A Freeszfe vizsgái idén Csehov szövegekre építenek és a Pinceszínházba települtek ki. Február 18-19-én a Medvével kezdtek, majd jött a Sirály március 4-5-én, és még vár ránk a 6-os számú kórterem (március 19-20) is. Mindegyik projektben részt vesznek már befutott színművészek is a hallgatók mellett, így nagyon szerencsés módon a diákoknak nem kell náluk jelentősen idősebb karaktereket alakítani, és a színészek is eljátszhatnak néhány olyan jó szerepet, amely esetleg elment volna mellettük.
I.A Medve
A Medve első előadását láttam a háromból. A régi SZFÉ-n is megszokhattuk, hogy a hallgatók vizsgáihoz kevés a pénz, így semmi meglepetést nem okozott most sem, hogy kevés bútor és kellék áll csak rendelkezésre a három színész mellett. A látványtervező, aki a szétesés benyomását keltő színpadi teret kitalálta, Széll Tímea.
Nyári Ádám rendezőre nem kis feladat várt: egy gyászoló özvegyről kell fél óra alatt azt elhitetni, hogy képes beleszeretni egy vadidegenbe, aki férjének hitelezett, és most ezt a pénzt követeli rajta. Elmondható, hogy ebben van kihívás, a szereplők érzelmi hullámzásait, hangulatának változását kell érzékeltetni.
Udvari-Kardos Tímea kapta a nagy lehetőséget, és hozzá két jó színészt támaszul: házvezetőnője, aki csak néha szól közbe, Martin Márta, az ideges autókereskedő pedig, aki pillanatok alatt átváltozott szerelmessé, Viktor Balázs.
A szöveget Al-Farman Petra érezhetően modernizálta, így ez is további humorforrást jelentett számunkra.
Miután az egész előadás mindössze harminc perces volt, nem mond sokat, hogy nem érzékeltem benne üresjáratot, pörgött a beszélgetés. Szórakoztató szombat délutánom volt és örültem mindhárom színésznek. Udvari-Kardos Tímeát pedig megjegyeztem.
- II. Sirály
Bátor döntés volt szünet nélkül, mintegy két órában eljátszani Csehov Sirályát – Radnai Annamária fordítását felhasználva -, és az előadás beigazolta ezt. Bagossy Júlia rendező Balázs-Piri Noémi dramaturg közreműködésével egy markánsan húzott és helyenként „fiatalított” szöveget alkotott, amely által ez a Sirály még a szokásosnál jobban szólt a fiatal művészek élet- és pályakezdésének nehézségeiről.
Ezúttal is szinte üres színpadot láttunk, a Pinceszínház atmoszférája és a színészek érvényesültek elsősorban, Ágfay Míra és Baranyai Marcell látványterve rájuk épült. A sötét üres térben kifeszített fonalak szimbolikus jelentőségűekké is válnak, ahogy maga az üresség is, de csak eszembe jutott most is a forráshiány - nyilván mást látnánk, ha lett volna pénz a megvalósításra. (A fiatal művészeknek a pályára lépés pillanatában azonnal hozzá kell szokniuk a kötöttségekhez.)
Nagyon ideális szereposztást sikerült erre a vizsgára összehozni, és már az előadás első jelenete megmutatta, hogy ezért a produkcióért érdemes lenne küzdeni, érdemes lenne a Pinceszínház repertoárjára venni, ha egyáltalán hosszú távon lehetséges az egyeztetése.
A befutott színésznőt, Arkagyinát Szamosi Zsófia játszotta, aki meggyőzően mondhatta el, hogy sohasem lépett fel gagyi előadásokban. Őt nézve fel sem merült, hogy esetleg színésznőként ne lenne tehetséges (a darab ebben a tekintetben szabad kezet ad a rendezőnek) – akár jelentősen tehetségesebb is, mint amilyen a fia -, de a szereplőt kétségtelenül jellemző nárcisztikus vonásokat így is hozza. De megértjük az ő szempontját is, azt is, hogy még fiatalnak érzi magát és élni, szeretni akar, sőt rossz néven veszi Nyina – Gellért Dorottya - nyomulását, amely ebben az előadásban elég egyértelműen egyoldalú.
Nem érezzük, hogy Bányai Kelemen Barna első látásra beleszeret a fiatal lányba, nem épül fel azonnal a kölcsönös vonzalom, amelyet nem is olyan régen még Székely Kriszta szolnoki rendezésében egyértelműen láthattunk. Ez a Trigorin pontosan olyan, amilyennek mondja magát, azonnal tudni lehet, hogy csak az írással tud foglalkozni, mindent témának lát egy kis elbeszéléshez, és eközben elhisszük, hogy annyira távol van a valódi élettől, hogy csak a tájleírásai hitelesek. Láthatóan nagyon rendben vannak színésznő párjával, és ebbe az összhangba csak belezavart a fiatal lány, akiben volt annyi energia, hogy ideiglenesen, de mégis megszerezte magának. A fiatal író - Szécsi Bence - most is ugyanúgy hoppon marad, mint bármikor máskor, és hajlamosak vagyunk elhinni, hogy tényleg azért, mert megbukott a darabja.
