Mezei néző

Vannak azok a fránya szórakoztató előadások, amelyek nem az ún. művész-színházakban, hanem valamelyik kevésbé elismertben kerülnek műsorra. Az ember hajlamos azt hinni, hogy beül a néző, szórakozik egyet és aztán az előadás emléke nyom nélkül odavész. Néha derül csak ki, hogy ez mennyire nem igaz, bizony maradnak benyomások, emlékképek is elég szépen. 

Itt van mindjárt a József Attila Színház korábbi - társulatos, Léner Péter igazgató által fémjelzett - korszaka. Nemrég a Centrál Színház Illatszertára kapcsán jutottak eszembe, most tegnapelőtt pedig egy másik előadásukra, a Minden jót Elling!-re emlékeztem vissza. Axel Hellsteinus darabja most ugyanabban a fordításban megy az Aranytízben (Domsa Zsófia szövege), pusztán a címet változtatták meg, illetve mintha többet húztak volna belőle. Minthogy annak idején Sztarenki Pál rendezését a bemutató környékén láttam (2008. február), konkrét részletekre nem emlékszem, de arra, hogy a női szereplőknek  sokkal több helyzete volt, arra igen. 

A József Attila apró stúdiójában ragyogóan működött a két beilleszkedési zavarokkal küzdő férfi története, akik két évet egy elmegyógyintézeti szobában töltöttek együtt, és most az oslói önkormányzat jóvoltából egy garzonban próbálhatják ki először az önálló életet. Schnell Ádám és Besenczi Árpád életet lehelt a figurákba, ahogy most ezt hasonló színvonalon megteszi Őze Áron és Kedvek Richárd. Színészdarab ez, hálás feladat játszani és persze akkor érdemes elővenni, ha van két alkalmas színész, aki képes fenntartani a nézők érdeklődését, sőt: akiknek a vonzása van akkora, hogy be is jön a nevükre a közönség.

Őze Áron a Magyar Színház igazgatója, számtalan főszerepet játszott anyaszínházában eddig is, sőt "idegenben", a Belvárosi Színházban is bizonyítja színészi képességeit a Gyógyír északi szélre c. kétszereplős darabban (Fullajtár Andreával). Én eppen emiatt a korábbi brilliáns alakítás miatt mentem el az Aranytízbe, kíváncsi voltam, hogy Schnell után milyen lesz Őze ugyanabban a szerepen. A tapasztalatom most is hasonló volt, mint az Illatszertár esetén: felül nem írta, "nem mosta le" a korábbi élményt, de elfogadtam Őze Áron Ellingjét olyannak, amilyen. Esendő, sebezhető, de nagyon szerethető.

Kedvek Richárdot én alig láttam színházban, tekintve, hogy Kecskeméten és Szegeden lépett eddig többnyire fel. Mások számára azért lehet ismerős, mert főszerepet játszik egy TV-sorozatban, amelyiknek csak a címét hallottam, de egy kockát sem láttam belőle - TV nélkül ez bajos is lenne. Meggyőző volt ő is és ami ennél több: olyan színész, akit szívesen néz az ember. Van kisugárzása, ahogy Őzének is.

A két színész egy egymást jól kiegészítő párost alkot. Akár van köztük baráti viszony, akár nincs - érezhető a harmónia és az is, hogy szeretik ezt a feladatot. Az általuk játszott szereplőknek más-más a gyenge pontja, így elhisszük nekik, hogy jól elélnének még hosszú távon is. Emlékezetes, amint pacalt esznek - olyan jóízűen, hogy kedvet kap rá a néző. 

Kisebb szerepet játszott Széplaky Géza. Frank, a két férfi kapcsolattartója, szociális gondozója szerepében időről időre feltűnik. Széplakyt idén a Paulusban és nemrég a Kőműves Kelemenben is láttam. Mindkétszer megállapítottam, hogy jó arc, érdekes az, amit csinál, de a szerepe nem volt kiemelt ahhoz, hogy a főszereplőkkel versenybe szállhasson és persze a nevét nem jegyeztem meg, amúgy sem erős pontom a névmemória.

Jelen esetben ez az alakítás már áttörte ezt a határt és Széplaky Géza is bekerült a számontartott színészeim közé. Ugyan most is kisebb a szerepe, de mivel összesen négyen lépnek fel, sokkal nagyobb hatása van egy ilyen karakternek az előadás egészére nézve, szükségszerűen nagyobb figyelem jut rá is az előadás 2,5 órája alatt. A nézőnek szüksége van friss impulzusokra is, így óhatatlanul is várja azokat a jeleneteket, amelyek a két főszereplő párbeszédeit megtörik. Sok esetben éppen általa lendül előre a cselekmény. Széplaky Géza Frankje kicsattanóan egészséges, normális és racionális személyiség. A darab szerzője igyekezett egy igazi átlagembert felrajzolni, aki szereti a sört, a focit, eljárogat szórakozni. Nagyon lényeges ez a figura és az is, ahogy válságba kerül (felesége elhagyja egy másik nő miatt) - fontos ez a kontraszt, megmutatja, hogy a két deviáns pasas élete annyira nincs is messze az átlagostól. Az előadás csúcsjelenete, amikor a gondozó és két pártfogoltja kocsmai körútra indult, és Frank egy karaoke-számot ad elő ("Only you"). Ebben a jelenetben megvesz minket Széplaky.

Szintén jó Cseh Zsuzsa, aki korábban szegedi színésznő volt, 5 év kihagyás után most lépett először színpadra. A fiúkhoz képest nem hálás a szerepe, de hát ilyen a színház, nem demokratikus intézmény.

A péntek esti előadás mindössze a harmadik volt, ráadásul több mint egy hónap kihagyással került újra színre a május 9-i bemutató óta. Egy ilyen szövegcentrikus, kevés szereplős darabnál óriási ez a kihagyás, főleg akkor, amikor még nem járatódott be az előadás. Lehet, hogy az, hogy helyenként meg-megdöccent, volt bőven tempótlan rész, ennek köszönhető - vagy a b választás: a rendező nem tudott kellő ideig dolgozni a projekten. Egyértelműen ötletesebbnek és kidolgozottabbnak éreztem a Sztarenki-féle verziót, mint most Hollós Gáborét. Az nyilvánvaló, hogy annak idején Sztarenki a barátaival, a közös munkahelyükön dolgozhatott, sok közös előadással és tapasztalattal a hátuk mögött, jelen esetben a színészek vidéki fellépései miatt  vagy egyéb munkái miatt az az érzésem, hogy kevés volt az idő. Még sokat fog ez az előadás alakulni, az nem is kérdéses, érdemes lenne a hosszabb szériára.

Volt néhány pont a szövegben, amelyet muszáj lett volna módosítani. (pl. Hosszan téma, hogy "ki veszi fel a kagylót" az előadásban. Rég nincsenek hagyományos  telefonok, sőt a színpadon is mobilt látunk, annak nincs kagylója)

Ami viszont feltétlenül jó megoldás volt a rendezésben: az elmegyógyintézetben kezdődő jelenetben az orvosnő csak hangja által jelenik meg, így kell reagálniuk a mondataira. Mindkét férfi  kiszolgáltatottan pislog, keresi a hang forrását. Sebezhetőségük egy pár másodperc alatt világossá válik. Már a nyitó képben is alig akarnak kimászni az ágyukból, amelynek végig központi szerepe marad a díszletben és a cselekményben is. Új otthonuk kevéssé különbözik az elmegyógyintézeti szobától, amelynek jelentése és jelentősége is van. A filmes betétek is sokat dobnak (a fehér színű díszlet nemcsak kifejező, de praktikus is emiatt), a szereplők kimozdulásához hátteret adnak. Elling távcsővel az Aranytíz ablakán néz ki, a szemközti éttermet pásztázza - ezt látva, még inkább kötődnek a megjelenített sorsok hozzánk is. (Még akkor is, ha mind tudjuk, hogy ilyen szociális ellátás itthon nincs, amilyen Oslóban.) A néző látja, hogy a hétköznapi élet megélése, mindennapi teendőink lebonyolítása is eredménynek számít néhány ember számára. Még akár azt a csekély örömforrást is megadja az előadás, hogy nyugtázzuk, legalább mi még a boltba félelem nélkül le tudunk menni. Ha egy lépcsőházban fekvő részeg nőt találnánk, már nem biztos, hogy mind ugyanúgy reagálnánk (lsd. a saját ágyunk átadásával, ahogy a szereplő). Reménykedjünk, hogy ilyen döntési helyzetbe a továbbiakban sem fogunk kerülni.

Színlap

A bejegyzés apropóját az adja, hogy az idén véget ért nagyjából már a szezon, néhány színház képes csak arra, hogy zárt térbe csábítsa be a nézőket. A Nemzeti június 30-án nagyszabású eseménnyel búcsúzik, de a repertoárelőadások már csak ezen a héten láthatóak június 22-ig, az Opera még tart premiert jún.26-án. Ezután már csak a nyári bemutatók következnek (Orlai 3 ígéretes előadásáról ne feledkezzünk meg, sztárszereposztással). Az évad akár így, akár úgy nézzük, véget ért, tehát lehet értékelni.

