt. Úgy tűnik, hogy szeretik a kihívásokat, mert mindegyik vállalkozásuk nagyszabású volt. (Ennél több koncertjük volt, ezek csak azok, amelyeken én voltam.)
A zenekar teherbírását ez a szombati nap is megmutatta, a rádiófelvétellel súlyosbított ősbemutató jelentős terhelés, és mind a közvetlenül előtte tartott főpróbán, mind az előadáson nagyszerűen teljesítettek, és jó hátteret biztosítottak a szólistáknak. Szép lenne most részletezni akár hangszercsoportonként, hogy kik mit csináltak, de ezt a szakértőkre hagyom. (Itt-ott azt észleltem, hogy a hangosításnak ki voltak szolgáltatva a szólistákkal együtt, de most már a rádióadást várom, hogy halljam, miként is érvényesül ez a zene felvételről.)
A Cantemus Vegyeskar
A Cantemus Vegyeskar a Dohnányi Zenekar állandó partnere, az említett előadások közül a János-passiót is együtt hozták létre. Egy olyan kórusról van szó, amelyikben van 15 státuszban lévő tag, a többiek valamilyen civil munka mellett vesznek részt az egyre sokasodó fellépéseken, turnékon. Nem kevés kórus megszólalást írt bele a szerző az operába, többek között a kórus nyitja és zárja is a második felvonást, hogy csak egy példát említsek. A kórus a János-passión bizonyította, hogy színpadi játékra is alkalmas, ezúttal is érezni lehetett a különbséget, amikor a varieté-előadás közönségét, az elmegyógyintézet lakóit vagy éppen a boszorkányszombat vendégeit szólaltatták meg.
Azoknak, akik tényleg veszik a fáradtságot és meghallgatják az elkészült rádiófelvételt, jöjjön még három oldal az előadás színházi jellemzőiről a szólistákhoz kötve.
A színpadra helyezett zenekar és kórus előtt a produkció plakátjának illusztrációját viselő piros pólóban léptek fel az énekesek. Hosszú műről van szó, akik nem szerepeltek több egymást követő jelenetben, azok kisétáltak előadás közben.
Azt gondolom, hogy ugyan az egyenpóló nem minden karakterhez illett, másfelől azzal, hogy nem frakkban izzadtak a színház nem túlságosan hűtött nézőterén a fellépők, és nem éreztük olyan formálisnak a koncertet, a zenéhez jobban illeszkedő lazább alaphangulat jöhetett létre.
A szereposztás jól jelezte a regénybeli Moszkva és Pilátus történetének hasonló jellegű karakterei közti párhuzamot, és nagyon szerettem, amikor némelyek kicsit – vagy jócskán – túlléptek azon, hogy elénekelték a szólamaikat. Természetesen a rövid próbaidőszak, ami a koncertszerűséggel jár, illetve némelyek esetén a szerep mérete nehezítő körülmény volt, és ugyan mindenkin látszott, hogy nagyon odateszi magát, és az is, hogy igyekszik többet adni, mint az elvárt, mégis éreztem jelentős különbségeket is, hogy ki mennyire van igazán benne a karakterében. Elmondható, hogy már mindenki elindult azon az úton, amely egy megrendezett előadásban majd jóval árnyaltabb figurákat fog hozni. (2021.02.12. - Érdekes ezt most olvasni, amikor a szereplők többsége holnap valóban eljut oda, hogy bemutassa nekünk színházi körülmények között is a darabot. Az ősbemutató idején nem gondoltam, hogy majdnem négy évet kell majd erre várni.)
Az előadás szereplői nincsenek is azonos élethelyzetben, vannak akik még a héten három előadásban is énekeltek, ha csak szűken a munkával kapcsolatos akadályoztatást nézzük, amely a tájékozott mezei néző számára is ismert, de a szerepek jellege és nagysága is erősen eltér. Egy rendezett előadásban jóval dominánsabb lehet valaki akár kevesebb szöveggel is, ha ennek ellenére sokat tartják a színpadon, itt most valóban szinte csak az az idő számított, amennyit valaki énekléssel töltött.
