Zártkörű főpróbáról nem illik kritikát írni, (és milyen jó, hogy nem is vagyok kritikus, AJÁNLÓ blogot írok), de mivel egy egészen kivételes véletlennek köszönhetően mégis láthattam Eric Stubo, skandináv rendezőjének első közönség előtti megmutatkozását, kiemelem azt, amit szerettem benne. Bár az előadás végleges tempója még ebben a stádiumban nyilván nem állt be, nem kevés olyan értéke így is megmutatkozott, amelyek mindenképp megérdemlik a nyomhagyást. Trill Zsolt és Szűcs Nelli kedvelői ezt semmiképp nem hagyhatják ki.
Lehetne akár egy boldog család is...
Szeretem a minimalista rendezéseket, amelyek elsősorban a színészi játékra építenek. Nincs hiányérzetem, ha csak néhány bútor van a színpadon, végig egy, ámde rájuk jellemző ruhában vannak a szereplők (jelmeztervező: Mészáros Zsófia), hatalmas üres térben mozog néhány színész (ennek jelentése is lesz - nagyjából ennyire kiüresedettnek érezzük a címszereplő életét).
Jelen esetben a legdominánsabb látványelem a kivetítés Ondraschek Péter díszletében. Hol Médeia képe van kinagyítva, máskor pedig háborgó tenger látványa a játék háttere. Kivetítik a címet, a darab szerkezeti egységeinek neveit is, feltehetően elidegenítési célzattal. Igen, végig a tudatában kell lennünk, hogy mi most egy előre megírt történet fordulatait követjük, amelyben már előre eldőlt minden.
A görögök annak idején három színésszel és kórussal is boldogultak, most viszont hét színészt használnak fel. Helyenként ez pazarlásnak tűnik, vannak.
NAGYON NAGYON NAGYON kevésnek éreztem az időt, amennyit Nagy Mari a színpadon töltött. Egészen csodálatos élmény számomra mindig, ahogy jelen van és elmond egy szöveget. (És tudom, hogy van egy önálló estje, és még mindig nem voltam megnézni, de fogom.) Mellékszálon megemlítem, hogy miatta IS nézendő A hős, amelyik egy másik mitológia történet feldolgozása (Héraklész viselt dolgait érinti).
Most dajkaként kezdi a darabot, tőle tudunk meg sok mindent a kiinduló helyzetről, és sajnáljuk, hogy nem tér vissza. Jó lenne, ha utána jelenetről jelenetre emelkedne a történet feszültsége, de ezen az estén még ez nem történhetett így. Rajta nem múlt, Nagy Mari erre az összpróbára is teljesen készen állt a monológjával, amely nem jelenthetett számára igazi kihívást.
Nagy Mari és Rubold Ödön (a fiúk nevelője)
A kar három tagjának – Söptei Andrea, Ács Eszter, Ligeti-Kovács Judit - is vannak elég jó helyzetei, amikor hangsúlyosak, és nem is baj, hogy a közvélemény erősen tud megjelenni, de ettől még azért Söptei Andreát (legalább őt!) szívesebben néztem volna szintén nagyobb szerepben. Alázatos színésznő, ez mindig érződött színpadi alakításain, most is alárendeli magát a produkció érdekének.
A többi epizodista szintén egy-egy színfolt, Rátóti Zoltán érvényre juttatja ugyan a király félelmeit Médeiától, de mégsem győzött meg egészen a figura saját igazságáról. Ez lehet, hogy nem is árt a darabnak, nem baj, ha súlytalannak tűnik Médeiához képest. Szarvas József, mint kicsit gyáva segítő szintén megjelent néhány percre.
Ennyit mondanék a mellékszereplőkről.
Egy Médeia értelemszerűen a címszereplőről és áruló férjéről, Iaszónról kell, hogy szóljon. A többiek lehetnek akár zseniálisak, akár nézhetetlenek, az előadás sorsát nem befolyásolják mindösszesen annyira, mint az, hogy milyen a kapcsolat e két ember között. Ráadásul Médeia végig jelen van, Euripidész egyértelműen mellé áll. Annak ellenére, hogy ő a gyilkos,ráadásul két rendkívül cuki gyermek megölése is a lelkén fog száradni, nekünk őt kell áldozatnak látnunk, hiszen minden gyilkosságát Iaszón motiválta, aki mindössze háromszor jelenik meg előttünk.
Valószínűleg az előadás legtöbb nézője Trill Zsoltra és Szűcs Nellire kíváncsi elsősorban, akikről köztudott, hogy házaspárt alkotnak sok éve már.
