„Előbb utóbb ezt a Ringet be fogják tiltani” – mondta valaki mögöttem az egyik előadás szünetében a folyosón. Olyan, mint a mi világunk, tette hozzá az illető barátnője értetlenkedésére magyarázatul.
Ezzel a megállapítással egyet lehet érteni, a világ lényegileg ilyen, és nem olyan, amilyennek mi szeretnénk látni - esetleg egy-egy jól sikerült előadáson vagy más különleges helyzetben érezhetjük, hogy a dolgok mégis rendben mennek.
A Wagner-napok ilyen kivételes élmény volt a dupla Ringgel, még hosszan fogjuk emlegetni.
A Ring első sorozatának a lefutását Irene Theorin pozitív covid tesztje erősen meghatározta, helyette két beugrásra is szükség volt – az egyik ráadásul a teljes fesztivál legszenvedélyesebb estéjét eredményezte, így valószínűleg nem csak én várom Allison Oaks és Tomasz Konieczny újabb feltűnését, lehetőleg együtt, szintén A walkürben.
A második sorozat is váratlan fordulattal kezdődött: a két kisebb, de mégis jelentős szerepet játszó Sorin Coliban megbetegedésével. A változás ezúttal az első két előadást érintette….
(Feltételezem, hogy az első HÁROM bejegyzést már olvasta az első körről, aki erre rákattint. Miután abban mindenkit említettem, ezt újra nem teszem meg, csak néhány megjegyzést fűzök hozzá, elsősorban nyomhagyó célzattal. Amíg ezeket megírtam, a teljes Ring legalább még egyszer meghallgatható lett volna…)
A második Ring végén a hagyományos meghajlás - teljes zenekarral - Kotschy Gábor fotója/ Müpa sajtóközlemény
A Wagner-napok legkevésbé sikerült előadása is csak a csúcsokhoz képest az, ha valaki csak arra téved be, feltehetően nagyon jónak érzékelte mindet. Ezt gondoltam a második Walkürről, amelyik nyomába sem érhetett az elsőnek, amelyiket leginkább a csoda kategóriában könyveltem el életem legjobb Wagner-előadásai közé. Azt a kis pluszt nem lehet biztosra venni, de június 10-én megvolt.
A Wagner-napok Ringjének utolsó estéjén ráadásul az M5 leadta M. Tóth Géza „A walkür” rendezését, és ezáltal nemcsak azt érte el, hogy sok Wagner-rajongó bosszankodott, mert két helyen egyszerre nem lehetett, de mi, akik mégis csak bekapcsolódtunk így is a közvetítés második vagy harmadik felvonásába, nagyon élesen szembesültünk ismét azzal, hogy az operaházi jelmezek igazi hátráltatásként működnek, és ütköznek a zene hangulatával is. (A zenéből elég világosan kiderül, hogy Wagner méltóságos istenekben és hősökben gondolkodott – az más kérdés, hogy ma nehéz őket ilyennek látni. Lehet, hogy most már csak hasonlóan, idézőjelbe téve lehet érvényesen hozzányúlni a darabhoz?) A müpás produkció előnyös oldala még jobban kidomborodott a két élmény közelsége által.
Ebben a félig szcenírozott előadásban messze nagyobb tere lehet egy színészi képességekkel megáldott énekesnek arra, hogy ne pusztán kétdimenziós figurát játsszon. Pontosabban: szabad volt a verseny, és az vitte el a nézőt, aki erre jobban képes volt.
Catherine Foster és Stefan Vinke - Nagy Attila fotója - a Müpa Fb-oldaláról
Ebben a sorozatban emberfeletti teljesítményt nyújtott a három főszereplő, Catherine Foster (Brünnhilde), Egils Silins (Wotan), Stefan Vinke (Siegfried), mindhárman megingathatatlannak látszottak, és velük kapcsolatban el is lehet gondolkodni az énekesi teljesítőképesség határain, le lehet borulni már az előtt a tény előtt is, hogy megcsinálták, képesek jól elénekelni ilyen hosszú szerepeket, több egymást követő estén is topon tudnak lenni.