Berlioz - már lefejezve - Hábetler András
Ha valaki már ismeri a korábbi operás írásaimat és megnézte a szereposztást, akkor nem fog meglepődni, hogy valakit mégis külön ki kell emelnem, aki bármilyen kis szerepet is kap, nem tud benne úgy színpadra lépni, hogy ne legyen emlékezetes, "ne ragyogjon ki a karból". Most ráadásul ez a művész két jól játszható szerepet is kapott, és a koncertszerű előadásra nemcsak, hogy megtanulta kívülről ezt az egyébként ténylegesen nem hosszú szöveget, de mindkét karakter valóban életre kelt – piros póló ide vagy oda. A két szereplő – Berlioz elvtárs, illetve később annak levágott feje és Kajafás főpap – között látjuk a hasonlóságot, de másként korlátolt, másként ellentmondást nem tűrő a kettő, éreztük, hogy más-más személyiség van jelen. Sőt a még élő Berlioz, és a beszélő fej között is erős különbség érezhető, utóbbi éneke szakadozottságával és arcjátékával jelezte a meglepődést, hogy még most sem mer hinni annak, amit tapasztal - ennyire erős benne a meggyőződés. Kajafás főpapként a csúcsjelenete feltétlenül az, amikor eléri, hogy Barabást bocsássák szabadon, és némajátékkal fejezte ki örömét. Egyébként is kivétel nélkül jobban hat a közönségre, ha egy koncerten kotta nélkül énekel valaki, a közönség sokkal jobban tud vele kapcsolatot teremteni, bár jelen esetben azonnal hozzáteszem, hogy a nagyobb szerepeket éneklők részéről ez igazán túl nagy erőfeszítés lett volna– ne felejtsük el, egy alkalomról van szó most és jó esetben másfél-két év múlva kerül elő a darab megint, és akkor mindenkinek újra kell tanulnia, ha netán benne is marad a szereposztásban.
Hábetler András a színpadi játékával, azzal, hogy amikor reagált és nem énekelt, akkor is játszott, feszegette a koncertszerűség határait, egyértelműen megnövelte mindkét szerepét, én nagyon örültem neki persze előre is, hogy egyáltalán belekerült a darabba, mert valami hasonló nagyszabású attrakciót vártam tőle. Nagyon kedvelem a rendezéseit is, mert azokban is értelmezi a darabot, ahogy most a szerepeit is, emiatt lehet az, hogy hiába van viszonylag keveset jelen az Operaház előadásaiban, ez négy éven belül mégis éppen a 60. róla is szóló írás.
Aminek vele kapcsolatban nagyon lehetett még örülni szintén: inspirálja partnereit, akik nyilvánvalóan érzik, hogy ők ugyan nem tudták – a jóval hosszabb és jelentősebb – szerepüket kívülről elsajátítani, de bennük is ott van a színész, és ha impulzus éri őket, akkor óhatatlanul is reagálnak, így a „hábetleres” jelenetek intenzívebbek lettek ezért is.
A Hontalan Ivánt és Lévi Mátét éneklő Varga Donát tenor, akit tavaly a Cosí fan tutte operabeavatón vagy tíz alkalommal is alaposan megfigyelhettem, most is kifejezetten jó formában volt. Nála is éreztem, hogy elkülöníti a két figurát, bár mindkettőben van gyávaság és bizonytalanság. Ahogy Hábetler András, úgy Varga Donát is nagyon alkalmas komikus figurák megjelenítésére, és a közönség különösen szerette az általa énekelt két zárt számot.
Nem tudom, hogy a zenei élet szereplőit nyilván jól ismerő zeneszerző mennyire tervezte az egyes figurákat kifejezetten bizonyos énekesekre, és ha igen, akkor ugyan hány olyan szólista van az előadásban, akikre előzetesen számított, de olyanok biztosan többen is vannak, akik alapvetően azt a figurát hozták, akit megálmodott.
Én talán két kivétellel előre tudtam a névsor láttán, hogy mire számíthatok, és nagyjából az előadás közreműködői hozták is azt a formát, amit előzetesen velük kapcsolatban elképzeltem.
A kivételekkel folytatom.
