A Radnóti legújabb bemutatójának ötödik előadásán jártam, annak kapcsán írom ezt a nyomhagyó bejegyzést.
Jellemzően főpróbát nézek, vagy ha nem, akkor elhalogatom a megtekintést, de ezúttal siettem – nem véletlenül. Több ismerősömtől hallottam ugyanis ezt a mondatot különböző variációkban: „ez lesz az új 10”. (Aki a színház előadásai iránt érdeklődik, azoknak nem kell ezt elmagyarázni, Székely Csaba 10 című darabja a bemutató óta várólistás előadás, még most is nagyon időben kell kapcsolnia annak, aki jegyet szeretne rá – és ez igaz a tatabányaiak produkciójára is.)
Most már két hete gondolkodom azon, hogy mennyire igaz ez a kijelentés, és miként hatott rám ez az előadás, amelyről röviden azt mondanám, hogy feltétlenül érdemes megnézni. (A színház honlapján jelenleg júniusra van még néhány jegy, akit érdekel, annak most azonnal lépnie kell, mert semmi garancia, hogy még holnap is lesz.)
Praktikus információ: három és fél órás előadás ez egy szünettel, de nem érezzük ennyire hosszúnak (egy kicsivel azért több, mint amennyi épp optimális lenne – az én észleletem szerint, de ezzel lehet akár vitatkozni is, nem vagyunk egyformák).
Ennél bővebben kifejtve:
A vége nagyon alaposan kidolgozott, a történetvezetés szövevényessége ellenére is jól követhető, elgondolkodtató, mégis szórakoztató előadás, amelyben a színészek hálás feladatokat kapnak és jól érvényesülnek.
A színház maga gondoskodik megfelelő ajánlóról, a most is nagyon igényes nyomtatott színlapról minden megtudható, ami alapján egy néző dönthet – már amennyiben nem elegendő ehhez maga a szereposztás.
Nekem elég volt, mivel 1988 óta követem a színház működését, felkészülés nélkül ültem be az előadásra, és nem olvastam el előtte Bartis Attila azonos című regényét, amelyből Mikó Csaba készített színpadi adaptációt Sándor Júlia dramaturg közreműködésével, .
A Nagy Péter István által rendezett produkció megértéséhez és követéséhez nem is kell semmilyen előismeret, és ahogy beülünk, azonnal egy hullámhosszra kerülünk a visszaemlékező László Zsolttal, és vele megyünk vissza az időben, hogy megismerjük családtörténetét, illetve személyes sorsának alakulását.
Egyszerre érezzük, hogy ez a visszanézés nagyon személyes, de mégis sokat elmond a XX. századi közös történetünkről is, így mindenkit érint. Egy ember története, de a körülötte kavargó figurák is nagyon élnek – köszönhetően a színészeknek, akik közül néhányan több szerepet is játszanak.
Az előadásban három színész játssza a központi szereplőt, Szabad András, fotográfust. Közülük László Zsolt – a folytonosságot képviselve – saját apját is eljátssza, két fiatalabb énjét pedig Porogi Ádám illetve Katona Péter Dániel. Sokat mond számunkra már a megtekintés előtt, hogy a szereplő életét „A” nővel való találkozás határozta meg leginkább, így a színész cseréjével is elválasztódnak egymástól az Éva előtt, Éva mellett és Éva után eltöltött évek. Egyes jelenetekben akár több Szabad András is jelen van egyszerre – a visszaemlékezés alaphelyzete lehetővé is teszi, hogy egynél több életkori fázisára gondoljon vissza.
A három színésznek elhihető, hogy egy életutat osztanak meg, és számomra a legnagyobb mértékben ez a közöttük létrejövő összhang adta a varázsát az előadásnak. László Zsolt persze az, aki a leginkább domináns, viszont Porogi Ádám kapta az életút legélvezhetőbb részét – mégiscsak ő él együtt Évával.
Lovas Rozi kapta a titokzatos és titkolózó Éva szerepét, akit leginkább Szabad András szemével látunk. A szerep súlyát nem csökkentették, nem kapott másik figurát, ahogy rajta kívül a régi barát, Kornél – Rusznák András – sem. Mindenki más – Kováts Adél, Berényi Nóra Blanka, Bata Éva, Pál András és Bálint András - viszont "fregolizik" Schnábel Zita jól átalakítható terében. Pattantyus Dora jelmezei egyértelműen elkülöníthetővé teszik a figurákat, a szerepváltások gyors egymásutánja pedig önmagában is kifejezi, miként sodorta magával az élet főszereplőnket.
Az, hogy pontosan miért alakult így Szabad András élete, ahogy, és melyek voltak ennek legfőbb mérföldkövei, jól megérthető, sőt feltehetően jó eséllyel vissza is tudja majd idézni a néző még a megtekintés után több héttel is - a 10 esetén feltehetően azért ez nem sikerülne sokaknak. Ugyan végig éreztük a vibrálást, amely a gyors jelenetváltások következménye (a hely- és időugrások is gyakoriak), de mégis összességében lineárisan előrehaladó történet ez.
Ami egyértelműen zavaró volt, az a LED lámpák fénye, amellyel rögtön a legelején találkozunk.. (A színlap is említi „az erős és stroboszkópszerű fényhatások”-at, nagyon korrekt módon.) Jó hír viszont, hogy rövid időről van szó, és ezeket a fényeket akár szimbolikus értelemben is nézhetjük: a múltunkkal való szembenézés éppen ennyire zavaró és kényelmetlen, mint erre a LED-falra ránézni.
Ps.1. A megtekintés után mindenki maga adhat választ a címben feltett kérdésre. Szép volt, jó volt, érdemes volt megnézni, menet közben nagyon tetszett, de ez mégsem az új 10 - az a kis plusz, ami egy előadást akár évtizedekre legendássá tehet, az azért nekem hiányzott belőle.
Ps.2. A fotók a színház FB-oldaláról származnak, Dömölky Dániel készítette őket.