Trill Zsolt három megjelenése során képes elhitetni velünk, hogy tényleg belső meggyőződése az, hogy kedvező fordulatnak érzi Médeia számára azt, hogy most elveszi a korinthoszi királylányt. Tagadja saját szerepét Médeia korábbi döntéseiben (és gyilkosságaiban), amelyekért csak Aphrodité lehet felelős. Trill Zsolt Iaszónjában felfedezhetjük az egykori sármos fiatalembert, aki Médeiát könnyedén (minimális energia befektetésével) kirobbantotta saját életéből. Nárcisztikus figura, menthetetlen, sosem fogja belátni, hogy bármiben is hibás volt.
Ha Médeia olvasta volna Bánki György legnagyszerűbb könyvét a nárcizmusról, talán rájött volna, hogy tényleg el kellene engednie a férjét, bár ahogy nézzük, még ettől sem lett volna képes arra, hogy ezt meg is tegye.
A nagyjából másfél órányi szenvedést látva valóban csak azt tanácsolhattuk volna Médeiának, hogy két fiával együtt azonnal húzzon el Korinthoszból, és vegyen igénybe egy pszichológust, hagyja a fenébe a bosszút.
Ezt nem csak vicceskedésből írom, hiszen tudjuk, hogy több ezer éve pszichológus helyett valaki úgy tudott megszabadulni a bajaitól, ha a dajkájának vagy a barátnőinek beszélt ezekről, hanem azért, mert a Nemzetiben látott előadás nem egy démonikus varázslónőről és egy legendás görög hősről szól, hanem mai és egészen átlagos hétköznapi emberekről.
1997. március 8-án láttam egy igazán nagyszerű Médeiát, amelyet több szerző szövegéből egy lakótelepi lakásra adaptált Lőrinczy Attila dramaturg (Kamondi Zoltán rendezte, Mucsi Zoltán és Margitai Ági játszották a két főszerepet). Akkor értettem meg a történet általános érvényűségét, hiszen az alaphelyzet nem rendkívüli, sokan akár magukra ismerhetnek.
Ha kivesszük az aranygyapjút, a mérget a történetből, egy gyakori esetet látunk. Előttünk áll egy vonzó férfit, aki mindig nők által érvényesült. Amikor célszerűbbnek látszott továbblépni,mert a körülmények is változtak, akkor habozás nélkül lecserélte a feleségét, józan megfontolásból. Meglehet, hogy mellesleg kicsit bele is szeretett Médeiába, ha egyszer hasznára is vált, de ez a szerelem az évek során elkopott, ahogy Médeia is támogatóból kolonccá vált. Saját szempontjából a nő-váltás logikus, és ezért hiszi el, hogy felesége is felismerte ennek előnyeit, amikor az egyetértést színlelt. Iaszón szerette a dolgokat mindig a könnyebbik végén megfogni, és most számára egyértelműen a békesség a kedvezőbb. Nem számol vele, hogy Médeia nem racionális, benne a szenvedélyes szerelem gyűlöletté, és bosszúvággyá változott, és ebbe belebuknak mindketten, a jövőt - a gyerekeket - el kell veszíteniük. Elképzelhető, hogy számos nő könnyen hagyta, hogy túllépjenek rajta, de ez most nem az az eset. Itt most elkerülhetetlen a tragédia, éppen ezért, mert Médeia nem úgy cselekszik, ahogy egy átlagember cselekedne.
Szűcs Nelli Médeiája nem különleges démon, valóban átlagos kétgyerekes anya benyomását kelti, de mégis ott van az a valószínűtlenül hosszú haja, és azt is elképzeljük ennek kapcsán, hogy egykor, még a gyerekek előtt, mennyire gyönyörű fiatal lány lehetett. A hétköznapok gyötrelmei felőrölték a kapcsolatot, őt is elfárasztották, és törvényszerű, hogy a férfit könnyen elvarázsolhatta egy fiatal és gazdag nő frissessége, gondtalansága, aki új szemekkel csodálkozik rá.
Ebben a Médeia előadásban épp ez az, ami fáj, a helyzet hétköznapisága, és az a tudat, hogy muszáj egyet értenünk Jászonnal abban, hogy Médeiának tényleg az lett volna a legjobb, ha egyszerűen elfogadja a veszteségeket, elengedi a hozzá már nem kötődő férfit, és új életet kezd.
Hát igen, ez a józanság az, ami a görög drámák hőseiből leginkább hiányzik. Megkérdezhetjük magunktól is persze az előadás kapcsán, hogy ugyan bennünk ez megvan-e? Képesek vagyunk-e hagyni azokat az embereket, akiknek nincs ránk szüksége, nem keresni azokat, akik nem keresnek, nem hánytorgatni a sérelmeket és csak úgy továbblépni?
PS. Az origo.hu képeit használtam.
