Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (53) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (85) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (281) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (24) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (43) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) Opera (629) opera (21) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (27) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (25) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (20) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (20) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ma este jártam először a Magyar Rádió Márványtermében, és hallottam először élőben  Mohai Gábort. Ez lehet, hogy meglepő, néhányszor - de azért nem túl sokszor - tervbe vettem már korábban is, hogy elmenjek egy ottani hangversenyre, de a színházi előadások vonzása (vagy a hétköznapi akadályok kihatása) mindig erősebb volt. Nem volt rossz kipróbálni a helyszínt, sokkal kisebb ugyan a Márványterem, mint ahogy feltételeztem, de kamarakoncertekre nagyon alkalmas.

Ezek a koncertek elsősorban azért készülnek, hogy néha leadják őket a Bartókon a Veisz Gábor által szerkesztett Rádióhangversenyek sorozatban. A május 6-i közvetítés után (17h-18.10) harminc napig a mediaklikk.hu-n, majd "az idők végezetéig" a nava.hu-n meg lehet majd hallgatni bármikor ezt is Cser Krisztián már fent lévő 121 felvétele mellett. Annyi a bökkenő, hogy csak "NAVA pontban", azaz jellemzően közkönyvtárakban, de mindenki számára ingyenesen.

Ezen a koncerten is jelen volt egy kritikus, nemcsak a múlt péntekin, feltehetően a cikkírás szándékával, aki majd értékel, én viszont ehelyett néhány benyomásom rövid leírásánál maradok. Remélem, hogy aki ezt olvassa, annak lesz kedve a rádióközvetítés meghallgatásához.

Cser Krisztián Lugosi Anna zongorakísérete mellett a saját maga által összeválogatott dalokat énekelte. Ez volt élete első egészen önálló dalestje, így valóban fontos állomás a lassan húsz évre visszanyúló énekesi pályáján.

Ahogy megláttam a meghirdetett programot, én aki dalestekre nem járok egyáltalán, (az utóbbi két évadban voltam kétszer mindössze, március 6-án a Kodály-esten az Erkelben, tavaly pedig Furlanetto önálló estjén), teljesen mezei nézőként első blikkre soknak találtam a 16 dalt négy szerzőtől, illetve furcsának azt, hogy nincsenek közte lazító, csak zongorás számok, vagy netán egy másik énekes nem váltja a basszistát. (A másik felkért énekes lemondta a fellépést, ahogy kiderült.) 

Ami még jobb megoldás lehetett volna: e dalokat egy Zenebeszéd jellegű műsorba beilleszteni, és magyarázatokkal ellátni. Kötve hiszem, hogy én lennék a legtudatlanabb, felteszem, hogy a jelenlévők többségére is ráfért volna valami kis plusz információ ezekről a nem túlságosan sokat énekelt dalokról, közben pedig a fellépő művész vehetett volna levegőt időről időre. Nem mintha megkérdőjeleztem volna az egyébként is az egyik legerősebb orgánummal bíró magyar operaénekes teherbíró képességét, vagy netán unalmasnak tartottam volna a művészt ilyen nagy dózisban (netto 57 perc volt és mindössze 6 perc töltelékidő!). Nem. Egyszerűen NEKEM a dal műfaja nagyon tömény, hiszen intenzív érzések áradnak ránk 2-6 percben, ráadásul 16-szor. Jó lett volna némi ráfutás, hogy mind a négy blokkot még inkább értékelhessük. Ha van valami a dalok között, akkor nem történt volna meg az, hogy egyes művekre törvényszerűen kevésbé tudunk figyelni, hiszen maximálisan egy órán át nem lehet koncentrálni, illetve nem lehet tetőponton egy előadás végig az első perctől az utolsóig.

Azt gondoltam, hogy ezt a nagyszabású - Schubert, Liszt, Richárd Strauss és Kodály dalait magába foglaló - programot nemcsak elénekelni lesz nehéz, de meghallgatni is. De ez nem jelentette azt, hogy kétségeim támadtak afelől, hogy mennem kell.

A szerzők szerinti négy blokkra oszlott a műsor. Most legalább a nézők nem tapsoltak minden dal után, nem tették tönkre ezzel a hangulatot, ahogy ez egyébként a már említett másik két dalesten megtörtént. És csak egy cukorkás néni volt...

