Ahogy az előadás előtt írt ajánlómból kitűnhetett, némi kétellyel vártam az idei operakalandot. Szinte az utolsó percben egy ad hoc indított chat mégis meghozta az eredményt, megkaptam azt az impulzust, amire szükségem volt, hirtelen kedvem lett az egész kalandhoz. Mindössze annyi történt, hogy valaki néhány rövid mondattal új nézőpontból mutatta meg számomra a művet. Ezek után - nem túlzás - izgatottam vártam, hogy idén először bemenjek az Erkelbe is. Előljáróban: a héten is lesznek még bőven operakalandos előadások, sőt a hónap végén "normális" közönségnek szánt esti alkalmakat is beterveztek, mindhárom szereposztásnak.
A TÖRTÉNET KAPCSÁN
A Bohémélet valóban több egy tüdőbeteg lány és egy szegény költő szentimentális szerelménél, értelmezhetjük ezt tágabban is: néhány fiatal, aki valóban a mában és a mának él, ahogy ezt Horatius és néhány mai facebook-pszichológus is javasolja, majd hirtelen szembesül a halállal, amelynek közelsége brutálisan megváltoztat mindent körülöttük. Az első figyelmeztetés még kevés, a III. felvonásban megtudjuk, hogy a költőnk szerelme betegségének hatására nem saját életmódjának megváltoztatása mellett dönt (akár elmehetne pénzt keresni is, hogy el tudja megfelelően látni a lányt), a felelősséget nem vállalja fel, hanem ehelyett az egyszerűbb út, a szakítás mellett döntenek. Hátha lesz valaki más, aki majd megoldja az anyagi nehézségeket és leveszi a terhet a vállukról. Ez nagyon mai hozzáállás, a felelősség kikerülése, lepasszolása.
A halál biztos tudata kell ahhoz, hogy mindenki rájöjjön, hogy ilyen egyszerűen nem lehet kapcsolatokat átrendezni, kényelmi alapon nem érdemes élni, csak akkor már késő. Érdekes lenne tudni, hogy a négy barát mihez kezd a tragédia után, képesek lesznek-e arra, hogy váltsanak, vagy kifújják magukat és minden marad a régiben. De ezt sose tudjuk meg, a színdarabok szereplői csak annyit élnek, amennyit a szerző engedélyez nekik, Puccini nem írt folytatásos szappanoperát, amelyben mindez kiderülhetne.
Puccini tragédiát írt, bár az első két felvonás üde hangulatot áraszt, némileg irigyeljük is ezeknek a lazán és felelőtlenül-felhőtlenül élő embereknek az életstílusát. Így lenne jó máról a holnapra jutni, aggódás és cselekedeteink túlelemzése nélkül. Látjuk a mellékhatásokat, de azt is, hogy mennyire jól kezelhetőek. Minden rendben is lenne, csak ne jönne a betegség és a halál, akkor lehetne akármeddig ilyen önfeledten élni bele a világba.
De nem, a mű negyedik felvonásában velük együtt szembesülünk azzal, hogy vége a felhőtlen játszadozásnak, és muszáj komolyan venni az életet és értékelni a körülöttünk élőket addig, amíg még lehet. A négy férfi által alkotott baráti kör minden tagja ráébred erre Mimi halálakor, nemcsak a költő, és valószínűleg mindnyájuk életét-művészetét megváltoztatja majd ez az élmény, csak az a kérdés, hogy mennyi időre...
KÖZÖNSÉG
Az előadás előtt a szokott módon Hábetler András tartott bevezetőt. A diákságot nagyon hatékonyan sikerült felbuzdítani a tapsolásra, "normális" előadáson sosem hallunk ilyen tapsorkánt, ugyanakkor az sem észlelhető, hogy néhányan csak nem akarják a tombolást befejezni. A közönség magatartása azt mutatja, hogy még van feladat az operába szoktatással, olyannyira, hogy az én tanítványaim ki is akadtak a többiek bunkóságán, azaz a tizenévesek mércéjével mérve is túlzásba esnek némelyek. Mivel 24 ezer ember vesz részt a kalandon, 538 csoportban, ez hatalmas feladat, csak a küldő iskolák tudnának változtatni a helyzeten, ha gondot fordítanának erre.
