A címben Ókovács Szilveszter főigazgatót idézem, aki lazán végigkonferálta a délutáni operaházi évadzárót, egyszerre gondolva a tévéközvetítés közönségére és arra a lehetőségre is, hogy majd a felvett anyag kivágható lesz, így az Operaház munkatársaihoz közvetlenül szólhat. Utóbbiak és meghívott vendégeik töltötték meg a házat ezen a legutolsó alkalommal, ezúttal nem voltak jelen külföldiek. (Ugyan volt-e idén hasonló esemény, miközben a nagycsaládosoknak, nyugdíjasoknak rendezett főpróbákon is sok turista van?)
Ókovács Szilveszter az est második felében beszélt arról, hogy idén jelentősen erősítették az Operaház média jelenlétét (lsd. M5, Opera Café, Kossuth rádió), és megfogalmazta azt a célkitűzését, hogy az Operaházban folyó munkáról még azok is tudjanak, akiknek nem állt soha szándékában, hogy eljussanak akár egyetlen előadásra is. Ennek szellemében én most az évzáró eseményeit foglalom össze, amelyre nagyrészt azért mentem, hogy mielőtt két hónapra leállok a színház-nézéssel és a blogírással, most még láthassak néhány énekest, és lássam ismét a házat, a felújítás előtti állapotában. (Én 1985-ben léptem be ide először, nem sokkal az újranyitás után, és azóta mindig az életem egyik legfontosabb helyszíne volt, sose tévesztettem figyelemen kívül az itt folyó munkát.)
Érthető módon csak az est végén hangzott el a legfontosabb üzenet, hogy a ház felújítása adminisztratív okokból nem nyolc hónapig, hanem előre láthatóan 2019 januárjáig fog tartani, így a jövő május-júniusra meghirdetett előadásokat törlik.
Eddig a pontig mi persze boldog tudatlanságban voltunk és kizárólag azt latolgattuk a lányommal, hogy a meghirdetett műsorból kiknek lehet esélye a díjra. Én szurkoltam is némelyeknek…
A három órás gála a főigazgató informatív felszólalásaiból és a köztük elhelyezett műsorszámokból állt. Egyes műsorszámokat untunk, másoknak nagyon örültünk, az elhangzottak érdekesek voltak, emiatt is gondoltam, hogy maradjon nyoma ennek is.
- Ókovács Szilveszter évadértékelése
Szó esett a szükséges felújításokról, a kiírt pályázatokról, illetve a most lezárult évad mutatóit is láthattuk.
Nekem tetszett, hogy az operaházi dolgozók családtagjainak mondott először köszönetet Ókovács Szilveszter, mert való igaz, hogy az utóbbi évek határozottan erős munkatempója őket is nagyon érinti. Ezek után a Magyar évad különlegességéről és megismételhetetlenségéről szólt, illetve újra elmondta azt, amit néhány alig látott koncert előtt is, sőt újságcikkben is kifejtett: a közönség inkább szereti a külföldi műveket, nem rajongott túlságosan az évad kínálata iránt. (Később kiderült, hogy így is több mint 600 ezer látogatója volt a 481 saját, nagytermi előadásnak. Ez nem gyenge szám, sose volt több.)
Itt ennek kapcsán zárójelben megjegyezném, hogy a közönség többsége azt nézi, amit ismer. Ha évtizedekig az Operaház a népszerű és könnyen eladható szeretett darabokat játszotta, akkor ne csodálkozzon, hogy a nézők továbbra is ezeket akarják nézni. Az évad műsortervét előzetesen megismerve, nekem is rosszul esett, hogy nincs Figaro-sorozat, míg másoknak egyéb híres operák hiányoztak. Világos, hogy mindent nem lehet játszani. de a magyar műveket csak akkor szeretnénk meg jobban, ha éveken keresztül műsoron maradnának, és legalább annyira nyomnák őket, mint korábban a Strauss-repertoárt. Elmondhatom, hogy összességében nekem is jobban tetszett az évad, mint ahogy előre féltem tőle, kell a nyitottság a néző részéről is, elismerem.
Szó esett, hogy miért kell ennyi új bemutató, számadatokkal is kifejeződött, hogy milyen impozáns új repertoár épült ki (63 új bemutató hat év alatt), és megemlítődött, hogy a sajtót sosem fogja érdekelni egy sokadik repertoár-előadás. (Hát igen, én is azt veszem észre, hogy nincs keret arra, hogy profi zenekritikusokat a hétköznapi előadásokra beültessenek, én viszont az énekesek miatt ráveszem magam, hogy ezt-azt sokszor is újranézzek.) Ráadásul egy új bemutató jobban meg is mozgatja a társulat energiáit.