Ha csak ezt a négy művészt nézzük, a darab „első vonalát”, akkor a történet egyben a mai magyar színházi életbe berobbanó fiatal generáció helyzetéről is szól, még konkrétabban a Freeszfe sorsáról. Hosszas küzdésre van még szükség a talpon maradásához, legalább annyi erőre és hitre, mint amennyi Nyinában van. (Nyina képviselheti a Freeszfe diákjain túl akár a teljes független szférát is, amely nincs jobb helyzetben.)
Megjegyzendő, hogy eközben az előadás azt is megmutatja, hogy a már befutott művészek sincsenek biztonságban, sőt az összes szereplő között sem találunk senkit, akinek az élete sínen van.
Még talán Dorn, a doktor a legelégedettebb. Erőteljesen érvényesül ebben a szerepben Takátsy Péter, aki viselkedésében inkább tűnik művésznek, mint Trigorin, aki pedig író. Életművész, akit körülrajonganak a nők, és láthatóan élvezi is a személye iránt megmutatkozó érdeklődést. Szeretője, akit Simkó Katalin játszik, nagyon pontosan érzékeli, hogy lazasága, magabiztossága még a híres színésznőre is hatással van, nem alaptalanul féltékeny, csak feleslegesen. A nő őszinte fájdalma kicsit sem nevetséges, fontossá válik számunkra az ő kevésbé látványos tragédiája. Láthatóan semmi köze a Köleséri Sándor által játszott férjhez, és soha nem is volt.
„A fekete Sirály”, azaz Mása rendkívül erőteljes, az előadás zárójelenetében némán is elérte, hogy az ő arcán lefolyó könnyeket nézzem, és az ő sorsa miatt aggódjak leginkább. Rezes Dominikára Az igazgató Úr óta különösen kíváncsi voltam és vagyok, és nem kellett csalódnom. A különlegesen erős tehetségek közé tartozik kétségtelenül, és nagyon remélem, hogy a jelenlegi válságos helyzetben jó lehetőségekhez fog jutni, és módom lesz pályájának alakulását hosszú évtizedeken át követni.
A fiatal férfiak sorsa se ígéretesebb ebben a történetben, nemcsak a Szécsi Bence által játszott író, de Bittner Dávid Medvegyenkója is reménytelen helyzetben van, a művész és a hétköznapi ember egyformán bajban van, nem érzékelünk jelentős különbséget.
Az előadásban a rendező remekül hasznosítja Dióssi Gábort, aki egész pályáját olyan független színészként élte le, aki szerepelt filmekben is, és néha bejutott kőszínházi előadásokba. Jelenség. Eltalálta ennek a már nyugdíjas embernek a szerepe, aki sosem élt, és erre csak most ébredt rá, amikor már lehetetlen váltania. Még nehezebb a helyzete, mint a fiataloké, akik legalább látják a leküzdendő akadályokat, és talán érettebbek is nála. Sokat tesz azért, hogy a darab humora felerősödjön, és ezzel nemcsak mi járunk jól, de az előadás egésze is nyer. Csehov saját műveit komédiának is látta, így igazán szerencsés, ha történeteiben egyszerre látjuk meg a tragédiát és a humort.
Az előadás nagy erőssége, és egyben a rendező érdeme is, hogy ugyan magányos és szenvedő emberek sorsát látjuk, akik mind valaki másban keresik a boldogságukat, aki vágyaikat nem viszonozza, így szükségszerűen csak egy-egy beszélgetés erejéig tudnak máshoz kapcsolódni, de az előadásban szereplő színészek viszont érezhetően képesek csapatban dolgozni. Sikerül jól kiemelni két-két szereplő közös pillanatait, amikor úgy érezzük, hogy valóban találkozni tudtak.
A húzásoknak is köszönhetően a Sirály mindvégig feszes marad és mentes az üresjáratoktól, és képessé tesz minket, hogy úgy is feszülten várjuk a szereplők sorsának alakulását, ha egy éven belül módunk volt három különböző rendezésben látni a darabot.
Ezek után várom a következő héten a 6-os számú kórtermet, és nagyon remélem, hogy a Sirály és a Freeszfe ténylegesen életben tud maradni, minden nehézség dacára is.
Ps. A bejegyzéshez a Freeszfe FB-oldaláról töltöttem le a Medve képeit, a Sirályhoz pedig Szokodi Bea fotói használtam.