Schubert Hattyúdalok ciklusának hat Heine versre írt darabjával kezdődött a program, és ez volt az a része, amelyre legjobban fel voltam készülve. Nekem - elégszer ki lett próbálva - sokkal jobban tetszik az a zene, amelyiket már megismertem, és most számított, hogy a youtube-on Dietrich Fischer-Dieskau interpretációjában ezek a dalok fent vannak és négy-öt meghallgatás által valamennyire ismerősekké váltak. Ha valaki nem ismeri őket - ahogy három nappal korábban én sem -  akár most is belehallgathat, 17 és fél perc a hat együtt.

Cser Krisztián a megszokott sorrendet megtartotta, így az én kedvencem, a Der Atlas nyitotta az estet - jól éreztem, hogy ez pompásan fog illeni az énekes orgánumához. Ahogy a cím is sejteti, a mitológiai alak jelenik meg, mint a szenvedő, a világ minden terhét a saját vállán érző ember jelképe. Már ennél az első dalnál észrevehető az énekesnek az a sajátossága, amelyre egy gálaesten figyeltem fel évekkel ezelőtt: mindegyik dal főszereplőjét egyéníti, és a körülményekhez képest eljátssza-megjeleníti az egyes figurákat. Ezeken az alkalmakon is látszik, hogy egy operaénekesről van szó, aki minden fellépésén az, koncerteken is.

Jó lett volna, ha tudjuk követni a szöveget is. Egy hasonló koncert szervezője helyében kivetítést használtam volna, mert erősen valószínűtlen, hogy minden néző kiválóan tudjon németül és olaszul. A dalok ezen a két idegen nyelven szólaltak meg és a szöveget mindkét nyelven érthetően énekelte a szólista, az más kérdés, hogy ki mennyire képes egy hallásra meg is érteni a szöveg mondandóját. A lapozgatás természetesen zavarta volna a felvételt, így azt megértem, hogy miért nem fénymásolták le néhány példányban a műsort.

Én a Heine szövegeket előre elolvastam, így ezeknél különösen tudtam értékelni, hogy még véletlenül sem mosódtak össze az egyes dalok, bár a zenei világuk között túl nagy különbséget - első hallásra - nem érzékeltem. A jellemzően komor dalok között lazítja a hangulatot a Das Fischermadchen, látjuk magunk előtt a halászlánykának éppen udvarló költőt. A ciklus csúcsa számomra most is a legdrámaibb Der Doppelganger volt, mégis drámai helyzet, ha az ember saját másával fut össze, nem biztos, hogy vágynánk egy ilyen találkozásra. (Mellékszál: Kun Árpád Boldog észak c. regényét most olvasom, és éppen tegnap délután volt benne egy ilyen jelenet...- azt a könyvet is nagyon tudom ajánlani, ha valaki nem tudja, hogy mit kezdjen a rengeteg szabadidejével.)

A Schubert-dalok után következett olaszul Petrarca három szonettjének (47.,104.,123.)  Liszt által megzenésített egyik változata. Ezzel is foglalkoztam előzetesen, találtam Pavarottival tenorra, Kolonits Klárával szopránra írt változatot, jól el lehet az időt tölteni a különböző variánsok nézegetésével. Ezekről a nagyjából 6-6 perces szonett-megzenésítésekről eszembe jutott tavalyi kudarcba fulladt kísérletem, amikor nagy lendülettel egymás után el akartam olvasni Petrarca teljes Daloskönyvét, de talán hatvan szonett után belefulladtam a projektbe, annyira tömény volt és annyira sok célzást tartalmaznak a szövegek, hogy belefáradtam a jegyzetek olvasgatásába. Ez a három szonett nem mondható túlzásnak még, ráadásul nem véletlenül épp ezeket akarta Liszt kiemelni, mert meglehetősen tipikus petrarcai életérzést mutatnak be.

