Mezei néző

Nyári színházba más elvárásokkal megy az ember, kifejezetten szórakozni vágyik. Más a mérce, más a tűréshatár. Bevihető a sör és a perec is, megszokott dolog a rövidnadrág. Éppen ezért kevés kivételtől eltekintve zenés darabokat és vígjátékokat kínálnak a mezei nézőknek, a zenés vígjáték (élő zenekarral!) pedig a legjobb ajánlat, ami adható.

Lőrinczy Attila darabja ebben a műfajban készült, viszonylag friss - a 2011. augusztusi szombathelyi bemutató (lsd a színlapot itt) óta máshol nem volt azóta műsoron. Némi átalakítás után a "Szentendrei Teátrum és Nyár" és a Pentaton Koncert- és Művészügynökség produkciójaként, Réthly Attila rendezésében immár a második helyszínen, a Városmajori Szabadtéri Színpadon vendégszerepel. (színlap) A Városmajorban lesz még egy előadás csütörtökön, és ha a kismadarak igazat csiripelnek, akkor ősztől az Átrium programjára kerül.

Kortárs szerző színpadképes darabjának minden színház örül, ha másért nem is, azért mert mostanában nagy hangsúly került arra, hogy magyar darabokat játsszanak a színházak, és egy ilyen produkció javítja a statisztikát. Az pedig kifejezett szerencse, ha vígjáték is, hiszen nagyobb eséllyel mennek be a nézők, ha az előadás nem celebekre (vagy legalább nagyon ismert színészekre) épít. Az ősbemutató főszereplője Udvaros Dorottya volt, az ő nevére jellemzően több néző vált jegyet, mint Pikali Gerdáéra, ezt tudomásul kell venni. Ha valakinek mindkét név előhozza a színészt, akkor most minden bizonnyal csodálkozik. Jelentős (24 év) korkülönbség van köztük, így ehhez képest módosították is a főszereplő korát. Persze a darabbeli 42 évnél Gerda fiatalabbnak látszik, de 8 évvel ténylegesen fiatalabb is - és ez jelen esetben fontos és nem kifejezetten előnyös.

A történet alaphelyzete ismert a műsorból, nyugodtan elmondható - három perccel a kezdés után mindenképp kiderül. Adott egy jelen esetben 42 éves friss özvegy, aki épp 68 éves (egyébként milliomos)  férjének halotti torát üli szűk családi körben. A nő bízik abban, hogy még van esélye az újrakezdésre, amelyhez számos férfipartner kínálkozna már most, a temetés napján. A történet alakul, lesz benne egy valódi és egy elképzelt fordulat, amelyeket nem illik és nem is szerencsés felfedni - nem is teszem. Az alapkérdés feltétlenül ez: lehet- e újrakezdés vagy sem. Emiatt egyáltalán nem mindegy, hogy hány éves a főszereplő. Pikali Gerda annyira szép és fiatal, hogy ránézve nehéz ezt a helyzetet komolyan venni és azt főleg, hogy az öregedésen gondolkodna.

A történet minden valószínű és valószínűtlen fordulata, az élő zenekar és a legkülönfélébb zenei stílusú betétdalok mellett még kissé a rendszerváltás utáni politikai életről is beszélne, bár ezek a megjegyzések a legtöbb esetben közhelyesek is (jellemzik a szereplőket ezzel is), és nagy újdonságot nem mondanak a nézőknek. 

A zenei betétdalok többé-kevésbé szórakoztatóak, bár a mikroport használata a prózai részeknél szemmel láthatóan zavar néhány színészt. A legtöbben túlharsognak egyes jeleneteket, nem gondolnak arra, hogy ki vannak úgyis hangosítva, pusztán maguk előtt látják a hatalmas nézőteret és el akarják juttatni a szöveget az utolsó sorokig. Vannak olyanok, akik ezt szerencsésen kerülik - Balikó Tamás mértéktartó hetvenes úriembert játszik, hihetően. Még a nagy magyar költők (Kosztolányi, Babits, Ady) sorai is természetesen hangzanak a szájából, akiket csak úgy idézget. Persze az idézetek mindig kapcsolódnak a szituációhoz, és a közönség valószínűleg nagyrészt érettségizett egyedekből áll, akik remélhetőleg a forrást fel is ismerték. Ha meg nem, akkor sincs baj.

Amikor pedig a második rész elején Margitai Ági énekel, akkor szükséges is a mikroport, működik az előadás. Margitai Ági szerepe szerint jósnő, aki negyven éve lemondott a férfiakról, kacéran felteszi a lábát egy asztalra és nem tud más az eszembe jutni, hogy mennyire szép az a láb. Pikali Gerda az interjúk alapján az, aki özvegységre jutván mindenki céltáblája lesz, ehhez képest több szereplő is van, aki nem akar tőle semmit, esetleg tesznek egy-egy rosszmájú megjegyzést. Nevelt fia (Kelemen József) sokkal idősebb és egy ártalmatlan alkoholistának látszik. (Elvileg fiatalabb lenne, ha nem is sokkal.) A férj régi barátja, az egykor párttitkár, ma milliomos (Bezerédi Zoltán) szintén nem udvarol neki, sőt az ifjú cégvezető is most szakít vele. A címmel ellentétben nem tűnik annyira könnyű prédának, sőt nagyon is tudja, hogy mit akar - egy másik férfit, máshol és gyerekeket.

A darabnak vannak következetlenségei - nem igazán látjuk, hogy a gyerekeknek mi akadálya is volt eddig, és még mondhatnánk néhány másikat is, de akkor az spoilerként hatna. Ami még nagyobb baj, hogy nem sikerül ezt a mi elvileg szánnivaló főhősnőnket eléggé megszeretni ahhoz, hogy a sorsának alakulása igazán érdekelni tudjon. Majdnem mindegy a nézőnek, hogy mi lesz a vagyonnal. A nőről feltételezzük, hogy lesz még gazdag pasas, akinek így is kelleni fog. Pikali Gerda nagy dobása a szárazföldi szinkronúszás bemutató, amelyet nagy nyíltszíni tapssal jutalmaz a közönség és amely egyben azt is igazolja, hogy színházban nincs olyan, hogy lehetetlen.

Ha valaki nyugtalankodik, van azért egy kierőszakolt happy end, még ha kell is egy csavar hozzá. Persze ez a boldog vég nem olyan egyértelműen megnyugtató, ha a néző történetesen épp 42 éves és nő. De másoknak hátha az.

A Margitszigeti Szabadtéri Színpad idei nyári évadja az árvíz miatt tetemes csúszással indult be a hétvégén. Nyílt napon megtekinthető volt a felújított Víztorony, kulisszajáráson pedig maga a színpad és környezete is. Az első előadás pedig nem pusztán egy 2-3 alkalomra készített produkció volt, hanem egy bejáratott. A győriekkel együttműködésben állították színpadra Márton Gyula darabját, a Csinibabát, az azonos című film alapján. (A győri premiert áprilisban tartották.)

Mostanában gyakori, hogy filmeket utólag színpadra állítanak (lsd. az Orlai produkció idei három előadását, mindegyik film-adaptáció). Ez a jelenség arra is mutathat, hogy már kevesebbet olvasnak az emberek és ha ismert történetet akarnak elővenni, akkor ez a legegyszerűbb forrás. A film hatását sok szempontból nehéz színpadon reprodukálni, nem tudja azt adni a színház látványban sem, információmennyiségben sem, ami a filmek esetén természetes. A színház létjogosultsága ugyanakkor nem szűnik meg, mivel van egy olyan összetevője, amivel a film viszont nem versenyezhet: amit a néző lát az ott és akkor történik. Egyszeri és teljesen azonosan nem megismételhető.

A Csinibaba-film (rendezte Tímár Péter 1996-ban) jó színpadi alapanyagnak tűnik. A történet is kerek, ugyanakkor a fő ereje a zene. A színpadi verzió elkészítésénél kihúztak néhány szereplőt, ugyanakkor egyes zeneszámokat többször is meghallgathattuk. Ez nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a 100 perces filmből 150 perces, kétrészes előadás lett. A mai előadás esetén, amely még a győrinél is nagyobb színpadon és még annál is nagyobb befogadóképességű nézőtér előtt zajlott, egyértelműen elmondható, hogy éppen ez a sok zene lett a produkció erőssége. Egy ekkora térben már a tizenötödik sortól nem jól érvényesül az arcjáték, a színészek nagyobb gesztusokat használva, kissé természetellenesen játszanak, és ki is vannak hangosítva (lehet, hogy Győrben is ki voltak, zenés előadásoknál ez szinte törvényszerű). A hangosítás miatt nem mindig világos, hogy éppen ki énekel, hiszen a hangszórókból árad felénk a zenével együtt. Éppen a tér sajátosságai kívánják meg, hogy az előadások minél látványosabbak és zenésebbek legyenek. A prózai és a zenés részek közötti átkötés megoldására hol odafigyelt a rendező Kszel Attila, hol nem. Volt amikor illusztratív háttércselekményt rendezett a dalokhoz is (balett-betétet tett bele, gyerekeket léptetett fel), más esetben szerencsésen a Ki mit tud? selejtezőjének keretében szólaltak meg a dalok, illetve néhányszor minden kapcsolódás nélkül, csak úgy. Musicaleknél a hasonló logikátlanság megszokott, bár egy alapvetően prózai színháztól automatikusan elvárnánk, hogy az ilyen előadások esetén is próbálják a történetet egy belső logika szerint interpretálni. A prózai részek nagyon sokszor pusztán elsietett bevezetést jelentettek a dalokhoz, és az volt a legjobb, amikor rövidre voltak zárva. A színészek jellemzően jól énekeltek és táncoltak, a karra is elmondható ugyanez. Baracsi Orsolya jelmezei a hatvanas éveket megfelelően idézték és jól is álltak a szereplőknek.A díszlet egy háztömb volt, beleépítettek forgót is - nem mondhatni se túl szépnek, se túl izgalmasnak. Eljátszható volt benne az előadás. Madártávlatból igazán kevés szereplő mutathatta meg egyéniségét, de a darab maga sem tesz nagy különbséget a sok fiatal lány és fiú között. (A film esetén a magyar színészek legjavából válogattak, és jóval több ötlet, helyszínváltás is segítette őket. Nem is beszélve a közelikről. Egy színésznek fontos eszköze az arca és egy ilyen szituációban eleve meg van fosztva tőle, mert nem látszik.) Én két színésznek tudtam kifejezetten örülni, egyfelől Szilágyi Istvánnak, pusztán azért, mert annyi idő után ismét láttam színpadon, bár kis szerepben, másrészt Töreky Zsuzsának, akit a Budapesti Kamarában csak drámai szerepekben láttam (a Kvartettben elég sokszor). Ő mind a prózai, mind a zenés részekben meggyőző volt, nem mintha ő több támaszt kaphatott volna a rendezőtől, mint máinsok. Csankó Zoltán háztömbfelügyelője karikatúra lett, odaveszett az a szeretnivalóság, amely még a Gálvölgyi által játszott figurában megvolt. Jól szteppel, sőt énekel, de éppen a prózai részek megvalósításánál sokkal marad adósunk. Pedig tőle a korábbi Radnóti Színházban játszott előadások alapján jóval többet vártam. A színészt sajnos a pokolba kívánjuk, amikor megszakít folytonos sípolásával dalokat is, nyilván ez az a hatás, amit a rendező el akar érni. Eléri. Átérezzük, hogy mennyire sivár és reménytelen volt az élet a hatvanas években, csak a zene volt az egyetlen fogódzó. Az legalább rendben volt, minden megoldatlanságért kárpótol, nyugtázzuk minden alkalommal, amikor a zenekar játszani kezd. És ez azért nem kevés. De ezért is mentünk, nem? A produkció könnyű nyár esti szórakoztatást ígér és azt adja is. Az érintőlegesen felvetett gondolatok 56 és az azt követő kivándorlás kapcsán azért még lehet, hogy eszükbe fognak jutni hébe-hóba, ez sincs egészen kizárva.

Színlap

Immár másodízben állapítottam meg, hogy a Városmajorban folyó Színházi Szemle sikeres vállalkozás, a budapesti közönségnek van igénye nyáron is színházra. A nézőtér tegnap is egészen tele volt. (Mivel a nézőtér elég nagy és feltehetően az akusztikája nem elég jó ahhoz, hogy hangosítás nélkül élvezhető legyen az előadás, a szereplők mikroportot használtak a döntően prózai előadáshoz is.) Most a korábbi Liliomfitól eltérően az idő is kedvezett, az előadás végére sem hűlt le a levegő. Sőt: egy óra után szünetet is tartottak. Minden tényező együtt volt, hogy a kecskemétieknek sikere legyen és lett is.