Stefan Vinke esetén az, hogy a két sorozatban összesen négy előadást énekelt (3 pihenőnappal), majd a Rienzi főszerepét is végig tudta énekelni, utóbbit is majdnem végig kottából, nekem azt üzeni, hogy a történetekben szereplő héroszok lehet, hogy nem tűnnek hitelesnek, de ezek az énekesek igen. A koncertszerű Rienziben érzékelhető apró kis megingás még inkább ezt támasztotta alá: biztos, hogy emberek ők is, még ha nehéz is elhinni.
Catherine Foster és Újvári Milán Kotschy Gábor képén
A lenyűgözés megvolt, de az már egy másik kérdés, hogy ezek a teljesítmények mennyire érintenek meg minket mezei nézőket, akik számára már az is hatalmas eredménynek érződik, hogy egy énekes – bármilyen kis szerepben – a Müpa színpadára kerül, és 1500 embernek énekelhet. A Brünnhilde-Siegfried kategória már talán túlságosan távoli, ahogy a történetben elfoglalt szerepük alapján is jó messze vannak a földi halandóktól.
A két ciklus megnézésének egyik fő tanulsága pont ez volt: leszámítva a már többször említett Walkür-előadást, ezek a hatalmas és minden elismerést megérdemlő énekesek kevésbé érintettek meg, kevésbé tudtam együtt menni éppen az ő karaktereikkel.
Pasztircsák Polina - Szemerédy Károly - Nagy Attila fotója (a korábbi bejegyzésben már felhasználva)
Sokkal jobban szeretni tudtam azokat, akik közelebb álltak az esendő és gyenge emberekhez.
A végéről kezdve ezúttal: minden együttérzésem a Pasztircsák Polina által játszott Gutrunéé volt, aki ugyan maga is tudta, hogy csalással jutott a rendkívüli hőshöz, és hamar el is vesztette, de a második körben ismét kibontott előttünk egy, a bátyja által pátyolgatott, de mégis alacsony önbecsülésű lányt, aki nem veszi észre a saját szépségét, vágyik a szerelemre, és el se meri hinni, hogy valóban megkapta a legnagyobb hőst, akinek igazi mivoltával ő sincs tisztában. Végig kölcsönösen féltékenyek egymásra Brünnhildével. Ki a szerencsésebb? Az isteni tulajdonságaitól megfosztott Walkür, aki csak a máglyahalált tudja elképzelni Siegfried halála után, vagy a királylány, aki némán ül a széken, ölében Siegfried kabátjával és gyászol?
Biztosan nem rendezői hanyagság, hogy ilyen hosszan kell néznünk ezt a szerepben ülő énekest, vele tudunk a legjobban azonosulni mi, akikhez nem sokkal halála előtt, mint tanúkhoz fordult a walkür.
Mivel az utóbbi időben három bejegyzésben is fényeztem, nem fogok most megint hosszan írni Szemerédy Károlyról, akinek Guntherje ismét nagyon erősen kapcsolódott a húgához, olyan erősen, hogy a két énekes játékáról most is csak az jutott eszembe, hogy de milyen jó lett volna ilyen kémiát tapasztalni a csúcsszereplők között is… Ebben a második körben, a teljes előadásban itt éreztem egyedül maradéktalanul hitelesen megmutatott szeretetkapcsolatot. Tragédiájuk is igazi lesz ezáltal.
Stefan Vinke és a férfikar - Kotschy Gábor fotója - Müpa sajtóközlemény
A négy előadásból hármat a fiam is nézett, akinek ezen az utolsó estén toronymagasan a férfikar tetszett a legjobban. Én már szinte megszoktam, hogy ennyire ütősek, de Jánosnak három év kihagyás után a Ring másodszorra is első élménynek érződött, ő rájuk tudott csodálkozni.
