Mezei néző

A februári visszatekintés után jöjjön a március.

Rezes Judit - teremőr a Melancholy Rooms-ban - fotó: Szokodi Bea

A Varázsfuvolára évszaktól, szereposztástól függetlenül megtelik az Operaház. Így történt ez most is, amikor Mozart daljátékának hét előadásával zárták le az évadot. Az időpont megválasztásánál nyilván szempont lehetett az is, hogy az idei őszi japán turnéhoz a lehető legközelebb legyen a felújítás időpontja, de úgy időzítve, hogy a díszleteket át is lehessen szállítani hajóval a távoli helyszínre. A japánok majd a prózai dialógusokat is németül fogják hallgatni, nemcsak az énekelt részeket, ahogy ezen az estén történt. (Korábban az Erkelben a teljes előadás magyarul hangzott el, az M5 is ezt a rendezést így közvetítette legalább négy alkalommal eddig.)

Ez a nyomhagyó bejegyzés a sorozat legutolsó estéjéről készült, két nap alatt öt oldalra sikerült „tömöríteni”. Jelenleg, amikor még frissnek számít az esemény, kiteszem, és várhatóan egy hét múlva erről a produkcióról készült új fotókkal fog a bejegyzés kiegészülni, illetve részben átalakulni.

 A január sok emlékezetes előadása után a február sem indult rosszul Orlaiék „Balkon kilátással” című előadásával, amelyet másnap a FÉM-ben (ekkor jártam ott először és utoljára) a Gózon Gyula Kamaraszínház „De mi lett a nővel?” című produkciója követett. Kiss Csaba darabjából van egy másik működő előadás is (az RS9-ben), de ez is jól sikerült, nézendő, a színház maga - a Váci utca szomszédságában - optimális találkozó hely is lehet.

De mi lett a nővel? - Stubnya Béla, Tűzkő Sándor és Kálid Artúr - fotó: Ilovszky Béla

A decemberi visszatekintés után most jöjjön megint egy tömörebb visszaemlékezés.

Szacsvai László - A hatodik napon

Hábetler András és csapata (a FaReMiDo) előadásait mindenkinek érdemes nézni, és még érdemesebb lenne azoknak, akiknek sose jutna az eszébe, hogy maguktól egy ilyen programra elmenjenek.

Kicsit sajnáltam, hogy a rendező-műsorvezető-énekes nem tartott közvélemény-kutatást is, érdekelt volna, hogy hányan voltak olyanok jelen, akik még sosem hallották egyik „stand up”-jellegű operabeavatóját sem, illetve hány néző jelent meg „csak” kísérőként, esetleg a felesége kedvéért. Az ilyen nézők benyomásai lennének a legérdekesebbek - ha valaki ezt olvasva magára ismer, örülnék a véleményének (mondjuk egy kommentben).

Keszei Bori, Mester Viktória és Fodor Beatrix, mint Fiordiligi

A visszaemlékezés sorozat kitalálásakor azonnal megírtam az első három hónapot, amelyeket azóta hetente posztoltam, és itt decembernél futottam ki az időből. Most, egy 20 napon keresztül tartó balatoni körtúra után folytatom. A hosszas (400 km) menetelés közben természetesen volt módom bőven arra is, hogy az évad legérdekesebb eseményein még kicsit merengjek, illetve elgondolkodjak a független színházak helyzetén, leginkább azon, hogy mi várható a jövő évadban, amikor a nézők helyzete is nehezedik. Mi lesz azokkal, akiknek eddig is csak a jegybevétel maradt... Ha nem történik valami váratlan fordulat, a színházi kínálat szükségszerűen csökkenni fog, hiába minden…- Az Átrium esetéből látszik, hogy aki észrevehetővé tud válni, kicsit jobb eséllyel tud a felszínen maradni, de még az ő helyzetük sem stabilizálódott hosszú távra, megnyugtatóan. Az egyre nehezedő helyzetben nem valószínűsíthető, hogy a mezei nézők közösségi finanszírozással ennyi független színházat fenn tudnak majd tartani. Az összeset biztosan nem.