A Csetepaté Chioggiában vagy Chioggiai csetepaté címmel megrendezett előadások elég gyakoriak, egy-két évente biztosan előveszik a darabot. Különösen alkalmas frissen összekovácsolódó társulatok számára, sok hasonló nagyságú szerep van benne, a kisebb szerepek is hálás feladatok, emlékezetessé lehet őket tenni. Számomra a legfontosabb bemutató, amelyik mindig eszembe jut akárhányszor nézem a darabot, az 1982 tavaszán Miskolcon volt Csiszár Imre társulatának előadásában. Major Tamás rendezte. Most összevetve az emlékeimet a Színházi adattárral (www.szinhaziadattar.hu) kiderült, hogy nyolc színészre (Horváth Zsuzsa, Blaskó Péter, Máhr Ági, Igó Éva, Csapó János, Máthé Éva, Bregyán Péter, Körtvélyessy Zsolt) emlékeztem pontosan, ami azért 31 év eltelte után csak jelent valamit. Még a díszletről is van valami halvány emlékem. Ennek az előadásnak a képe már azért is előjött volna, mert ugyan más szerepben (akkor Toffolo, most Vincenzo), de Körtvélyessy Zsolt mindkét előadásban szerepelt. Ahogy megláttam, azonnal elkezdődött az időutazás, de aztán sikeresen visszazökkentem az éppen nézett előadás világába. 

A másik előadás, amely eszembe szokott jutni a Chioggiai kapcsán, szintén kecskeméti volt, 1995-ben Lendvai Zoltán rendezte az akkor éppen induló és nagy lendülettel művészszínházi irányba tájékozódó frissen létrehozott csapatnak ezt a darabot. Abban az időszakban még esti előadás után is vissza lehetett jönni Kecskemétről vonattal, így  viszonylag rendszeresen látogattam is ezeket. (Egészen más a kecskeméti színház hangulata, mindig jobb egy előadást ott látni, ahová készült eredetileg. De örülni lehet annak is, ha van egy-egy vendégjáték Pesten.) Abban az 1995-ös Chioggiaiban elég sok formátumos színész szerepelt (Naszlady Éva, Bíró Kriszta, Nyakó Júlia, Kovács Lajos, Debreczeny Csaba, Ilyés Róbert, Kiss Jenő, Kocsó Gábor), és emlékeim szerint nagyon szép összjátékot láttunk tőlük. Ebben az előadásban Toni szerepét Sirkó László játszotta, aki a kecskemétiek új előadásában ugyanezt a szerepet kapta, csak közben észrevétlenül elillant 18 év (koprodukcióban a Gyulai Várszínházzal, eredeti bemutató: 2012. augusztusában, kecskeméti bemutató: 2012. decemberében volt).

Nekem ez a két sarkalatos Chioggiai élményem, másoknak lehet más előképe is, hiszen az utóbbi időben látható volt Pécsen, Kaposváron (Znamenák rendezésében), Szolnokon (Taub rendezésében, ezt áthozták az Új Színházba), az Ódry Színpadon (Novák Eszter rendezésében, aki Marosvásárhelyen is megrendezte), sőt Nyíregyházán is (Koltai M. Gábor).

A múltidézés után nézzük, hogy milyen volt a tegnapi előadás. Meggyőződésem, hogy egy előadás hatása nagyban múlik a befogadó állapotán - ezért is írtam le, hogy nekem milyen előképeim vannak, amelyekhez viszonyítok önkéntelenül is, ha akarom ha nem. Ezerszer szerencsésebb helyzetben volt tegnap az, akinek még csak a történetről sem volt előismerete. Másrészt: az előadást betegen néztem és éppen ezért így utólag nehezen eldönthető, hogy mennyiben múlt a játszókon az, hogy néha kikapcsoltam és csökkent az érdeklődésem. Figyelve a nézőteret, azt hiszem, hogy a többség remekül szórakozott, vette a poénokat és elégedetten mentek haza. 

A szöveg Török Tamara fordításában szólalt meg. (Korábban Mészöly Dezső, ill. legtöbbször Révay József szövegét használták.) Már évek óta folyamatosan megállapítom, hogy Budapesten, ha van egy Goldoni-előadás, akkor az valami módon kapcsolható Tamarához, aki doktori értekezést ill. egy könyvet is írt Goldoni tevékenységéről. Számos darabját lefordította. Ismeretlen vígjátékokat is a nyilvánosság elé segített. Az előadásban dramaturgként (sajnos) nem működött közre, sőt valószínűleg más sem vett részt a végső szövegváltozat kidolgozásában (hacsak a színészek nem, próba közben improvizálva), ez egy az egyben Rusznyák Gábor rendezőhöz köthető. Ez a bizonyos szövegváltozat hasonlít némileg a Mohácsi-testvérek által gondozott szövegekhez, bele vannak írva mondatok, néhány szerep aránya megváltozik (Valter, a jegyző segédje, ill. a sütőtök-árus itt nő, míg jellemzően a többi Chioggiaiban férfi, kap új mondatokat is). Rusznyák beleír, változtat, de ezek a változások nem érintik a darab lényegét, pusztán felületi beavatkozások. A legtöbbje - nekem - feleslegesnek is tűnt. Az előadás elején olaszul, majd németül szólnak a közönséghez, amíg végül "rájönnek", hogy a közönség csak magyarul ért. (A darab maga egyébként nem olasz irodalmi nyelven szól, hanem  velencei dialektusban íródott. Megérthető ugyan olasz tudással, de nem olvastatja magát könnyedén, hozzá kell szokni ehhez a különleges nyelvhez.)

A kellékek és a jelmezek sem kifejezetten XVIII. századiak, de nem is maiak. Az írógép, a rádió leginkább a XX. század második felét idéznék. (Az nem világos számomra, hogy az előadás világában ez a csúcstechnika, vagy esetleg a közösség visszamaradottságát jelzik. Vagy csak úgy poénként érvényesül egy el nem hallgató rádió.)

Ahogy azt Goldoni is előírja, a két szomszédos család nőtagjai az utcán dolgoznak (eredetileg csipkét vernek, ebben az előadásban makramét készítenek). Elhangzik, hogy melyikük munkáját majd várhatóan mennyiért lehet eladni. Ezzel a szöveggel a nézőt nem tudják átverni: pletykálkodni gyűltek össze, nem halad a munka, sőt nem is nagyon látjuk azt a vevőt, aki egy ilyen makraméra költene. Az asszonyok és lányok türelmetlenül várják haza a már tíz hónapja eltávozott férfiakat. (Ez a mozzanat, hogy tíz hónapja nem tértek vissza a halászok a kikötőbe, elég életszerűtlen, de ez van - ilyen mélységekbe már ne menjünk bele, hogy valójában a XVIII. századi olasz halászok miként osztották be az idejüket.Lehet, hogy tényleg így, vendégmunkáskodtak máshol.)

A színészek nemcsak az előadás elején, néha közben is kiszólnak a közönséghez, Beppe egy sörért el is cseréli a jegygyűrűjét egy nézővel, aztán persze az előadás végén visszakéri. A több megjegyzés közül a legemlékezetesebb, amelyik szorosan kapcsolható is az előadás mondanivalójához: "Azt hiszi, hogy a maga felesége talán különb?" - szól oda  az egyik férfi az egyik kipécézett nézőhöz.

A mű konfliktusa nagyon aprócska (egy gyűrűs menyasszony sütőtököt fogad el egy másik férfitól), mindenesetre elég ahhoz, hogy ennek a zárt közegnek a világát bemutassa a szerző. Látjuk, hogy a kommunikáció alapformája a veszekedés, mindenki mindenkit figyel és féltékenyek egymásra az emberek. Nem játszanák a darabot annyit, ha ez kisebb-nagyobb mértékben ne lenne általánosan igaz, ha minden utcasarkon ennyi ordítozást nem is kell hallgatnunk. Ami elgondolkodtató, hogy a férjes asszonyok nem tűnnek különösebben boldognak (úgy néz ki, hogy évente rendszeresen tíz hónapot töltenek el egyedül), ők is és a férfiak is nagyon várják a találkozást, miközben szemmel láthatóan a veszekedésen kívül túl sok mindent nem tudnak kezdeni egymással. Elvileg a férfiak dominálnak, a valóságban egyértelműen a nőké a meghatározó szerep. Szóhoz sem igen juthatnak. Ezt látva, komoly rejtély előttünk, hogy miért van az, hogy minden lány (három darab is van belőlük a színpadon - Lucetta, Orsetta, Checca) minden áron férjhez akar menni, persze lehetőleg úgy, hogy a többiek eközben pártában maradjanak. Az előadás teljes időtartama alatt egy jó szót sem tudnak egymáshoz szólni. Ami szintén elgondolkodtató lehetne, és ennek az egész életstílusnak az életképtelenségét jelzi: tizenöt éves házasságokat is látunk, és gyerek nincs egy szál sem. Az előadó lányok sógornők, nem pedig valamelyik szereplő lányai. Egyáltalán nincs anya-lány kapcsolat az előadásban, csak és kizárólag sógori ill. testvéri viszony. (Ez a korábbi előadások kapcsán nem jutott az eszembe - lehet üzenet, de lehet egyszerűen a komédiaíró praktikus gondolkodásának nyoma is. De miért ne lehetnének a felnőtt lányok anyával is ellátva? - ez további kérdés.) Igazi szeretetkapcsolatot nem nagyon látunk, a férfiakban a féltékenység a legerősebb érzelem, illetve a vágy, hogy ők is követhessék az idősebbeket és megállapodjanak végre. Mindenki biztonságra vágyik, akármilyen hamis is ez. Szinte mindegy is, ki lesz az a férj vagy feleség. 

A Csetepatét a színészek csapattá formálásának céljából szokásos elővenni, ugyanakkor mindig sok múlik az adott színészen, hogy mennyire tud emlékezetessé válni. Én most nem sorolom fel a színészek többségét, akik korrekt alakítást nyújtottak (itt a teljes szereposztás: Színlap ), inkább csak azokkal foglalkoznék, akik egy kicsit is kilógtak a csapatból. Tóth Ildikó Pasqua-ja esetén az elejétől kezdve azt éreztem, hogy mintha egy másik előadásban játszana. Később megnézve a szereposztást, ez az érzésem alátámasztható lett azzal, hogy minden más szereplő benne volt az eredeti gyulai bemutatóban, ő viszont csak a kecskeméti előadásokra vette át a szerepet Kovács Vandától. Bár nem láttam a gyulai előadást, feltételezem, hogy az alapkoncepció nem sokat változott, tehát Tóth Ildikó egy kész elődásba állt be, és a koncepciót nem rá formálták. Titta Nane szerepében Orth Péter egészen érdekes volt. Szerepe szerint ő a legmenőbb férfi, akit Checca is szeretne magának megszerezni, aki vagány és forrófejű. Nem sokat gondolkodik, az első pletykafoszlányra féltékeny lesz. Orth Péter hozza atlétatrikójában és izmaival a halászlegényt, ugyanakkor érezzük sérülékenységét is, magányosságát és a belső bizonytalanságot. Szüksége van Luciettára (Téby Zita), aki nála sokkal határozottabb. Mintha menekülne az erős férfi szerepből és inkább papucs akarna lenni. Orth Péterre kíváncsi is voltam, hiszen idén láttam a Frankenstein-tervben és Zsótér kecskeméti rendezésében is két egészen eltérő szerepben. Természetesen számos előadásban néztem korábban a Színművészetin is illetve a Nemzetiben minden szerepében, de egészen meggyőző számomra ezekben a szerepekben vált. Nem szeretem az ex-catedra kijelentéseket, ki vagyok én, hogy ilyen mondatokat írjak, hogy mostanra érett meg színészileg - annyit mondhatok, hogy számomra most vált figyelemreméltó színésszé. Ebben a Titta Nane alakításban fedeztem fel a legtöbb mélységet, amely talán annál is több volt, mint amennyit Goldoni a szerepbe beleírt. (Goldoni többnyire feltételezte, hogy a színészek képességeikhez mérten majd kitöltik a szerep körvonalait - nyilván nem lenne ellenére ez a szerepfelfogás sem, hiszen működik.) Ugyancsak kiragyogott a csapatból Trokán Nóra Checca szerepében, amely talán a leghálásabb az összesből. Minden Checca türelmetlenül várja esküvőjét, de Trokán Nóra rajtuk is túl tett. Toffolójában (Szokolai Péter) nem látunk semmi vonzót, sem nem fiatal, nem is jóképű és nem is érzünk kettejük között különösebb kapcsolatot. Mindössze egy férfi, akihez hozzá lehet menni. Jobb megoldás (Titta Nane) hiányában. Benne van a legtöbb elszántság, dinamizmus. Nem irigyeljük Toffolót sem, aki várhatóan legkevésbé sem fogja tudni ezt az asszonyt kordában tartani. (Ez az összes férjről igaz, azt látjuk, hogy szinte mindegy is, hogy kit vesznek feleségül.) Nem csodálkozunk azon, hogy épp ő a legvonzóbb a jegyző számára, aki nyilván nem mögöttes szándékok nélkül ígér hozományt Checca férjének. (A mai viszonyok között ez az egész férjhez menősdi roppant távolinak tűnik persze, szó se róla.) Porogi Ádám jegyzője szintén tele van dinamizmussal, az első rész végi feltűnésétől ő a cselekmény motorja. Kívülállóként látja ezt a közösséget, amelybe végül be is épül. 

