Április 19-én már beszámoltam arról, hogyan nem láttam A pasi a szomszéd sír mellől című előadást és melegen ajánlottam a könyvet olvasásra. Ezt most is csak megerősíteni tudom.
Hétfőn végre nem egyedül, hanem sokadmagammal mentem a színházba. Ráadásul jött egy olyan barátném, aki nem hírből ismeri a történetben (lsd a másik bejegyzést) oly lényeges szerepet játszó teheneket, hanem van neki otthon mutatóba vagy 70 darab. Könnyen el tudom képzelni, hogy rajta kívül sokan nem tévedtek be az elmúlt hetekben a Rózsavölgyibe, akik belülről ismerik egy tehenesgazda életét, akinek a napi rutinjához hozzátartozik valóban az esti fejés időpontja. A közönség reakcióiból az derült ki, hogy sokan viccesnek találták a férfi szereplő vergődését, pedig a könyv alapján itt húsba vágó, valós problémákról van szó, ha ez Budapest közepén távolinak is tűnik. A szöveget hallgatva nyilvánvaló volt, hogy egyértelműen városi közönséggel számolnak (nem lehet ezen csodálkozni), mert még az általam is ismert inszeminátor kifejezést is szükségesnek tartották kicserélni a rosszul hangzó és teljesen életszerűtlen "megtermékenyítő asszony" kifejezésre.
A lényeg persze nem ez. Semmi másról nincs szó, mint két nem összeilleszthető életmód és értékrend találkozásáról. Mi van, ha két ennyire össze nem illő ember egymásba szeret? Van-e egy ilyen kapcsolatnak jövője?
Amióta a könyveket (a második rész: Családi sírbolt) elolvastam, egyre-másra az került elém, hogy mennyire sok olyan színdarab van, aminek a fő konfliktusa a kulturális különbségen alapszik. (Az Aida is ilyen például, bár nem így gondolunk rá.) Mennyire éri meg a saját életformánkat és értékrendünket feladni másvalakinek a kedvéért? Ezen lehet hosszan töprengeni a történettel való szembesülés után is.
Milyen az előadás öt hét várakozás után?
Az első beszámolómban is utaltam arra, hogy a játéktér a szalon közepén nagy helyet foglal el. Van két szembefordított fából készült sírkő-imitáció és mögöttük egy-egy pódiumra helyezett kávéházi asztal, székkel. Az előadás folyamán egy pincér mindkét színészhez odalép és egészen más jellegű uzsonnát hoz nekik. (Megjegyzem, Benny alkatához egy mikroméretű virsli nem passzol, egészen nevetséges ezt látni, miközben féktelen étvágyáról halljuk a beszámolót.) A sírkőnél bárki megakad, aki olvasta a könyvnek legalább a legelső két fejezetét. (Érzéseim szerint többen lehetnek majd, akik az előadástól jutnak el a könyvhöz, mint fordítva. Biztos, hogy hétfőn nem voltak sokan olyanok, akik már ismerték a történetet. A közönség reakcióiból ezt vettem le.) A két ember közötti hatalmas különbség többek között azon mérhető le először, ahogy a hozzájuk tartozó sírkő kinéz, illetőleg ahogy viszonyulnak hozzá. Éppen azért pont elég lett volna két akármilyen szék, vagy doboz is - ez a sírkőre hasonlító képződmény nem szerencsés, mert olyan, mintha sírkő akarna lenni, de mégsem fejeződik ki a különbség. Az egész díszlet inkább a két szereplő azonosságát fejezi ki. Márpedig ha ilyen nagyfokú az azonosság, akkor nincs is konfliktus és érdektelen az egész. Praktikus szempontból is elhibázottnak tartom ezt a díszletet, mert akadályozza a szereplők játékának az élvezetét és talán a játszóknak sem igazán megfelelő. (Hozzáteszem, hogy eddig akárhány előadást láttam a Rózsavölgyiben, szinte mind más elrendezésben került színre. Ezt, hogy ennyire funkciótlan a sablontól való