A hétvégén a Pécsi Országos Színházi Találkozó is befejeződött, amire úgy látom, hogy forráshiány miatt nemcsak én nem utaztam le, hanem a Színház c. szaklap (a legjelentősebb, ha valaki nem ismerné - szinhaz.net az elérhetősége) sem tudott kritikust küldeni. A POSZT-ról megjelent írásokból kiderült számomra, hogy az idei két válogató, akik ezt a feladatot díjazásért és költségtérítéssel végezték, összesen 150 előadást sem láttak együtt. Ez a szám roppant kevés ahhoz, hogy a teljes Kárpát-medence magyarul játszó társulatainak munkáját megítélje valaki, korábbi években kritikusok egyedül is 240 körül néztek előadást. Nagyon nem mindegy, hogy hány előadás lapján formál valaki véleményt.

Én mezei nézőként - akinek persze az elérhetetlen és titkos álma már 1994-től az, hogy valamilyen okból mégis csak egy színházi találkozó előadásainak válogatója legyen belőle - az eddig megtekintett 197 előadás alapján összeszedem, hogy az általam látottak közül mit tekintek kivételes értéknek. Probléma az, hogy lesznek ebben nem idei bemutatók is (lett összesen öt ilyen), de mindegy - a cél az, hogy aki jövőre keres egy jó előadást, hátha ezekből választ, másfelől a szintén sokat, sőt nálam is többet járó nézőtársak (vagytok páran) szintén nyilatkozzanak és kommentben közöljék a saját kedvenceiket. Kíváncsi leszek, hogy mennyi lesz a saját listám és a kritikusok listája között az egyezés, de ez csak októberben fog napvilágra kerülni.

Én hosszú távon nagyon jónak tartanám, ha létesülne egy néző-díj, az évadonként legalább 40 előadást megtekintők szavazataiból, ugyanakkor én is tudom, hogy esélytelen az egész, mert vakon meg kellene bízni a voksolókban. Magyarországon ez nem biztos, hogy sikerrel működhetne.

Milyen volt az évad? 

Ahány évadértékelőt olvastam eddig az elmúlt 20 évben, jellemzően mind romlásról számol be. Én ettől az általánosítástól eltekintenék. Tavaly az egész évadra rányomta a bélyegét az Új Színház átalakítása, majd tavasszal folyamatosan ott lebegett a bárd a Magyar Színház, a Játékszín és a Budapesti Kamara felett. Utóbbi kettőt bezárták, de idén Németh Kristóf magánszínházként kezdte a Játékszínt üzemeltetni, mégpedig leginkább a Budapesti Kamara sikerdarabjaival. Sajnos a színház legértékesebb stúdió-előadásai odavesztek, a friss (csak a premiert megélt) Háy János előadással együtt. Orlai Tibor átmentette a Piafot, a Vígszínház néhány színészt. Az Új Színház nézettsége idén visszaesett, a Kamara kis stúdiói és a lebontásra ítélt Merlin üresen állnak. Ezek a folyamatok bőven kihatottak erre az évadra. Kifejezetten pozitív fejlemény az Átrium és a Jurányi Inkubátorház megnyílása, más eseményt azt hiszem nem is lehet felsorolni, nagy igyekezettel sem. Az évadra ezeken a kisebb eseményeken és folyamatokon kívül alapvetően a Nemzeti Színház pályázata volt hatással. Lényegében a kormányváltás pillanatától biztos volt, hogy Alföldi nem tarthatja meg még egy ciklusra a színházat - de az korántsem volt ilyen biztos, hogy ennyire jól összekovácsolódik a társulat a vezetése alatt. Én a Nemzeti öt évéből az első kettőben sokszor távoztam csalódottan, csak a kettes villamos panorámája által kárpótolva, majd magánéleti okokból (nem voltam Pesten) kihagytam a legzűrösebb, támadásokkal tarkított harmadikat. Tavaly, a negyedik évben viszont a teljes repertoárt megtekintettem négy hónapon belül és meggyőződtem arról, hogy minden előadásukban van valami elgondolkodtató, ami miatt érdemes volt elvillamosozni egészen odáig. Az idei évad eleje a hitetlen reménykedésé volt, majd az elkeseredésé. Az a szomorú, hogy Alföldi még nem érte el a maximumot, még lett volna több a csapatban, a legjobb előadások meg sem születtek. Nyugodtan párhuzamot vonhatunk a hosszú ideje működő Örkénnyel, amely szintén nem jutott el öt évad alatt arra a csúcsszintre, ahol most tart. Én a magam részéről a teljes repertoár minőségét nézve a legjobb színháznak Pesten (hiszen nem járok vidékre, arról nem is tudok nyilatkozni) egyértelműen az Örkényt tartom. Jó lenne, ha megkaphatnák a Budapesti Kamara két kis stúdióját, és beindulhatna egy további gazdagodás, fejlődés.

És most jöjjenek a konkrétumok:

Legjobb társulat: a szívem vérzik a Nemzeti felbomlása miatt, de akkor is azt érzem, hogy míg a Nemzeti a hegyre menetelt nagy léptekkel, az Örkény már elért egy magaslati pontot, nagyon kiegyenlített, egységes társulati munkát nyújtó csapat.

Legjobb előadás: Zsótér Peer Gynt-je volt a legnagyobb élményem. Egy tavalyi vizsga 8. előadását láttam, a Zsótér-Zsámbéki osztályt, amelyet Zsótér egyedül visz tovább. Ezt feltétlenül újra szeretném nézni, amint lehet. Én rendszerint abban mérem le a hatást, ha egy előadás megváltoztatja a darabhoz fűződő viszonyomat. Ez megtörtént.

Legjobb rendezés: Horváth Csaba: A nagy füzet (Szkéné) - ezt az előadás vége óta így gondolom, valahogy éreztem márciusban, hogy nem lehet ennél jobb. Egységes és nagyon kidolgozott. Minden mozzanat a helyén van.

Legjobb szórakoztató-zenés előadás: Liliomfi (Örkény Színház, Mohácsi-testvérek átdolgozása), Pintér Béla- Parasztopera (Átrium) és Thelma és Louise-ra (Máthé Zsolt rendezése, Sanyi és Aranka színház). Az utóbbi kettő régi előadás, nem illene ide beírni, de én most láttam őket.

Legjobb előadott kortárs magyar dráma: Kerékgyártó István: Rükverc (Máté Gábor rendezése, Kamra). Novellafüzér változatban is leköti az embert, színpadon is.

Legjobb díszlet: A legötletesebb térhasználata egyértelműen a Zsótér-féle Peer Gyntnek volt, bár ez nem épített díszlet. Az ötletek valószínűleg most is részben Ambrus Máriától eredhettek, aki minden Zsótér -előadás egyik tervezője. De a Rükverc nagy bevásárlószatyra (amelyben az egész előadás játszódik) is esélyes lehet erre a díjra.(Cziegler Balázs munkája) 

Legjobb jelmez: Liliomfi (Örkény - Remete Krisztina) - szerettem ezeket a "mintha"-ruhákat. Mintha a XIX. században lennénk és volna forrás selyemre és  bársonyra, miközben nyomott kartonruhának néz ki mindegyik.

Legjobb férfi főszereplő: Jordán Tamás (Rózsavölgyi Szalon - Az utolsó óra) ÉS Bán János (Rükverc) - nem nagyon van kedvem őket rangsorolni. Bán megrázó Vidra Zsoltként, Jordánnak a helyzete annyiban nehezebb, mert mindössze ketten vannak a színpadon (Alföldivel) és elég elvont a szöveg, nagy dolog élettel megtölteni egy vallásról szóló filozófiai vitát. A Rükverc viszont egy hálás színészdarab, plasztikusabb a szerep, talán könnyebb a feladat, ha a kettőt viszonyítom. Tőlük nem veszi el az elsőséget, de csak kicsivel marad mögöttük Hevér Gábor Antóniója a Nemzeti rövid életű A velencei kalmárjából. (Mohácsi-rendezés) Nagyon jó évei voltak az utóbbiak, remélhetőleg a Vígszínházban is jó feladatok várják.

Legjobb női főszereplő: Szandtner Anna (Örkény - Kék angyal) - varázsos színpadi jelenlétével értelmet adott egy legalábbis vitathatóan sikerült produkciónak. Miatta érdemes volt megcsinálni. Mellette nekem egyedül Csoma Judit (Egy komcsi nyanya vagyok - Katona, Sufni) jöhetne még szóba. Sok jó női alakítást láttam, de az a kis plusz, ami a mezőny fölé emel valakit, számomra ebben a kettőben volt meg.

Legjobb férfi mellékszereplő: Bányai Kelemen Barna (Bányavakság, Marosvásárhely, Vj. a Tháliában) - a listámon ebben voltam legelőször biztos, lényegében főszerepet csinált ebből a szerepből - azonnal megjegyezhető, nagy formátumú színésznek látszott első pillanatra. Csak a pesti mezőnyben, számomra nem kérdés, hogy Kulka János A nép ellenségében volt annyira erős, hogy neki ítélném ezt a díjat. A harmadik színészi alakítás, amelyet muszáj megemlítenem: Fodor Tamás ördöge  (Nemzeti: Az ördög szekrénye) emlékezetes lesz számomra ugyanígy, sőt akkor már a Képmutatók cselszövésében (Szkéné) nyújtott főszerepét is érdemes emlegetni. Jordán és Fodor egyformán örömszínészek lettek, már mindent elértek, bizonyítottak, jelenleg szemmel láthatóan a karrier csúcsán egyszerűen élvezik a játékot és ez minden megnyilvánulásukon látszik. Mindent tudnak a színházról, nem sietnek sehova.