Az előadás kellemes nyár esti szórakozást nyújtott, de azért halványan benne volt néhány keserű felhang is. Az már ízlés dolga, ha netán valaki azt mondaná, hogy jobb lett volna még több az utóbbiból.

Színlap

Alföldi Róbert még 32 percig igazgatója a Nemzeti Színháznak, a mai Búcsú-gála krónikájának leírását minden bizonnyal már a Vidnyánszky-érában fogom tudni csak befejezni. Elég időbe fog telni, hogy az általam átélt 5 óráról beszámoljak (17.30- 22.30). A roppant erős szélre nem voltam felkészülve, így a kinti zenés program kezdetekor kénytelen voltam távozni. Erről az öt óráról viszont kimerítő beszámolót készülök írni, hogy legyen még egy nyom a felvételeken túl is erről a kiemelkedő színháztörténeti eseményről, amivé pár percen belül az egész át fog alakulni. A születés helyett a megszűnés pillanatáról van ugyanis szó, amelyet a magyar szellemi élet meghatározó alakjai kommentáltak. Volt némi hiányérzetem, nem jött el minden társulati tag sem a búcsúra - nyilván kikészültek már a korábbi utolsó előadásoktól, nyomasztóan hathatott akárkire, hogy 6 hónapon át a munkahelye megszűnésére gondoljon. Ezt meg lehet érteni. A politikai élet képviselői pláne hiányoztak, az egész esemény alapvetően a mezei nézőké volt, a kritikusok és a szakmai emberek is jóval kisebb számban voltak jelen, mint egy átlagos bemutatón. (Visszagondoltam a nyitó nap kerekasztalbeszélgetésére, amelyen L. Simon László udvariasan, de határozottan értésünkre adta, hogy nem ilyen Nemzetiben gondolkodnak - ők. Akkor is telt ház volt, most pláne - vannak, akiknek ez a Nemzeti Színház éppen jó volt.) 

17.30- 18.00 Amikor odaértem, még a színház közvetlen előterében, "a hajóorrban" viszonylag kevesen voltak. De jópáran már kihelyezték a székeiket, az egésznek inkább valóban piknik hangulata volt. Eső nem volt, a szél viszont már akkor erős volt, így már azonnal tudtam, hogy pulóver és harisnya nélkül nem leszek képes az egész programot végigcsinálni. (Akik ezt tették, azokon a vastag kabáton kívül még pokróc is volt - előre kellett volna gondolkodni.) Fél órán keresztül néztem a balkon szintről az erősen lobogó nemzeti zászlót (a hivatalosan kihelyezettet) és azt a kicsit is, amit egy néző hozott. Ezen kívül megállapítottam, hogy amióta az épület megvan, az irodaépületek megszaporodásán kívül a Duna felöli oldalon lévő fák is eléggé megnőttek. A továbbiakban is várhatjuk, hogy ez a folyamat nem akad majd el. Lehet, hogy a következő igazgató visszakapván a lenyesegetett támogatást, ismét megtölti vízzel a medencét, benne a régi Nemzeti ledőlt homlokzatát formáló építménnyel. A Duna pedig "elrohant tőlem kacagva" nem foglalkozott azzal, hogy éppen ki az igazgató a Nemzetiben - ebbe már Ady is belegondolt, kegyetlen a világ és minden megy tovább. (Több hozzászóló is említett hasonló gondolatot a nap folyamán.)

18.00 -18.20 A balkon szinten pont jó helyen voltam - Alföldi felavatta Kállai Ferenc magánkezdeményezésre és magántőkéből készített szobrát, kiemelve, hogy az új vezetés is egyetért ezzel a lépéssel. Az avatáson még beszélt Törőcsik Mari is, személyes élményeire utalt. Közben egy néző rosszul lett, orvost hívtak. "Nincs semmi komoly, csak elfogyott a levegő."- nyugtatta meg a közönséget Robi. Ezt a mondatot szimbolikusan is érthetjük, bár az adott helyzetben ez csak tényközlés volt. Egy poénnal zárta le az egészet: "Most már menjünk és építsük a mi szobrunkat." Azt hiszem, hogy korához képest már valóban letett annyit Alföldi Róbert az asztalra, hogy nyugodtan beleessen az általa nagyra tartott "legendás színész" kategóriába. Reménykedjünk, hogy az ő szobrának avatása még jó messze van.

18.20 - 20.00 - Az első rész előtt összesen négy ember ellenőrizte, hogy valóban van-e jegyem, akkor végre beültem a balkon első sorába, ahová ezúttal az előre megváltott jegyem szólt.(Semmi lépcső, semmi átülés. Voltak sokan, akik a lépcsőre szorultak, maga Alföldi is - nem tett félre magának egy kényelmes helyet.) Két barátom is érkezett úgy, hogy fel sem merült bennük, hogy esetleg még maradt szabad jegy, de mégis volt még néhány! Az előadás kezdete előtti percekben eladták az át nem vett jegyeket, így még erre is be lehetett jönni, ha valaki megpróbálta. 

Mohácsi János rendezte a gálát - erre Alföldi utalt is ("képzelhetik, hogy milyen hosszú lesz, Moha rendezte"). Ami azt illeti, most sem untam, erre is, ahogy az idei összes többi Mohácsi előadásra is rá tudtam hangolódni. Nem volt nehéz. Kovács Márton "Szakértők" nevű zenekara vitte  a prímet és tartották a műsor tempóját. A közönség még jóval hosszabban is tapsolt volna, de ezt lényegében megakadályozták. Feszes, jó ritmusú előadást láttunk, amelyik lényegében részben emléket állított a Nemzeti elmúlt 5 évének, másrészt a résztvevők szimpátiáján túl a tiltakozásukat is kifejezték. 

Nem tudom, hogy kint mennyire volt hallható-élvezhető, de engem bent a pótszékekkel teletömött színházban nagy reménységgel töltött el az a tudat, hogy ennyi ember van, akit a színház érdekel, és akik a szél ellenére is kitartanak. 

(Közben most lett éjfél, nyilván vége a bulinak és a korszaknak is. Én pedig még csak most kezdem leírni a részleteket.)

Alföldi átadta az "évad nézője" díjat, aki 110 jeggyel nyert könyvcsomagot és utalványt. Megszólalt bennem a kaján énem: miért nem egy bérletet a következő évadra, ahogy korábban?

Következett a Szakértők aláfestésében egy diavetítés - lényegében a színház minden tagja szerepelt néhány képen. 

Nádasdy Ádám tréfás verset írt a Nemzeti öt évéről, illetőleg a folyamatról, ahogy megszoktuk-megszerettük a csúnya épületet, amelyben végre színház működött. A rímek végül egy Vörösmarty-idézethez vezettek - "Jó mulatság, férfimunka volt!". Akinek nem homályosodtak el az emlékképei az érettségi óta, azoknak most be is ugrott a kultúra és tudás hasznosságát vitató Gondolatok a könyvtárban, amely kapcsán el szokott hangzani a "mégis morál" is, a csak azért is küzdés szükséglete. Nádasdy és a többi résztvevő is, így vagy úgy, de Robinak és a társulatnak szólt, leginkább megerősítést küldött nekik, visszaigazolást - ahogy a közönség is azzal, hogy jelen volt. 

Bodrogi volt a dalban elköszönők sorában az első. A maradók közül nem vettek sokan részt a műsorban, Bodrogi rangját se a részvétel, se a távolmaradás nem változtatta volna meg - de vérbeli színész, ha módja van rá, egy ilyen esélyt, hogy ennyi emberhez szóljon egyszerre, nem hagy ki. A "Fizetek főúr, volt egy feketém" - stílusos búcsú volt. Bodrogi után a Magyar ünnep c. előadásból énekelt a kar (a "Bagázs"), benne Murányi Mártával (őt sokszor emlegettem már nektek, a Thelma és Louise kapcsán, ill. az Örkényben is szokott énekelni). Murányi Márta a zenekar mellett az egyik legtöbbet szereplő résztvevő volt, tehetsége van az énekhez és a színházhoz, és szerencsésen egyre inkább hasznosítják is. A szereplés után majdnem mindenki a színpadtechnika jóvoltából a süllyesztőben tűnt el, ami szimbolikusan is érthető, ugyanakkor nagyban elő is segítette, hogy pörögjön a program - volt is tapsrend, de meghajlásra nem ment el idő.

Jött Mácsai, aki gyönyörűen mondta Weöres Sándor Öröklét c. versét, vígaszként hangzott. A Nemzeti elmúlt öt éve nem volt hiábavaló, ahogy mások munkája sem az - nyomot hagyott.

Mivel nem egy igazán közismert versről van szó (elnézést, ha valaki ezt simán kívülről tudta) - idebiggyesztem, mert szép és nem hosszú:

Weöres Sándor: Öröklét

A vers után Bánfalvi Eszter és filmről a decemberben elhunyt Hollósi Frigyes kettőst adott elő, majd egy nagyon jól választott részt adott elő  Gergye Krisztián Társulata az Opera Amorale-ból (az Átriumban volt látható az előadás, a Bizottság dalaira készült - valami miatt az egyik legolvasottabb blog-bejegyzésem kapcsolódik hozzá). Szalontay Tündének megadatik, hogy kellően nagy közönség előtt lépjen fel, egyben kicsit a függetleneket is képviseli. A részletet és őt nézve felmerül bennem megint a gondolat: mégis a magánszínház, az önálló társulat létrehozása lenne a jó út Alföldi Róbert számára, ahogy Pintér Béla és Orlai, különösen pedig Karinthy Márton teszik ezt régen. A közönség adott, meg kellene próbálni. Gergyéék mondanivalójához most itt volt az értő közönség, aki az áthallásokat is fogja. Erősen üt "a görcsölünk és ezt nem tudjuk kiheverni" sor, és csak kicsit hat biztatóan a "nem biztos, hogy félek". Az előadók között többen is vannak, akik nem biztos, hogy félnek, mert ha félnének, akkor esetleg lemondják a nem éppen kifejezetten kormánypárti fellépést. Egy demokratikus országban persze ezek a megnyilvánulások bőven benne vannak az elfogadható keretben, szó nincs itt szélsőséges megnyilvánulásról. Az Opera Amorale-ban egyébként eredetileg benne lenne V.A.-alteregója is. Gergye (és az Alföldi vezette Nemzeti) kulturáltságát mutatja az, hogy ebben a helyzetben azért ezt a show-elemet kihagyja, mert ez a közönség nem biztos, hogy nem kezdett volna irgalmatlanul fújolni, ha a következő igazgató mását megpillantja. 

Térey János ezek után 2009-es Köztisztaság tér c. versét olvasta fel, amelyik az Egy elsurranó patkány előadásba is bekerült korábban, onnan is ismerős lehetett. A vers aktuális, figyelmezeteti a kultúrharc aktív résztvevőit, hogy a magyarság felosztása feketékre és fehérekre legalábbis necces, nem fog működni - viszont mind nagyon koszosak vagyunk. (Ezt a gyors összegzést tudom nyújtani, minthogy a szöveget a neten nem találtam, pedig érdemes elolvasni ezt is.) 

Az író után jött Tenki Réka rövid, ámde hatásos éneke. (És hol van Kátya? - aki szintén jólénekel, és annyit köszönhet Alföldinek, jut eszembe azonnal.) Murányi Tünde szintén az Egy elsurranóból játszik, majd Pogány Judit énekel - "Az egyiknek sikerül, a másiknak nem" - szintén szép üzenet. Az estnek ezen a pontján már van egy olyan hozadéka, hogy mindenképp értékelni kell, hogy ennyi tehetséges művészünk van, akik rendre a maximális töltöttséggel képesek a számukra rendelkezésre álló 2-3 percet kitölteni. Kevés az üresjárat a programban.