SZEREPLŐK
Miután a februári bejegyzésemben részletesen írtam a rendezésről a bemutató szereposztása kapcsán, most csak annyit jegyeznék meg: az újranézés hajlamosít az elfogadásra, a kéziratégetés most is nonszensz, az is, hogy a szereplők az egyterű lakásuk matracait ok nélkül kihordják a takarás mögé (semmi indok, átlátszóan csak a díszletezési idő lerövidítéséről van szó), most sem hihető még, hogy a tűsarkú cipőkben a hóban mennek, stb - de ezúttal már nem akadtam ezeken a pontokon le, figyeltem a szereplők között kibontakozó kapcsolatokat.
Ahogy korábban is megjegyeztem, eleinte a Bohéméletet kizárólag a költő és szerelme történetének láttam, a többivel nem foglalkoztam. Aztán tavaly egy előadásban hirtelen melléjük nőtt fel Marcello, aki a társaság lelkének tűnt. Ehhez képest talán most a legkiegyenlítettebb a helyzet, mert a társaság minden tagja fontos volt, kiemelkedett számomra a legpraktikusabb személy, Schaunard és a mókamesterként folyamatosan poénkodó "filozófus", aki valóban igyekezett megfelelni a címnek. Néztem ezt a komisz bagázst a második felvonásban, a kávéházi jelenetben, majd később ugyanezeket az embereket a negyedik felvonásban, a párnacsatázós bohóckodás közepette, majd pár másodperccel később ledöbbenni a haldokló Mimi közeledésének hírére. Úgy tűnt, hogy most valóban arról szól az előadás, amiről szólnia kellene, még akkor is, ha egyes jelenetek megoldottságán lehet vitatkozni. A diákokra látnivalóan hatott, nem unták (annyira) és ez nagy dolog. Talán ez volt eddig a legsikerültebb Operakaland-választás. Lehet, hogy a diákok átérezték, hogy valami hasonló velük is megtörténhet.
Ami bennem hiányérzetet hagyott: a szerelmi kapcsolatokat nem éreztem elég hihetőnek, bár ez lenne az alap, ami nagyon számítana ahhoz, hogy tragédiának éljük meg a látottakat. Ha nem érezzük élőnek a szerelmet, nem hisszük el, hogy ez a két ember végzetesen összetartozik, akkor súlytalanná válik az egész. Külön-külön elhittem Horváth István nem evilágon élő költőjét, aki látnivalóan képtelen magáról is gondoskodni, elhanyagolt, öltönyben fekszik le (? - ez azért elgondolkodtató, de mindegy). Szerethető ez a költő, de szinte elképzelhetetlen, hogy a Bakonyi Anikó által játszott sokkal fiatalabb és vagányabb Mimi végzetesen belebolonduljon.
Marcello halványabb ezúttal, mint amit a legutóbbi operaházi "hagyományos" előadásban láttam, amelynek az az előnye, hogy nem dominál a társaságban, hanem egy a négy közül. Alexander Aghenie meggyőzően énekel, de nem ragad minket magával. (A szerző piszok módon neki nem írt külön áriát, ő dramaturgiai okokból kell, hogy legyen kinek panaszkodni, mindkét szerelmesnek ő a bizalmasa és ő az, aki saját szerelmi bonyodalmaival kontraszthatást kelt. Pontosabbban megerősítést, másnak sem megy a szerelem. Nem bírunk összehangolódni, alkalmazkodni sehogyan sem.)
Szemere Zitáról előre tudni lehetett, hogy ideális Musette, és az is volt. A legjobb értelemben mondom, hogy nem okozott meglepetést. Ez az ő szerepe, nagyszerűen megy neki ez a flörtölős alkatú démon, aki képes a megrendülésre, és róla hiszem el a leghamarabb, hogy meg fog változni.