Nekem tetszett, hogy eközben néhány önkritikus félmondat is elhangzott – „a mennyiség előbb utóbb átcsap minőségbe”. Igen, én is ezt remélem, amikor éjszaka megírok lendületből egy ilyen bejegyzést, ugyanígy remélem, hogy ha évente 250 alkalommal ezt megteszem, idővel jobb lesz a színvonala. Ki tudja? Elválik ez is, mint ahogy az is, hogy a hihetetlenül gyors munkatempóban készülő új bemutatók minősége minden esetben elég jó lesz-e. A kivetített címeket nézve úgy láttam, hogy az évad folyamán volt olyan is, amelyik kifejezetten tökéletesnek tűnt, akármennyi idő alatt is készült el, és volt, ami meg nem. Napokon belül kiteszem az évadértékelőmet, abban természetesen csak a csúcsokat emlegetem majd, a többit meg borítsa feledés.
Az est második felében ugyanígy folytatódott az értékelés a műsorszámok között.
Szó volt a most már száz balettnövendékről, akik a II. világháború előtti hagyományokat követve ismét a Házban nevelődnek (nagyon üde táncbetétet adtak elő, az est egyik csúcspontja volt Vilma számára „a Triccs-traccs polka”). Ugyancsak száz fő feletti a gyermekkar létszáma, amelynek egy éve van új vezetője Hajzer Nikolett személyében, aki az operaház vezetőségi munkatársai közül – Kocsár Balázson kívül – egyedül megemlítődött. (A gyermekkar is énekelt egy rövid részletet a Háry Jánosból.)
Felsorolták a fontosabb meghívott külföldi énekeseket, akiknek legfőbb szerepe, hogy a nézők számára újdonságot jelentsenek, illetve a magyar énekeseket „stimulálják”. Ugyan csak a kivetített képen volt látható, de a neve nem hangzott el, én mégis megemlítem a Carmenbe érkezett Don Josét – Francesco Piú Galassót, illetve Ambrogio Maestrit, akik nekem például jól jöttek, de azt az Iréne Theorint is, akiről kiemelődött még az is, hogy a Wagner-napokon fellépett. Amennyiben a főigazgató netán a mi Ringünkbe is visszahívja Brünnhildének, számíthat a hozsannázásomra, ezt előre megígérhetem.
A lezáró beszédben tudtuk meg a hosszabb zárvatartás tényét, illetve azt, hogy a következő két évben turnék szervezésével próbálják azt elérni, hogy a munka nélkül maradók ne pártoljanak el, ne essen szét a zenekar, meg tudják tartani az énekeseket is.
- Díjátadás, műsorszámok
A Csillagóra izgalmassága alapvetően erről szól, mi is vártuk, hogy mely operaénekesek lesznek az idei kiválasztottak.
Az elhangzott műsorszámokat nem ismertetem részletesen, felléptek benne korábbi kamaraénekesek, mint például Palerdi András, vagy Schöck Atala is. Utóbbi a Székely fonóból a Kitrárkotty mesét humorosan és nagy életkedvet sugározva énekelte. Az első rész szenzációja volt Fekete Attila és a 84 és fél éves Bede-Fazekas Csaba kettőse a Bánk bánból. Utóbbiról én is megállapítottam egy Operakaland utolsó felvonását megnézve, hogy igen, ilyen lenne egy klasszikus Tiborc. Vilma szerint kiemelt fontosságú és így megemlítendő, hogy Fekete Attila rövidre vágatta a haját. (Legyen. Aki látja, annak úgyis feltűnik, a közönség csak ősszel fog vele találkozni, addig el lehet képzelni top-tenorunkat egészen rövid hajjal tetszés szerint.)
Nagyon jól megoldotta nem a leghálásabb helyzetét Pasztircsák Polina, korábbi díjazott is, akit egészen váratlanul érhetett az, hogy mielőtt Violetta áriáját énekelte, és már elhelyezkedett a díszletben, a főigazgató váratlanul elrendelte, hogy éppen most ünnepeljük meg a díszletmunkás kollégákat is. Ennek ellenére sikerült magát és minket is áthangolni a Traviátára. Irigylésre méltóan tökéletes az olasz kiejtése, és el tudtam fogadni a szerepben, minden zavaró körülmény ellenére is.
Duettet énekelt Szemere Zita és Ujvári Gergely is a Székely fonóból - ez volt az első énekelt szám.