Legjobb női mellékszereplő: Szirtes Ági (Kamra, Heldenplatz) és Szandtner Anna (Liliomfi, Örkény), Szamosi Zsófia (elsősorban a Szutyokban, de voltaképp minden Pintér Bélában, amit láttam idén nagyon jó volt) - fej-fej mellett.

Legjobb operaelőadás: Kovalik Anyeginje, amely számomra most teljesedett ki. Eddig mindig hiányoltam belőle az Anyegint, de Remenár kiegészítette. Ha ezt nem látom, akkor a Bretz Gábor -Cser Krisztián által fémjelzett Don Giovanni volt a legjobb (márc.9.), egy nappal az említett Anyegin előtt. (Utóbbiak a sablonos rendezésen diadalmaskodtak.)

Legjobb operaénekes: Pavol Remenár, mint Anyegin - sosem gondoltam, hogy látok egy igazi Anyegint. Reveláció volt a szerepben, három napon belül kétszer is láttuk - másodszor is ugyanúgy hatott. Fekete Attilával kapcsolatban annyira elfogultak vagyunk már, hogy őt nem írhatnám ide, túl sokszor láttuk ahhoz, hogy objektíven nézzük. Szerettük idén is.

Legjobb opera énekesnő: Létay Kiss Gabriella (mindegyik pesti szerepében láttuk egyszer, Carmen, Desdemona, Mimi is volt, de mint Pillangókisasszony elképesztő kisugárzással bírt) A lányom egészen biztos, hogy még Mester Viktória megemlítéséhez is ragaszkodna.

Legígéretesebb pályakezdő: Nekem itt négy egyetemi hallgató  azonnal az eszembe jut. Vidnyánszky Attila az egy, ha muszáj egyet mondani. (ld. Zsótér Hamlet  vizsgája) Ha nem muszáj, akkor még: Fehér László, Fehér Balázs Benő, Bán Bálint, egyformán érdekelni tudtam őket több előadásban is, a Peer Gyntben aztán különösen. Az operisták közül Cser Krisztián felfutása az, ami szép reményekre adhat okot. Jó lenne, ha ő maradna hazai pályán. Visszakaphatná a Pomádét is, azt azért hiányoltuk idén.

Az évad meglepetése, "nagy felfedezése": Hozzá kell tennem, hogy számomra. Évek óta nem néztem Horváth Csaba előadásokat. Most jött A nagy füzet a Szkénében és nem kérdés, hogy egy igazi nagyformátumú előadás született. Ez volt a legnagyobb meglepetés, persze, ha leszámítom,hogy a Pintér Béla életművet is idén fedeztem fel igazán, amivel nem sokan dicsekednének.

Különdíj: Alföldi Róbertnek, ahogy alázatosan és nagy odaadással támogatta a színpadon a Vaknyugat ifjú színészeit és Az utolsó órában pedig Jordán Tamásnak "játszott alá". Nélküle Jordán nem lenne ennyire szenzációsan erős. Ráadásul, de nem utolsó sorban egész végig úriember maradt a Nemzeti körül folyó harcban. Nem anyázott, nem tett kétértelmű megjegyzéseket. Önmagában ez is figyelemre méltó lett volna, még ha nem rendezett volna nagy előadásokat is. Az idei munkái közül nekem színészként az Amphytrionban tetszett a legjobban. Örültem a Kőműves Kelemen rendezésének is.

Ennyivel ennyi.

Írjatok, ha valami kimaradt. Ismétlem, ez EGY mezei néző kedvenceinek listája. Ami érdekes, az összes rubrika közül mindössze kettőnél segített az, hogy elolvastam újra a látott előadások listáját. Az összes többi megvolt fejből és nem változott semmi akkor sem, amikor újra szembesültem azzal, hogy mit láttam még.

Június folyamán még három új beszámoló várható - és sajnos két befejezetlen bejegyzés is nyomaszt...

Van vígasz, állapítottam meg az előadás után. És nem éppen azért, mert éjjel hazaérve volt még fagylalt a hűtőben, hanem mert még tartott-tart az előadás hatása. A jámbor balgából is lehet hős, van esély arra, hogy megjavuljunk és elhagyjuk a hétköznapi bajainkat. Ha Parsifal megokosodik és  visszatalál a Grálhoz, akkor mi sem adhatjuk fel olyan könnyen a küzdelmeket.

Ha Wagner-napokra megy az ember, eléggé biztos lehet, hogy zeneileg nemzetközi színvonalú előadást kap, minden énekes képes a szerepét elénekelni, nincs kakukktojás Fscher Ádám produkciójában. A kórusban is vannak olyanok, akik szólóénekesként is beváltak, nincs gyenge láncszem. Ami alkalmanként megkérdőjelezhető, az a rendezés. De nem a Parsifal az, amelybe érdemes belekötni. Ez volt a legelső produkció 2006-ban, amellyel a rendezvénysorozat megkezdődött. Egyszerű, könnyen áttekinthető szimbólumokra építő előadás. Kiemeli az énekeseket és lehagyja a felesleges sallangokat Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna munkája. Látjuk szó szerint fehéren-feketén az ember két oldalát, a jót is és a rosszat is. 

Az előadást én most talán már harmadszor láttam, de a korábbi alkalmak után sok nyom nem maradt. Annak idején nem Christian Franz énekelte a címszerepet, és mivel elég sokszor láttam az Operában 1985 óta Molnár Andrással a darabot, az ő alakját kértem számon a MüPa-beli énekesen. Nem tudtam igazán ráhangolódni. Erre emlékszem tisztán a sok évvel ezelőtti alkalomból. A lányom mindössze nyolc évesen ragaszkodott ahhoz, hogy a teljes Ring megtekintése után még jöjjünk el egy Parsifálra is, de a harmadik felvonást már nem bírta ki, elaludt. Évek teltek el közben (2009 óta), de tisztán emlékezett arra, hogy ez sok neki, így ma a kedvenc énekesei ellenére nem vágott neki még egyszer. Így most lemaradt az aláírásgyűjtés gesztusa is. 

Én ma végképp nem voltam ráhangolva a Parsifálra, nem voltam képes kiüríteni az agyamat és csak erre koncentrálni. A kimerültséggel küzdve az eredeti tervek szerint mégis beültem az előadásra, hiszen egy éve vártam, hogy ismét láthassam Christian Franzot játszani ÉS énekelni. Már hetek óta tudom, hogy jövőre ismét lesz Ring és ő is jön, így már annak is előre örülök. Mert lehet is örülni, ha jön. Az előadásból már legalább egy óra letelt, mire belépett a nézőtéren keresztül és minden tele lett élettel.

Ami nagyon vonzó, hogy ez a kissé bumfordi, rövid hajú, kerek fejű, semmiképp sem hősi alkatú ember milyen természetesen tud létezni a színpadon. Azt nem részletezném, hogy mennyire hatásosan énekel, mert ezzel kapcsolatban csak a megérzéseimre támaszkodom, és azt tudom megállapítani, hogy rám hat, mégpedig eléggé ahhoz, hogy első Rajnája óta folyamatosan várom, hogy megint június legyen és jöjjön.

Christian Franzot igazán szabályosan, "énekeshez méltóan" felöltözve még sosem láttam. Nem viseli a szokásos frakkot, amelybe a szereplők nagyrésze bele van kényszerítve a koncepció által (így tűnik félig szcenírozottnak, hiszen mindenki ezekben a ruhákban felléphetne egy szabvány koncerten is). Pontosítás: de, viseli a frakkot, de nem úgy, ahogy kellene. Ahogy a Ring előadásaiba a frakk nadrághoz be nem tűrt fekete inget hordott, ami illik a szabványtól eltérő hősök ábrázolásához, most először egy ugyancsak kiengedett fehér inget kap, majd ez később megszaggatott változatban kerül vissza rá. Egyedül a záróképben van rajta szabályos frakk - de a cipő akkor sem stimmel. Az első felvonásban egyik lábán fehér, a másikon fekete a cipő, a másodikban fekete, a harmadikban jön a fehér tornacipő. Mielőtt valaki kiakad, és számonkéri, hogy mit fárasztom ilyen jelentéktelen részletekkel, jelzem, hogy ez is a díszlethez illett, ami először volt tiszta fekete, majd félig ilyen, félig olyan. Végül jött a megtisztulás és az egész kifehérdett. Parsifál sorsa esetén a cipők is folyamatot jeleznek, azaz: amíg kezdetben a szereplő sorsa nyitott, a jámbor balga elmehet jó és rossz irányba, a második felvonásban úgy is tűnik, hogy rossz irányba megy el, a végén pedig éppen ő idézi elő a megtisztulást. A külső eszközökben amint láttuk, rendkívül didaktikusan jelez az előadás. Van még a piros szín, amely Klingsor kertjében ill. Kundry ruházatában jelenik meg, a szerelem, a kárhoztatott szexualitáshoz kapcsoltan. Franz alakítása nem ilyen sablonos. Nem érződik az, hogy mindenáron egy fiatal srácot akarna eljátszani, ugyanakkor a figura állapot-és tudatváltozásainak stádiumait hitelesen visszaadja. Az elején naív, rácsodálkozik a körülötte lévő dolgokra, minden új neki. Később már lesz benne erő, a csábítást leküzdi és saját maga megtalálja a célt, amiért kitartóan küzdeni is tud. Végül el is éri a célt és a megdicsőüléshez lesz benne méltóság is. Minden fázisban magától értetődő játéka. Én nagyon szerettem a második felvonást, amikor a viráglányok ostromolják. Látnivalóan nagyon élvezte, ártatlanul, mint aki a tapasztalatok előtt van. Persze nem akármilyen viráglányok ezek (Színlap), nem lehet csodálkozni a lelkesedésén. A többi szereplőt is mind nagyon szeretem, szinte mindenki már visszatérő vendég, kedves ismerősként lehet rájuk tekinteni. Akit érdekel, a színlapra kattintva a neveket megnézheti, nem fárasztok vele senkit külön, nagy megállapításokat nem tudok hozzáfűzni. Június 22-én még idén nézhető lesz a Parsifal, megfontolható. (Biztos vannak jegyek, ma is volt vagy 30 hely még biztosan. Jó lenne, ha a következőn már nem lenne egy sem.)