Eszembe jutottak azok az amerikai éveim, amikor láthattam, hogy a kultúrát piaci áron adják el, az állam egyáltalán nem száll be a színházak támogatásába, viszont a nagy cégek szponzori tevékenysége egészen természetes – eközben a magánszemélyek sokasága önkéntesként vesz részt a színházak működtetésében. Hosszú távon nyilván mi is erre fogunk haladni, és kevesebb ember lesz, aki meg fog élni kizárólag művészeti tevékenységéből.

Volt elég hír a három hét alatt, amely a gondolataimat inkább a jövő felé terelte, és ennél még esőben/kánikulában gyalogolni is kellemesebb volt. Az, hogy a túrát be tudtuk fejezni, elsősorban a mi elszántságunkon múlt - a színházak nem tudnak annyira sokat dolgozni, hogy külső támogatás nélkül fennmaradjanak.

Ennél a gondolatmenetnél azért sokkal kellemesebb a visszagondolás akár a decemberi előadásokra is, úgyhogy a továbbiakban  ezt folytatom, ha már kitaláltam magamnak ezt a kedélyjavító terápiás tevékenységet.

Sirály - Hermányi Mariann és Kálid Artúr (fotó a Gózon Gyula Kamaraszínház FB-oldaláról)

Az évad első két hónapja után jöjjön a folytatás, a novemberi előadások:

Poppea megkoronázása - Octavia szerepében: Szántó Andrea, az évad egyik új kamaraénekese

Az első rész után jöjjön a második -tekintsünk vissza, hogy alakult az október.

Hello, Heraklész - Spiegl Anna

„Előbb utóbb ezt a Ringet be fogják tiltani” – mondta valaki mögöttem az egyik előadás szünetében a folyosón. Olyan, mint a mi világunk, tette hozzá az illető barátnője értetlenkedésére magyarázatul.

Ezzel a megállapítással egyet lehet érteni, a világ lényegileg ilyen, és nem olyan, amilyennek mi szeretnénk látni - esetleg egy-egy jól sikerült előadáson vagy más különleges helyzetben érezhetjük, hogy a dolgok mégis rendben mennek.

A Wagner-napok ilyen kivételes élmény volt a dupla Ringgel, még hosszan fogjuk emlegetni.

A Ring első sorozatának a lefutását Iréne Theorin pozitív covid tesztje erősen meghatározta, helyette két beugrásra is szükség volt – az egyik ráadásul a teljes fesztivál legszenvedélyesebb estéjét eredményezte, így valószínűleg nem csak én várom Allison Oaks és Tomasz Konieczny újabb feltűnését, lehetőleg együtt, szintén A walkürben.

A második sorozat is váratlan fordulattal kezdődött: a két kisebb, de mégis jelentős szerepet játszó Sorin Coliban megbetegedésével. A változás ezúttal az első két előadást érintette….

(Feltételezem, hogy az első HÁROM bejegyzést már olvasta az első körről, aki erre rákattint. Miután abban mindenkit említettem, ezt újra nem teszem meg, csak néhány megjegyzést fűzök hozzá, elsősorban nyomhagyó célzattal. Amíg ezeket megírtam, a teljes Ring legalább még egyszer meghallgatható lett volna…)

A második Ring végén a hagyományos meghajlás - teljes zenekarral - Kotschy Gábor fotója/ Müpa sajtóközlemény

Nem, nem lesz idén egyetlen bejegyzés, amelyben fel van sorolva az öt legjobb előadás, színész, stb.

Lesz helyette egy sorozatos visszatekintés az évad olyan előadásaira, amelyek számomra valóban megkönnyítették az életet, a hatásukra azt éreztem, hogy azért mégis érdemes vonszolódni tovább, sőt meg is örökíteni ezeket az előadásokat egy-egy AJÁNLÓban, hogy esetleg több mezei néző kicsivel jobb eséllyel elvetődjön rájuk.

Mindig jó érzés visszanézni, hogy milyen sok minden volt, ilyenkor kicsit bizakodhatunk mégis abban, hogy ugyanezek a művészek és műhelyek tovább fogják nyomni, akármilyen kedvezőtlen körülmények között is csak túlélnek. Én ezerrel drukkolok, hogy így legyen.

Mindenkinek javaslom, hogy így évad végén pörgessen vissza.