Mezei néző

Barta Lajos alig egy évvel született később Adynál, de 44 évvel többet volt módjában átélni a XX. századból – nehéz eldönteni, hogy melyikük volt a szerencsésebb. „Szerelem” című darabját 1916-ban mutatta be a Víg, majd nem sokkal később a kolozsvári színház is. Nem sokkal ez után jött az első világháború befejezése, majd két forradalom, a szerző hosszas emigrációja, aki majd csak a második világháború után tért haza a kommunista eszmék lelkes híveként.

1955-ig ez a mű nem szerepelt magyar színpadokon, azóta viszont néhány évenként rendre megjelenik, és el is varázsol minket a sok szerelem a „boldog békeidős” közeggel tetézve. Elvileg komédia, de azért nem olyan felhőtlen.

Pénteken a dunaújvárosi színház a szabadkaival összefogva, egy kassai rendező és egy marosvásárhelyi színész bedolgozásával előállt egy új verzióval, amely jó színházi élmény, és érdemes akár arra is, hogy valaki Pestről „lelátogasson” ide. Az együttműködés lehet az út a vidéki színházak számára, így lehetne gazdaságosan kijátszani a vidéki előadásokat – ez lehet a mellékes tanulság.

Kerekes Éva elszállt... - minden értelemben

Faltól falig ott szerettem volna lenni a Radnóti nyitó napján, de csak két programra jutottam el – mi tagadás, bevonzott a Tosca-premieren beugrással előállt egyedi szereposztás. A kulisszajárásról tudok beszámolni, az Ikrek havát melegen ajánlani – az este további részéről más mezei nézőktől informálódtam csupán.

Jó, hogy visszakapta a színház a hátsó színpadát négy év után, érdeklődéssel várom az újabb bemutatókat.

Pál András és Gazsó György a büfében (saját fotó)

Ezen a kedden (pont egy hete már) másodszor adták a Jurányi nagytermében Németh Nikolett darabjának Jurányi-díjas előadását, amely szünet nélküli, kilencven perces. Figyelemreméltó színészeket láthat az, aki majd a későbbiekben jegyet vált rá, de a címben kiemelt Vilmányi Benett és Chován Gábor, akik testvérpárt játszanak, különösen emlékezetesek, legelsősorban azoknak ajánlom a megtekintést, akik rájuk kíváncsiak. Nincs szó felhőtlen szórakozásról, de ez az inkubátorház törzsnézőinek úgyis világos…

Chován Gábor, Csábi Anna, Ballér Bianka, Lestyán Attila és Vilmányi Benett

Ahogy a főpróba utáni éjszakán azonnal megírt ajánlóm talán mutatta: nem váltam Ókovács Szilveszter Tosca-koncepciójának rajongójává, bár elvből nem utasítom el az újításokat, és lassan tíz év alatt  600+ ajánlót írtam az Operaház előadásairól, így talán akkor sem tekint senki ellendrukkernek, ha ez vagy az nem eléggé tetszik.

Erre a Toscára nem terveztem visszaülni, de azért minden további előadása benne volt a naptáramban és erősen reméltem, hogy a frissen debütáló Ádám Zsuzsannát és Kálmán Pétert egyszer csak sikerül megnéznem Pataki Adorján után a másik Cavaradossival is, Fekete Attilával, akinek a fellépéseit évek óta keveselltem. A Tosca sikere elsősorban a három főszereplőn múlik, nem lehet érdektelen, ha azok rendben vannak, és vágytam erre a kombinációra.

Miután ez váratlanul előállt, lemondtam a szombat esti programom és még egyszer ráhangoltam magam a Toscára. Nem bántam meg, a több megtekintés mindig elmélyíti az élményt, eredetileg éppen ezért igyekeztem próbákat is látogatni, hogy mire eljön a bemutató, csak az énekesekre tudjak figyelni. (Azt hiszem, ehhez tényleg kell a legalább két nézés.)

Az előadás után kíváncsi voltam, hogy miként értékeli a rendező a produkciót, így a 2019-es Gioconda premier után most először hátramentem gratulálni, így meghallottam a címben is idézett kérdést, amelyre itt a válaszom – hátha lesz olyan valaki, akit ennek kifejtése közelebb visz az előadáshoz és segít leküzdeni a saját ellenállását. A célom ugyanaz, mint a rendezőé, aki szintén előre érezte, hogy a Hunyadival ellentétben ezúttal nem lesz döntően pozitív a fogadtatása, és így a premier napján a szokásos origós levelében érvelt rendezésének létjogosultsága mellett.