A szokásos módon a záróélmény a villamosút volt. A kettes csak az Eötvös térig közlekedik és bár az árvíz majdnem visszahúzódott, az elmúlt bajok nyoma még érződött. A villamos már a MüPá-nál eleve tömött volt, rajta nagy csapat részeg fiatal ment valami koncertre, és hozzájuk szállt fel a Parsifál közönsége. Mellettem hat fiú ki is szúrt egy fiatal lányt és kérdezgették az élményről, elszörnyülködtek, hogy valaki hat órán át egy előadáson van. "Kitartásból jeles! "- tette hozzá egyikük, aki nem biztos, hogy egész pontosan tudta, hogy egy Parsifalhoz valóban kell tűrőképesség is. "És hogy bírtad a szünetet? Mit csináltál?" - kérdeztek rá és látnivalóan ez izgatta is őket. "Ittam", felelte a lány. "Ott a pont." - zárta le a hat fiú egyike a témát, majd leszálltak a Vígadónál. Mi pedig azzal a tudattal mentünk, többen is összekacsintva, hogy semmi sem lehetetlen, van érvényes párbeszéd a kultúrafogyasztók különböző rétegei között is. Aztán jött a kellemes átszállás a pótlóbuszra - lassan megszokom, hogy a MüPá-ba vagy a Nemzetibe eljutni mindig komplikált, állandóan felújítják a vonalat, vagy a könyékét. És jött a nap bónusza egy másik  fiatalember személyében, aki váratlanul engem szúrt ki, hableánynak szólított, chips-szel kínált - közölve, hogy szerinte nem vagyok hízásra hajlamos (ennél kellemesebb mondatot azért nehéz mondani valakinek, ha nem is igaz, akkor is jól esik), majd amikor a színház került szóba és említettem, hogy most fél egyig blogot írok, kijelentette, hogy ennek aztán semmi értelme. De jött a busz és ennyiben maradtunk. Most viszont éppen fél egy és ezennel be is rekesztem a beszámolót.

Van rá eset, ha ritkán is, hogy egy előadás éppen arra a kérdésre keres vagy akár talál is választ, ami valakit éppen foglalkoztat. Sokszor persze ez lehet egyéni élethelyzet kérdése is,  ahány néző, annyi előadás. Tegnap éppen ez történt velem. Nagyon kellett ez az előadás, mert rossz napom volt, és bár sötét gondolataimra ez az előadás is rábólintott,  szépen mondta ki a rettenetet, azzal föl is oldva.

Alföldi rockballadája, az "öltönyös" Kőműves Kelemen számomra a sikerről és a siker áráról szólt. Erre az asszociációra nem volt nehéz rátalálni látva az öltönyös pasasokat. A jelmezek önmagukban is elárulták, amit Alföldi színházának törzsközönsége a színházba indulás előtt is tud: most nem egy hagyományőrző néptáncelőadást fogunk látni, hanem a mai életünkről szól az előadás. (Elvileg az öltöny össze is kötné a nézőteret a színpaddal, a papírforma szerint színházba is járnak még öltönybe, de ha esetleg a RaM Colosseum nézői lazábbak is, a közönség nagy része mindenképp az íróasztalnál dolgozó kategóriába tartozik. Várhatóan a kőművesek száma csekély lesz a nézőtéren, így nem kifejezetten róluk szól a történet, bár akármilyen társadalmi státuszú ember magára veheti.)

Alföldi 12 kőművese egy szép hosszú asztalnál "tanakodik össze", menedzsereknek, esetleg építési vállalkozóknak tűnnek, Boldizsár és Kelemen alkalmanként egy emelvényhez lép és politikusként viselkedik. Van minden, laptop, mobil és persze ehhez illeszkedve az említett öltöny-nyakkendő. Ha a szórólapot nem látnánk előre, meglepődnénk ezen a ruházaton. A 12 kőműves hozzáállása az építkezéshez lagymatag, nem haladnak. A karrier miatt átmenetileg vagy tartósan mind háttérbe szorítják a családot, ez közös pont. Magos Déva várának felépítése, mint kihívás egyedül Kelement izgatja, szeretne valami fontosat létrehozni. Egyedül benne van meg az erő, hogy a kudarc után naponta újrakezdje. Elhisszük neki, hogy az ő falrészlete megmaradna, ha a többieké nem rántaná le. A többiek, élén Kelemen ellenpontjával, Boldizsárral, kizárólag "a fél véka ezüst és a fél véka arany" bűvöletében nem adja fel ezt a reménytelennek induló projektet. Boldizsár meggyőzi őket, hogy csak emberáldozat árán érhetnek el sikert és "kinek felesége legelébb ér " oda, azt feláldozzák a cél érdekében. A kőművesek között van egy, aki kihátrálna, azt nem hagyják - és végül mindnek szerencséje lesz, mert Kelemen  felesége ér a várhoz és őt nemcsak megöli (konkrétan a férje), de előtte mind meg is erőszakolják, amiről se a ballada, se a rockballada nem szól, de nyilván előfordulhat a felforrósodott helyzetben. (A ballada egyébként is kihagyásos szerkezetű műfaj, belefér az, hogy Alföldi ráerősít a brutalitására. Tagadhatatlan, hogy ezáltal még kegyetlenebb lesz az egész.) Furcsa, vagy nem furcsa, de Déva vára felépül, sőt ráadásul mindenki megússza a számonkérést, a kollektív gyilkosság feltáratlan marad. Lehet ünnepelni. Jön a sör és virsli ünnepe - ami nem egy előadásban (lsd. a Mohácsi-féle Liliomfi az Örkényben) jelzi, hogy ez a mi szintünk, ez az elérhető maximum. (A régebbi évjáratúaknak a május elsejei majálisok is eszébe juthatnak róla.)

Minthogy ez a népballada általános iskolai alsós tananyag volt sokáig, remélhetőleg nem spoiler ez, amikor a szokásomtól eltérően a történet vázát leírom. Ha ugyanis lecsupaszítjuk a sztorit - lényegében nem sokkal részletesebb maga a 1,5 órás zenés-táncos előadás sem -, akkor egészen nyilvánvalóvá válik az üzenet.

Itt van egy lelkes, elhivatott ember, aki Déva várát kizárólag a mű létrehozásáért, a nagy tettért akarja létrehozni. Részben hiúságból is persze.  Ő valóban hisz abban, hogy "alkotni születtünk", illetve az előadás másik emlékezetes dalát is meggyőződésből énekli: " Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet."

Ott van 12 másik kőműves is, aki viszont csak a pénzért dolgozik. "Csak élni akarnak, semmi mást."  Az egész történet kizárólag Kelemennek tragédia, aki feleségét és gyerekét is elveszíti, a többieknek egy sikeres vállalkozás története. Sorsa rárímel a Blaskó Péter  által elmondott fiát elhagyó asszony balladájára, azzal a különbséggel, hogy Kelemen a nagy tettért, a dicsőségért ad oda mindent. Jobb-e ez, mintha csak a pénzért tenné? Különb ő ettől, hogy "a nagyobb jó miatt" áldoz fel egy emberi életet? (Ezt a dilemma a Harry Potter egyik alapkérdése, hogy ilyen alapművekre is utaljak, ha már eddig volt Madách, Illyés - legyen egy ismertebb szerző is.)

Érdemes-e egy várért egy embert elpusztítani?  Kelemen meghozza az áldozatot és tönkremegy bele. Nem véletlenül teszi Alföldi a hosszú asztalt a színpadra. Erősen az utolsó vacsorát idézi, még a résztvevők száma is egyezik és a mártír-sors is, ha nem is ő az, aki meghal, csak az élete értelme vész oda. 

Az előadás megmutatja, hogy nem ez a jó út, nem Kelemen útja a követendő. Nem kell lelkesedésből, szenvedélyből, egy ügy szolgálatában cselekedni, mert az tragédiához vezet. Boldizsár mondja is, hogy nem kell az ember lelkét beletenni a várba, abból csak egy van. A járható, a sikeres út a tizenkét kőművesé. Ők kizárólag a fél véka aranyért dolgoztak, nem idealisták. Nem is az ő feleségük jött (még szerencsések is) - volt olyan kőműves, akinek az nem is volt, így rosszul sem járhatott volna, nem áldoztak fel semmit. Önfeledten élvezhetik a sikert, a virslit és a sört, megússzák a büntetést és felveszik a jutalmat. Ez az út. Ezt kell csinálni. Aki nem így tesz, az megjárja. 