Gárday Gábor és Cserhalmi Ferenc a házmester és Musette gazdag barátjának apró szerepében jó, hozzáadja azt az előadáshoz, amit hozzá kell adniuk, kellemes színfolt a megjelenésük.
Akikkel eddig kevesebbet foglalkoztam, most viszont sokkal inkább lekötöttek: a "régi rendezésben" kevésbé dominánsnak látott két barát, akik a színpadon is leginkább közösen vannak jelen. Most sok az egymás közti interakciójuk, és úgy láttam, hogy a jelenlévők közül nekik kettőjüknek van a legtöbb köze egymáshoz. Az, hogy ez a rendezői koncepción múlt-e főleg, vagy sem, nem tudom - akkor tudnám, ha lett volna most időm és mindhárom szereposztást végig tudom nézni gyors egymásutánban. (Remélem, hogy valami profi operakritikus ezt megtette, ha már ennyi előadás van.)
Amit feltétlenül észleltem, hogy ez a két egészen eltérő karakter, akik valami furcsa okból egy albérletbe sodródtak, együtt ökörködnek a legtöbbet, hasonló módon reagálnak dolgokra, bár a jelmez alapján nem ezt várnánk. (Mintha az első szereposztásban ez tavaly másként is lett volna, Kiss András feltétlenül visszafogottabb, a saját személyéhez közel álló, nyugodtabb filozófust játszott, arra biztosan emlékszem. Én kifejezetten szerettem ezt az értelmezést, a többiektől elszigeteltebben létező figuráját.)
Sándor Csaba Schaunardként egy tömbből faragott figura, ha nem láttam volna Leánderként, Papagénóként, Masettóként (ezekben a szerepekben ebben az évadban is mind lesz, éppen fordított sorrendben), akkor azt hinném, hogy szereztek egy ilyen hippi-szerű énekest és berakták az előadásba. Kevés emberen áll ilyen jól a szakadt farmer, ezt megállapítottam, természetesen viseli. Érdekes kombináció a bundaszerű felsővel, le se tagadhatná, hogy feltűnést akar kelteni, de alapvetően nem a ruhájával, hanem színészi eszközeivel éri el, hogy folyton figyeljük, hogy mit csinál. Zenész, aki szaxofont hurcol magával. Ő a legpraktikusabb személy, gondoskodik a többiekről, akiknek szerencséje van, hogy közéjük keveredett.
Elgondolkodhatunk, hogy miként jött ez a négy különböző korú és főleg eltérő alkatú figura össze, de nem elképzelhetetlen, hogy négy ennyire más férfi megtalálja a közös hangot és egy fedél alatt lakjon huzamosabb ideig. Ha nőkről lenne szó, kizárnám, hogy ennyire másféle emberek tartósan együtt éljenek ilyen jó hangulatban.
Schaunard-nak egy hosszabb megszólalása van az első felvonásban (arról, hogy jutott pénzhez), viszont nagyon jó azt látni, hogy végig reflektál mindenre, ami körülötte történik, ráadásul leginkább nem csak egyedül, hanem a filozófust játszó Cser Krisztiánnal együttműködve.
Cser Krisztián a zenész-lakótársához képest kifejezetten szolid bölcsésznek van öltözve, aki ruházatával nem akar a figyelem középpontjába kerülni, de ő poénkodik a legtöbbet, bár alapállapotában igyekezne olvasni. Mivel nincs saját tere, erre nagyon minimális esélye van, nagyon könnyen kibillenthető magányos elvonultságából és ha már így történik, akkor elszórakozik a többiek megfigyelésével. Egyedül is és a haverjaival is jól megvan. Éppen azért, mert három jelenetében is rengeteget ugratja a többieket, Schaunard-ral együtt parodizálják Rodolfo udvarló áriáját is, az ő esetében lesz a legerősebb a váltás, amikor megtudják, hogy Mimi haldoklik, belőle váltja ki az esemény a legintenzívebb hatást. Cser Krisztián megrázóan énekli a kabát-áriát,átérezzük, hogy valódi áldozatot hoz, amikor megválik tőle. Örülünk neki, hogy Rodolfón és Mimin kívül ez a szereplő is kapott a szerzőtől egy ennyire hangsúlyos megszólalási lehetőséget.
