Január utolsó két hete a korábbinál még fokozottabb bizonytalanságról szólt – az én naptáramból tíz előadás tűnt el a covid miatt, és vagy került helyére másik/harmadik, vagy lett „szabadnapom”. Ez a bemutató is közel két hét csúszással jutott el végre a premierig és a második előadásáig, de az a lényeg, hogy eljuthatott.
A Gózon Gyula Kamaraszínház saját épületének felújítása miatt a város számos pontján vendégeskedik, és így az új bemutatójuk ide került, a FÉM Arts & Café-ba, amely logikus választás volt nemcsak a színházterem jellege miatt, de azért is, mert a szereplő színészek más, itt futó előadásokban is érdekeltek.
Stubnya Béla, Tűzkő Sándor és Kálid Artúr
Számunkra új és otthonos helyszín volt Cziczó Attila színháza, és a megtekintett „De mi lett a nővel?” kíváncsivá tett mind a hely, mind a színészek többi előadására is. Ennél részletesebb ajánló:
A színlap erősen kiemeli, hogy 1996 óta ez éppen a 25. rendezése Kiss Csaba Csehov novellák alapján írt darabjának, amelyet valamilyen formában ennyi év alatt már sok színházi törzsnéző láthatott és szerethetett. Ez minden további ajánlgatásnál erősebb bizonyíték a minőségre – nagyon kevés az ilyen jól megírt és színészközpontú darab, amely játékos és szórakoztató, hosszú távú nyomot hagy a témája miatt is.
Nekem ez a nyolcadik találkozás volt a szöveggel, három éve láttam legutóbb, és minden előadásában nagyon szeretem, amikor menetrend szerint eljutunk a központba állított hősnő, Irina Bikulina életének egyes fordulataihoz, most is ugyanúgy lekötötték a figyelmemet a színészek, és majdnem annyira izgultam, mint legelőször a Thália stúdiójában még 1998. áprilisában.
Ebben a Tasnádi Csaba irányítása alatt készült előadásban nagyon kevés a felhasznált kellék (a nagybőgő tok és a muszlin kendő elengedhetetlen azért), csak a színészek számítanak, és az előadás jellege hasonló a szerző által megrendezett eredetihez (a Honti György, Horváth Lajos Ottó és Gyabronka József által fémjelzett, még 2018-ban is játszott verzióhoz) és a Neptun Brigád az RS9-ben most is műsoron tartott szintén feledhetetlen előadásához (Vass György, Ficzere Béla, Baksa Imre). A fent említett két produkciót többször is néztem, egyes megoldásaik így beivódtak emlékezetembe, és így szükségszerűen hozzájuk viszonyítok.
Ebben a rendezésben mintha még többet bíznának a színészekre, és kevesebb a rendezői ötlet a szöveg „feldíszítésére”, ezt éreztem minden általam látott "Nő" közül a legpuritánabbnak.
Aki nem futott össze még az alapul felhasznált Csehov novellákkal, amelyek egyike sem kötelező olvasmány, és ez a színdarab tette őket valamennyire ismertté, azoknak nemcsak NAGYON JÓ, de egyenesen revelatív élmény lehet a Bikulin-bálba igyekvő három zenész-színész beszélgetése, akik egy mindannyiuk számára fontos nő emlékét idézik fel, illetve néhány vele kapcsolatos (jellemzően tragikomikus) anekdotát, amelynek a valóságalapja sok esetben kétes, és már-már legendává nemesedtek.
Ehhez az előadáshoz is sikerült találni három igazán alkalmas és megfelelő életkorú színészt, akik a már említett másik két trióhoz hasonlóan ugyanúgy jól kiegészítik egymást, végig érezzük az összeszokottságukat, de külön-külön is elég érdekesek, és talán másokat is arra ösztönöznek majd, hogy további, jelenleg futó előadásaikban is meg akarják őket nézni. Mindannyian képesek arra, hogy néhány gesztussal, ráadásul a spontaneitás benyomását keltve életre keltsenek bárkit, akiről éppen szó van - nagyon jó ezt a játékot nézni. (Jó lenne mozzanatról mozzanatra leírni mindent, hátha lesz is, aki ezt megteszi - én csak ajánlani tudom, hogy mindenki nézze meg magának őket.)
A mesélés gesztusa kerül előtérbe, a Jurát játszó Tűzkő Sándor kezdi a narrációt minden esetben, és partnerei lesznek az egyes epizódok főszereplői, akik a címbeli kérdés sokszori bedobásával tagolják és egyben ritmust is adnak a történetnek. Kálid Artúr jellemzően a „lúzer”, akiket Irina mégis szeret, míg Stubnya Béla kapja a sikeres embereket (ő lesz a bankár, a gazdag kereskedő, a jólmenő fogász is), akiknek a többségét Irina csak kihasználja. Ezek a szerepkörök spontán alakulnak ki, és számunkra nem is igazán érdekes, hogy ki kicsoda, a lényeg, maga az átalakulás. Mesélés közben néhány pillanat alatt a színészek szerepbe lépve, teljesen eszköztelenül berántanak minket is a történetbe, és mi is elképzeljük ezt az elérhetetlen asszonyt, és mi is vágyakozni kezdünk arra, hogy megismerjük. (Ezért is szerencsés, hogy még véletlenül sem tűnik fel az előadásban.) Ugyanúgy elhihetnénk, ha más lenne köztük a leosztás.
Számomra ez a darab általában, és most a tegnap is a színészet varázsáról szólt. A színpadi alakok is hasonlóan megfoghatatlanok, mint Irina Bikulina lénye - arra a másfél (vagy akár három) órára létrejönnek, de a taps után velük már nem lehet találkozni. Aki titokban mégis erre vágyik, azok a mániákus újranézők...
Ps.1.Az, hogy miként lehet valamit annyira vonzóvá tenni, hogy sokan intenzíven vágyakozzanak rá – nos, ez a kérdés mostanában előadások kapcsán jut eszembe, de annál gyakrabban. Láthatóan nem az előadás minősége az egyetlen szempont. Mi az, ami miatt valamire sokan kíváncsiak?
Mivel én leginkább az ilyen sallangmentes előadásokat kedvelem, ezen az estén elmondhatom, hogy ez tényleg nekem készült. Eleve kicsi a FÉM nézőtere, ahol az első sorban ülhettünk, így a játszók a tapsrendnél még egy méternél is közelebb kerültek. Aki sosem próbálta, hogy milyen az egészen kicsi nézőtér, az persze vagy megriad ettől a szokatlan intimitástól, de lehet, hogy éppen vonzónak fogja találni – kényelmesek a székek, érdemes egyszer eljönni ide is. A hely kávézó is (a Váci utca és az Irányi sarkán) egyébként is jó helyszíne lehet egy jó beszélgetésnek. Mi társasoztunk, jól éreztük magunkat, reméljük, nem most voltunk itt utoljára.
Ps. 2. A mellékelt fotókat Ilovszky Béla/theater.hu készítette.