(Milyen kár, hogy ezt az előadás előtt is ilyen tisztán láttam, és mégsem sikerül a szemléletváltás. Majd most ismét átgondolom az életstratégiámat.)

Annyira itt van a Nemzeti igazgatóváltásának ideje, hogy nem tudom nem összekapcsolni ezzel ezt az Alföldi-rendezést. Érezni  a keserűséget,  ott van benne az is, hogy ha a nagy művet nem hagyják befejezni, félkész állapotban lebontják, akkor jobb lesz mindenkinek a jövőben pénzes munkákat bevállalni, abba nem fog senki belehalni. Én csak arra gondolok, hogy bár ez a rendezés utóiratnak tűnik a Nemzeti évadához, ugyanakkor milyen szerencse, hogy ezt már az épületen kívülről fogalmazta Alföldi, így most ez nem megy veszendőbe. Minden bizonnyal jön egy hosszú és jelentős sikerszéria, talán a Pesti Színházban készített előadáshoz hasonló. Amíg bírják a fiúk erővel a táncot és ha sikerül a rengeteg helyről összeválogatott színészgárdát egyeztetni.

Itt jönne az írás  logikus befejezése. De annak a pár embernek, aki még kitart, hozzáfűznék a színházi előadás megvalósításáról is néhány megjegyzést, ha valaki a konkrétumokra kíváncsi, nem arra, hogy én milyen üzenetet veszek le az előadásból. Más másként értelmezheti, élethelyzetétől függően.

Alföldi az utóbbi két évben ismét visszatért - most is -  a kevés látványelemet hasznosító korai stílusához, praktikus okokból, mondhatni kényszerből. (lsd. forráselvonások a Nemzetiben) Én a magam részéről ezt a stílust szeretem is, amikor a színész számít igazán.

Most van egy emelvény a színpad hátsó felében, rajta élő zenekar. Előtte az említett szónoki pulpitus és a hosszú asztal, amelyet percek alatt szétszednek, átalakítanak, odébb tolnak, szükségletek szerint. Praktikus az egész, nincs benne egyetlen öncélú elem sem. A hosszú asztal az utolsó vacsorán kívül az olvasópróbák szokásos kelléke, még azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy ad hoc maradt benne a darabban, ha nem tudnám, hogy Alföldi az előadásait először gondosan megtervezi, a kereteket felrakja a színészeknek, azok meg kitöltik. 

Déva vára képzeletben jelenhet meg, a nézőtéren lenne. Az előadás erős pillanatai közé tartoznak azok, amikor a szereplők mereven néznek felénk felkapcsolt nézőtéri világítás mellett. Számonkérő-kutató tekintetek ezek, nem lehetünk egészen biztosan, hogy az omló falakat vagy civilben a mi reakcióinkat lesik. Mi ugyan különbek vagyunk, mint ők? (És persze a Jézus-párhuzam folytatható: ezek miatt az emberek miatt áldozta fel önmagát?)

A jelmezek ugyanígy egyszerűek, részben egyediek (mindenkinek kicsit más az öltönye és a nyakkendője), de persze egységesek. Az előadás egyetlen női szereplője piros ruhában, amit nem kell magyarázni. Boldizsár kőműves, az emberáldozat-ötlet értelmi szerzője pedig feketében. Szépen ki van dolgozva, ahogy az öltönyök lelazulnak, az ingek kigombolódnak, majd eltűnnek - az ünnepi virslizésen szinte hiteles lesz a szereplők kőműves volta is, majd a tombolás után visszacivilizálódik mindenki. A mikroportok furcsán hatnak a színészeken, lehet, hogy némileg zavaró is a farzsebükből kidudorodó  elem. (Stohl Andrásnak nem áll jól.)

Az élő zene és a tánc roppant fontos része az előadásnak, Vári Bertalan koreográfiája illik a koncepcióhoz. Nem tűnt rendkívülinek, ugyanakkor itt prózai színészek táncolnak és énekelnek. Nem kis megterhelést jelent nekik,  értékelni kell, hogy nem tűnik kevésnek a teljesítményük. Se azt, hogy valaki kirívóan gyengén csinálta volna, se azt, hogy a többinél jobban, nem érzékeltem. A kőművesek kiválasztásánál ránézésre mintha az is szempont lett volna, hogy mind nagyjából egyforma magasak legyenek. Ez egy táncprodukciónál számít is.

A tizenhárom+ két színész feladatának súlya elég különböző. Radnay Csilla számára ez nem álomszerep, az bizonyos. Az első részben a közönség soraiban ül, onnan énekel, majd jön a kínos rész, a kimászás. Az ilyen megoldásnak mindig megvan az ára. Utána lényegében egy jelenete van, amelyben látványosan megerőszakolják és megölik (ez már megkönnyebbülésnek tűnik). Később az átlátszó szónoki emelvényben kuporogva végig jelen van, élőként követi az eseményeket. Blaskó Péternek szintén kevés jelenete van, de azok mind súlyosak, fontosak. Éppen ezért ez egy valóban hálás szerep és még nem is kényszerül énekre-táncra, maradhat a megszokott eszközeinél. A fontos fordulatok hozzá köthetők. A balladát megrázóan mondja el, ha valaki eddig nem értékelte volna a jelenlétét, most megérti, hogy Alföldi miért hívja még vendégszerepekre is. Hitelessé tud lenni a néhány rövid epizódban is. Kelemen kőműves Stohl. Most is tragikus hős, az előadás tartópillére. Jól bírja a terhelést, de énekhangja nem különösebben karakteres, nem lehet azt mondani, hogy különösebb énekesi vonzerővel rendelkezne, de nem is zavaró. Hujber Ferenc figurája jóval kevésbé összetett (Boldizsár), a többi szereplő pedig egy-egy vonással jellemzett csupán. Az, hogy melyik nézőnek ki tűnik fel, biztosan függ attól, hogy kit ismer és mennyire. Kevesen lehetnek, akik mindenkit láttak már játszani. Én a többiek közül mindössze 5 szereplőt ismertem fel, a maradék 6 kőműves egészen új arc volt számomra. Igazi nagy lehetőséget a mű nem is adott, hogy mindenki egyéniségként tűnjön ki. (Ámbár az életben is az a benyomásom, hogy többnyire statiszták vagyunk, csak mi éljük meg mind a saját drámánkat főszereplőként. Ha nem érintene minket olyan közelről, akár komédiának is nézhetnénk, de csak nem sikerül.)

Az előadás június hónapban mától megtekinthető a RaM Colosseumban a Kárpát utcában, a Vígszínháztól néhány trolimegállónyira. Amint láttam, ha sok nem is, de néhány jegy még kapható. Mára most éjjel fél 1-kor még kettő.

Színlap

Pintér Béla azon kevés magyar alkotók közé tartozik, akik repertoáron tudják tartani életművük nagy részét.(Vidnyánszkyn kívül sok más szerencsés rendező nincs is.) Ha minden igaz, jövő decemberben lesz is egy újabb alkalom, amikor a Pintér Béla összes nézhető lesz. Most az évad végén, amikor elég nehéz már befogni a nézőket, szintén látható néhány előadása - nem is olyan kevés, összesen öt. A felújítások sorát a 2007. februárjában bemutatott Árva csillag nyitotta a héten. (Én a pénteki előadást láttam.) Jön a következő héten az Anyám orra és a Sütemények királynője, majd a két újabb darab: a Kaisers TV és a 42. hét. Minden előadásra már csak várólisták vannak, de érdemes próbálkozni, mindig vannak át nem vett jegyek és pénteken is három néző adott el jegyet az utolsó percben. Aki igazán be akar jutni, annak menni fog. Aki pedig már teljes egészében kiesett a színháznéző hangulatból, annak ott van Béla első drámakötete. Ez azokat a darabokat tartalmazza, amelyek viszonylag kevésbé vannak a zenéhez kötve és hatnak olvasva is. Nem rossz élmény így sem, bár én trükköt alkalmaztam és minden darab elolvasása előtt a port.hu-ról kikerestem az adott darab szereplőit és igyekeztem őket (akikre a darabot Béla írta) hozzáképzelni a történethez. A színház mindenképp a néző fejében történik, ha darabot olvas, akkor tetszés szerint képzelheti el (akár filmnek is) a jeleneteket.

Az Árva csillag mindössze fél évvel előzte meg Az Őrült, az Orvos... c. darabot, amely Pintér Béla Passió-parafrázisa (lsd. itt). A nézőtér és a színpad ugyanúgy van kialakítva, hasznosítják mindkettőben a köralakú színpadot, ami praktikus is. Önmagában a forgó léte is meglepetést kelt, az alternatív szférában nem szoktuk meg azt, hogy bárkinek is van forrása ilyen szcenikai eszközökre. A Pintér Béla előadásokra jellemző, hogy mindig van benne élőzene, jelen esetben egy kis zenekar. Az eddig megtekintett előadások alapján úgy tűnik, hogy egyik sem épít a látványeszközökre, valószínűleg kényszerűségből, forráshiány miatt. Az eddig látott nyolc előadás alapján úgy tűnik, hogy ez kivételesen jobban támaszkodik erre a műfűvel bevont forgóra, amelyre még egy másik lemez is ráereszkedik, az előadás főszereplőit leszállítva "az égből". 