Sinkó László a Három nővérből mond részletet, az orvos szerepéből, amelyet a Nemzetiben játszott. Ez kevéssé illett bele a műsor hangulatába, de feltétetlenül jó volt látni a színészt. Utána ismét a Szakértők következtek, mégpedig a Martinovics Dorina-Szikszai Rémusz-Gáspár Kata-Hevér Gábor négyesfogattal. Utóbbiak még később is szerepeltek. 

Spiró György erre az alkalomra írt szöveget - "Egyéni képviselői javaslat a Nemzeti Színház arculatának fejlesztésére" címmel. Spiró most is elengedte a fantáziáját, remélhetőleg nem fogadják meg a javaslatait "fent". Minden részletében kidolgozta, hogy lehetne a Nemzetit a Vidámparkkal és néhány egyetemmel is összevonni. Nevettünk, de nem mindig felhőtlenül, mert pl. a Színművészeti és a Nemzeti Színház összevonásának terve azért komolyan is felmerült nem is egyszer.

Dés László zenélt, majd Vajdai Vilmos és a TÁP Színház (köztük Lázár Kati) emelte fel szavát a független színházakat érintő döntésekkel szemben és nótára is fakadtak. (A közönségnek fújolnia kellett, de ment ez is - közben gondolni lehetett akármire.) 

Garas Dezső alakításaiból láthattunk perceket, majd a felvonást Csákányi Eszter hatásosan zárta le ("Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország").

20.20-22.30 Második felvonás

Mivel már egy órája Vidnyánszky az igazgató - rövidre igyekszem fogni a továbbiakat. (A szünetben semmi extra nem volt, a szokásos sorok a toalett előtt...)

Dés László egy új Parti Nagy-számot énekelt ("Elmúlt a nyár"), ez feltétlenül az egyik csúcspontja volt a programnak. Jött Kútvölgyi Erzsike, aki régi szerepéből, a Jeanne D`Arc/ból idézett, egyértelműen éreztem, hogy ez is személyesen Robinak szól, aki nem véletlenül rendezte meg a támadások utáni évadban (2011/12) a G.B. Shaw darabot. Gyönyörűen mondta, és egyben nem jött ki rosszul, hogy valaki a Vígszínházat is képviselte, ahonnan Alföldi elindította a karrierjét. Kulka János az önálló estje műsorán is szereplő "Isten veled Budapest" c. számot hozta, amelyben a búcsú gesztusán kívül egyéb áthallások is érzékelhetőek voltak. Majd hallhattunk még egy Magyar ünnep-részletet, Nagy Mari részvételével. Jávori Ferenc eztán két dalt is játszott, majd egy újabb jelentős magyar kortárs írót ért az a megtiszteltetés, hogy egy ilyen óriási tömeg előtt olvashatott. Darvasi László átírta korábbi szösszenetét az alkalomra, nem kevés utalással tűzdelte tele "Pierre Bezuhov Magyarország Szigetén" című írását. 

Bodor Johanna táncolt, Murányi Márta és társai kísérték.

Závada Pál egy beszédet is írt, a Nemzetivel kapcsolatos kérdéseket ő is elemezte - újdonság nem hangzott el, keményen benne volt: túl hamar feladtuk a játszmát. Majd egy Petri György verset énekelt el, ő is Murányi Mártával. 

Gálffi László három Márai-gondolatot mondott el a Füveskönyvből, majd Thuróczy Szabolcs sanzont énekelt.Én örültem, hogy a Pintér Béla-csapatot valaki képviseli, poén volt a búcsúzás témájához kapcsolódó dal egy prózai színész szájából, aki persze Béláékkal nem ismer lehetetlent és számára már megszokott, hogy minduntalan énekelnie kell.  Így Gálffival ketten percek alatt nekem csak behozták a tudatomba, hogy azért álljunk meg, van még színész és színház Magyarországon, nincs veszve minden.

(De azért jó lett volna, ha vannak vidéki színházak, akik képviselőket küldenek...vagy pesti "teátrumi" színházakból is jöhettek volna színészek. Vagy legalább a Katonából is...Minden név itt lesz, aki jött - aki nem jött, azoknak a neve is bír bizonyos esetben jelentéssel. Persze mindenki nem fért volna bele a műsorba, de attól tartok nem az történt, hogy Mohácsi sorban utasította el a e jelentkezőket.)

Ebben a második részben filmről bejátszották Esterházy Péter írását, amely nagyon találó volt, a Nemzetiről szólt - ki hinné? -és persze a kultúra megőrzéséről, biztos publikálni is fogja. (Pont ki után jött, ezt nem írtam fel - eléggé lekötött maga a szöveg.)

A Vádli Társulat Caligula helytartója c. előadásából jött egy találó részlet, amelyik az emberi szabadság határait vizsgálta. Két főszereplője: Fodor Tamás és Nagypál Gábor (a Stúdió K régi és új igazgatója). Néhány utalás a téren várakozókra poénként is hatott. Az előadás egytébként a Szkénében egészében is látható.

A Kaposvári Egyetem már végzett (Mohácsi által kinevelt) diákjai, majd egy Parti Nagy Lajos-felolvasás és egy Dés László Himnusz-parafrázis következett. 

A zárásban óriási ováció közepette jött Jordán Tamás, Alföldi-elődje, aki már ezért a gesztusáért is megérdemelte a tapsot. Verset írt a Nemzeti elmúlt öt évéről, amely 81 soros volt, az Eleje-közepe-vége címet viselte. A szakaszokat a bemutatók és a nyári szünetek jelezték, bár a vers lényegében egy bohócságnak tűnt eleinte (hasonlóan W.S. mester játékos verseihez), a végén mégis ott volt a katarzis, amikor a közönségnek kellett az utolsó sorokat vele mondani - "vége - vége - vége - vége". Nagyon elhalkultunk a végére. Persze a vers felidézte bennem az Alföldi korszak első olyan előadásait is, amelyek engem kifejezetten elégedetlenséggel töltöttek el és taszítottak. Ha valaki az Oresztészen azt mondja, hogy ez a színház nagy korszakának első bemutatója és én éjszaka fél kettőkor beszámolót fogok írni róla, nyilván képtelenségnek fogom ezt minősíteni. Jordán nagyszerű volt. és egyébként is: képes volt a Nemzetiből feljebb lépni, alapított egy színházat és működtette azóta. Robinak is ezt kellene tennie, csak lenne támogató, aki épp egy ilyen színházra vágyik. Közönség lenne hozzá... (Mintha ezt a gondolatot már írtam volna, de ha egyszer ez jár az eszemben...)

Hollósi bejátszások következtek megint, majd a résztvevőkből álló társulat a Bibliából mondott-énekelt részletet. (Mint kiderült számomra utólag egy kommentből, valaki végigolvasva egész eddig a bejegyzésemet, és észrevette, hogy ez a rész az Egyszer élünk befejezése. Köszönet!) Majd eltüntek a süllyesztőben. Aztán felálltunk mind és jött a taps. Majd a fekete függöny és megint taps. Álló taps. Hosszan. 

Én nehezen bírtam. Nem tudom, hogy a "kemény mag", akik az utolsó előadásokat látogatták, hogy szembesült ezzel a fájdalommal. Lehet, hogy hozzá lehet szokni. A színészeknek nyilván nagyon megterhelő lehetett, el tudom képzelni, hogy többen éppen azért nem jöttek, mert fél év éppen elég volt a siratásból. Jön egy új korszak, én a magam részéről megnézem, hogy mit tud majd V.A. és csapata csinálni. Hálátlanabb helyzetből nemigen lehet egy új színházat beindítani. Ráadásul az első bemutató a magyar drámairodalom ismeretlen darabja, amelyik nem is kínál igazi drámai sorsokat, jól játszható szerepeket. Nagy a kihívás. Vidnyánszky Attila megkapta, amire annyira vágyott, de nem biztos, hogy ilyen körülményeket álmodott hozzá. Rendező legyen a talpán, aki ekkora tömeget még egyszer bevisz a Nemzetibe. Azért lehetséges: ha Robi mégis valahogy visszakaphatná a színházat, szerintem a nyitónapon még ugyanez összejöhet...de ha már Vörösmarty-idézettel kezdte Nádasdy, fejezzük mi is vele be - Álmodozás az élet megrontója... 

Aki éjjeli bagoly, attól elnézést kérek, ez egy kócos verzió - majd holnap este átfésülöm, a hibákat kiszedem, de kissé türelmetlen izlandi olvasóm miatt gyorsan felteszem, hogy a reggeli kávéjához legyen egy kis szórakozás, ha lemaradt a tegnapi búcsúról.

A szinhaz.hu-n jó képek is vannak, azokkal jobban mutatna a szöveg, de hát így van ez...

A szív hídjai (The Bridges of Madison County)  ismert történet, több mint 50 millió példányban kiadták megírása óta (1992) és a belőle készült film (1995 - Clint Eastwood és Meryl Streep fémjelzi) még a regénynél is népszerűbb. Van benne két hálás és nagyformátumú szerep, így nem éppen meglepő, hogy Orlai Tibor amellett döntött, hogy színpadra állítja.Csak azt sajnálhatjuk, hogy nem korábban hozta meg ezt a döntést. Eszébe jutott már több hasonló gondolat (lsd. Esőember, Kramer kontra Kramer) és ezekből sikeres és működő előadásokat tudtak csinálni, ráadásul úgy, hogy több színésznek is jó minőségű feladatot kínált ezzel, nem pusztán munkalehetőséget (aminek az értékét nem becsülném le, de ennél többről van szó).

A szív hídjait filmként én különösen szeretem, mert Meryl Streep ebben nyújtotta egyik legszebb alakítását. Sokszor láttam, szinte jelenetről jelenetre végig tudnám mondani. Érdekelt annyira, hogy 2010 nyarán elzarándokoltam Wintersetbe, ahol a történet játszódik. Mind a hét fedett hidat meglátogattam, amelyik megmaradt abból a kb 150-ből, amelyik a XIX. század második felében felépült a környéken. Ha valakit érdekel netán: utána néztem, a hidak azért fedettek, mert az időjárás viszontagságainak kitett fából készült szerkezet így jóval tartósabb, bár legalább harminc évenként így is fel kell újítani. Elég hasonlóak és nincs rajtuk semmi különös, de a filmet ismerve persze nagyszerű érzés volt közelről látni őket. Odaképzeltem a szereplőket. (A bloghoz mellékelt fotók saját készítésűek, nem National Geographic színvonal sajnos.)

Iowa legfőbb látnivalója lett a Roseman híd, szuvenír-bolt települt mellé, a városka parkjába is bevittek két másik hidat (eredeti helyéről eltávolítva őket). Egy ideig a forgatási helyszín is látogatható volt ("Francesca háza" néven szerepel a térképen) , amíg egy "őrült férj" meg nem rongálta. Magát a hidat is fel kellett újítani ismét, mivel az illető azt is felgyújtotta. (A rendőrség sose találta meg a tettest, de a hidat turisztikai jelentősége miatt rekord idő alatt közpénzből helyrehozták.)

Ebből a kis epizódból is látszik, hogy a történet nem a férjek kedve szerint való, még akkor sem, ha a főszereplő a mű végén nem szökik meg a szerelmével. (Lehet, hogy a film hatására volt aki mégis más következtetést vont le és a maga Robertjét választotta?)

Ha valaki ráér, októberben elmehet Wintersetbe, a városka szervezi a hidak fesztiválját. Onnan mindegyik híd jól megközelíthető. A helyszínen a filmhez képest nem sok minden változott, a benzinkút már 2010-ben nem üzemelt ugyan, de egyébként a hangulat átélhető. (Azt nem mondom, hogy a családom többi tagját is elvarázsolta ez a kirándulás, mert őket a történet sem érdekelte soha, de kibírták.)

Persze, ha valaki nem akar vagy momentán nincs abban a helyzetben, hogy elvetődjön a helyszínre, ami akármilyen turistalátványosságtól minimum 8-10 óra vezetésnyire van, akkor van egy ezerszer egyszerűbb megoldás: nincs túl messze Budapest központjától az Óbudai Társaskör, ahol mától látható a történet színpadi verziója. Csak az a bökkenő: már minden jegyet eladtak. A jó hír viszont az, hogy szeptember 19-20-án beköltözik a Belvárosi Színházba, ahol nagyobb térben, igazán központi helyen többen is megnézhetik egyszerre. Most még ezekre az előadásokra kapható jegy, mert egészen frissen kitűzött programról van szó. Nem hiszem, hogy sokáig lesznek szabad helyek, mert túl vonzó a szereposztás és azok akik Óbudán látták, garantáltan ajánlani fogják másoknak is. Persze az is borítékolható, hogy havi rendszerességgel látható lesz többször is, csak idő kérdése, hogy valaki bejusson. Ha valaki másra vágyna, akkor 2014-től a Broadwayre kerülő musical-verzió is szóba jöhet még. (Meg persze a film újranézése.)