A DIÁKOK REAKCIÓI - tanulságok:
Az eddigi szöveget az október 7-i előadás után azonnal megírtam, közben eltelt tíz nap, miközben vártam, hogy a programon részt vevő diákok beadják az előadásról írt házi dolgozataikat. Ezeknek az elolvasása kifejezetten tanulságos, nemcsak azért, mert átjön, hogy egy gimnazista mennyire másként nézi a történetet, de azt is megmutatják, hogy egy néző véleménye valóban csak egy nézőé, ugyanazt az előadást és szereplőit merőben másként is lehet látni. (Ezt eddig is tudtam, de ritkán kap az ember igazán sokféle véleményt, amikor ez ilyen nyilvánvaló.)
Néhány érdekesség:
A vélemények között nagyon kevés ponton értett egyet szinte mindenki. Az ablakos díszletet a MIMI felirattal nagyon szerették, meghatónak és kifejezőnek gondolták, sőt Párizs térképe is többnyire tetszett. A rénszarvasokról a többség már elítélően nyilatkozott, lehet, hogy ez mégsem a gimnazista korosztálynak való látványelem volt, azt érezték többen, hogy kisiskolásnak nézik őket. A ruhákat elemezve csak egy (fiú) vette észre, hogy valamivel korábbi divatra utalnak, amelyre ésszerű magyarázat, hogy egy korábbi salzburgi előadás újrarendezése ez. Bevallom, nekem ez fel sem tűnt, már csak azért sem, mert ennyire nem figyelem szorosan a divat irányzatait.
A szereplők megítélésénél kifejezetten érdekes volt, hogy a Horváth István-Bakonyi Anikó páros összeillőségét szélsőségesen ítélték meg, talán a hatvan százalék gondolta úgy, hogy "tökéletes" páros, míg a maradék azt, hogy közük nincs egymáshoz. De mindenki fontosnak tartotta őket. Ugyancsak mindenki túlságosan elnyújtottnak és így már unalmasnak tartotta a haldoklási jelenetet, rövidítették volna, így nem hatotta meg őket. (Hát igen, át lehet a felszínt helyezni a mába, de az opera alapvetően nem fog ettől megváltozni.)
Az összes dolgozatíró, talán két kivétellel Sándor Csabában látta meg azt a bohémet, aki valóban hitelesen fiatal és természetes játékával felkeltette az érdeklődésüket. Ez persze borítékolható volt, hiszen ő a legfiatalabb az egész csapatban, ő az, akit még maguk között el tudnának képzelni a 18 éves diákok. Sokakat a kék haja is elemzésre késztetett.("Honnan volt pénze a fodrászra?")
Szemere Zita is alapvetően a játéka miatt nagyon jó kritikákat kapott, bár néhányan a hangját is észrevették.
Cser Krisztián esetén a diákok szinte mindegyike már rendelkezett előélményekkel, látták őt sokan a Don Giovanniban és a Figaróban is, vannak olyanok, akik öt-hat alkalommal is találkoztak vele (a többiekkel viszont nem), sőt a Művész tavaly másfél órán keresztül beszélt is magáról az iskolában, közönségtalálkozót tartott. Emiatt nyilvánvalóan nem maradt ki egyetlen dolgozatból sem, és elsősorban a hangját emlegették, amely egyébként az előadásra odakeveredő angol turistáknak is feltűnt. Csak egy olyan dolgozatot kaptam, amelyikben az illető az elemzéssel olyan mélységig jutott, hogy a figura dohányzási technikájáról is szólt...
