Jobb későn, mint soha – a KV Társulat 2019 februárjában bemutatott Médeiáját kedden, a Fischer Iván Lakásszínházban láthattam, ideális körülmények között.
Mind a helyszínt, ahol közönségtalálkozó és vacsora is kapcsolódik a jegyhez, mind magát a kb. kilencven perces előadást nagyon szívesen tudom ajánlani, a hetem egyik fénypontja volt, amire még sokáig jó lesz visszagondolni. Ennél részletesebben:
Szinte túl eszményinek tűntek a körülmények a FILC-ben, ahol eddig korábban mindössze egy előadást láthattam, Gyabronka József Dante-monológját, amelyet azóta átvett a Katona, és most már rendszeresen nézhető.
Kevés néző ül körben egy nappaliban, és a négy színésszel együtt valóban egy csoportterápia résztvevőinek képzelhetjük magunkat. Ez az este tényleg a színházról szólt, nekem igazán tetszett, hogy utána szinte mindenki hozzászólt a közös beszélgetéshez, és kiderülhetett egészen nyilvánvalóan az is, hogy valóban sokféleképpen értelmezhető minden előadás. Nagy merészség bármit kinyilatkoztatni – könnyen lehet, hogy valaki az abszolút igazságnak érzett véleményével kisebbségben lenne, ha minden néző álláspontját ismernénk.
Czukor Balázs rendezése Euripidész drámájának magját modernizálta, és négy színésznő játssza. Az előadás karrierje a Trafóban indult, akkor is csak 60-70 nézőnek készült. Ránézve a facebookra, látható, hogy szinte azonnal szakmai elismerésben is részesült, és sokan sokszor méltatták már, így voltaképp nagyon részletes ajánlóra nem is szorul.
A FILC terében maximum 25 néző fér el, és 1-4 szereplős előadás, így ez tökéletes választásnak bizonyult – amiatt is, hogy felvet kérdéseket, hosszabban is el lehet gondolkodni rajta. (Számomra sem ért véget az előadás azonnal, közben négy nap eltelt, de még mindig foglalkoztat, emiatt sem rohantam az azonnal megírt első verzióm kiposztolásával.)
Radnay Csilla, Spiegl Anna és Urbanovits Krisztina
Az előadás nagyon kevés kellékre épül, lényegében a fenti fotón látható egyetlen szőnyeget kell hozzá helyszínről-helyszínre hurcolni, amelyen a csoport tagjai időnként szerepbe léphetnek – a legváltozatosabb befogadó helyszínek is alkalmasak lehetnek a játékhoz. (Láthatjuk, milyen kreatívvá teszi a pénzhiány a színházi alkotókat - az előadásban még véletlenül sincs semmi felesleges, valóban a színészi játékra alapítanak csak.)
Mi is a párkapcsolati problémákkal küzdők számára szervezett csoport részeseinek érezhetjük magunkat, de aktívan nem kell megnyilvánulnunk, ez az előadás az intim tér ellenére ennyire nem vonja be a nézőket. Az előadás feltételezi, hogy mi is, és a két színész-csoporttag is hasonló problémákkal küzdünk, mint Médeia, bár az is erős hangsúlyt kap, hogy a hasonló nem jelent azonosat.
Nagyon lényeges, hogy a mi életünk felől lát rá a rendező a témára. A párkapcsolati krízis a mindennapjaink része, nemcsak a válások száma nagy, de a soha meg sem házasodóké is növekszik, akik a végleges elköteleződést feltehetően nem tartják már elképzelhetőnek sem.
Nagy kérdés, hogyan kezeljük azt a jelenséget, amikor valaki kiszeret a másikból és továbblépne, és a kapcsolatban ráadásul vannak gyerekek is. Ha a megcsalásra, árulásra mindenki úgy reagálna, mint Médeia, megritkulna a lakosság…- a modernizált alaphelyzet miatt ez a gondolat is átfuthat az agyunkon.
Médeia megoldása azért nem ismeretlen ma sem, a hírekből tudható, hogy a féltékeny és elhagyott házastársak némelyike bosszút áll, a gyerekek megölése előfordul, bár szerencsére nem gyakran – a téma nem avult el.
Száger Zsuzsanna
Médeia ebben az előadásban idegen asszony, egészen hétköznapi, ahogy elkezd hozzánk beszélni, de elgyötörtsége látványos, nagyon igazi és szánandó. Erős indulatai és izzása lesokkolja a csoportot és benne minket is. Már előadás közben tudtam, hogy Száger Zsuzsanna Médeiája számomra ugyanaz a „legendás” kategória, és felejthetetlen, ahogy Margitai Ági általam 1997.03.08-án látott „panelos” verziója is volt. (Kamondi Zoltán rendezése nekem megmaradt (Mucsi Zoltán volt a partnere ráadásul), gyakran visszagondolok rá, és eddig minden más Médeiánál erősebben hatott rám.) Őt nézve feltétlenül közel kerülünk az elhagyott nő nézőpontjához és igazához is, nem tudjuk olyan könnyen lesöpörni, bár józan ésszel elgondolva sokkal szerencsésebb lenne, ha a hűtlen férj bocsánatot nyerve a gyerekek érdekében, a régi házasfelek indulatmentesen szépen tovább lépnének, és a feleségek (esetleg később még több is) jó viszonyt ápolva egymással közösen szeretnék a sármos férfit tovább… A gyerekek megölésénél valamivel kedvezőbb végkifejlet lenne, ha a frissen elhagyott, felzaklatott asszony szempontjából nézve egészen valószínűtlennek tűnhet is ez.