A tegnapi főpróba az egész napos eső és viszonylagos hideg miatt nem a kertben, hanem a nagyteremben volt megtartva, ugyanabban a díszletben, amelyik a Belvárosi Színpadára is készült. A színészeknek egészen biztos, hogy az utóbbi hetek változékony időjárása miatt mindkét esetre készülniük kellett, a zárt térben épített díszletben megvalósuló előadásra és a kerti verzióra is. A sors úgy hozta, hogy amíg a főpróba a belső térben ment le tegnap, ezekben a percekben kint folyik a kertben a premier. 

Miután tegnap eléggé megfogott az előadás, ma egész nap gondolkodtam még az egyes mozzanatain, ma is elmentem a Társaskörbe. (Ez legutóbb az Amphytrion esetén történt meg velem, azt a Nemzetiben sikerült két nap egymás után is megnézni. Tavaly pedig az Örkényben, A viharral és persze a Mefistofele-vel. Az eddig megnézett kb háromezer előadásból nem tudok összesen tíz esetet mondani, amikor már másnap ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy visszaüljek. Ennyit "az eléggé megfogott" árnyalására.) Ismerve a helyi adottságokat, elég kevés esélyt adtam, hogy esetleg lesz egy állóhely és esetleg újra meg tudom nézni, hogy miként működnek a színészek más térbe helyezve. Mielőtt hazamentem, egy pillantást azért vethettem a helyszínre és megállapítottam, hogy ma is egészen tele volt a nézőtér, amely a nagyteremnél jobb kialakítású. A kertben vannak tribünök és mindenhonnan jól lehet látni és persze az épület jellegénél fogva nagyon hangulatos. Már ácsorgott legalább húsz ember, akik valószínűleg  oldalról tudták az előadást követni. (Itt is komolyan kell venni a "minden jegy elkelt feliratot", akár a Rózsavölgyiben. A nézők megveszik a jegyeket és mind el is mennek az előadásra.)

A kerti színpad lényegében egy pici tér volt, az épített konyhadíszlet helyett mindössze egy asztal és két szék maradt, meg persze a hűtő. Látva a két tér különbözőségeit, egészen biztos, hogy a járások miatt a színészeknek eleve mindkét helyszínt párhuzamosan külön meg kellett tanulniuk (az időjárás miatt rá is voltak kényszerülve, hogy alkalmanként bent próbáljanak). Miután eleve minden Orlai-előadás utazásra készül, gyakran szó lehet arról, hogy néhány járást át kell helyezni, de az azért ritka, hogy két ennyire különböző térben kell valakinek egyidejűleg készülni a premierre és csak aznap derül ki, hogy este végül hol is lesz az előadás.

Az alábbiakat tehát kizárólag a tegnap megtekintett főpróba alapján írom. Aki még nem fáradt bele a hosszúra nyúlt bevezetésbe, most konkrétan ezt-azt megtudhat róla. Ahogy a címből is kiderül - két óra a menetidő. Nincs szünet. 

Borzasztóan sajnálom, hogy Udvaros Dorottya nem 15 éve kapta meg ezt a szerepet, mert ha megkapja, akkor még mindig játszaná, nem pusztán most kezdődne a széria. (Gondoljunk Eszenyi Enikő alakítására A vágy villamosában. 1997 óta megy  a darab, ugyancsak László Zsolttal és a mai napig élő az előadás.)  Maga a történet is egy későn jött találkozásról szól persze - ilyen Udvaros esete is ezzel a szerep, még épp létrejöhetett a kapcsolat, csak az a kérdés, hogy meddig tarthat. Meryl Streep 13 évvel volt fiatalabb a szerep eljátszásakor és partnere sok évvel volt idősebb, mint most László Zsolt. Jelen esetben a két szereplő között nem látszik nagy életkori szakadék, de egy kicsit más színben tűnne fel a kapcsolat, ha mindketten némileg fiatalabbak lennének - nagyobb lenne az áldozat, amikor Francesca a közös jövőt elveti. Bár a színészek kora lényeges, de arról szó nincs, hogy ne lenne Udvaros nagyon meggyőző. A tegnapi főpróba alatt se Merylre, se az egyébként valóban égető saját problémáimra nem gondoltam egy pillanatig sem. Ez a legtöbb, amit mondhatok az alakításról és az előadás erejéről.

Udvaros nagyon nagymértékben kész volt-van már a szereppel és egészen végig fenntartotta az érdeklődésemet, "vele tudtam menni" az elejétől a végéig. Lenyűgöző és minden részletében kidolgozott az alakítása, látjuk a kiüresedett életű asszonyt, aki még vágyik valamire, átéljük vele a szerelem születésének a pillanatát , a tiltakozást, majd a teljes önátadást, végül a meghátrálást is.Persze mindezeket nem darabokban, hanem egy jól felépített ívben mutatja. És egészen biztos, hogy ahogy egyre többet fogja a szerepet játszani, még elmélyültebb lesz. És ahogy a filmnek van rajongótábora, lesznek, akik pusztán Udvaros miatt rendszeresen megnézik majd A szív hídjait, akár havonta is. 

Persze az előadás nem működne, ha egy pillérre lenne építve, de nem így van. Bár Udvaros a legdominánsabb szereplő, ha tetszik, ha nem - ő az, akinek a nézőpontjából látjuk az eseményeket, a többiek is nagyon fontosak és a helyükön vannak.

Novák Eszter rendezőként mindent megtesz, amit tehet, hogy a ne legyen túl szentimentális a sztori - lényegében aki eddig bírálta a regényt és/vagy a filmet, mindig ezt az érvet hozta fel, hogy túl érzelgős, túl nyálas az egész. Valószínűleg a siker forrása is ugyanez, egy nagy szerelem története, amelyre mindenki vágyik.

A színpadi verzióhoz rendelkezésre állt egy nagyon jól elkészített dramatizált változat (Zöldi Gergely munkája, a dramaturg Radnai  Annamária), amely önmagában fél siker. Vannak benne látnivalóan saját mondatok, de ezek is jól illeszkednek a regényből vett szövegek közé. (Aki egyáltalán nem ismeri az egészet, annak nem tűnne fel, annyira egységes.) Minden olyan mozzanat és szereplő, amely-aki kiküszöbölhető volt, ki is maradt. Nincs sok helyszínváltás sem. Az előadásban Francesca négy nap alatt mindent meg akar tudni Robert előéletéről, aki hárítja és képtelenségnek nevezi ezt. A színházban, mint legtöbbször, most is tanúi vagyunk, hogy teljes életek lenyomatát kapjuk két órába sűrítve.

A két főszereplőn kívül megmarad Francesca két gyermeke. Szamosi Zsófia és Chován Gábor játssza ezt a két szerepet, és ami egy alapvetően szerencsés és sikeres rendezői megoldás: hol felolvassák a naplót ill. a nekik szóló leveleket, hol pusztán a háttérből néznek. Néha közbeszólnak, de értelemszerűen erre a főszereplők nem reagálnak. Nagyon jól figyelnek. Néha csak Szamosi Zsófia arcát néztem és az érzelmek-események végig követhetőek voltak rajta, akárcsak egy tükörben. Pusztán az is élmény volt, ahogy ő reagált a történetre. Amíg Szamosi karaktere (Carolyne) alapvetően hamar elfogadta anyja szerelmi történetét, addig Michael egészen a végéig ellenállt. Az a pont, amikor ő is elérzékenyült ("megmondom Bettynek, hogy mennyire szeretem"), még tegnap nem sikerült egészen hihetőre. (A szövegben korábban semmi nyom nem volt arra, hogy pozitív kötődése van a feleségéhez. Talán emiatt.) A gyerekek a színpadi verzióban folyamatosan és nagyobb súllyal vannak jelen, ez számomra egy komoly pozitív hozadék volt. A legtöbb humor éppen az ő megszólalásaikhoz kötődik, ami miatt ez a komolynak szánt mondat poénként hat, ami nem biztos, hogy egyezik az alkotók szándékaival.

Robert Kincaid, a titokzatos idegen, a sármos fényképész szerepében László Zsolt látható. Amíg Udvaros esetén Zeke Edit jelmezeit (ő a díszlettervező is) találónak éreztem és maguk a ruhák is segítettek abban, ahogy jelenetről jelenetre láttuk Francescát kivirágozni, addig a László Zsoltra adott ruhákkal kapcsolatban ellenérzésem volt. A regényből-filmből megismert karakter számára a ruhák nem lényegesek az életben. Egészen biztos, hogy nem vadonatúj és egészen tiszta a cipője, hiszen a hidak fotózásához le kell másznia rendszeresen a sárba.(Na ezt megtapasztaltam, állíthatom.) Míg Udvaros ruháinál és a konyhadíszletnél fontosnak tartották, hogy a többször hangsúlyozott 1965-ös évszámmal összhangban legyenek, ez László Zsolt ruhái esetén már elfelejtődött. Sportos öltözet, de túl modern az, ami rajta van. Nem passzolnak Udvaros ruháihoz.  Valaki mondhatja, hogy ezek apróságok, ugyanakkor ezek a részletek azért is fontosak, mert más típusú férfi az, aki mindig divatos és tiszta, illetve az, akinek csak a fényképezés számít és kissé elhanyagolt. (Akkor a tiszta ing még inkább kiemelődik, amelyet a második vacsorához felvesz.) Nekem ez mindenesetre eszembe jutott az előadás közben, másnak lehet, hogy nem fog. 

László Zsolt esetén a főpróbán még nem éreztem ugyanazt, amit Udvaros Dorottya esetén igen, mintha nem lenne egészen kész, de az is lehet, hogy tévedek és nagyonis kész volt, pusztán az általa játszott bizonytalanságot éreztem civil bizonytalanságnak. Mintha még nem érezné egészen magáénak a szerepet. Éppen azért, mert én pályakezdése óta nagy kedvelője vagyok László Zsolt művészetének és nagyon szeretem nézni (Clint Eastwoodnál sokkal jobban), éppen miatta vágytam ma újranézni, hogy a tegnapi benyomásaimat pontosítsam. Az ő esetén nem éreztem olyan világosan, hogy mikor válik igazán fontossá számára a nő, de alapvetően nem is az ő nézőpontjából mesélik el a történetet, az is igaz. A szereplő kívülállósága megmarad végig. 

Az épített díszlet nyomokban felidézi Amerikát, bár vannak elemei, amelyek  praktikus szempontokkal könnyen megmagyarázhatóak (a tűzhely hiánya azért feltűnő, illetve ennyire kis hűtő szerintem egy farmon 1965-ben is ritka lehetett), de tovább is lendül a néző azonnal. A szereplők közötti kapcsolat az, ami lényeges.  Ami nagyon kellemes ötlet viszont, az a szaxofonos alkalmazása. Az előadás különböző pontjain megszólal, aláfest, jelzi pl. a telefon csörgését is. (Zene: Vázsonyi János - ő lenne maga a zenész is? vagy a zeneszerző? vagy mindkettő? - ez nem derül ki a színlapról) Ugyan egy kicsit az amerikai dél jut róla elsősorban eszünkbe, ami egészen más világ, mint Iowáé, de általánosságban megfelelő, hiszen a történet nekünk itt és most nem a konkrét helyhez kötve szólal meg. 

A rendező ötletei jellemzően nagyon szerencsésen áthidalták a helyszínváltás problémáját. Illik az előadáshoz az, ahogy az emlékeket magukban rejtő láda alkalmanként átváltozik Robert autójává és elképzeljük az autóban játszódó jelenteket így is, anélkül, hogy maguk a színészek a legkisebb erőfeszítést tennék és imitálnák az autóvezetést. A napló képei hol Francesca narrációja, hol a gyerekek felolvasása által jelenik meg, nem játsszák el az összes találkozást. Ez a váltogatás nagyon élénkíti az előadást, úgy vélem, hogy helyes arányokat sikerült találni, egyik megoldás sem válik monotónná vagy unalmassá. A gyerekek aktív részvétele azért is lényeges, hiszen Francesca halála után éppen azért osztja meg velük élete nagy titkát, legnagyobb élményét, hogy azok saját sorsukat átgondolva, változtatni bírjanak. Nagy kérdés ez a néző számára is: tudunk-e jó és felelős döntéseket hozni, akkor is, ha ezekért áldozatokat kell hoznunk. Az előadás kapcsán ezen is el lehet töprengeni, ha a színészi alakításokhoz való viszonyunkat már sikerült átgondolni. Hazavisszük magunknak a Francesca-féle végrendelet utolsó idézett mondatait: " Tegyetek meg mindent, hogy boldogok legyetek. Annyi a szépség a világban."