A balettbetétekből nem volt sok (az első részben mindössze egy rész A makrancos Katából - Popova Aleszja és Bakó Máté táncolt)), viszont volt amelyik nekünk túl hosszúra sikerült (A hattyúk tava - Cheprasova Elizaveta, Oláh Zoltán), bár valóban szenzációsan ügyesek a táncosaink, ezt meg kell hagyni. A már említett cuki balettnövendékek mellett igazán helyes volt a Leblanc Gergely partnereként táncoló Tanykpayeva Aliya, aki a balettművészek számára létesített díjat megkapta. Nagyon meglepődött, nagyon szerethető volt, ahogy reagált a díjra, így kellő lelkesedéssel is ünnepelte a közönség.
Az operaénekesek díjai közül kettőt az első felvonásban adtak át. Az első befutó László Boldizsár volt, akinél az indoklás részben a tenorhiányra utalt, másfelől arra, hogy nélküle nem működne a ház. Az énekes 2012-ben debütált e falak között, a könnyűzene területéről jött, és a főigazgató elismerte, hogy előítéletei voltak neki is, aki szintén operaénekes. László Boldizsár valóban sok és jelentős szerepet játszik, folyamatos a terhelése, nemsokára Szegeden énekli a Toscát, most viszont a Hunyadiból énekelt egy áriát. (Én sosem láttam mást énekelni, mint operát, így nekem ilyen előítéleteim nem voltak. Én nagyon szerettem a Slyban, azóta figyelem, hogy miben nézhető.)
Szvétek László nagyon szórakoztató módon énekelt egy Pomádé-áriát, kisebb kórussal megtámogatva, látnivalóan ugyanúgy élvezte, ahogy mindig minden színpadi szerepét, vagy talán még kicsit jobban is. Miután befejeződött a száma, a főigazgató azonnal átadott egy díjat a zenekar egyik tagjának, H. Zováthi Alajosnak., így valószínűleg nem én lehettem az egyetlen, aki kiakadt, hogy most akkor Szvétek László nem kap díjat, hiába reméltük. Néhány percig ebben a tudatban voltunk, majd mégis megkapta ő is a hattyút "drámai és vígoperai szerepekben egyaránt kimagasló alakításaiért". Nekem nagyon szimpatikus volt, hogy a művész elismerte, hogy ugyan nem számított arra, hogy megkapja, de szeretett volna díjazott lenni már régen. Miután feleségének Gál Erikának már van otthon egy hattyúja, más feladat nincs, a kettőt össze kell szoktatni. Valószínűleg ezt azóta már meg is oldották.
Ilyen kis késleltetős tréfát nem játszottak el az est második részében Anatolij Fokanovval, aki 25 éves munkája elismeréseként részesült a díjban és a Pikk dámából énekelt.
Az előadás végén két együttes produkciót hallhattunk, a Lammermoori Lúcia sextettje erősen emelte az este fényét, ahogy az évad színvonalát is Kolonits Klára alakítása, amely számomra feltétlenül az évad egyik legfőbb értéke volt. Most is jó partnere volt Szegedi Csaba, és örömmel láttam viszont Cseh Antalt (aki tegnap másoknak énekelt Kékszakállút Miskolcon), Balczó Pétert (akit viszont én is láttam tegnap A Mester és Margarita egyik címszerepében), Megyesi Zoltánt és Kálnay Zsófiát, aki csak erre az alkalomra tanulta be a szerepet, de így is élte a társalkodónőt, ahogy Kolonits Klára is az elsőtől az utolsó pillanatig Lúciaként volt jelen, nem pusztán a sextett előadójaként.
Balczó Péter és Megyesi Zoltán alapemberek, ők kellettek a Falstaff zárófúgába is. amelyben rengeteg jó énekest sikerült összegyűjteni – Fodor Gabriellát, Várhelyi Évát, Keszei Borit, Gál Erikát, Kóbor Tamást, Kelemen Zoltánt, Gábor Gézát és Kiss Andrást. Jó, hogy láttuk őket így az évad végén még egyszer.
Záró gesztusként Kiss András, aki Falstaff gúnyáját viselte, megkaphatta az Operaház szimbolikus kulcsát a zárvatartás idejére, majd az énekesek kijöttek a nézőtérre, a vasfüggönyt leeresztették és a himnusz közös eléneklése után most már elkezdődött a várakozás ideje a nyitásra.
Ez a másfél éves felújítási folyamat nem jó hír, de ha visszaszerzi a Ház az 1984-ben elveszített jó akusztikáját, nyilván megéri. Mi drukkolunk. Így valamivel kevésbé fog érinteni, hogy a Lánchidat és az Alagutat (ezeken járkálok át az Operába menet) is bezárják szintén felújítás miatt.
ps.A szeptemberi havi ajánlóig csak az évadértékelők és két prózai előadás van kilátásban, ezeket még júniusban olvashatja az, akit érdekel, azaz ezen a héten. Mindenkinek jó nyarat kívánok!