Az előadást önmagában csak Száger Zsuzsanna megrázó alakításáért akkor is érdemes lenne megnézni, ha maga a rendezés, és a további három partner nem lenne annyira rendben. DE ez most tényleg a különleges eset, amikor nem a kiváló színészeknek kell megmenteni egy gyenge darabot vagy/és koncepciót, hanem amikor minden egyes részletnek és színésznek külön is és együtt is lehet örülni. (Erre mondta volna Fehér Elephánt, hogy „ez valami CSODA, botrány, hogy eddig nem láttad”.)
Feltétlenül örvendetes, hogy Radnay Csilla képes hangsúlyosan képviselni a karrierje miatt „dobbantó” férjet, akinek készséggel elhisszük, hogy nem azért megy el, mert beleszeretett főnöke (a feleségénél jelentősen fiatalabb) lányába, hanem csak helyezkedni akar. Azt a nagy szerelmet, amely Médeiában él, na, azt lenne nehéz róla bárkivel kapcsolatban feltételezni – Jászón egész viselkedésén érezni a nárcisztikus személyiségzavart, ahogy a görög mitológia hőseinek nagyobb részén is. (Eszembe jutott a Pinceszínház Homérosz-sorozata, Odüsszeusz kapcsán hasonló következtetésre juthatunk.) Őt látva érezzük, hogy nehéz lehet több, mint egy évtized után futni hagyni, de tudjuk, hogy ez lenne mégis a jobb megoldás, nem a bosszú.
A csoportterápia-jelleg miatt külön pozitívum, hogy nem egy az egyben látjuk a jeleneteket, csak ahogy a résztvevők Médeia partnereként elképzelik, és ez nemcsak tompítja őket, de mód lesz arra, hogy Radnay Csilla szereplőjének a saját drámájába is belelássunk. (Nyilván nem véletlen, hogy egy olyan nőt játszik, aki elhagyta a családját és a férje, csak 1-2 órára engedi hozzá a gyereket – ebből a pozícióból közelebb is áll Jászonhoz, bár sosem derül ki, hogy döntésének mi állt a hátterében.)
Spiegl Anna, a másik csoporttag félénkebb, lelkesedős alkat, aki a saját sebeinek feltárását ennyire nyíltan nem vállalná. Láthatóan fél is a Médeiában lakó indulatoktól. Éppen ezért nagyon jó, hogy ő játssza a házaspár két kisfiát, megérezzük az ő szempontjukat is: magukat, illetve egymást hibáztatják az apa távozásáért. Ehhez bábos tudására is szükség van, számára egyáltalán nem okoz problémát az sem, hogy magával kell párbeszédeznie. (Tetszett, ahogy a közönség néhány tagja külön is megdicsérte az előadásnak ezt az elemét, feltehetően számukra kiesett a Bábszínház, és benne Spiegl Anna sok-sok emlékezetes alakítása, például a Héraklészben, amelyet mellékesen itt is ajánlok mindenkinek.)
Urbanovits Krisztina játszotta a pszichológust, aki elvileg végig irányító szerepben volt, de ahogy haladt előre az előadás, egyre kevésbé tudta kontrollálni Médeia viselkedését, láthatóan benne is ott volt a félelem az általa a terápia során felszabadított indulatoktól, amelyeket egyre kevésbé lehetett mederbe terelni…
Az előadás nem nélkülözi a humort sem, és kicsit sem unalmas, bár könnyű szórakozásnak nem mondanám. Felkavaró hatással lehet olyanokra, akik már voltak hasonló helyzetben, mint a párja által elhagyott Médeia. Végkifejlete által komolyan segíthet abban, hogy valaki letegye egy hasonló árulás terhét, ahogy az én észleletem szerint a Száger Zsuzsanna által játszott szereplő ezt végül meg is tette. Ez az asszony talán egy ülés alatt is rájött, hogy úgyis a gyerekek számítanak igazán – a nárcisztikus férj csalása és távozása nem akkora veszteség, sőt akár az előnyös oldalát is meg lehet látni kis erőfeszítéssel…
Az előadás módot ad arra, hogy nyitottan értelmezzük a véget, és a beszélgetésen kiderült, hogy vannak, akik nálam kevésbé derűlátó módon, az eredeti darabhoz hasonlóan tragédiának látták. Hát igen, nem mindig és nem mindenkinek sikerül bizakodóan nézni az életet még a legjobb körülmények között sem, amilyet a FILC számunkra ezen az estén biztosított.
Én már most készülök a visszatérésre, április 18-án Hajduk Károly Proust-estjére (Az eltűnt idő nyomában 1.0), még vannak rá helyek, lehet csatlakozni…