És végül: Színlap

És néhány kép még a hidakról, akit esetleg még érdekelnek:

Egy parkba áthelyezett, funkciótlan híd.

A firkálás a hídon kb. ott van, ahova a filmben Francesca az üzenetet kitűzte. Tele van grafittizve belül minden felület,úgy néz ki, hogy az összes túrista nyomot akart hagyni. (És ketten, akiknek ez volt az ötödik megtekintett fedett híd két nap alatt - és akik nem látták még sosem a filmet.)

A film szerint ide is eljöttek, hogy lefényképezzék... Mi is.

                                                            A folyó a Roseman hídról

                                          Winterset főtere

A Városmajori Szabadtéri Színpadon ma este teljes teltház volt, bár az idő nem emlékeztett a nyári estékre. Ugyanakkor nem esett az eső és nem volt bántó szél. Az előadás közben nem is éreztem a hideget, csak utána.

Ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy az emberek minden évszakban, minden körülmények között szeretnek színházba menni és szükség van arra, hogy legyen nyári kínálat is.A Színházi Szemle keretében, a hivatalos szezon befejeződése után a pesti néző lehetőséget kap, hogy új arcokat lásson és néhány vidéki színház társulatával is megismerkedjen. Ez elég ritka lehetőség, a Thálián és a József Attila Színházon kívül ilyen alkalmak csak elvétve vannak. Éppen ezért nagyon örülni kell ennek a ma esti vendégjátéknak is, Beregszász nincs közel, a Városmajorba könnyebb eljutni.

A Beregszászi Illyés Gyula Színház Liliomfija éppen 6 éves (és 4 napos) előadás. Ez roppant lényeges tényező. A társulat 2007-es helyzetére reflektál. Egy kicsit olyan, mintha időutazáson vennénk részt. (A szereposztás változatlan, ez is jelzi a társulat stabilitását.)

Én megközelítőleg 18 évvel ezelőtt láttam először beregszászi előadást, mégpedig Kisvárdán a Sólyompecsenyét. Már akkor nagyon feltűnő volt a kiegyensúlyozott társulati munka, a csapat együtt lélegzése. Minden előadásuknál ezt éreztem azóta is, most annyi a különbség mindössze, hogy Trill Zsolt és Szűcs Nelli már nem szerepelt köztük - a bemutató idején ők már debreceni színészek voltak. Praktikus okokból nyilván nem vitte őket vissza Vidnyánszky Attila, a társulat alapítója és művészeti vezetője, hiszen akkor behatárolta volna a Liliomfi játszásának esélyeit. (lsd. egyeztetési nehézségek keletkeztek volna)

Az előadás Szigligeti Ede korát (is) idézi a jelmezekkel és a vándorszínészek ekhós szekerével. Nem nagy és nem bonyolult díszlet, nincs túl sok kellék és ruha - jól szállítható. Feltételezem, hogy az előadással Beregszász környékén turnéztak is, ilyen utazó előadásnak készült. A Liliomfi előadások mindig szólnak a színészi létezésről is, hiszen színész játszik színészt sok esetben. Az előadás színészei beszélnek az előadáson keresztül a színészi létezésük nehézségeiről is, ugyanakkor, mintha egy terápia lenne az előadás, többször ismételgetik hangosan maguknak és a közönségnek:"ellenállhatatlan vonzalmat érzek a színházhoz". Olvasva a társulat életének korábbi nehézségeiről, ezek a problémák 2007-ben még közelinek érződtek. Azóta Vidnyánszky Attila sok vendégfellépési lehetőséget biztosított saját csapatának saját igazgatású debreceni színházában, így remélhetőleg most már élhetővé vált a helyzetük. (Akármennyit is hallunk a sajtóban a művészeti vezetőről és valamennyit Trill Zsoltról, magáról a beregszásziak helyzetéről, vagy a társulat többi tagjáról ennél jóval kevesebb információ szivárog ki. Csak remélhetjük, hogy az alapvető feltételek adottak a műkődéshez. Jövőre sokat fognak a Nemzetiben vendégeskedni, úgy hírlik. )

Az előadás stílusa egységes, pontosabban a főszólamot - a főszereplők által szándékoltan "ripacskodva" előadott Szigligeti-darab jól meghúzott cselekményét - a társulat többi tagja folyamatosan figyelemmel kíséri, sokan zenélnek, beleszólnak, sőt kiszólnak a közönséghez, meg-megszakítják. Ezek a kiszólások elidegenítő-effektusként hatnak, felhívják a figyelmet, hogy színházban vagyunk. Nem cél, hogy beleéljük magunkat a történetbe. Valószínűleg Vidnyánszky Attila Szigligeti Ede darabját már elavultnak tartja, mindössze a színész-lét az, ami érdekli belőle, nem hajlandó igazán komolyan venni a cselekmény vígjátéki fordulatait. Nem is túl hihető, az már igaz. Azt vettem észre, hogy a rendező jóvoltából egyre több időt töltök azzal, hogy a baloldalon mászkáló két zenész-színészt figyelem, aki kommentálja az eseményeket, kérdezgeti a nézőket ("lehet ezt innen hallani? ugye nem?"). A zene nem egységes, van mulatós magyar nóta és a börleszk-filmek tipikus zenéje is. Vidnyánszkynak úgy tűnik, hogy a börleszk jutott eszébe a történet fordulatairól, Liliomfija pedig Chaplinre emlékeztet, ahogy a mellettem ülő kritikus ezt találóan megjegyezte, de egyikünk se értette, hogy miért pont Chaplin - alkatilag Liliomfiben semmi sincs a lúzerből. Akár így, akár úgy - az előadás teljes ideje alatt végig ment a motívum, következetesen, ami nagy dolog. A színház fontosságára utal, hogy az előadás végén a két Schwarz színházat akar játszani, az egész világnak. Bár aztán megjegyzik, hogy az egyikük kritikus is lehetne. (Az előadásban előkerül a Criticai Lapok régebbi száma, a hátlapon az előadókról készült fényképpel.) A kritikusok nagy többsége mindig szerette a beregszászi társulatot, rokonszenvvel figyelte minden magyarországi fellépésüket, így komoly ellenérzéseik csak nincsenek a színészeknek a kritikusokkal szemben, esetleg mint poén hat jól a közönségre ez a megjegyzés.

Én idén kétszer is láttam az Örkényben Mohácsi páratlanul szellemes és szórakoztató Liliomfi-átiratát, amelyben a öreg Schwarz szintén foglalkozik a színházcsinálás gondolatával, de kicsit jobban aktualizálja. Fogalmam sincs, hogy Mohácsi vagy csapatának bármely tagja látta-e ezt a Vidnyánszky- verziót, hatott-e rájuk ez a mozzanat, de valószínűleg nem. Mindkét előadás elrugaszkodik a műtől, mindkettő nagyon sok  élő zenét használ, lényeges elem bennük a szórakoztató szándék és ami ezeknél lényegesebb: mindkettő a saját közegének színházi viszonyairól szól.

Mohácsiék szerencsére tettek bele azért egy szünetet, a beregszászi előadásban ma ez lemaradt. (Elgondolkodtam, lehet, hogy csak a szabadtéri viszonyok miatt?)

A nézőnek kell a szünet pedig, ha a teljes nyári leállás nem is, de a két felvonás közötti mindenképp. Modern művész-előadásoknál szokásos, hogy nem merik kiengedni a nézőt, hogy levegőt vegyen - közben esetleg meglógjon - és lenyomnak 1,5 esetleg 2 órát egyben. Mivel jelenleg egy szórakoztató vígjátékot látunk, nem kell a nézők menekülésétől tartani, a nézők figyelnek, reagálnak, aztán tapsolnak is. (Gyuri pincérként Ferenci Attila kétszer is kap nyílt színi tapsot, bár az előadás nem a személyes sikerekre van kihegyezve.) A szünet bizony kell, mivel a színház társasági esemény is, jó az, amikor a többi nézővel meg lehet beszélni a látottakat - a büfé üzemeltetőjének szempontjáról ne is essék most szó.

(A Színházi Szemle következő előadása július 2-án a veszprémi Csalódások (erre nem tudok menni, aki látja, küldhet egy kommentet), majd július 6-án, a kecskeméti társulat Chioggiai csetepatéja következik. Az előadások érdekessége, hogy a Trokán-lányok szerepelnek benne, Anna veszprémi, Nóra kecskeméti színésznő jelenleg. Aki nem látta őket színpadon, az most esélyt kap erre is.)

Az Opera idei szezonjának utolsó főpróbájáról tértem vissza az imént, nagyon vegyes benyomásokkal. A 2011. áprilisi koncertszerű előadás után (MüPa), ma lesz a mű első magyarországi bemutatója. (Minthogy éjfél elmúlt, ma már szerda van, a premier napja.)

Ugyanezzel a közönséggel (Operabarátok) láttam az előző bemutatót is (Ariadné Naxosban) és most jelenthetem: az élet visszatért a normális kerékvágásba, volt taps és tapsrend is, a közönség ezt az előadást elfogadta. Mi lehet a különbség oka? Míg az Ariadné rendezője ráhúzta a darabhoz nem igazán passzoló koncepcióját az előadásra, addig jelen esetben Káel Csabának volt összesen egy ötlete - domináljon a vetített háttér - és ezt kidolgozva adta kísérőnek a színvonalas énekesi és zenekari teljesítmény mellé. Nem keltette azt a benyomást, hogy az előadás látványvilága különösebben szervesen illeszkedett volna a mű témájához, mondanivalójához, vagy akár elősegítette volna az énekesek munkáját. Nem, erről nincs szó. De amikor a rendező egy szituációra nem kínált érvényes megoldást, nem kötötte össze a mű világát a néző világával, akkor ehelyett mutatott egy nézhető és esztétikus hátteret, így aki éppen unatkozott, el tudta a három órát valahogy tölteni. Már aki a színpadi cselekménybe szokott belekapaszkodni az operában, mert ha valaki csak a hangzásra koncentrált, az nagyon jól érezhette magát ma is, sőt az Ariadnén is, mert zeneileg egészen rendben van (vezényel: Vashegyi György) mindkét produkció. Nagyszerű énekeseket hallottunk, akiknek kissé azért meg kellett azzal a helyzettel küzdeni, hogy a gazdag, színpompás karneváli jelmezek és a vetítés egészen elvonja a néző figyelmét, akinek sok energiája nem marad, hogy az akciót is kövesse. ("Szerencsére" az nem  is nagyon pörög.) A tapsrendnél már nyilvánvaló, hogy nem mindenki élvezi a hatalmas, mindenféle tüskékkel és kiálló szarvakkal díszített ruháját. Aricia alakítója, Szutrély Katalin az egy szem mázlista, aki lényegében egy menyasszonyi ruhában van végig. Az hordható. Hüppolütosz szürke köntösében valódi barokk udvari embernek tűnik, Moliere Kényeskedőkjébe illene jól bele. Vizin Viktória az, aki élvezi a vörös hatalmas pillangószárnyakkal díszített királynői ruháját, vagy inkább ruhakölteményét. Haamer Andrea minden munkája képzőművészeti remek, igazi műalkotás, részletgazdag. Sokszor azon kaptam magam, hogy ezeket nézegettem, miközben a színpadon leállt a sovánka cselekmény. A balettkar tagjai Bosch képeire emlékeztető szörnyekké váltak, volt egy szárnyas Merkúrunk is (Megyesi Zoltán). Dianaként nagyszerűen énekelt Schöck Atala, a jelmeze mindegy volt ehhez képest. Théseus (Kovács István) szarvakat kapott, mindjárt négyet. Ha már a produkció legdominánsabb eleménél, a látványnál tartok: most jöhetne a vetített képek jelentésének elemzése. Nem lenne ez lehetetlen, ugyanis nem törekszik Bordos Zsolt, az animáció készítője nagy bonyolításra. A világűrből indít, bolygókat látunk az űrben. A két főszereplő kapcsolata összetett, szövevényes - indákat nézünk a jeleneteik alatt. A pokolban játszódó felvonás háttere vulkanikus kietlen táj, majd a tengeri szörny felvonása alatt végig tenger a háttér, majd a happy end felvonása alatt az indákból díszítő motívum válik, ezzel is jelezve, hogy minden rendbe jön végül. Mint mondtam, el lehet nézegetni ezeket a képeket. Azt mindenképp el kell ismerni, hogy esztétikusak, harmónikusak, ahogy a barokk zene is az, ha fájdalom, ha öröm szólal meg általa. Azon kívül, hogy a táncosokról és énekesekről eltereli a figyelmet, a másik fő problémája a kivetítésnek az, hogy ZAJOS a projektor. Minél közelebb vesz valaki jegyet a királyi páholyhoz (onnan vetítenek), annál rosszabb helyzetbe kerül. Az első részt az I. emelet 6-os páholyból néztem és végig idegesített a monoton zúgás. Elképzeltem a premier nézőjét, aki kb 19 óra múlva oda tizenvalahányezerért ül majd be és ha jó füle van, akkor esetleg szintén dühöngeni fog. A főpróbán bőven volt hely a földszinten, simán átültem a 6. sorba, ahol már nem volt ez bántó. De nem tud mindenki elmenekülni a helyéről, így én azt gondolom, hogy nem szabad lett volna ezt az opera-idegen ötletet elfogadni ebben a formában. Vagy igenis meg kellett volna oldani, hogy legalább ne zavarjon.