A "Benedetto sia il giorno" (47, ill. más számozás szerint 61.) dicsőíti magát az "édes szenvedést", a pillanatot és a tájat is, ahol a szerelmesét először meglátta és az énekes előadásában is megjelenik valami elomló lágyság a korábbi német nyelvű komorabb hangütésű énekek után, és persze az olasz nyelv hangzása már önmagában egészen más költői világra utal. Ezek után a Pace non trovo (104., ill. 134.) már jelentős elkomorulást mutat megint, most már a szerelmi szenvedés korántsem tűnik édesnek, nagyon is megjelenik a végletek között vergődő ember, érzi saját tehetetlenségének súlyát. Könnyek, sóhajok, folyamatos kínlódás - ebből a szonettből is a jól ismert Petrarca szólal meg. (Roppant módon sajnálnánk a költőt, ha nem tudnánk, hogy saját maga állította be a ciklus verseit, és ebből a plátói szerelemből merített ihletet egész életében. Nincs is hasznosabb egy művésznek, mint egy elérhetetlen szerelem. Petrarca pedig ötszáz éven át inspirálta a világirodalmat, így azt mondhatjuk, hogy számunkra szerencsésen alakult a magánélete.) A harmadik szonett (123., ill.156.) - I`vidi in terra angelici costumi - úgyszintén a fájdalmat és boldogságot egyaránt a költőre árasztó és egész lényét felkavaró Laurát idézi fel.

A harmadik blokkban Richárd Strauss dalok voltak, amelyeket egyáltalán nem találtam meg még szombaton, csak ma utólag. A három dal közül Az éjjel és a Magány vette közre az élénkebb hangvételű és szinte játékosnak is mondható középsőt, a Jaj nekem, szerencsétlennek címűt. A fájó, az elmúlást és addig is a kínzó egyedüllétet idéző két dal megértéséhez nem volt szükség a szöveg ismeretéhez, de ehhez a középen elhelyezkedő darabhoz jól jött volna. Ahogy utólag megnéztem, nagyjából jól raktam össze a képet, valóban egy olyan személyt látunk, aki a pénz hiánya miatt siránkozik és álmodozik valamiféle jobb helyzetről (mint kiderült hintóról is...). Aki netán most kíváncsi lett, hogy miféle dalai vannak Richárd Straussnak, az a youtube-on ezekből is talál ízelítőt. 

A koncert apropója a Kodály Év volt, így az utolsó blokkba négy Kodály mű került. Cser Krisztián az említett Erkel színházi esten a szerző "Két ének" című opuszát szólaltatta meg, Ady Endrétől a Sírni, sírni..., illetve Berzsenyitől A közelítő tél című versekre írt dalokat. Mindkettő viszonylag hosszú és megrendítő hatású mű volt, az est igazi fénypontjai. Most ezek után hasonló drámaisággal  hangzott fel szintén Adytól az Ádám hol vagy?, illetve a másik kedvencem Az erdő, amely Balázs Béla verse. Ugyan a koncert legtöbb műsorszáma komor volt, mégis két vidámabb darabbal búcsúzott a művész, mégpedig a Csokonai versére írt A farsang búcsúszavaival, amely szöveg nekem Básti Juli hangján van eltárolva, vele hallgattam meg többször egy Hungaroton verseslemezen még gimnazistaként, így leginkább furcsa volt más változattal szembesülni, majd a "Kit kéne elvenni", amelynek énekelése közben megmutathatta a szólista, hogy ő is tud tájszólásban énekelni és jól állnak neki a humoros dalok is.

Ezt a tegnapi dalesetet megint úgy értékeltem, hogy a szólista programját követve ismét módom nyílt felismerni, hogy mennyi minden van még a zenében, ahova nem jutottam el eddig, és egyáltalán nem bántam ezt a kis kitérőt sem, amelyet ennek kapcsán a youtube-on tettem az elmúlt napokban. 

ps. A koncert után igazi bónusz volt, hogy technikai okokból két számot meg kellett ismételni, és szinte mindenki szívesen vissza is ment a terembe és meghallgattuk. Ugyan nehéznek gondoltam előzőleg a műsort, de akár újra végig tudtuk volna ülni. Ahogy körülnéztem, mintha a többiek is valami ilyesmire gondolhattak.

 ps. 2. 2017.ápr.28.

Hozzáteszem a cikkhez azt a FB-megjegyzést, amit abból az alkalomból írtam, hogy a Művész most kivételesen megosztotta az írásomat egy Fáy Miklós blogbejegyzéssel. Van ebben olyan, ami - nekem - fontos, hogy megmaradjon.