A Siegfried előadása kapcsán teljesen egy hullámhosszon voltunk: Walter Fink (Fafner) jelenléte és Cornel Frey másodperc alapú játéka vitt el minket leginkább. Utóbbi Mimeként mindkét sorozatban „nagyot ment”, és ehhez most is remek partner volt Varga Zoltán Mihály ütősként, aki idén is benne élt Mime gondolataiban, egyik énjét játszotta, akihez az énekes partnerként tudott fordulni. De gondolhatjuk azt is, hogy ő volt az életre kelt kalapácsa, aki aztán át tudott állni az új mester, Siegfried hullámhosszára is. Stefan Vinke feltehetően saját jókedvéből vállalta be, hogy az ütőszólam lejátszásába is beszáll – könnyen el tudtam volna róla képzelni a két Siegfried eléneklése után, hogy akár egyedül is ment volna neki a munka.
Említendő, hogy most először Siegfried hamis nádsípjának megszólaltatását egy új beálló zenekari művész próbálhatta ki, Ella Dánielt angolkürtön láttuk játszani, míg Berki Sándor megtarthatta kürt szólóját, amely most is diadalmasan szólt. Ők megmaradtak a kaptafánál, színészként nem vettek részt az előadásban.
Egils Silins - Kotschy Gábor - Müpa sajtóközlemény
Ez a két előadás – ha Ella Dániel beállását nem számítom – az első körrel azonos szereposztásban, de talán még lendületesebben ment végbe, feltétlenül erősebbnek éreztem mindkettőt, mint a csütörtöki Walkürt, amelyre csak rányomta a bélyegét, hogy a „nagyon Wotan” Tomasz Konieczny helyett Egils Silins jóval hétköznapibbra formálta a főisten alakját. Mondhatnánk azt is, hogy a Wotan-hang és a szerep magabiztos tudása megvan, de a kisugárzása nem hat ránk eléggé, de meg is fordíthatjuk: ez a Wotan mestere az álcázásnak, rendes, felelősségteljes családapának néznénk még viszonylag közelről is, nem látszik róla több kilométer távolságból, hogy nőcsábász alkat, akinek nemcsak Erdától van egy lánya, sőt egy meg nem nevezett földi nőtől is két ikergyermeke, de ott van rajtuk kívül még a nyolc, bizonytalan eredetű Walkür is, akiknek az anyja szintén ismeretlen.
Pályi Zsófia képén az összes walkür együtt (De ki az anyjuk?? - a Wagner specialisták számára is rejtély...)
Egils Silins alakítását nézve nem mondanánk, hogy gyanús alak, és felelőtlen tervezgetésével és projektjével maga idézi elő az istenek alkonyát. Amíg Tomasz Konieczny alakításáról egy pszichológus valószínűleg Wotant azonnal a legtipikusabb nárcisztikusnak minősítené, Egils Silins több ülés után kapná meg a rejtett nárcisztikus bélyegét, azonnal biztosan nem.
Amit tőle látunk, az is a főisten egyik érvényes arca, és eszembe jutott róla az a tipikus értelmiségi politikus, aki felvállalja, hogy majd rendbe hozza az ország sorsát, de manőverezésével sikerül sokat rontani a helyzeten. Eleinte hiszünk neki, hogy ő majd jól megoldja, és kicsit később jön csak a csalódás. Tomasz Konieczny Wotanként erősen kápráztat, de az elejétől érezzük, hogy amit látunk szemfényvesztés – hiába a gyönyörű és impozáns hang, a játéka gyorsan leleplezi. (Bevallhatjuk, hogy azért – színházban – ez a típus az, akit igazán jó nézni, aki igazán leköt.)