Persze tisztában vagyok, hogy a nézők kegyeiért folytatott harc során mindent bevetnek, ez a modernizálás is erről szólna. Ha kicsit gondolkodik valaki, akkor be kellene, hogy lássa, hogy egy barokk operára még az opera törzsközönségének tagjai közül is csak kevesen fognak bemenni, de ők nem a felületes látványra hajtanak, hanem kifejezetten az énekesekre. Ha egy rendező nem ambicionálja, hogy az előadása a mához szóljon és összekösse a mű világát a nézőével, akkor még mindig választhatná azt, hogy nem foglalkozik a mű értelmezésével, "csak" korrekt módon megrendezi. Én ugyan azt szeretem, ha megmutatja valaki, hogy rólunk is szól egy előadás, legyen az opera is akár, de ha nem, akkor is fontos lenne, hogy helyzetbe hozza az énekeseket, mert akkor a mű óhatatlanul is megszólal és több lesz magánál. Míg a Mesterdalnokok vasárnapi előadását erre az énekes-centrikus, a művekre idegen elemeket rá nem erőltető rendezői stílusra a lehető legjobb példának tudnám említeni (a mögöttem ülők is arról beszélgettek a szünetben, valószínű Pesten ugyanaz a pár száz ember jár Operába, legyen az barokk vagy Wagner), a mai viszont éppen ellenkezőleg arra volt példa, hogy miként nehezíti meg külsődleges eszközökkel egy rendező az énekesei dolgát, miközben magát is meggyőzi arról, hogy haladó.

Megint elképzeltem azt,mi lett volna, ha ez a mű Kovalik kezébe jut. Mi mindent tudott volna ezekkel az énekesekkel létrehozni. Egészen biztos, hogy modern formában mutatta volna fel a történetet, négyszögként és kevéssé valószínű, hogy kérdőjelek nélkül hagyta volna a mű végén a kissé erőszakolt happy endet. Racine Phaedrájából ezt nyilván a közönség szórakoztatására hozta ki a librettista, ugyanezért van a rengeteg üresjárat-balett is, amely megakasztja a történetet és nem tesz hozzá. Az emberek ízlése közben megváltozott, már nem ezt nevezné valaki könnyed szórakozásnak.

A lényeg mindenesetre nekem kimaradt. Még sosem láttam a történetnek olyan feldolgozását, amelyben kicsit se éreztem volna át a szereplők tragédiáját. (Volt nemrég egy Tasnádi István-féle igazán modern verzió, a Fédra Fitness, az jóval többet mondott az emberi kapcsolatokról, mint ez az előadás.) Ha itt tragédia végül nem is lett, de a szereplők legalapvetőbb kapcsolatait sem sikerült megjeleníteni. Nem hisszük el még a főszereplő pár szerelmét sem, ami a Hippolytost játszó Jeffrey Thompson viselkedésén múlik nagyrészt. A kontratenor mozgása inkább karikatúrát fest, miközben egyébként gyönyörűen énekel.

Az előadást látva minduntalan az idő relatív volta jutott eszembe. A Mesterdalnokok kapcsán a MüPában töltött 6,5 óra rövidebb volt, mint ez a 3. Ez tény. Ez az előadás sajnos olyan messze van színházilag az én opera-eszményemtől, mint amilyen messze vannak az előadás elején kivetített bolygók egymástól. Űrt éreztem és ezen még az igazán színvonalas zenész-énekes gárda sem segíthetett.

A címben idézett sorok A nürnbergi mesterdalnokok librettójának Várady Antal-féle fordításából származik. A III. felvonásban a mesterek szövege ez, e szavakkal reagálnak Walter mesterdalára. Ez után a mai este után, amely a 8. Wagner-napokat lezárta, nyugodtan lelkendezhetünk mi is így, ezek a szavak pont alkalmasnak tűnnek. Ez a mai a 200. idei előadásom volt, valódi ünneppé vált.

Korábban, évekkel ezelőtt láttam már Mesterdalnokokat az Operában, de egyáltalán nem érintett meg, annak ellenére, hogy Wagner egyéb műveit elég nagy lelkesedéssel nézem évről-évre. Vasárnap, tudva, hogy előre nem sikerült jegyet intézni, némileg bizonytalanul, alulmotivált állapotban, sőt kedvetlenül indultam neki a délutánnak a nagy hőségben. Nem célzottan a MüPá-ba, gondoltam, vagy odamegyek vagy nem. Még gondolkodtam. Aztán mivel a kettes vonalán baleset is volt, nem tudtam ott leszállni a pótlóbuszról, ahol eredetileg akartam és elvitettem magam akkor már tényleg a Boráros térre. Ennyin múlt az, hogy elvetődtem a MüPá-ba mégis. Végül tudtam jegyet venni a harmadik emeletre, kifejezett mázli volt.

Ezeket az érdektelen körülményeket csak azért írom le, hogy ezzel is jelezzem, mennyire anti-nürnbergi hangulatban ültem be, és emiatt minimális esélye volt annak, hogy az előadás elvarázsoljon. A körülményeknek, a néző állapotának (nem éhes-e, nem túl fáradt, indiszponált, ideges netán? ) tapasztalatom szerint mindig nagy szerepe van abban, hogy mennyire jó lesz maga az élmény, nem lehet elvonatkoztatni ezektől a tényezőktől. Az a szép, amikor hasonló közömbös vagy kifejezetten negatív állapotból tud felhozni egy előadás valakit, az jelzi, hogy igazán erős a hatása.

Annyira sok idő nem kellett, beszívott a mű, és nemcsak a zene, de a kitűnő színházi megvalósítása miatt is. 

Már régen ültem a harmadikon. Innen egészen más a színpad, madártávlatból jól látszott az, mennyire szépen mozgatják a kórust és a szereplőket - közelről ez másként festett később. (A beidegződések erősebbek, igen, én is lementem a földszintre a második-harmadik felvonásra, ezzel nem voltam egyedül, minden üres hely betelt.)

A nyitány alatt szépen sorban leült minden szereplő a színpad közepére épített dobogó két oldalára. A Waltert éneklő szereplő jött csak később. A lovag kívülálló, ez a késés egyértelműen jelezte is ezt. A saját székét a kijelölt helyéről Éva mellé akarta tenni, de a lány komornája vitatkozott vele, és nem hagyta, hogy oda leüljön. Ez a jelenet értelmezhető lett volna pusztán énekesek közötti civil vitának is. Ezen a ponton tudtam már, talán a kezdés után tíz perc sem telt el, hogy ez egy kedvemre való rendezés lesz.(Michael Schulz munkája.)

A Mesterdalnokokban énekesek játszanak énekeseket, egy féligszcenírozott változatnál adja magát, hogy a székekkel, kottapéldányokkal és állványokkal minduntalan reflektáljanak erre a valódi helyzetre. (Nem mintha egy ilyen kaliberű énekesnek, aki a Wagner-napokon fellép, még szüksége lehetne a kottára.) Néhány székből és állványból pillanatok alatt kialakítják az iskolát a szereplők, többre nincs is szükség. Imponáló ez az egyszerűség, nagyon jól működnek az énekesek, akiket semmilyen felesleges hatáselem nem halványít el. A "valódi" kellék egészségesen kevés, belenyugodtak abba, hogy a MüPá-ban illusztrálni nem igazán szerencsés. Az Operával ezen a díszlet-vonalon nem tudnának versenyezni úgy sem. (Az Operának viszont nincs forrása ennyire jó gárdát kiállítani, mint amilyet Fischer Ádám össze tud hozni - sokan nyilatkozták már, hogy az ő kedvéért vállalják a fellépést, mert rang vele dolgozni akár Budapesten, akár bárhol máshol.)

A kellékek közül nem kelt meglepetést, hogy Hans Sachs nincs most sem megfosztva néhány cipész-eszköztől, bár a cipő talp valódi felszögezésére nem vállalkozik. A kenyeres kosár sem meglepetés, viszont a város kedélyes hangulatát az erkélyekre alkalmilag kihelyezett virágosládák kellemesen visszadják. Jó a háttérkép is, amely felvonásról felvonásra változik. (Egy szárnyasoltárra is emlékeztet, amely a mű egyik ihletője volt Wagner elmondása szerint. De megjelenik e felületen maga a város látképe, illetve egy Bosch-kép is.)

A szereplők jelmezei most is hasonló filozófiával készültek, mint a többi Wagner-előadásra: részben jellemzik is a szereplőt (a kórus női tagjai egy-egy főkötő felrakásával nürnbergi polgárasszonyokká válnak), ugyanakkor koncerten használatos fellépő ruhának is beválnak. A Ringben szinte mindenki frakkban énekelt, kevesen tértek el ettől, ha ahhoz viszonyítok, akkor azért ettől az alaptól jobban elrugaszkodtak. (Gondolok itt a tanulók rövidnadrágos megjelenésére.)

A színlapon látható, hogy most is nemzetiközi sztárok vannak a főbb szerepekben. Elképesztően jók ezek az énekesek, különösen a rendkívül nagy igénybevételnek kitett James Rutherford, aki Hans Sachs szerepét nemcsak, hogy kifulladás nélkül könnyedén bírja, de át tudjuk érezni a saját tragédiáját is. Lemond Éváról, mert érzi, hogy a lány ugyan szereti, de másba lett szerelmes. "Nem akarok Marke király lenni" - mondja a cipész, és ezzel a megjegyzéssel Wagner konkrétan is összeköti a darabot a korábbi Trisztán és Izoldával. Lehetne itt is  tragédia, nem annyira magától értetődő, hogy a szerelmesek végül egymáséi lehetnek. (Hányan tudnátok egy mesterdalt költeni csak úgy? - mekkora mázli, hogy a lovag minden előképzettség nélkül képes erre. Ha nem lenne az, akkor az atya szándékai szerint sosem vehetné el Évát, elmaradna a boldog vég.)

