Ez a 2991. posztom ezen a blogon, de még mindig fontosnak érzem, hogy hangsúlyossá tegyem: ez egy főpróba (!) alapján készült ajánló (!) (nem kritika), és a kérdésem továbbra is az: kinek és miért érdemes megnézni?
Ötvös András (Alvin) és Péter Kata (Karen)
Wil Calhoun darabját romantikus komédiának hirdeti a színlap, és rá is illik ez a meghatározás a szünet nélküli, száz perces előadásra. Zöldi Gergely fordította. Az alaphelyzet ismerős: két idegen, és első benyomásunk alapján össze nem illő ember közti érzelmi kapcsolat kialakulását láthatjuk rövid jelenetekben, reményt keltő lezárással. Ez a recept bevált, számos előadás nézhető, amelynek a váza ugyanez, és ezt mi nézők szeretni is szoktuk. Az, hogy mennyire lesz érdekes két ember hétköznapi összecsiszolódása úgy, hogy közben igazán rendkívüli események nem történnek (nem is ígérnek nekünk ilyesmit!), kizárólag a színészeken múlik.
Persze, rendkívülinek tekinthető azért, ha valaki hét hónapig nem hagyja el a lakását, de kevésbé, mint korábban. A covid lezárások során lehetett bőven sok ember, aki hasonlóképpen hermetikusan igyekezett elzárkózni, ha nem is azért, mint a darabban szereplő író, vagy Bab Berci, aki szintén szakított az emberiséggel. (Nemcsak Babarczy László halála miatt nem merült fel bennem előadás közben ez a róla elnevezett mesehős. A rendező-igazgató halála még a kaposvári aranykort is feleleveníti sokakban, és ezzel még riasztóbbnak tűnhet a jelenlegi kemény válsághelyzet, amelyet a színháziaknak valahogy át kellene vészelni.)
A világtól nem lehet egészen elzárkózni, és az sem megúszható, hogy a konfliktusokat elkerüljük, de nyilván a házhozszállításnak és a home office-nak köszönhetően sokan megpróbálkozhatnak ezzel az életmóddal, csak az a baj, hogy ennek is megvannak a személyiségromboló hatásai. Később nem lesz egyszerű közösségi eseményekre visszamennie azoknak, akik már közel két éve elszántan kihagynak minden ilyen helyzetet, többek között lemondanak a színházlátogatásról is.
Ennek az estének a hatására feltehetően nem lesznek sokan, akik elvonulásra szánnák el magukat, de „ismerd meg szomszédod” mozgalom sem fog beindulni.
Aki nagyon izgalmas cselekményre vágyik, rejtélyekre, esetleg nagyon mély társadalomkritikára, annak nem ezt az előadást kell választania. Ez a „Balkon kilátással” arra jó, hogy aki szereti a színészeket ÉLŐBEN nézni,és élvezi a JÁTÉKot, amikor felnőtt emberek úgy tesznek, mintha mások lennének, az közel száz percre jól érezze magát egy szép nagy színház nézőterén.
Jánossal mentem, és kellemes este volt, bár nem éreztük magát a művet olyan ütősnek/izgalmasnak/sokrétűnek/fontosnak, mint az Orlai Produkció legutóbbi REDŐNYét, amely viszont az évad egyik igazi eseménye és bármilyen szempontból is nézve, csak ajánlható. (Éppen emiatt emlegetem azt minden más előadás kapcsán viszonylag gyakran.)
Kocsis Gergely rendezőként azon volt, hogy a darabot, amelyben a szereplők hol kilépnek a balkonra, hol pedig visszahúzódnak a szobájukba, minél változatosabbá tegye. Kálmán Eszter látványtervező egyszerű, modern, felesleges részletektől mentes balkonokat tervezett, és ebben a látványban a mi lakótelepeink nyomasztó érzete is benne van, bár azért átjön a szövegből, hogy ez mégis Amerika lenne… (Az amerikaiságra olyan túl nagy hangsúly nem kerül mégsem, mint a közelmúltban bemutatott Network-ben.)
Nagyon gyakran érzem, hogy a színházak mindenáron újdonságokat keresnek, amelyek hol beváltják a várakozásainkat, hol nem, de a színészek jellemzően az átlagosan működő, egyértelműen nem-remekművekből is képesek kihozni azt, amit csak lehet.
