A 2009. október 9-i főpróba után nagy kihagyással, 2012. ápr. 16.-án néztem újra Mácsai Pál rendezését az Örkényben. Először nyolc éves lányommal, aki egészen a hatása alá került. Vilma már ez előtt megnézte a MüPá-ban a teljes Ringet, nekem nem voltak kétségeim, hogy egy "komolyabb" prózai előadást is élvezne. Ez volt az első ilyen alkalom, egy Örkény-előadás az Örkény Színházban. Másodszor gimnazistákat vittem, akik nem járnak színházba. Nekik is eléggé tetszett, ugyanakkor voltak olyan megoldásai a rendezésnek, amelyeket vagy nem értettek, vagy nem értettek vele egyet.
Az előadás fő specialitása az, hogy Mácsai dramaturgjával, Gáspár Ildikóval együtt visszanyúl a darab forrásához, a kisregény-változathoz. Ezt az idei évadban bemutatott Tótékban még ennél is hangsúlyosabban teszi meg. Nem először nyúlt a darabhoz Mácsai, 1991-ben Veszprémben, majd 1994-ben a Pesti Színházban is megrendezte az Örkény által dramatizált változatot. Utóbbi előadást én is láttam és nagyon szerettem. Tábori Nóra igazi Orbánné volt (később Vári Évát is el tudtam egy másik igazinak fogadni egy pécsi előadásban), Tolnay Klári pedig Giza. A többi szereplő (Venczel Vera, Várnagy Zoltán, Börcsök Enikő, Barta Mária, Szabó Sándor, majd később Miklósi György) is mély nyomot hagyott. Szerethető, működő, jól megcsinált Macskajáték volt. Nem nagyon emlékszem, hogy bármi hiányérzet maradt volna bennem. Eléggé szeretem magát a darabot ahhoz, hogy akárhányszor is meghallgassam-megnézzem és minden alkalommal élvezni tudom.
Valami azt súgja, hogy Mácsai, aki nem szokott szakmányban rendezni, szintén eléggé szeretheti a szöveget. Nem üzleti okokból vehette elő annyiszor, hanem nyilván azért, mert úgy érezte, hogy dolga van vele. A 2009-es színrevitelkor nyilván szeretett volna a már bejárt úttól eltérni és többet nyújtani, mint korábban. Emiatt volt célszerű más szövegeket is beemelni.
Az előadásban nagy súlya van a monológoknak, a legemlékezetesebb számomra éppen az, ahogy Pogány Judit Orbánnéként vidéki utazását meséli el, ahogy egészen feleslegesen Viktor után ment. Az előadás szándékosan váltogatja a narrációt és a "cselekményes" részeket. A darab címadó jelenetét, ami egyértelműen ziccer lenne a színészeknek, egyáltalán nem is jelenítik meg. Szövegközpontú színház ez, de a színészek bírnk olyan erős jelenléttel, hogy a hatás nem marad el. Pogány Judit mellett Gizaként ott van Molnár Piroska, Paulaként pedig Csomós Mari. Roppant erős ez a hármas, de méltó volt hozzájuk Viktorként Végvári Tamás, aki majdnem egy évadon keresztül játszotta ezt utolsó szerepeként, majd Jordán Tamás. Természetesen alkatuknál fogva eltérőek voltak a szerepben, de mindketten hitelesek. Békés Itala kellően gonosz mint Cs. Bruckner Adelaida, Kerekes Éva bájos Egérke, Polgár Csaba és Szandtner Anna szintén megmutatják a maguk igazságát is abban a nagyon kevés jelenetben, ahol színre léphetnek.
Ami engem először jobban, másodszor már kevésbé zavart, hiszen előre tudtam, hogy mire számíthatok: a színpadkép. Egy teljesen üres színpadot látunk, amely az Örkényhez képest a legnagyobb mértékben ki van tágítva. Van az előtérben egy két ócska asztal, de erősen emlékeztet egy lepusztult műv.házra, sőt a korábban a Katonában hosszan futó Ivanovra még ennél is inkább. Az első nézés alatt hosszan gondolkodtam, hogy milyen okai lehetnek ennek, de aztán azzal a feltételezéssel zártam le, hogy biztosan egy lelki térről van szó és nyilván arra utal a rendező, hogy ennyire kiüresedett az életünk. Akár igaz ez, akár sem, a színészek ennek a megoldásnak a dacára is nagyon elevenek, betöltik a teret, lekötik képzeletünket és nyomot hagynak. Megjelenik a kisember nagy drámája, aki élete alkonyán jön arra rá, hogy egész életében hazudott mindenkinek és önmagának leginkább. A mű lényege ebben a köntösben sem vész el, olyannyira nem, hogy most a bejegyzés idején, 2013.június 9-én is úgy éreztem, ennél rövidebben nem intézhetem el. Talán jövőre nézem harmadszor is.