Az előadás ismertetője mindent csinál, csak nem ismertet, de vonzó. Utólag értjük csak meg a szöveget, amikor már megnéztük a darabot. Íme: " Póka Mihály harmadik típusú találkozása az ibrányi éjszakában. Tört Fény Százezer és Fagyott Ammónia Négy. Fékező sugár aktivál! Rádió és radar hullámok! Ó, Ibrányba! Ibrányba most, azonnal!"

Ez a szöveg sokat sejtet, még többet elfed - sebaj. A Pintér-előadások másik vonzereje: a történetvezetés. (Mondom ezt a megtekintett nyolc után, illetve az elolvasott drámakötetre is támaszkodva - ha jól megvizsgálom, már csak öt olyan darab van, amellyel semmilyen formában nem találkoztam. Az idei évadom egyik legnagyobb élménye ez a késleltett, ámde annál töményebb találkozás az életművel.)

A Pintér Béla előadások története mindig szokatlan és merész fordulatokat rejt. Nem igyekszik realista lenni, bátran és különösebb skrupulusok nélkül vet be az ibrányi népművelő életébe egy bomba-nőn (Szamosi Zsófia) kívül két földönkívüli nőt is. Ha jól megnézzük, Póka Mihály életébe elég komoly fordulatot hozott volna önmagában az is, ha romos kúriáját eladja Andreának, aki szépségszalont rendezne abban be. Ott van egy ingatlanos, illetve a Pesten élő unokatestvér - ennyi alapanyagból is jól elindul a történet, várnánk, hogy majd huzakodnak a házeladáson 90 percen át. Várjuk, hogy megjelennének a falu jellegzetes figurái, akik mind beleszólnának a történetbe. Ezzel beérhetné egy másik csoport. Pintér Béla mást akar, ő a magyar viszonyokat (alig burkoltan megjelenik a cigányozás és a zsidózás témaköre is) igazi kívülállókat bevetve mutatja be. Ráadásul az ő földönkívüli hercegnője és kísérője mindenféle csodákra képes, mint az igazi mesékben. A magyarok bírálata (legfőképpen: még jó pálinkát sem tudnak főzni) egy osztrák paraszt (Thuroczy Szabolcs) szájából hangzik el, aki csak tudja, hogy mit beszél.

Ezt az ide-oda szökellő történetet, amelyet egy FBI ügynök megjelenése is színesít (Pintér Béla ez - a leginkább kívülálló megint, ahogy megszoktuk), leginkább magyar nóták, mulatós dalok kísérnek.

Annak ellenére, hogy számomra sem a történet, sem ez a zenei világ nem vonzó, és a Népi rablét mellett ez eddig az az előadása Bélának, amely nem fogott meg (még így is 6:2 az arány, ami azért nem rossz), volt valami a levegőben, talán a színészek lendülete, amely még így is hatott. Leginkább Pintér Béla és Szalontay Tünde kettőse, akik ügynökként és hercegnőként a cselekmény egy rövid szakaszában szerelmespárt alkotnak. Elképzeltem azt, hogy milyen lenne Pintér Béla "komoly darabokban". Milyen lenne, ha pihenésképpen egy Csehovot rendezne meg és csak egy kisebb szerepet osztana magára, mondjuk Asztrovot, az orvost. Érdekes Pintér saját színháza, saját darabjai, ugyanakkor először az évad során az is eszembe ötlött, hogy milyen kár, hogy nem látható a világirodalom által már tálcán kínált legjobb szerepekben. Mert elnéznénk őt is, ahogy a társulat többi tagját látni is lehet, más szerepekben és helyzetekben. Ha az előadás felvezetésében Tóth Jocóval nem játszat egy csehovi semmittevőt, talán ez az asszociáció nem is jut eszembe. Izgalmas lenne egy Csehov átirat is, szó se róla - valószínűleg a Szkéné közönsége azt is végignevetné, ahogy az Árva csillagot.

Színlap

2016. július 15. Tegnap meghalt Esterházy Péter, akinek jó sok olyan mondata volt, amelyikbe bele lehetett kapaszkodni. Emlékszem, hogy az általa 2013-ban kiadott "örülni" jelszót sok blogbejegyzésbe beleírtam, így ebbe is 2013. június 5-én, amikor a frissen kiadott könyvének felolvasóestjéről számoltam be. Most ezt a bejegyzést változatlanul ismét megosztom.

Ha valaki azt hinné, hogy azért mert péntek este óta nem voltam színházba, most kirándulok vagy hasonló - téved. Igyekszem most is fejlesztgeteni ezt a  blogot, ha már egyszer páran ránéznek - hiszen te is ide kattintottál most. Régebbi előadásokról készült reflexióimat tettem fel, amelyeket cselesen a megtekintés időpontjára dátumoztam. A cél az, hogy a jövő évad elején minden olyan előadásról legalább egy nyúlfarknyi eligazítás legyen, ha valaki tájékozódna és a megtekintésen gondolkodva az én benyomásaimra is kíváncsi.A legtöbb esetben 15 hónap elteltével részletes elemzésbe már nem bocsátkoztam, azt megúsztátok.

Az elmúlt két napban az alábbi beszámolókat írtam meg és tettem fel korábbi előadásokról korábbi időpontra:

Belvárosi Színház: Esőember, Sírpiknik, Az isteni Sarah, Piaf

Örkény: Macskajáték, Pillantás a hídról

Stúdió K: Szamár a torony tetején

Centrál: Black Comedy

Nemzeti: Black and Pink

Thália: Tóték (Vidnyánszky ea.), A velencei kalmár (Bocsárdi L.), A pillangók szabadok

Nézőművészeti Kft - Kolibri: Vakság, A gyáva

Opera: Carmen, A sevillai borbély

A sor még folytatódni fog, de most megyek a Rózsavölgyibe Esterházy könyvbemutatójára (18h!). (Már vége is lett, sőt ott a bejegyzés is.)

Egyik bejegyzésem sem túl hosszú. Ha valaki eddig is követte, láthatta, hogy ilyen alattomosan nőtt visszafelé dátumozva a blog  275 darabra, de még van néhány előadás ezeken kívül is, amelyekre érdemes legalább pár sort vesztegetni-szentelni. Furcsa módon, hónapokkal később is sok előadás még mindig igazán elevenen él bennem, annak ellenére, hogy tavaly 170-nél, idén 190-nél is többet néztem. Nem elveszett idő színházban lenni, azt hiszem. (Bár mazochista vagyok, de nem ennyire.)

Ami jelenleg aktuális: Pintér Bélákat (Anyám orra, A sütemények királynője, Kaisers TV, 42. hét) nézhettek a Szkénében (nézzetek! - itt van az Árva csillagról készült beszámoló, az jövő decemberben lesz ismét). És persze Wagner napok vannak a MüPában.

Nemsokára, ha beköszönt a színházi uborkaszezon, még június folyamán, írom az évadértékelést is, majd októberben kiderül, hogy mennyi egyezés lesz az én "díjazottjaim" és a kritikusoké között. Örömmel venném, ha néhányan szintén gondolkodnátok hasonlón, és kommentben a saját véleményeteket is leírnátok.

2011.10.22.-én ezt írtam az előadásról zártkörű hírlevelemben

2012.okt.12.-én pedig ezt:

Vártam egy keveset a Centrál 2012. decemberi bemutatója óta, amíg rászántam magam az előadás megnézésére. Nem azért, mintha nem érdekelne László Miklós darabja, sőt. Az volt a bajom vele, hogy láttam még 1994-ben a József Attila Színház kiváló előadását Benedek Miklós rendezésében, és számos mozzanata igazán beégett a memóriámba. Schnell Ádámot ebben fedeztem fel magamnak, aki Asztalos úrként igazán figyelemre méltó is volt. Mielőtt a szinhaziadattar.hu-t fellapoztam volna, összesítettem és további 5 színész nevét tudtam lassan húsz év távlatából felidézni. Múlékony a színház, különösen a könnyű szórakozást ígérő válfaja tűnik annak. Mégis, ha az ember egy igazán jól megcsinált előadással találkozik, ami megérintette, akkor az ilyen hosszú idő és további legalább 2000 megtekintett másik ellenére is legalább nyomaiban megmarad. Éppen ez a kedves emlék akadályozott meg hosszasan abban, hogy megnézzem a Centrálban frissen rendezett változatot. Az Illatszertár a József Attila óta Pécsen, Székesfehérváron és Sepsiszentgyörgyön is ment, sőt Zalaegerszegen, ahol Besenczi Árpád játszotta az üzlet tulajdonosát, aki egykor a József Attilából már jól ismerte a darabot, hiszen egyetlen jelenetben - detektívként - abban is megfordult. A darab van olyan jó, hogy kevésnek tekinthessünk ennyi bemutatót. Bár valószínűsítem, hogy a József Attila Színház előadása másoknak is emlékezetes. Akik a darab megrendezésére gondolhattak, azok nyilván kíváncsiak voltak Benedek munkájára és esetleg azt látva felmérték, hogy annál jobbat nemigen lehet előállítani.