Gavodi Zoltán kontratenorként Behemót, a macska szerepét kapta. Egyszer írtam róla futólag, egy koncertszerű Tündérkirálynő kapcsán, most ebből a tegnapi napból azt szűrtem le, hogy ha ránézve egy behemót macskát nem is képzelnék el (én a név alapján eleve meglepődtem, hogy nem basszus hangra írták), azért elmondható, hogy hitelesen macska volt ez, akit Woland kíséretében láttunk. A kontratenor hang számomra így is rendkívüli, szinte elképzelhetetlenül különös, így végül nem bántam, hogy a kíséret három tagja közül egy szoprán – Szakács Ildikó – és egy tenor – Kiss Tivadar – mellett épp kontratenor lett a harmadik.
Ha már Woland kísérete, akkor közbevetném:
Kiss Tivadar, hasonlóan a már fent említett Hábetler Andráshoz, azok közé az énekesek közé tartozik, aki mindig éli a szerepét, most Fagót volt. Egy korábbi operavizsgára vele kapcsolatban nem tudok nem emlékezni, amelyben pincért játszott, igazán apró szerepben, de így is rengeteget néztük, és még arra is gondoltam eleinte, hogy milyen húzás ez a rendezőtől, hogy egy igazi pincért szerződtetett. Ez a mozzanat mindig eszembe jut, szerintem többször is leírtam a Hoffmann meséi kapcsán, mert Kiss Tivadar egész működésére ez a száz százalékos átélés jellemző. Ha az ő nevét meglátom a színlapon, akkor előre tudom, hogy színházat fogok látni. (Egy néző véleménye az egy nézőé, de megemlítem, hogy miskolci barátnőm éppen az ő hangját szerette a legjobban az általa száz százalékosan új embereket tartalmazó szereposztásból – említődjék meg ez is, mert egy énekesnek ez se mellékes, nem biztos, hogy épp az általam forszírozott színházi megközelítés a legfontosabb. Jó, ha egy tenor hangja is hat, és hébe-hóba ez is említődik.)
Szakács Ildikó mint a trupp női tagja nagyon jó Hella lesz, jót fog tenni neki ez az izgalmasabb feladat (idén a Bohémélet 2.0 se állt neki rosszul, amiben láttam), most érezhetően az éneklésre fordította az energiáit, ami érthető is, tekintve, hogy egy szopránnak a basszusgitárral kellett megküzdenie, és a hangosításnak figyelembe kellett azt is venni, hogy rádiófelvétel készül. Hárman kellett, hogy sokszor áténekeljék a zenekart, és mintha az egyes mikrofonok beállításai között is lett volna eltérés.
Bízom benne, hogy majd a felvételen megoldják azokat az egyenetlenségeket, amelyek helyenként érzékelhetőek voltak, bár – számomra – az előadás élvezeti értékéből nem vontak le.
A másik énekes, akit nem sokat láttam, Kőrösi András. Mind a moszvkai jelenetekben (rendőrként pl.), mind a júdeaiakban szerepelt, utóbbiban Patkányölő centrurióként. Szerencsére a cirkuszi jelenet konferansziéja is ő volt, neki jutott az előadásban szereplő nagyon kevés prózai szöveg jelentős része. Ennyiből is kiderült, hogy ő néhány mondatból is fel tudja építeni a figurát, habitusát tekintve inkább énekes színésznek tűnik, kevésbé operaénekesnek. Kellemes a beszédhangja, markáns a jelenléte.
Bakos Kornéliának két kisebb szerep jut, de hangját hallva sajnáljuk, hogy nem énekel többet, mert ez a néhány elhangzó mondat viszont hatásos.
Túlnyomó részben koncerteken láttam Kálmán Lászlót, de nem annyira keveset. Most ezen a szintén koncertszerű előadáson a neki jutó kisebb, de karakteres szerepeket sikerül igazán megelevenítenie és el is különítenie, hiába kevés a szövege, igazán tetszett Latunszkij kritikus és Júdás szerepében is.
Aki már eddig kitartóan olvasott, most már ne adja fel az utolsó oldal előtt (köszönet a hosszabb szöveg elolvasásáért!), mert eljutottunk a négy főszereplőhöz, akiktől valóban irreális elvárás lett volna, ha annál, amit mutattak, még többet követeltek volna tőlük egy koncertszerű egyszeri előadás alkalmából.