Schöck Atala még "az első férjével" - Tomasz Konieczny - Nagy Attila fotója
Érdekes volt látni Schöck Atala Frickáját a két alkatilag merőben más férj oldalán. Mindkettővel szemben érezhető intellektuális fölénye, most másodszor kevésbé éreztem, hogy vonzza a férfi, de annál is inkább, hogy ő is nagyon élvezi az örökké tartó játszmázást. Ha elképzeljük, hogy az istenek örökké élnek, akkor még sokkal nehezebben képzelhető el, hogy kitartanak egyetlen partner mellett. Wotan nem is titkolja, hogy változásra vágyik – Frickát pedig láthatóan elszórakoztatja, hogy férje útjait kifürkészi, leleplezi és ügyesebbnek, okosabbnak érezheti magát nála – az is. A játszmázásban persze a kapcsolat lényege elvész, nem véletlenül lesz Wotanból Vándor, aki messzire kerüli otthonát éveken át.
Ezen a második Walkürön is a harmadik felvonás volt a legerősebb, a darab felépítésének köszönhetően ritkán történhetett ez másként, viszont az első felvonást jobbnak éreztem, mint a korábbi csoda-előadáson. Furcsa, de mégis így történt. Ennek lehetett az a prózai oka is, hogy az énekesek – Daniel Brenna és Karine Babajanyan - is belejöttek, hiszen ez már a második közös előadásuk volt, de az is lehet, hogy Siegmund és Sieglinde megjelenítőjét azért éreztem közelebb egymáshoz, mert ezen az estén távolabb ültem tőlük, nem az első sorban. Már a tizedik sorból némileg elmosódott a kettejük közti korkülönbség is.
Hirling Bálint fotója - Müpa sajtóközlemény
A közelségnek bizonyos esetekben nagy hátránya van, a teljes zenekart lehet ugyan látni, megfigyelni, hogy éppen ki fújja a szólót, de az összhatás szempontjából nézve nyilván jobb távolabbról. Én azért nagyon örültem, hogy összesen öt esetben jó közelről nézhettem az MR Szimfonikusokat, számomra ez a két Ring nagyon nagy mértékben róluk szólt és az esték legboldogabb emberéről, a nagyon sokat mosolygó Fischer Ádámról. Ha valami biztos, nála senki nem élvezte jobban a teremben az előadást. Láthatóan sokszor örült annak, amit hallott.
Ezen a ponton már vissza is érkeztünk a bejegyzés elején felvetett beugrásokhoz.
Előadáskép helyett - Jongmin Park civilben - Pályi Zsófia képe - Müpa Fb-oldal
Hunding szerepét Jongmin Park énekelte, akit – Vörös Szilvia szereplésének köszönhetően – két bécsi előadásban is láthattam, a közönség erős többségének viszont igazi meglepetést jelentett. Nagyon szép mélybasszus hang birtokosa, így a változás bejelentésekor már tudtam, hogy beállása csak előnyére válhat az előadásnak. Játékán sem lehetett érezni a beugrást, nyilván többször énekelte ezt a szerepet, egyedül azért észlelhettük a próbák hiányát, mert a kutyáit játszó táncosokkal nem volt szinte semmilyen kapcsolata. Ezt hánytorgatni azért igazi szőrszálhasogatás lenne – örültem a jelenlétének. Az, hogy nem volt igazi kapcsolata a feleségével a szerepértelmezés része is, nem pedig probléma.
Sorin Coliban a Rajnában a szerelmes óriást, Fasoltot játszotta volna – helyette Cser Krisztián ugrott be, aki 2015-ben az operaházi rendezésre tanulta ezt be, és azóta nem énekelte egyszer sem, viszont átképezte magát Wotannak, és eddig Kínában, Németországban és Mexikóban mutathatta be magát a Rajna főistenének szerepében.