 Tosca: Ádám Zsuzsanna

Tehát itt a kérdés: miért nem kapták meg az előadók a megérdemelt (és szokásos) ovációt a premier után?

Nagyon jó hangulatban ültem be ezen a kedd délelőttön két BFZ-templomi koncert között a Puskinba, a „Magasságok és mélységek” c. film sajtóvetítésére. A történet nem volt ismeretlen, Lovas Rozi podcastjának köszönhetően („Egyszer lent”) elmondhatom, hogy eléggé tisztában voltam Sterczer Hilda és Erőss Zsolt közös történetével kapcsolatban, és éppen ezért nagyon érdekelt, hogy mit lehet ebből filmes eszközökkel kihozni. Feltételeztem az előzetes beharangozóknak köszönhetően, hogy a róla készült filmben az Erőss Zsolt halála utáni időszak és a gyász feldolgozása lesz a fókuszban.

Most néhány benyomásomat rögzítem, ugyanúgy az a fő kérdésem, mint mindig: miért érdemes elmenni a moziba és pont ezt megnézni? 

A Toscát feltehetően nem lehetne olyan új beállításban bemutatni, hogy ne vegyék meg rá az összes jegyet. Ez most is így történt, két nappal a hivatalos szombati esemény előtt a NYOLC előadásra összesen alig maradt néhány darab. Kell a Tosca, és a maradék jegy is biztosan elfogy, sőt az állóhelyek nagyobb része is. (Ha egy főpróbán még a királyi páholyban is ülnek, akkor ez is jelzi, hogy jelentős az érdeklődés.)

Előadás Weöres Sándor életéről, aki leginkább arról volt híres, hogy otthon ült és egész éjjel verseket írt? Hol itt a drámai alapanyag? Ki gondolta volna, hogy ebből érdemes színházat csinálni? – Ezekhez a dilemmákhoz jön bónuszként a ködös cím. Kik azok a szénakutyák? (A szövegben még szalmakutyák is említődnek…- most ezek ugyanazok, vagy nem?)

Röviden: ennek ellenére és pontosan ezért szívesen és nagy lendülettel tudom ajánlani az előadást.

Ennél valamivel hosszabban is, ha valaki tovább kattint. Budapesten is folytatódik a Kőszegi Várszínház előadásának karrierje, a Kaszásdűlőn és a FÉM-ben, érdemes rákeresni.

Lassan már négy napja, hogy véget ért a Fesztiválzenekar Barokk Együttesének őszi templomi sorozata alig pár nappal a Britten-opera előadása után, és ma már európai turnén jár az együttes – éppen Hamburgban, amelyről a 2019-es Kékszakállú-turné miatt nekem is csodás (és itt megörökített) emlékeim vannak. Jó volt a nyár eleje óta erre az időszakra várni, és még mindig nem szívesen engedem el ezt az első koncert vége óta formálódó bejegyzésemet, amelynek az írása számomra az élmény meghosszabbítását is jelentette. Ez nem zenekritika, hanem AJÁNLÓ és leginkább laudáció, illetve köszönetnyilvánítás összevonva. Már várom a következő sorozatot.

Ezt írtam vasárnapra virradóra, most meg már KEDD van - az indafoto cserben hagyott, és a posztomat nem is tudom elengedni. De most már igen, immár SZERDA délután van - itt vannak a csodás művészek, mind a 19-en, akiknek a koncertjeiről most szó lesz:

"Most mind együtt" - az első koncert - Bach BVW8 - közben

Ugyan állítólag kézirat nem ég el, de egy blogbejegyzés vázlata simán eltűnhet, így most több nap után emlékezetből futok neki még egyszer a múlt vasárnapi spinozás élményemnek.

Cserna Antal monodrámája kifejezetten jó élmény volt – mi más lehetett volna -, mindig szeretem nézni, és végre most hosszan lehet, nincs egy kisebb szerepbe beszorítva. Rá voltam kíváncsi – ennél nem bonyolultabb a helyzet.

De milyen az előadás?

„Annyira jó, hogy komolyan veszik és ugyanakkor nem veszik komolyan.” „Jobb, mint az opera.” – ilyen szövegfoszlányok jutottak el hozzám az előcsarnokban az előadás után. Ahogy ezekből a megjegyzésekből, úgy az előadást követő tapsból is világos lehet bárkinek, hogy ezt az előadást szeretik, VAN RÁ IGÉNY, van saját közönsége, nem igényel nagy kampányt. A nézők hűségét az idei évadkezdő előadás felvezetőjében Göttinger Pál, a rendező meg is köszönte – jogosan lehet rá büszke.