A legtöbb diáknak persze probléma volt az előadás olasz nyelvűsége és az, hogy túl közel voltak a színpadhoz és a feliratokat nehezen tudták az első két sorból olvasni. Ugyanakkor gyorsan hozzá is tették, hogy így viszont kevésbé zavarta meg őket a közönség bunkósága, amely miatt többen mondták, hogy legközelebb inkább drágább, de nem diákoknak szánt előadásra jönnének. Többen mondták, hogy tolmácsoljam részvétemet a karmesternek, Kovács Jánosnak. Nos, azóta már ez is megtörtént, a hétvégén láttunk közösen egy Úrhatnám szolgálót is. Néhány napon belül - ha beérkeznek a vélemények - arról is felteszem a benyomásaimat.
Sajnálom, hogy nem fért bele több előadás ebből a sorozatból, ez a mostani Kaland alapvetően közelebb vitt a műhöz és az évtizedek óta fennálló ellenérzésemet a művel kapcsolatban feloldotta. Lehet, hogy ez nem is olyan rossz eredmény.
UTÓSZÓ - még egy belenézés 2016. okt. 19. szerda 16h
Léteznek deus ex machinák a hétköznapokban is. Hétfőn megkértek, hogy a mai nyolcadik órámat hozzam előre. Előrehoztam, és emiatt lehetővé vált, hogy legalább a ma délutáni előadás első részét megnézzem.
A bejegyzésben említett szereposztást néztem újra, mindössze egyetlen cserével. Összességében az első rész alapján kiderült, hogy Hábetler András bevezetője változott meg leginkább, új poénok, új fordulatok voltak. Most már csak a felvonás végi tapsra buzdít, és úgy tűnik, hogy a gyerekek, akik nagyokat nevetnek a poénjain hallgatnak is rá, a háromból ez volt a legcsendesebb közönség. Az első sorokban ülő általános iskolai tanulók is csak kicsit beszélgettek.
A régi - és a bejegyzésben már méltatott - szereplők játékán látszott, hogy már nagyon benne vannak az előadásban, beértek a szerepek. Ez még nem indokolná a bejegyzés módosítását, sőt még az sem, hogy Alexandru Agache nekem sokkal erősebbnek tűnt ezúttal, pontosabban most átjött még Musette érkezése előtt az is, hogy minden mozdulata mögött ott van a bánat, a szerelmi csalódás, a hiányérzet. Kisebb változtatásokat észlelni lehetett szinte mindenkinél, de nála éreztem, hogy a játéka mintha alapvetőbben megváltozott volna, sokat mélyült.
Ami miatt mindenképp kell ez a pár sor, az László Boldizsár. Miatta (is) sajnáltam, hogy nem tudtam végignézni az egészet, A Doktor Faust és a Sly után, amelyben az énekes revelatív alakítást nyújtott tavaly (lesz kétszer januárban!!), most úgy érzem, hogy végképp meg vagyok győzve, mert annak ellenére,hogy se neki, se a műnek nem vagyok nagy rajongója, egy igazán sokrétű, árnyalt Rodolfót láttam, aki élte a szerepet és minden pillanatban azon volt, hogy kapcsolatot teremtsen Mimijével. Ezúttal láthattunk egy agglegénybe forduló férfit, akit tényleg megragad a szobájába betoppanó nő és az áriát képes elemeire szétszedve eljátszani, minden részletével van közölnivalója. Ebből az áriából tényleg megtudjuk, hogy ki ő és a tenoristák 95%-nál többet mutat: nemcsak szép hangját, hanem valóban egy színpadi alakot. László Boldizsár az első jelenetben ezzel a szereposztással, amelyikkel nem próbált, pontosan úgy játszik, mintha mindig együtt lettek volna, a játékok talán még fel is élénkülnek, mintha attól, hogy ő is aktívabb Rodolfót játszana, Alexandru Agache is dinamikusabbá vált volna (Sándor Csaba és Cser Krisztián már korábban is a maximális fordulatszámon volt)- így még inkább összhangban volt a négy bohém pasas, mint a korábbi alkalommal.
Egy nagyon jó hangulatú előadás félidejénél kellett felállnom, de annak is örültem, hogy ennyit láttam.Sebaj, majd ha jövőre a Figaro 2.0 lesz, abból igyekszem legalább az összes délutánit megnézni. Legalább.