(Ha készült volna kép Cser Krisztiánról, ide tettem volna...- nem találtam, viszont a beugrása óta hipp-hopp kamaraénekes lett. Ezzel az újsággal tudom pótolni a fotót, amíg nem küld valaki. )
Emiatt ez egy igazi halálugrás volt, egy igazán be nem járatott szerepben lépett fel, kottával. Utóbbi nem vált igazán zavaróvá, annak is köszönhetően, hogy ebben a rendezésben az óriások alig mozognak. Szerencsés helyzet volt az is, hogy szerepe szerint is bátyja az irányító kettejük közül, és most Walter Fink hathatósan tudta is támogatni, akinek viszont a fiatal kolléga vigyázta a lépteit. Akárhogy is, a beugrás helyzete miatt izgalmasabbá és erősebben érzékelhetővé vált a két óriás közti kapcsolat, mint az eredeti felállásban – nagyobb volt a tét. (Azért valaki elmondhatta volna a beugrónak, hogy látszani fog minden mozdulata az üvegfal mögött és nincs takarásban – a rendezésnek ez a feltehetően szükségszerű gyenge pontja a négy este során többször is kiütközött, de ezen évek óta rutinosan túl tudunk lépni, ahogy ez most is történt. A magam részéről a készülődését betudtam a fiatal óriás izgatottságának, aki éppen a főisten elé kell, hogy lépjen és muszáj követelnie a bért, amit csak nem akarnak kifizetni… A hétköznapi életben is vannak ilyen felfokozott helyzetek, amelybe nem könnyű beleállni.)
Cser Krisztián novemberben a Siegfried Wotanjának a szerepében fog megmutatkozni, és előbb-utóbb a többit is csak elénekelheti a hazai közönség előtt is.
Christian Franz - Posztós János képe
A második kör Rajnájában sok év után ismét azt éreztem, hogy az előadásban mégis Loge szerepe emelkedett ki a legjobban (nem Wotan és nem Alberich vitte el az estét). Christian Franz lezáró jelenete, amikor a Rajna kincsét sirató sellőket hallgatja, igazán megérintett, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az Istenek végén Pasztircsák Polina Siegfried kabátját szorongatta.
A második kör többi nem említett szereplője, magyarok és külföldiek egyaránt nagyon odatették magukat, és ennek sokkal hatásosabb nyoma is maradt, mint egy ilyen blogbejegyzés. A Bartók Rádió élőben közvetítette az összes előadást, és ezek még hatvan napig az adásnaptól számítva elérhetőek. Ezek magukért beszélnek, és aki megkeresi ezeket – a színpadi játéktól leválasztva – eldöntheti, hogy rá mely hangok hatnak igazán. Már ennek a visszahallgatási lehetőségnek is lehet külön örülni.
Posztós János képe
PS1.Több mint egy éven át vártam az idei Ringet, sőt, ha a 2020-as első covid lezárást is tekintetbe veszem, amely szükségszerűen elsodorta a Wagner-napokat, akkor elmondható, hogy 2019 júniusától, azaz három éven át. Ennek ellenére egészen az első (és három bejegyzésben is megörökített) sorozat utolsó előadásáig NEM merült fel bennem, hogy a második sorozatot is néznem kellene. Feltehetően naivitásra vall, hogy olyan hosszan el tudtam képzelni, hogy a Müpában folynak a Ring-előadások, én pedig nem vagyok ott.
Ebből kiindulva viszont óvatosabban mérlegelem a novemberi kilátásokat, amikor az Operaházban majd egymás után összesen 12 estén lesznek nézhetőek a Ring darabjai 3-3 alkalommal. Kíváncsi vagyok, hogy hányat sikerül majd közülük kihagyni… (Július 4-től árulják a jegyeket a jövő évad előadásaira, addig kaphatóak a bérletek a Ring szombati alkalmaira.)
Fischer Ádám - Kostchy Gábor képén - Müpa sajtóközlemény (a Rienzi közben már hiányzott, rendkívül élveztem, hogy öt alkalommal nézhettem közelről a vezénylését.)