A mai napon, hirtelen ötletből mentem a színházba. (Az előadások nagy részét egy hónappal előre már beírom a naptáramba, de izgalmasnak találom azt, ha hat óra húszkor választok ki előadást.)  Minthogy az egyik főszerep, éppen az említett Asztalos úr kettőzve van, úgy döntöttem, hogy csak abban az esetben nézem meg, amennyiben az általam kevéssé ismert Simon Kornél játszik benne, nem Stohl András. Stohl Andrást pályára lépése óta szerepeinek legalább 95%-ban láttam játszani, és legtöbb esetben meg is győztek az alakításai. Rendkívüli színész, aki képes egy előadást a vállán vinni és ezt könnyedén teszi. Nem kétlem, hogy jó ebben a szerepben is. Viszont a Centrálban 2003 óta szerződésben lévő Simon Kornélt csak néhány kisebb szerepében néztem meg, nem szoktam meg a színészetét. Nem gondoltam, hogy ő és az előadás felül tudná írni a legendámat, de kíváncsi voltam egy (számomra) új színészre, hogy miként birkózik meg egy ilyen nagy feladattal, ami hálás szerep is . Simon Kornél Asztalos úrként igazán profi munkaerő. A legkisebb erőfeszítés nélkül veszi rá a vevőket a vásárlásra, otthonosan nézi a boltot, lesimítja a polcokat. Jól el tudjuk képzelni idézett szóváltásait Balázs kisasszonnyal és biztosak vagyunk abban, hogy jogosan büszke arra, ahogyan a fogkrémet betölti a tubusba. Látjuk a kor divatjának bizonyára megfelelő bő szárú nadrágban, amely kicsit sem előnyös neki. Nem kifejezetten megnyerő férfi, mert a belső bizonytalansága, hiányérzete kisugárzik. Érezzük kifakadásainak tragikomikumát, nincs pénze elegáns ruhákra, sőt a boltban árult parfümökre sem. Nyilván már inassága első éveitől fogva a későbbi házaséletre gyűjt, arról álmodik. Olyan életre vágyik, amely idősebb kollégájának már megadatott, bár ez lényegében egyet jelent a folyamatos munkával és az állandó spórolással. Ennek a kisembernek minden rezdülése előttünk van. Fájdalma a főnök megjegyzései miatt, az önbecsülés tiltakozása, amely lázadásához vezet, majd a vereség átérzése, az összetörtség és nem utolsósorban a boldogság elérésének érdekében az önmérséklet képessége. Ebből az Asztalos úrból kinézhetjük akár azt is, hogy újabb éveket fektet az udvarlásba, egészen addig, amíg már biztonságosnak fogja érezni a nősülést. Nem vágyakozik az illatszertár keretein kívülre, itt érzi magát biztonságban. Nem karrierista, de élvezi azt, hogy ő az első számú alkalmazott. Innen szeretne nyugdíjba menni. Nagyon intenzív a félelme, amikor el kell hagynia kilenc év után a helyet és annál is intenzívebb a vágya, hogy révbe érkezzen. Könnyen lehet, hogy ő is úgy jár majd, mint a főnöke, de ez az Asztalos úr nem tekint ennyire előre a jövőbe, nem fordul meg a fejében, hogy pórul is járhat a házasodással. Asztalos úr és Balázs kisasszony szóváltásai viccesek, különösen akkor, amikor már tudjuk, hogy egymással folytatnak szerelmi levelezést. A már beavatott közönség mégis azt a pillanatot érzi legmulatságosabbnak, amikor maga a férfi főhős is ráébred erre és mozdulatlanná dermed. Simon Kornél nem tesz mást, csak áll mozdulatlanul, kissé kidülledt szemekkel. Látszik, hogy nem hiszi, hogy ilyen különös dolog történt épp vele. Becsületére legyen mondva, megoldja a helyzetet, nem hátrál meg az új helyzet előle. Megpróbálja a saját és a közönség vágyait is kielégíteni.

Már most elmondhatom - hátha valaki nem jut el a kifejtés legvégéig vagy nem kapcsolt a címből -, az előadás messze felülmúlta a reményeimet. Elejétől a végéig  lekötötte a figyelmemet. Nagyon lehet benne szeretni a színészeket, köztük az általam most előre kiemelt Simon Kornélt is. Emlékezetes este. Nem jobb előadás, mint az a bizonyos, de nem is rosszabb. Az a szerencsés eset állt elő, hogy egy jól megcsinált "keserédes" vígjátékot teljes egészében a mű sajátosságait figyelembe véve, ahhoz igazodva színészcentrikusan állítanak színpadra. A színészek kis villanásai is hálásak. Az illatszertárban van számos vevő, figyelemmel van a rendező arra, hogy a lehető legeltérőbb karakterűek legyenek még ők is. A kis szerepekben is érezzük, hogy teljes sors van mögöttük. Teljes élet és színpadismeret. Vannak régi rutinos színészek, akik ezekben a pillanatokban is odateszik a maguk jelentős tapasztalatát (rendőr: Éless Béla, a vevők között örömmel ismertem fel Verebély Ivánt is). Épp az a jó az előadásban, hogy minden apró részletében is kidolgozott. Horesnyi Balázs díszlete korhű, nagyon jól elképzelhető, hogy épp ilyen üzletbe járt a pesti közönség a bemutató (1937) idején. Olyan ez a díszlet, amilyenre a színházi nézők egy része nosztalgikusan vágyik, "igazi". Korhű ruhákkal, kellékekkel. Még a színpad nyílását is átalakították erre az estére, olyan, mintha egy Helmer-Fellner épületben (lsd. Vígszínház, Szegedi Nemzeti, Kecskeméti Katona) néznénk a darabot. Lehetséges, hogy az ősbemutató idején ez a Révay utcai színház is ilyen színpadi portállal rendelkezett, hiszen éppen innen indult el a darab hódító útjára (három film, tévéjáték is készült belőle).

Az Illatszertár tulajdonosa meghívott vendég, Kern András. Kern a Vígszínház régi tagja, nem túl gyakran lép fel máshol, anyaszínháza is bőven ellátja feladatokkal. A darab ismeretében volt egy elképzelésem, hogy milyen lesz a megcsalt öregedő drogista Kern elővezetésében. Kellemesen kellett csalódnom: a más előadásokból megszokott "kernesség" itt alig volt jelen, egy megtört, rezignált, szenvedő embert láttunk, nem egy vendégszerepben tündöklő sztárszínészt. El lehetett hinni neki a figurát. Érezhetően köze van a szerephez, súlyt ad a kisember fájdalmának és ezzel megnyeri rokonszenvünket. Döntően kisemberek ülnek-ülünk (gondolom én) a nézőtéren, akikkel hasonló dolgok azért könnyen megtörténhetnek, mint amit a színpadon látunk. Megcsalják őket vagy ők csalnak, szerelembe esnek vagy rutinszerű kapcsolatokban élnek. Gazdasági válság van, lehet félni a munkahelyek elvesztésétől is. Az erre utaló mondatok feltétlenül aktuálisabbaknak tűnnek, mint 1994-ben, ez lényegi különbség. A darabnak és az előadásnak is abban áll az ereje, sőt a vonzereje is, hogy a néző azonosulni tud a felmutatott sorsokkal (nem csak a kiemelt szerelmespárral) és szeretni tudja őket. Sőt nevetni is tud rajtuk, hiszen az ember problémái csak neki tűnnek borzasztó nehéznek, kívülről rálátva voltaképp a legtöbb esetben szánalmasnak és jelentéktelennek látszanak. 

Az előadás többi fontosabb szereplői is mind az illatszertár dolgozói. Hálás szerep a 9 éve tanonckodó Árpádé, aki most Szemenyei János. Emlékszem Háda János is élvezte, ahogy inassá léphetett elő és pattogtatta a nála jelentősen korosabb Katona Jánost. Szemenyei ugyanezt a lehetőséget kapja most, neki Papp János jut, akivel naponta többször is kitakaríttathatja az irodát. Nagyon rosszul fog hangozni egy színházi blogban, de Bereczki Zoltánt nem ismertem fel, meg kellett néznem "ennek az ígéretes ifjú színésznek" a nevét a színlapon. Ez az igazság. Nem járok az Operettbe, csak ritkán és akkor sem a musical-előadásokra. 2002-ben nagyon szerettem az Alföldi által az Operett stúdiójában rendezett Kabarét, amiben főszerepelt, de azóta máig következett 11 év szünet. Mindenféle magazinok címlapjairól persze ismerős lehetett volna, az hozzám is eljutott, hogy elhagyta az Operettet, de nem vártam a felbukkanását a Centrálban. El kell ismernem, hogy nagyon jól illik a szerephez, hiteles a játéka, sose gondoltam volna, hogy musicalszínész. (((Ebbe a gondolatsorba nekem szervesen kapcsolódna az, hogy ugyanannak a Kabarénak egy másik főszereplője, Siménfalvy Ágota is bizonyított már, hogy milyen jól játszik prózát, hogy lehetséges az, hogy őt hagyják tengődni az Operettben és miért nem próbálja magát ki több helyen?))) Kádár úr a szívtipró, a helyezkedő, a nőket ügyesen kihasználó. Nekem már az előadás elején ígéretes volt az, hogy amikor a tulajdonos feleségének elcsábításával a jelenlétében a másik segédet gyanúsították, apró gesztusokkal reagált erre. Ez a pár rezzenés mutatja, hogy minden részletében végiggondolták a szereplők viszonyait. Sipos úr, a legöregebb inas szerepében Cserna Antal szerethetően pletykálkodik és intrikál, cselekedetei mögött ott a valódi motiváció: félti az állását és unalmában mások után nyomoz. Ártalmatlannak tűnik, de ha belegondolunk, névtelen levele több tragédiát is okozhatott volna. Cserna mintha nem mindig venné komolyan magát, helyenként azt éreztem, hogy az alakításának célja a közönség nevetésének kiprovokálása. Pokorny Lia mondatain is számos alkalommal nevetnek, bár az ő esetén nem éreztem azt, hogy kikacsintana akár egyszer is a szerepéből. A jelenlévők közül őt láttam legtöbbet színpadon,   Alföldi első Sirálya óta figyelem. El tudtam fogadni Balázs kisasszonyt (Fehér Anna után) olyannak, amilyennek ő mutatja, de azt be kell ismernem, hogy azt azért nehezen képzelem magam elé, amint ez a Balázs kisasszony leél egy életet álmai lovagjával. Jóval erősebbnek éreztem ugyanis azokat a jeleneteket, amelyekben a két szereplő konfliktusa rajzolódott ki, kevesebb idő maradt (törvényszerűen) a harmónia kiépítésére és az el nem játszott, pusztán elképzelt és kiszámítható happy endre. Ugyan dramaturgiailag felesleges lett volna a darabban meg is mutatni azt a bizonyos karácsony esti nagy találkozást, a néző mégis csak eltöpreng, hogy ez a két ember ugyan egymáshoz tudna-e valóban csiszolódni. László Miklós ezt az illúziót meghagyja nekünk, így reménykedve távozunk. És aki erre beült, az  vissza is fog térni.