"Azt hiszem, hogy sosem kerültem olyan helyzetbe még négy év alatt, hogy valaki direkt módon egy profi és széles körben ismert kritikus írása mellé tegye az enyémet, ráadásul éppen az, akiről szól.
Ritka, ha egy Művész bármilyen róla szóló kritikát v. véleményt megoszt, még a kifejezetten laudáció-jellegűeket sem szokták önfényezésre használni - talán szemérmességből? - , mintha csak a legnagyobbak lennének képesek arra, hogy dicséretet elfogadjanak és a helyén kezeljék. Én négy év alatt ezt tapasztaltam eddig.
De az valóban extrém, ha valaki egy kevéssé dicsérő szöveget megoszt, hiszen a megosztás éppen a cikk írójának a népszerűsítését, támogatását jelenti.
Én a magam részéről éppen ezért nemes gesztusnak értékeltem Krisztián Cser Opera singer itt megosztott írását, és alapvetően egyet is értettem a kommentjével.
Igen, egy előadást minden jelenlévő másként látja, hiszen meghatározza az, hogy milyen állapotban van, milyen előélményekkel rendelkezik a művekkel és magával az előadóval kapcsolatban is. Minél több kellemes élményünk fűződik valakihez, annál valószínűbb, hogy esetleges hibáin másodpercek alatt túltegyük magunkat. Az előadás ugyan mindig akkor és ott történik, de befolyásolják a korábbi élmények, óhatatlanul. A művészeknek mindig újra és újra bizonyítaniuk kell, de nem igaz, hogy egy átlagos néző el tud tekinteni az előzményektől, hiszen éppen azért ment oda a programra , mert voltak jó tapasztalatai... (kivéve, ha más vonszolta oda :-) )
Én nem véletlenül néztem meg az említett Művészt 150-nél több alkalommal, rendkívüli hangja van, nagyon szeretem hallgatni, és most is élveztem, ezen a bizonyos kedden.
Elolvasva Fáy Miklós blogbejegyzését, több tanulságot vontam le.
1. Mi az ördög miatt nem tudok én is 3 bekezdésben, frappánsan valamit összefoglalni? Miért kell nekem egy 16 elemből álló dalestnél legalább tíz címet emlegetni és egy órai program méltatására négyet befektetni? Úgyis alig olvassa el bárki...Fáy nem vacakolt a részletekkel, a lényeget fogalmazta meg: benne hiányérzet keletkezett.
2. Egy előadás minden esetben hasonlítható a nem egészen tele pohár esetéhez, még a kedvenc és legtöbbet méltatott előadásaimban is rengeteg hibát tudtam volna kiemelni, és sokszor egyszerűbb is lett volna, sokkal szórakoztatóbb írások születhettek volna. (De nem, én egy AJÁNLÓ SZÍNHÁZI BLOGOT írok, nem kritikát. Főleg nem zenekritikát.)
Az a nagy kérdés: miért megy az ember színházba és mire koncentrál.
 
Igen, ebben a dalestben is voltak hibák, tökéletlenségek, a Művész ELSŐ ilyen jellegű fellépése volt, amikor egyedül kellett 57 percen át énekelni, levegővétel nélkül szinte.
ÉS? Mi van, ha voltak hibák.
Múlt szombaton egy híres, világszerte ismert magyar művész mondta nekem a Müpában, hogy nem sikerülhet mindig tökéletesen énekelni, hiába próbálja valaki. Van kisebb betegség, előfordul, hogy a partner lemondja, a zongorista netán elvéti a dalok sorrendjét...Bármi megeshet, ahogy meg is esett ezen az estén.
A hibák nem ártanak, így vesszük észre, hogy az előttünk álló Művész is ember, nem pedig egy csodalény. Nem lehet mindig 100%-on teljesíteni, bár erre kell törekedni nyilván...
A mezei néző nem ítész, nem nagyítóval keresi a hibát, hanem hallgat és ha nem unatkozik, és jól érzi magát, akkor hálás.
Én a magam részéről örültem a koncertnek, és továbbra is ajánlom a meghallgatást május 6-án 17h-kor a Bartókon.
És nagyon egyet értek Fáyval abban, hogy nincs végleges kudarc, jön a következő dal, illetve a következő előadás, másrészt meg hát cikkének az "ilyen hanggal..." kezdése csak azt mutatta, hogy azért ez az orgánum, "ez a hanganyag" csak megkérdőjelezhetetlenül értékes, érdemes ezzel foglalkozni, és lehet minek örülni. Én örültem, örülök, és nem fogom elmulasztani a szombati közvetítést sem.

 

Címkék: Opera Cser Krisztián Magyar Rádió Márványterme Lugosi Anna

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr1012454829

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása