Ma este jártam először a Magyar Rádió Márványtermében, és hallottam először élőben Mohai Gábort. Ez lehet, hogy meglepő, néhányszor - de azért nem túl sokszor - tervbe vettem már korábban is, hogy elmenjek egy ottani hangversenyre, de a színházi előadások vonzása (vagy a hétköznapi akadályok kihatása) mindig erősebb volt. Nem volt rossz kipróbálni a helyszínt, sokkal kisebb ugyan a Márványterem, mint ahogy feltételeztem, de kamarakoncertekre nagyon alkalmas.
Ezek a koncertek elsősorban azért készülnek, hogy néha leadják őket a Bartókon a Veisz Gábor által szerkesztett Rádióhangversenyek sorozatban. A május 6-i közvetítés után (17h-18.10) harminc napig a mediaklikk.hu-n, majd "az idők végezetéig" a nava.hu-n meg lehet majd hallgatni bármikor ezt is Cser Krisztián már fent lévő 121 felvétele mellett. Annyi a bökkenő, hogy csak "NAVA pontban", azaz jellemzően közkönyvtárakban, de mindenki számára ingyenesen.
Ezen a koncerten is jelen volt egy kritikus, nemcsak a múlt péntekin, feltehetően a cikkírás szándékával, aki majd értékel, én viszont ehelyett néhány benyomásom rövid leírásánál maradok. Remélem, hogy aki ezt olvassa, annak lesz kedve a rádióközvetítés meghallgatásához.
Cser Krisztián Lugosi Anna zongorakísérete mellett a saját maga által összeválogatott dalokat énekelte. Ez volt élete első egészen önálló dalestje, így valóban fontos állomás a lassan húsz évre visszanyúló énekesi pályáján.
Ahogy megláttam a meghirdetett programot, én aki dalestekre nem járok egyáltalán, (az utóbbi két évadban voltam kétszer mindössze, március 6-án a Kodály-esten az Erkelben, tavaly pedig Furlanetto önálló estjén), teljesen mezei nézőként első blikkre soknak találtam a 16 dalt négy szerzőtől, illetve furcsának azt, hogy nincsenek közte lazító, csak zongorás számok, vagy netán egy másik énekes nem váltja a basszistát. (A másik felkért énekes lemondta a fellépést, ahogy kiderült.)
Ami még jobb megoldás lehetett volna: e dalokat egy Zenebeszéd jellegű műsorba beilleszteni, és magyarázatokkal ellátni. Kötve hiszem, hogy én lennék a legtudatlanabb, felteszem, hogy a jelenlévők többségére is ráfért volna valami kis plusz információ ezekről a nem túlságosan sokat énekelt dalokról, közben pedig a fellépő művész vehetett volna levegőt időről időre. Nem mintha megkérdőjeleztem volna az egyébként is az egyik legerősebb orgánummal bíró magyar operaénekes teherbíró képességét, vagy netán unalmasnak tartottam volna a művészt ilyen nagy dózisban (netto 57 perc volt és mindössze 6 perc töltelékidő!). Nem. Egyszerűen NEKEM a dal műfaja nagyon tömény, hiszen intenzív érzések áradnak ránk 2-6 percben, ráadásul 16-szor. Jó lett volna némi ráfutás, hogy mind a négy blokkot még inkább értékelhessük. Ha van valami a dalok között, akkor nem történt volna meg az, hogy egyes művekre törvényszerűen kevésbé tudunk figyelni, hiszen maximálisan egy órán át nem lehet koncentrálni, illetve nem lehet tetőponton egy előadás végig az első perctől az utolsóig.
Azt gondoltam, hogy ezt a nagyszabású - Schubert, Liszt, Richárd Strauss és Kodály dalait magába foglaló - programot nemcsak elénekelni lesz nehéz, de meghallgatni is. De ez nem jelentette azt, hogy kétségeim támadtak afelől, hogy mennem kell.
A szerzők szerinti négy blokkra oszlott a műsor. Most legalább a nézők nem tapsoltak minden dal után, nem tették tönkre ezzel a hangulatot, ahogy ez egyébként a már említett másik két dalesten megtörtént. És csak egy cukorkás néni volt...
Schubert Hattyúdalok ciklusának hat Heine versre írt darabjával kezdődött a program, és ez volt az a része, amelyre legjobban fel voltam készülve. Nekem - elégszer ki lett próbálva - sokkal jobban tetszik az a zene, amelyiket már megismertem, és most számított, hogy a youtube-on Dietrich Fischer-Dieskau interpretációjában ezek a dalok fent vannak és négy-öt meghallgatás által valamennyire ismerősekké váltak. Ha valaki nem ismeri őket - ahogy három nappal korábban én sem - akár most is belehallgathat, 17 és fél perc a hat együtt.
Cser Krisztián a megszokott sorrendet megtartotta, így az én kedvencem, a Der Atlas nyitotta az estet - jól éreztem, hogy ez pompásan fog illeni az énekes orgánumához. Ahogy a cím is sejteti, a mitológiai alak jelenik meg, mint a szenvedő, a világ minden terhét a saját vállán érző ember jelképe. Már ennél az első dalnál észrevehető az énekesnek az a sajátossága, amelyre egy gálaesten figyeltem fel évekkel ezelőtt: mindegyik dal főszereplőjét egyéníti, és a körülményekhez képest eljátssza-megjeleníti az egyes figurákat. Ezeken az alkalmakon is látszik, hogy egy operaénekesről van szó, aki minden fellépésén az, koncerteken is.
Jó lett volna, ha tudjuk követni a szöveget is. Egy hasonló koncert szervezője helyében kivetítést használtam volna, mert erősen valószínűtlen, hogy minden néző kiválóan tudjon németül és olaszul. A dalok ezen a két idegen nyelven szólaltak meg és a szöveget mindkét nyelven érthetően énekelte a szólista, az más kérdés, hogy ki mennyire képes egy hallásra meg is érteni a szöveg mondandóját. A lapozgatás természetesen zavarta volna a felvételt, így azt megértem, hogy miért nem fénymásolták le néhány példányban a műsort.
Én a Heine szövegeket előre elolvastam, így ezeknél különösen tudtam értékelni, hogy még véletlenül sem mosódtak össze az egyes dalok, bár a zenei világuk között túl nagy különbséget - első hallásra - nem érzékeltem. A jellemzően komor dalok között lazítja a hangulatot a Das Fischermadchen, látjuk magunk előtt a halászlánykának éppen udvarló költőt. A ciklus csúcsa számomra most is a legdrámaibb Der Doppelganger volt, mégis drámai helyzet, ha az ember saját másával fut össze, nem biztos, hogy vágynánk egy ilyen találkozásra. (Mellékszál: Kun Árpád Boldog észak c. regényét most olvasom, és éppen tegnap délután volt benne egy ilyen jelenet...- azt a könyvet is nagyon tudom ajánlani, ha valaki nem tudja, hogy mit kezdjen a rengeteg szabadidejével.)
A Schubert-dalok után következett olaszul Petrarca három szonettjének (47.,104.,123.) Liszt által megzenésített egyik változata. Ezzel is foglalkoztam előzetesen, találtam Pavarottival tenorra, Kolonits Klárával szopránra írt változatot, jól el lehet az időt tölteni a különböző variánsok nézegetésével. Ezekről a nagyjából 6-6 perces szonett-megzenésítésekről eszembe jutott tavalyi kudarcba fulladt kísérletem, amikor nagy lendülettel egymás után el akartam olvasni Petrarca teljes Daloskönyvét, de talán hatvan szonett után belefulladtam a projektbe, annyira tömény volt és annyira sok célzást tartalmaznak a szövegek, hogy belefáradtam a jegyzetek olvasgatásába. Ez a három szonett nem mondható túlzásnak még, ráadásul nem véletlenül épp ezeket akarta Liszt kiemelni, mert meglehetősen tipikus petrarcai életérzést mutatnak be.
