Szombaton két második előadáson jártam, de ez a bejegyzés csak az Orlai Produkció friss bemutatójának hagy nyomot, amelyet Tasnádi István írt és rendezett négy kitűnő színészre, László Lilire, Pataki Ferencre, Péterfy Borira és Schruff Milánra. (A Pinceszínház délutáni Médeia-beavatójáról már kiposztoltam az ajánlómat.)
A praktikus tudnivalókról: a Jurányiban ezúttal helyre szólnak a jegyek, nyolcvan percig tart az előadás szünet nélkül.
Kortárs magyar szerző gondolataival szembesülünk, aki láthatóan kapcsolódik az utóbbi években látványosan elszaporodott családdal kapcsolatos propagandaszövegekhez. Tudjuk, ez a helyenként stand up-ra, illetve kabaréra is emlékeztető etűdsor nem születhetett volna meg, ha nem áll rendelkezésre alkalmas ihlető forrás, bár a feminista mozgalmak kora sem járt le, így voltaképp akár húsz éve is aktuális lehetett volna mindez, és attól tartok, hogy még sokáig az marad.
Ugyan minden előadásnál egyértelmű, hogy az adott néző háttértudása, saját élményei meghatározzák a befogadói élményt, de ennél a produkciónál ez fokozottan így van. Ezért sem árt elolvasni a színlapot, amelyet látva könnyen dönthet mindenki arról, hogy mennyire érdekli a férfi-nő kapcsolat, a nemek társadalmi helyzetének problémája, akar-e egy egész estén át ezzel a témával foglalkozni. (Lehet, hogy csak én érzékelem így, de mostanában a szokásosnál gyakrabban foglalkoznak ezzel, a magam részéről nemcsak a pár órával korábban látott Médeiát, de vasárnap a „Hitler ABBA-t énekel”-t is így néztem, mint ami ehhez kapcsolható.)
Ami egészen biztos: az Orlai Produkció ezúttal is vállalja a kockázatot a nem megszokott formával (nem történetet mond el az előadás), és a rendelkezésére álló négy nagyon profi színészre épít.
Ugyan most nem novellák sorakoznak egymás után (mostanában két ilyen jellegű bemutató is volt – ld. Dekameron, A hosszú élet titka), de ez az előadás is eltérő hangulatú jelenetekből áll össze, amelyek mind a nők helyzetével foglalkozik, amelyet rendszerint a férfiakéhoz viszonyítva határoznak meg.
Antal-Fógel Adrienn láthatóan nagyon könnyen szerelhető díszletet tervezett a háttérbe, amelyen jól elhelyezhető a két képernyő is, amelyet többször is hasznosítanak. Ehhez kiegészítésként elég két asztal és néhány szék is. Letisztult ez a látvány, a multik professzionális közegére emlékeztet, és ebbe jól illeszkednek Ignjatovic Kristina ruhái is. (Szokodi Bea nagyszerű képein most is jól megfigyelhetőek.)
A szereplőkről elsőre az jut eszünkbe, mintha végig valamiféle konferencia résztvevői lennének – ez meg is felel az első jelenetnek, de aztán hiába változik a helyzet, nem látunk átöltözést, így mintha még ez is azt üzenné, hogy a paradicsomi idők óta a nők „oldalborda” szerepköre megmaradt, nincs változás, lényeges előrelépés pláne nem történt.
Az egyes jelenetek intenzitása ingadozó, de a nézők többsége nagyon sokat nevetett – volt mire ráismernünk. Bőven lehettek, akik itt-ott találva érezhették magukat, amikor a színpadon beszélő házaspárok sorolgatták azokat a hétköznapi apróságokat, amelyek a társukban zavarja őket… (Nyilván kevésbé lett volna vicces, ha a változatosság kedvéért a „benned azt értékelem nagyra…” kezdő mondat is sorra kerül – én drámatanári működésem során ezt sikeresen alkalmaztam, jó hatással volt egy-egy közösségre, ha néhány percig azt mondogatták a gyerekek osztálytársaiknak, hogy mit szeretnek egymásban.)
Tasnádi István humora jó perceket szerez nekünk, még akkor is, ha nem érezzük aktuálisnak a fiatal feleségeknek szánt házasélettel kapcsolatos tanácsokat – a „váló partin” feltehetően mindenki szórakozni fog, és talál majd az előadásban nagyon sok igazságot is.
Mindenkinek jutnak kifejezetten jó szerepek, a terhek eloszlása is nagyjából hasonló (ez is rendezői érdem), de nekem az egész előadásból leginkább László Lili monológja ragyogott ki, amelyben kifejti, hogy miért szeretne öreg lenni. Most, amikor a fiatalság a legfőbb érték, mindenki azon igyekszik, hogy legalább tíz-húsz évet letagadhasson, különösen abszurdnak hatott, amikor valaki azt bizonygatja, hogy már óvodásként is öregasszonynak készült és a 65 év a reális kora. Elhittem neki.
Remélhetőleg lesz még élő színház akkor is, amikor László Lili eléri ezt az általa olyannyira vágyott kort, és sokan fogják nézni, amikor majd 65 évesként még mindig a pályán lesz – ez jutott eszembe róla. Az előadásban felvetett összes probléma ellenére a négy színész remek összjátéka csak eltöltött némi optimizmussal…
Ps. Fotók: Szokodi Bea