A címszereplőknek több duett és szóló is jut, mindkettejüket előzetesen jól el is tudtam képzelni a szerepben – Sáfár Orsolyát Margaritának, illetve Balczó Péter is Mester alkat – kinézem a megjelenített figurából azt, hogy kitartóan írja éveken át a főművet, és azt is, hogy igazán pesszimista, ami a saját helyzetét és a művének a sorsát illeti. Sőt, elhiszem a kettőjük között szövődő szerelmet. (Margarita alakjánál érezni változtatást a regényhez képest, más háttere és előélete van, mint Bulgakovnál. A változtatást, azt, hogy az Írószövetséggel kötik össze, nyilván a cselekmény egységesítése miatt hajtotta végre a szerző, egyébként Wagner-előadásokra emlékeztető hossza lett volna, ha még Margarita házasságának részletezésére is kitérnek. Az idill bemutatására valóban musicalekre emlékeztető – némileg ismerős, de honnan? – fülbemászó dallamokat hallunk.
Jesua és Pilátus - Balczó Péter és Kovács István
Balczó Péter logikus módon Jesua szerepét is megkapta, és az is jól illik rá. A júdeai színek abszolút főszereplője mégis Pilátus, akit Kovács István énekel. Nem tudott nem eszembe jutni, hogy idén beállt Gábor Sylvie János passiójába már Pilátusként, amelyet ugyancsak Hollerung Gábor vezényelt (a zenekar mellett a Cantemus Kórus is azonos volt abban a produkcióban is), és nyilván ez is segítség volt számára, kapaszkodó ehhez a koncertszerű Pilátushoz. Hangilag is nagyon impozáns alakítás, de egészen átjött a szereplő vívódása, bűntudata, egyszóval Pilátust láthattuk magunk előtt. Én – a rengeteg Figaro 2.0 jóvoltából és egy koncertfelvétel miatt is, amit gyakran hallgatok és egyik főszereplője éppen Kovács István – egyre jobban szeretem a hangját és most különösen jó formában volt.
A regényben is, az előadásban talán még egy fokkal jobban is, domináns szerepet kap Woland, a Moszkvában külföldi mágusnak álcázott Sátán, aki ellentmondásos figura, a szálak legfőbb mozgatója. (Ebben a darabban az Isten egészen passzív, úgy tűnik, magára - illetve a konkurenciára - hagyja a folyamatokat.) A megnyerő Gonoszt érdekes feladat eljátszani és talán a leghálásabb szerep. (Kicsit ciki, ha ennyire nagy tapsot kap maga a Sátán tőlünk mezei nézőktől, de törvényszerű, ha a Mefistofele és a Faust előadásokra gondolunk. Most sok esetben kezdünk arra hajlani, hogy neki adunk igazat.)
Cser Krisztián hasonló démonikus főszerepet kapott már korábban is, és meg is tekintettem vagy kilenc alkalommal benne (Mario és a varázsló). Nyilván ezért is jutott eszembe néhány gesztusáról a párhuzam. Egyébként túl sok kapaszkodója nem volt, a fő áriája is inkább rockzene, a megszokott profiljától erősen elüt az énekelni valója. A közönség reakciójából úgy tűnt, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a hang vonzó, és az is lehet, hogy többeket érdekelne ebben szerepben Pesten is, mint mondjuk a h-moll mise szólistájaként. (Még talán a „Boci Boci tarká”-ból is figyelemre méltó produkciót hozna létre, ha netán arra kapna felkérést.) Ezzel a hanggal dominálni tud most is, még akkor is, amikor a kórussal együtt énekelt részeknél pont őt egyáltalán nem hangosítják ki (nekem úgy tűnt legalábbis), bár ettől még érthető marad. Éppen a figura összetettsége miatt a karakter egészében még nincs egészen kibontva, ráadásul nagyon sok irányba elindulhat majd. Most ezek a lehetőségek még mind benne vannak a koncertszerű változatban, de amit láttunk, az így is szerethető, és vannak árnyalatai már most is. Nagyon sok függ majd a rendezői értelmezéstől, remélem, hogy előbb-utóbb kiderül, hogy milyen Woland lehet még Cser Krisztián.
Jó volt látni, hogy érezhetően próbálja alakítását gesztusokkal is színesíteni, ahol csak lehetséges, bár nem jelenhet meg a koncertszerű előadásban sem a varieté-előadás, sem a bál, amelyekben tevőleges szerepe lett volna a mágusnak. Ehhez a szerephez nagyon kellene a játék - Pilátus, illetve a szerelmesek duettjeinél kevésbé probléma a koncertszerűség. Szerettem például, amikor Woland kétkedve hallgatózott a Berlioz-Hontalan Iván jelenetben, nem civilben állt a szomszédos kottaállványánál. Ezek az apróságok kevésbé feltűnőek, mint az egész színházat beterítő intenzív hanghatás, de mégis hozzájárultak az előadás sikerességéhez.
Talán ebből az öt oldalból összegzés nélkül is kiderült, hogy nekem tetszett ez a tegnapi előadás és megérte, hogy összesen 21 órát fordítottam arra, hogy megnézzem, illetve az éjszakázással némileg ki is ütöttem magam, ahogy mindig, amikor vidéki előadás utána még a hazavonszolódásra is vállalkozom. Nagyon bízom benne, hogy tovább jut a darab egyszeri megrendezett bemutatónál, és több városban is nézhető lesz. Nem vagyok híve ugyan a regények színpadi adaptációjának, A Mester és Margaritából is eddig csak az Arvisura előadása tetszett igazán a kilencvenes években, de most ebben az esetben bizakodó vagyok. Hátha ezzel az opera-musicallel néhányan mégis utat találnának a klasszikus operarepertoár felé. Semmi nincs kizárva. „Nézz és láss!” (Milyen kár, hogy ez a felszólítás is a Sátántól jön a darabban.
Gyöngyösi Levente gratulál a szereplőinek
A zeneszerzőnek meg csak annyit: "Épüljön az életmű tovább!" (Nem bánnám, ha a Missa Vanitas vanitatum is újra előkerülne azért...)
PS.1. Magam sem hiszem, hogy így van, de ez volt az első előadás, amelyet valaha láttam a Miskolci Operafesztiválon. Mindenkit megkímélek annak a részleteitől, hogyan nem láttam többször pl. Kékszakállút sem, amelyet szinte minden évben más-más rendezésben és szereplőkkel elővesznek, és például most a Miskolci Barlangfürdőbe helyezve éppen A Mester és Margarita játszásának ideje alatt egy másik közönség láthatott csak. (Zongorakísérettel énekelte Cseh Antal és Szolnoki Apollónia, akikre így csak gondolni tudtam, de megtekinteni és az alakításukról írni nem. Sajnos.)
Nagyon jól esett most a tavaszi félévben ez a harmadik miskolci színháznézés is, igazán kellemes hely a Miskolci Nemzeti Színház, ahol valóban minden játszóhelyet hasznosítanak. (A Játékszínben tegnap délelőtt az operajátszás jövőjéről műhelybeszélgetés volt, amelybe bele tudtam hallgatni, illetve gyerekeknek szól operaprogram a Kamarában, a Nyári színházban a délutáni kórustalálkozó résztvevői próbáltak, a nagyszínházban pedig az esti előadásra készültek reggeltől estig.)
PS.2. 2021.02.12.
A Miskolci Operafesztivál oldaláról - a holnapi szcenírozott ősbemutató előtt - most feltöltöttem néhány fotót is. A fotós nevét nem találtam meg a lapon, de néhány további kép az alábbi linken még megnézhető. Sose gondoltam, hogy szinte négy évet kell várnunk a bemutatóra, amelynek ez a holnapi éppen az ötödik kitűzött időpontja. Beszámoló majd következik arról is.
És még egy: a legtöbb említett szereplő ténylegesen benne maradt az előadásban, és persze számtalan új énekes is fellép még kisebb szerepekben a holnapi bemutatón. A szerző emlegetett miséje pedig azóta a Zeneakadémián is elhangzott, írtam is róla. Ennek ellenére azt is várom még vissza.