A "Benedetto sia il giorno" (47, ill. más számozás szerint 61.) dicsőíti magát az "édes szenvedést", a pillanatot és a tájat is, ahol a szerelmesét először meglátta és az énekes előadásában is megjelenik valami elomló lágyság a korábbi német nyelvű komorabb hangütésű énekek után, és persze az olasz nyelv hangzása már önmagában egészen más költői világra utal. Ezek után a Pace non trovo (104., ill. 134.) már jelentős elkomorulást mutat megint, most már a szerelmi szenvedés korántsem tűnik édesnek, nagyon is megjelenik a végletek között vergődő ember, érzi saját tehetetlenségének súlyát. Könnyek, sóhajok, folyamatos kínlódás - ebből a szonettből is a jól ismert Petrarca szólal meg. (Roppant módon sajnálnánk a költőt, ha nem tudnánk, hogy saját maga állította be a ciklus verseit, és ebből a plátói szerelemből merített ihletet egész életében. Nincs is hasznosabb egy művésznek, mint egy elérhetetlen szerelem. Petrarca pedig ötszáz éven át inspirálta a világirodalmat, így azt mondhatjuk, hogy számunkra szerencsésen alakult a magánélete.) A harmadik szonett (123., ill.156.) - I`vidi in terra angelici costumi - úgyszintén a fájdalmat és boldogságot egyaránt a költőre árasztó és egész lényét felkavaró Laurát idézi fel.
A harmadik blokkban Richárd Strauss dalok voltak, amelyeket egyáltalán nem találtam meg még szombaton, csak ma utólag. A három dal közül Az éjjel és a Magány vette közre az élénkebb hangvételű és szinte játékosnak is mondható középsőt, a Jaj nekem, szerencsétlennek címűt. A fájó, az elmúlást és addig is a kínzó egyedüllétet idéző két dal megértéséhez nem volt szükség a szöveg ismeretéhez, de ehhez a középen elhelyezkedő darabhoz jól jött volna. Ahogy utólag megnéztem, nagyjából jól raktam össze a képet, valóban egy olyan személyt látunk, aki a pénz hiánya miatt siránkozik és álmodozik valamiféle jobb helyzetről (mint kiderült hintóról is...). Aki netán most kíváncsi lett, hogy miféle dalai vannak Richárd Straussnak, az a youtube-on ezekből is talál ízelítőt.
A koncert apropója a Kodály Év volt, így az utolsó blokkba négy Kodály mű került. Cser Krisztián az említett Erkel színházi esten a szerző "Két ének" című opuszát szólaltatta meg, Ady Endrétől a Sírni, sírni..., illetve Berzsenyitől A közelítő tél című versekre írt dalokat. Mindkettő viszonylag hosszú és megrendítő hatású mű volt, az est igazi fénypontjai. Most ezek után hasonló drámaisággal hangzott fel szintén Adytól az Ádám hol vagy?, illetve a másik kedvencem Az erdő, amely Balázs Béla verse. Ugyan a koncert legtöbb műsorszáma komor volt, mégis két vidámabb darabbal búcsúzott a művész, mégpedig a Csokonai versére írt A farsang búcsúszavaival, amely szöveg nekem Básti Juli hangján van eltárolva, vele hallgattam meg többször egy Hungaroton verseslemezen még gimnazistaként, így leginkább furcsa volt más változattal szembesülni, majd a "Kit kéne elvenni", amelynek énekelése közben megmutathatta a szólista, hogy ő is tud tájszólásban énekelni és jól állnak neki a humoros dalok is.
Ezt a tegnapi dalesetet megint úgy értékeltem, hogy a szólista programját követve ismét módom nyílt felismerni, hogy mennyi minden van még a zenében, ahova nem jutottam el eddig, és egyáltalán nem bántam ezt a kis kitérőt sem, amelyet ennek kapcsán a youtube-on tettem az elmúlt napokban.
ps. A koncert után igazi bónusz volt, hogy technikai okokból két számot meg kellett ismételni, és szinte mindenki szívesen vissza is ment a terembe és meghallgattuk. Ugyan nehéznek gondoltam előzőleg a műsort, de akár újra végig tudtuk volna ülni. Ahogy körülnéztem, mintha a többiek is valami ilyesmire gondolhattak.
ps. 2. 2017.ápr.28.
Hozzáteszem a cikkhez azt a FB-megjegyzést, amit abból az alkalomból írtam, hogy a Művész most kivételesen megosztotta az írásomat egy Fáy Miklós blogbejegyzéssel. Van ebben olyan, ami - nekem - fontos, hogy megmaradjon.