Paul: Ficzere Béla
Ficzere Béla ugyan csak néha bukkan fel, de nagy szükség van rá, mert katalizátorként biztosan kihat a két szereplő kapcsolatának alakulására, felpezsdíti a cselekményt. Általa megjelenik egy másféle férfi-magatartás, viszonylag kitartóan és radikálisan küzd barátnője visszaszerzéséért. A színész több orlais előadásban látható kisebb szerepben, de akinek megtetszett, és szeretné még hosszabban nézni, azoknak pacalos monodrámáját ajánlom az RS9-ben, és a korrupció kérdését feszegető „Benne vagy” c. előadást a Jurányiban.
Az előadás fő terheit közösen viseli Péter Kata és Ötvös András, akik nagyon sok előadásban játszottak már együtt, de még azt eddig nem tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egy előadás kizárólag az ő kettősükre épül. (Ha valaki tud ilyet, amelyikben éppen ők alkották a központi szerelmespárt, megköszönöm, ha kiigazít – lehet, hogy csak én nem láttam vagy nem emlékszem.)
Ebben a szokatlan párosításban érzek valamiféle bátorságot, tekintve, hogy Péter Kata semmiképp nincs annyira az előtérben színészként, mint néhány volt osztálytársa, lehet, hogy azért, mert nem játszott sem sorozatban, sem valami nagyon felkapott filmben - eddig még.
Péter Kata a „néha kicsit sok”- típusú nőt hitelesen hozza, aki panaszkodik mások hangoskodásáról, de ő maga is zavaró. Az előadás elején ez az idegesítő énje dominál, és ezáltal nagyon hálás játéklehetőséget ad partnerének, akinek néma reakcióit különösen szerette mindenki, nagy nevetések hullámzottak végig a nézőtéren az előadás első jeleneteiben. Karen láthatóan a mai kor trendjeihez igazodik , feltehetően régen nem olvasott könyvet, csak a magazinokat lapozgatja, és nagyon felszínes, de nagyon kitartóan igyekszik szomszédját kimozdítani a csigaházából. Összességében mégis vonzó, és elhiteti velünk azt, hogy elég lehet motivációnak a változásra. (Milyen jó lenne ez a kettős A makrancos hölgy-ben, jutott eszembe az előadás kapcsán.)
Ötvös András nagyon sok előadásban volt már kiemelt főszereplő, sőt A csemegepultos naplójával kipróbálhatta azt a helyzetet is, amikor teljesen egyedül kell lekötnie a közönséget. Az jelentősen jobb szöveg és darab, viszont most vannak partnerei, és a még frissnek számító "Nagykarácsony" után remélhetőleg tömegek kíváncsiak arra, hogy élőben is megnézzék. (A filmre se mondanám, hogy minden részletében tetszett, de Ötvös András tűzoltója meggyőzőnek tűnt, miatta érdemes volt megnézni.)
Ötvös András ebben az előadásban író, különc, modern mizantróp, aki mivel a körülmények (házhozszállítás és home office) lehetővé teszik, legszívesebben nem találkozna senkivel, és legszívesebben megúszná az élettel együtt járó súrlódásokat. Minden találkozással, kapcsolódással együtt jár kisebb-nagyobb konfliktus veszélye, egy-egy ügyintézővel/eladóval folytatott beszélgetés is ki tud minket zökkenteni, ha találkozunk egy rossz hangsúllyal vagy apró kellemetlen megjegyzéssel, így megértjük, hogy valaki ebből kevesebbet szeretne kapni. Elhihető, hogy a bezárkózást választja, és már csak az a kérdés, hogy el tudja-e bárkinek a kedvéért is engedni ezt a logikusnak és biztonságosnak érződő életmódot.
A néző nyilván attól függően tud vele azonosulni, hogy saját magában mennyire érzi a késztetést a világtól való elvonulásra – néha bennem felmerül, bár az emlegetett agresszió teljes elkerüléséhez a közösségi média felületeit is el kellene hagyni. Az előadás hatására egészen ennek a megfontolásáig jutottam.
A megfelelő társaság egy írónak
Az, hogy a mezei nézők széles rétegeinek elég vonzó lesz-e ennek a három színésznek az összjátéka, idővel kiderül. Én a pálya széléről mindenesetre drukkolok nekik.
PS. A fotókat Szokodi Bea készítette.