Színlap

Április 19-én már beszámoltam arról, hogyan nem láttam A pasi a szomszéd sír mellől című előadást és melegen ajánlottam a könyvet olvasásra. Ezt most is csak megerősíteni tudom.

Hétfőn végre nem egyedül, hanem sokadmagammal mentem a színházba. Ráadásul jött egy olyan barátném, aki nem hírből ismeri a történetben (lsd a másik bejegyzést) oly lényeges szerepet játszó teheneket, hanem van neki otthon mutatóba vagy 70 darab. Könnyen el tudom képzelni, hogy rajta kívül sokan nem tévedtek be az elmúlt hetekben a Rózsavölgyibe, akik belülről ismerik egy tehenesgazda életét, akinek a napi rutinjához hozzátartozik valóban az esti fejés időpontja.  A közönség reakcióiból az derült ki, hogy sokan viccesnek találták a férfi szereplő vergődését, pedig a könyv alapján itt húsba vágó, valós problémákról van szó, ha ez Budapest közepén távolinak is tűnik. A szöveget hallgatva nyilvánvaló volt, hogy egyértelműen városi közönséggel számolnak (nem lehet ezen csodálkozni), mert még az általam is ismert inszeminátor kifejezést is szükségesnek tartották kicserélni a rosszul hangzó és teljesen életszerűtlen "megtermékenyítő asszony" kifejezésre.  

A lényeg persze nem ez. Semmi másról nincs szó, mint két nem összeilleszthető életmód és értékrend találkozásáról. Mi van, ha két ennyire össze nem illő ember egymásba szeret? Van-e egy ilyen kapcsolatnak jövője?

Amióta a könyveket (a második rész: Családi sírbolt) elolvastam, egyre-másra az került elém, hogy mennyire sok olyan színdarab van, aminek a fő konfliktusa a kulturális különbségen alapszik. (Az Aida is ilyen például, bár nem így gondolunk rá.) Mennyire éri meg a saját életformánkat és értékrendünket feladni másvalakinek a kedvéért? Ezen lehet hosszan töprengeni a történettel való szembesülés után is.

Milyen az előadás öt hét várakozás után?

Az első beszámolómban is utaltam arra, hogy a játéktér a szalon közepén nagy helyet foglal el. Van két szembefordított fából készült sírkő-imitáció és mögöttük egy-egy pódiumra helyezett kávéházi asztal, székkel. Az előadás folyamán egy pincér mindkét színészhez odalép és egészen más jellegű uzsonnát hoz nekik. (Megjegyzem, Benny alkatához egy  mikroméretű virsli nem passzol, egészen nevetséges ezt látni, miközben féktelen étvágyáról halljuk a beszámolót.) A sírkőnél bárki megakad, aki olvasta a könyvnek legalább a legelső két fejezetét. (Érzéseim szerint többen lehetnek majd, akik az előadástól jutnak el a könyvhöz, mint fordítva. Biztos, hogy hétfőn nem voltak sokan olyanok, akik már ismerték a történetet. A közönség reakcióiból ezt vettem le.) A két ember közötti hatalmas különbség többek között azon mérhető le először, ahogy a hozzájuk tartozó sírkő kinéz, illetőleg ahogy viszonyulnak hozzá. Éppen azért pont elég lett volna két akármilyen szék, vagy doboz is - ez a sírkőre hasonlító képződmény nem szerencsés, mert olyan, mintha sírkő akarna lenni, de mégsem fejeződik ki a különbség. Az egész díszlet inkább a két szereplő azonosságát fejezi ki. Márpedig ha ilyen nagyfokú az azonosság, akkor nincs is konfliktus és érdektelen az egész. Praktikus szempontból is elhibázottnak tartom ezt a díszletet, mert akadályozza a szereplők játékának az élvezetét és talán a játszóknak sem igazán megfelelő. (Hozzáteszem, hogy eddig akárhány előadást láttam a Rózsavölgyiben,  szinte mind más elrendezésben került színre. Ezt, hogy ennyire funkciótlan a sablontól való eltérés, még sosem éreztem.) Miért ne lehetne egyszerűen egymás mellé téve a két színész a szokásos színpadra, vagy a bejárattal szemben az ablakok elé? Mit ad nekünk ez a kétszer (előadás elején és végén) használt sírkő - miközben helyet vesz el nézőktől és még csak nem is esztétikus? A legfőbb baj az, hogy alig van olyan hely, ahonnan nincs háttal a nézőnek egyik színész sem az előadás idejének 90% alatt. A nézők kétharmada nem tudja a szereplők arcjátékát az idő nagyrészében nyomon követni. Ráadásul a színészek érezhetik ezt, váltott monológjaik közben néha hátrafordulnak, de ez nem igazán elég. Akármennyire is rutinos rendező Valló Péter, jelen esetben én tévedésnek tudom csak értékelni azt, hogy kialakította ezt a játékteret és fájlalom, hogy a színészek sem tiltakoztak időben. Ellenpéldaként tudnám felhozni Göttinger Pál rendezését a Belvárosi Színházban (Gyógyír északi szélhez), amelyben a két színész egy hagyományos színpadon egymás mellé van helyezve, egymásra nem néznek, e-maileket mondanak el, de végig fenn tudják a kapcsolatot így is tartani egymással is és a nézőkkel is.

A két színész a regény ismeretében tökéletesen passzol a szerephez. Lehetne még megfelelő embereket találni, de Für Anikó igazi "drapp nő" ill."garnéla", Schneider Zoltán pedig vérbeli tehenesgazda. Mindketten hitelesítik a szerepet. Életet lehelnek beléjük, annak ellenére, hogy a keretek nem segítenek ebben. Schneider jelmezét illetőleg halkan megjegyezném, hogy a könyv szerint a pasinak nincs ízlése, csicsás, nagymintás ingeket hord, borzalmas füles sapkáját a nő igazán utálja. Nagyon megértem, hogy egy ilyen meleg sapkát nem akartak rákényszeríteni a színészre, ugyanakkor az öltözete nem fejezi ki a könyv szerinti szinte áthidalhatatlan kulturális szakadékot. Egyáltalán nem elfogadhatatlan a téglaszínű kordbársony zakó és kockás ing, így elmehetne tudományos kutatónak is, például. Láttam már embert hasonló öltözetben az Operában is, nem nagy eset az egész. Miután annyira sok látványelem nem áll rendelkezésre a Rózsavölgyiben, rendkívül lényeges lenne, hogy milyen az az egy ruha, amit a szereplő részére kiválasztanak.

A két szereplő monológjai összevágva hangzanak el, míg a könyvben egy-egy hosszabb fejezetet olvasunk előbb női, majd férfi szemszögből. Jelen esetben rövidek a megszólalások, szinte azonnal halljuk a másik fél reakcióját is. A nyitó és a záró párbeszéd nem sikerült nagyon meggyőzőre (különösen a nyitásnál volt az az érzésem, hogy szerencsétlen ez a megoldás, nem életszerű a szöveg), de tagadhatatlan, hogy a történet összes lényegesebb fordulata belekerült az előadásba. A hiányérzet, amit hagy nem abból fakad, hogy átéljük a szereplők magányosságát, vergődését, hanem talán inkább abból, hogy túlságosan kevéssé vonódunk be a történetbe. Valószínűleg éppen azért van ez így, mert annyira kevéssé látjuk az arcokat, és maguk a szereplők is egészen végig alig létesítenek kapcsolatot egymással. Pedig ez a történet valójában arról szólna, hogy mindig van remény és két ember között bármekkora is a szakadék, ez áthidalható. Most itt hiába az egyforma sírkő, hiába a kevésbé elütő uzsonna és jelmez - az előadás mintha mégiscsak inkább mondana nemet, mint igent. Lehetséges, hogy minden ellenérzésem pusztán abból ered, hogy a rendezői koncepcióhoz nem fűlik a fogam  - ehhez a felszíni igenhez, ami mégiscsak nem - ha tetszik, ha nem.

Színlap