eltérés, még sosem éreztem.) Miért ne lehetne egyszerűen egymás mellé téve a két színész a szokásos színpadra, vagy a bejárattal szemben az ablakok elé? Mit ad nekünk ez a kétszer (előadás elején és végén) használt sírkő - miközben helyet vesz el nézőktől és még csak nem is esztétikus? A legfőbb baj az, hogy alig van olyan hely, ahonnan nincs háttal a nézőnek egyik színész sem az előadás idejének 90% alatt. A nézők kétharmada nem tudja a szereplők arcjátékát az idő nagyrészében nyomon követni. Ráadásul a színészek érezhetik ezt, váltott monológjaik közben néha hátrafordulnak, de ez nem igazán elég. Akármennyire is rutinos rendező Valló Péter, jelen esetben én tévedésnek tudom csak értékelni azt, hogy kialakította ezt a játékteret és fájlalom, hogy a színészek sem tiltakoztak időben. Ellenpéldaként tudnám felhozni Göttinger Pál rendezését a Belvárosi Színházban (Gyógyír északi szélhez), amelyben a két színész egy hagyományos színpadon egymás mellé van helyezve, egymásra nem néznek, e-maileket mondanak el, de végig fenn tudják a kapcsolatot így is tartani egymással is és a nézőkkel is.
A két színész a regény ismeretében tökéletesen passzol a szerephez. Lehetne még megfelelő embereket találni, de Für Anikó igazi "drapp nő" ill."garnéla", Schneider Zoltán pedig vérbeli tehenesgazda. Mindketten hitelesítik a szerepet. Életet lehelnek beléjük, annak ellenére, hogy a keretek nem segítenek ebben. Schneider jelmezét illetőleg halkan megjegyezném, hogy a könyv szerint a pasinak nincs ízlése, csicsás, nagymintás ingeket hord, borzalmas füles sapkáját a nő igazán utálja. Nagyon megértem, hogy egy ilyen meleg sapkát nem akartak rákényszeríteni a színészre, ugyanakkor az öltözete nem fejezi ki a könyv szerinti szinte áthidalhatatlan kulturális szakadékot. Egyáltalán nem elfogadhatatlan a téglaszínű kordbársony zakó és kockás ing, így elmehetne tudományos kutatónak is, például. Láttam már embert hasonló öltözetben az Operában is, nem nagy eset az egész. Miután annyira sok látványelem nem áll rendelkezésre a Rózsavölgyiben, rendkívül lényeges lenne, hogy milyen az az egy ruha, amit a szereplő részére kiválasztanak.
A két szereplő monológjai összevágva hangzanak el, míg a könyvben egy-egy hosszabb fejezetet olvasunk előbb női, majd férfi szemszögből. Jelen esetben rövidek a megszólalások, szinte azonnal halljuk a másik fél reakcióját is. A nyitó és a záró párbeszéd nem sikerült nagyon meggyőzőre (különösen a nyitásnál volt az az érzésem, hogy szerencsétlen ez a megoldás, nem életszerű a szöveg), de tagadhatatlan, hogy a történet összes lényegesebb fordulata belekerült az előadásba. A hiányérzet, amit hagy nem abból fakad, hogy átéljük a szereplők magányosságát, vergődését, hanem talán inkább abból, hogy túlságosan kevéssé vonódunk be a történetbe. Valószínűleg éppen azért van ez így, mert annyira kevéssé látjuk az arcokat, és maguk a szereplők is egészen végig alig létesítenek kapcsolatot egymással. Pedig ez a történet valójában arról szólna, hogy mindig van remény és két ember között bármekkora is a szakadék, ez áthidalható. Most itt hiába az egyforma sírkő, hiába a kevésbé elütő uzsonna és jelmez - az előadás mintha mégiscsak inkább mondana nemet, mint igent. Lehetséges, hogy minden ellenérzésem pusztán abból ered, hogy a rendezői koncepcióhoz nem fűlik a fogam - ehhez a felszíni igenhez, ami mégiscsak nem - ha tetszik, ha nem.