Az említett nagyon átélhető alakításon kívül nekem kifejezetten tetszett az inas (Dávid) szerepében éneklő Uwe Stickert, nagyon szép hangja van, korábban nem láthattam. Eric F.Halfvarsont viszont már hallottam a Parsifalban is, sőt 2009-ben, amikor kétszer is megnéztem a Ringet a Wagner napokon, mindkétszer nagyon élveztem a Hagen alakítását, és ennyi év után is visszaemlékeztem rá. (Aki a MET-közvetítésekre jár, azok persze gyakrabban is hallhatták.) Halfvarson kellően lelkes műpártoló atya, akinek egészen egyértelmű, hogy nagyszerű megoldás egy dalnokversenyen a lányát és vele a vagyonát felajánlani a győztesnek. A figura elég szeles, átgondolatlanul cselekszik. A szakmai zsűri dönt, de a lánynak meg van a joga a választásra: ha nem megy hozzá a győzteshez, akkor joga van elutasítani - de akkor az apa nem engedi, hogy később akárki máshoz mehessen. A mesterek körében még halványan felmerül, hogy mi lenne, ha a nép dönthetne. Igazi kavarás lesz ebből, nem igazán tudják eldönteni, hogy most a lány válasszon bajnokot, a mesterek vagy a széles tömegek. Valahogy egyik sem érződik jó döntésnek. Az persze kevéssé merül fel (csak Hans Sachsban), hogy minek kell a lányból díjat csinálni. Ez a huzavona - felteszem nem szándékosan - de mégis eszembe juttatta a kulturális életben most divatos pályázatosdit, amikor van szakmai zsűri, van díj (lány helyett egy társulatos színház a várható döntés szenvedő alanya) és valahogy az egész mégis máshol dől el. A nürnbergi dalnokversenyen is volt tucatnyi jelentkező, de a preferált versenyző megkapta a lányt, mielőtt a többiek sorra kerülhettek volna. És még csak nem is mukkantak. Persze a nürnbergi mestereknek el kell fogadnia, hogy így is meglehetősen hosszú az opera és nem vesződött Wagner, hogy még tizenkét béna mesterdalt is megírjon. De így is belegondolhatunk a mellőzött kérők helyzetébe, ha nagyon akarunk és nem akadályoz meg bennünket az, hogy annyira gyönyörűen énekelt Walter, azaz Klaus Florian Vogt. Lehet, hogy többen is őt választották volna, nem pedig Bo Skovhust, aki Beckmesser szerepében nagy humorérzékről is tanúbizonyságot tett azon kívül, hogy van olyan jó énekes, mint vetélytársa. Az énekes - amint hallottam -, térdoperáción esett át nemrég, emiatt a felhasznált botra feltétlenül szüksége volt. Olyannyira jól be tudta ezt építeni az alakításba, hogy amíg nem jött ki a tapsrendre szintén bottal, addig azt hittem, hogy ez pusztán egy szellemes rendezői ötlet. Szánalmas a figura önteltsége, nem vele szimpatizálunk, de a végén mégis megsajnáljuk azért, mert becsapták. Számomra ezek az énekesek nyújtották tegnap a legtöbbet. Persze a többiek is rendben voltak, jó Éva volt Anette Dasch. Ha nem  érezzük a vonzerejét, akkor egyáltalán nem lesz tétje az egész operának, mindegy lett volna, hogy végül ki nyeri el. Létrejön közte és Walter között a kapcsolat, némileg civilben, de mégis harmonikusan ülnek a színpad szélén a második felvonás nagyjelenete alatt, amíg Hans Sachs lehetetlenné teszi Beckmesser szerenádját.

Az előadásban pici, de emlékezetes alakítást nyújtott Pintér Dömötör is éjjeliőrként - egy igazán kicsi szerepben is lehet emlékezeteset nyújtani.

Szívvidító este volt mindennel együtt. Kár lett volna kihagyni. Én mindenesetre várom, hogy majd a 2015-ös programban ismét feltűnjön az előadás. Ha ebben a szezonban az első előadást néztem volna meg, akkor minden bizonnyal még kétszer visszaülök, érdemes lett volna. De most utólag ennek az egy estének is nagyon tudok örülni, igyekszem magamban az emléket olyan hosszan megőrizni, amíg csak lehet.

Június 1. óta már sok víz lefolyt a Dunán, különösen most az árvíz idején. Szombat volt és én a Színművészetire mentem délután egy lényegében zárt körű vizsgára. Nem sok információ jutott el hozzám korábban, csak az volt a kulcsszó, hogy a "Vidnyánszky-osztály" és Három nővér lesz. Most mielőtt valaki azt várná, hogy azon fogok hosszan lamentálni, hogy bezzeg Vidnyánszky a magyar színházi élet minden zegét-zugát már belepte, ki kell, hogy jelentsem: most nem a rendező-igazgató atyáról, hanem a színész-fiúról (is) lesz szó, akit már megcsodáltam Zsótér Hamlet-vizsgarendezésében. A  Marton László és Hegedűs D. Géza által irányított osztály hemzseg a tehetségektől, nekem legalábbis az az érzésem, hogy több figyelemreméltó színész fog innen kikerülni. Mivel mindössze ez volt a második alkalom, amikor őket láttam - de biztosan nem az utolsó, mert most már őket is figyelni fogom, mint a  Zsótér-Zsámbéki osztályt (lsd. Peer Gynt). 

Az előadás előtt  - nyári szombat este volt, jó meleg idő - szokatlanul nagy tömeg gyűlt össze mégis. Az egyik tanár megjegyezte "egyre népszerűbb a Vidnyánszky-osztály". A Hevesi terembe (Uránia mozi fölött) zsúfolódtunk be, a sámlis sor előtt még befért egy földön összekuporodó is. Visszagondoltam a régebbi emlékeimre, és úgy tűnik, hogy egyre kevesebb előadás és vizsga zajlik a nagyszínpadon, annál több szorul be a kisebb terekbe. Ennek nyilván anyagi okai is lehetnek, illteve az is hozzájárul, hogy a választott darabokhoz az intim tér jobban megfelel. Azt nem is akarom megemlíteni, ami már közhely, hogy egy Csehovra kisebb közönségigény van, mint lenne egy zenés vígjátékra. Én az előadás elején jöttem rá, hogy mennyire hiányzott már ez a szöveg és maga Csehov is. (Jövőre lesz egy októberi Cseresznyéskert az Örkényben, ráadásul Zsótér rendezi többek között Kerekes Évát is.)

A vizsgaelőadásoknál megszokott megoldás, hogy jelenetenként átosztják a főbb szerepeket, így többen is kaphatnak jó lehetőségeket. Persze nem mindenki. A Hamlet esetén leginkább a fiúknak volt kedvező szerepe.  A Vidnyánszky-fiú Versinyinként is figyelemre méltó, de természetesen a figurát teljes mélységében nem tudja még megcsinálni, bizonyos mondatoknak nincs súlya ennyire fiatal ember szájából. Biztos vagyok, hogy lesz. Szoljonijként egészen meggyőző, már most azt éreztem, hogy a helyén van. Egy "felnőtt-előadásban" is működőképes lenne.

Ezeket a sorokat két héttel a vizsga után írtam, de itt leakadtam - tekintve, hogy a hallgatók neveit nem tudtam és ez meg is akadályozott a részletezésben. Azóta még egy hét eltelt, voltam egy másik vizsgán (Zsótér-osztály, Baal) és néhány tekintetben megvilágosodtam. Például a rendező személyének kérdésében. Az osztályfőnökök (Marton László és Hegedűs D. Géza) a "gyerekektől" jeleneteket kértek, említve, hogy szabadon választhatnak a darabból és azzal az osztálytárssal dolgozhatnak, akivel akarnak. Rengeteg jelenet gyűlt össze és a vizsgára csak leválogatták a legjobbakat. Szándékosan törekedtek arra, hogy ahogy a Hamletben a fiúkat, most a lányokat emeljék ki. (Ez saját feltételezésem volt, ezt megerősítette csütörtökön Hegedűs D. Géza, aki szintén nagyon elégedett volt a diákok eredményével, olyannyira, hogy nyilvánosság elé is kerül majd ez az előadás jövőre. Sőt: a Pesti Színházba is készíteni fognak egy saját előadást, amely jelentős eredménynek számít, hiszen még két tanévük hátra van.) 

A vizsgán lement a teljes első felvonás és a másik háromból egy-egy részlet. Elég kevés maradt ki, főbb vonalakban így is érthető a Három nővér, bár jobban lehet élvezni a darab ismeretében. Ami nekem üdítő élmény volt, a rengeteg sziporkázó ötlet, amelyek egyrészén érződött, hogy az osztály korábban Zsótér keze alatt dolgozott. Zsótér módszere az, hogy néhány kelléket a színészek úgy használnak, mintha más lenne - ebből rengeteg poén adódik. Volt még számtalan lufi is, amelyeknek a leeresztése a megfelelően választott időpontban szintén hatásos. A papírrepülők, illetve a zongora hasznosításáról nem is beszélve. Persze, ha a zsúfolásig megtöltött nézőtéren tudok jegyzetelni vagy a neveket megjegyzem, most dőlhetnének a részletek.

Álljon itt zárásként legalább a lányok neve. Olgaként leginkább Szabó Erika, Másaként Zsigmond Emőke, Irinaként Mészáros Blanka és Natasaként Bach Kata szerepelt többnyire. De nem mindig. Remélem, hogy tíz év múlva már mindannyian túl lesznek egy "igazi" Három nővéren, amelyben legalább ennyi lendület és tűz lesz, mint ebben a vizsgában. Én drukkolni fogok nekik rendületlenül.

Miért is járunk színházba? Azért, hogy szembesüljünk mindennapi problémáinkkal, belenézzünk a színház által elénk tartott tükörbe, vagy azért, hogy elfelejthessük ideig-óráig a való világot? (Esetleg egyes színészek játékában gyönyörködni, esetleg pusztán sznobizmusból - vannak még más lehetőségek is persze.) A kérdés burkoltan vagy nyíltan felmerül és döntéseinkkel tudatosan vagy ösztönösen megválaszoljuk.

A Kamrába valószínűleg inkább az első ok miatt járhat valaki, azt gondolnám. Az, hogy a felvetett kérdés mennyire általános vagy speciálisan érint valakit, az megint egy másik kérdés.

Tanárként Mayenburg Mártírok c. előadására beülni részben megnyugtató, részben kellemetlen élmény. Megnyugtató lehet azért, mert azzal szembesülünk, hogy a mi "problémás" tanulóink a darab főszereplő diákjához képest könnyebben kordában tarthatóak, másrészt egész napos küzdelmek után kérdéses, hogy valóban akarunk-e még egy iskolai konfliktussal este is szembesülni. Nem elég-e nekünk a magunk baja is?

Legalább húsz éve rendszeresen eszembe jut a Sirályból az a Medvegyenkó által mondott gondolat, hogy "azt kellene megírni egy darabban, azután eljátszani színpadon, hogyan él a magamfajta tanító. De nehéz az élete, de nehéz!" Ez a darab ezt a vágyunkat nem tölti be, tényleg csak egy nagyon partikuláris kérdésről szól a darab.

A darab főszereplő diákja, akit Tasnádi Bence játszik, megtér és az egész világot a vallás szemszögén keresztül nézi. A Biblia a kiindulópontja, de nem kötődik egyik elfogadott egyházhoz sem. Nyilván kapaszkodót keres, és ebben megtalálja. Ehhez képest elég hamar eljut a tanait vitató biológiatanár megölésének gondolatáig. 

Az előadás utáni éjszaka az első három bekezdés megírásáig egyből eljutottam, de itt leálltam. Nagyon papírízű volt a dráma alaphelyzete, és gondoltam, hogy az ilyen előadásoknál érdemes várni, hogy mennyire erős az utóhatása. Június 5. óta néha eszembe is jutott, de inkább csak azért, mert nyomasztott e bejegyzés befejezetlensége. 

Ami több mint két hét után is biztosan állítható: a darab hiányosságait a színészek most is nagyrészt sikeresen kipótolják. Egy gyenge társulattal könnyen bukhatna az előadás, de a Katona színészei miatt ezt feltétlenül érdemes megnézni. Nagy Ervin tornatanára hibátlan, jellemzően hallgatásra, mások cselekedeteire való reagálásra kénytelen szorítkozni, de némán is érzékelteti a véleményét.Valószínűleg neki van a legélhetőbb hozzáállása az egész helyzethez, övé a "nem kell az egésszel fogallkozni" álláspont. Korábban Ervin jellemzően a legnagyobb férfiszerepeket játszotta a Katonában, nagyon gondolkodnom kellene, hogy egy ehhez hasonló kisebb karakter-alakításra visszaemlékezzek. Megy neki ez a feladat is, ahogy eddig tartóoszlopa tudott lenni nem egy produkciónak, most képes arra, hogy mezőnyjátékosként működjön. Egyébként erősen úgy tűnik, hogy Tasnádi Bence és a tanárnőt játszó Ónodi Eszteren kívül nincs is más, aki a többieknél jelentősebb lehetne. A szokásos módon erős a társulat, bár megint keveslem azt a szerepet, amelyet Kiss Eszter kapott. Nem túl hálás a szülői szerep, illetve túl sokat nem hoznak ki belőle. Takátsy Péter igazgatója szintén azt a benyomást erősíti, hogy sematikus ez a darab, nem Mayenburg főműve.

Az előadás után bő egy héttel én is megkaptam privát, amit inkább a színházban szerettem volna látni -  erős és megalapozott, jól felépített konfliktussal bíró iskoladrámát. (Pintér Béla tudna vele mit kezdeni, ha témahiányban küzdene, fel is ajánlanám neki.) Lehet, hogy ez a magán-előadás is az oka, hogy ezek után még kevésbé tudtam átérezni a Mártírok jelentőségét. Én a magam esetében csak annak tudtam örülni - mert a párhuzam azért eszembe jutott, visszagondoltam az előadásra -, hogy legalább szexuális zaklatással nem lettem meggyanúsítva. Ez is valami a mai világban.

Színlap