Nem várta ki a szeptember hármat, az idei tanévnyitó központilag meghirdetett napját Karinthy Márton, hanem már augusztus 31-én megtartotta gálaműsorra és iskolai évnyitóra egyszerre emlékeztető eseményét, és erre nemcsak társulatának tagjait, hanem a törzsnézőket is meghívta.
Erkel– Billy Elliot
Katona – A két Korea újraegyesítése
Kamra – A mi osztályunk
Szkéné – 20h – Árva csillag
Az idei tanév első napjára négy előadás:
Erkel– Billy Elliot
Kamra – A mi osztályunk
Spinoza – Herzl
Szkéné – 20h – Árva csillag
Ki vagyunk és mindig ki is voltunk szolgáltatva a műsornak, csak nem mindig érint ez minket olyan húsbavágóan. Minél kevesebbet jár valaki színházba, annál kevésbé tűnik fel számára, ahogy a kínálat szűkül, vagy éppen bővül, kicserélődnek társulatok, megszűnnek vagy megnyílnak helyszínek.
Öt éve nyílt ki ismét az Erkel, majd jött egy hatalmas bemutató-dömping. Kihívás volt nézőként is lépést tartani ezzel, de nagyjából mégis sikerült. Ezek után - tavaly óta - vissza kellett szoknunk a csökkentett üzemmenetre, most hiányként éljük meg azt, hogy a dolgok visszatértek a korábbi – akkor normálisnak tűnő - kerékvágásba (az Erkel megnyitása előtt évekig szintén csak egy ház üzemelt, és igazán senki nem hitt abban, hogy mégsem bontják le).
Idén decembertől indul meg az operai évad Pesten, bár a munka nem állt le, most már szinte folyamatosan követik egymást a turnék, megy a Ház vidékre, sőt külföldre is.
Egy hete – egészen kivételesen – én is megnézhettem egy turné-előadást, és annak kapcsán írok le néhány megjegyzést. (Július végén az Operaház észt turnéján nem lehettem ott, de a meg nem nézett Figaro kapcsán akkor írtam egy részletes bejegyzést, a darabhoz fűződő viszonyommal így most ismét nem foglalkozom.) Most már nagyon távolinak tűnik az előadás, annyi minden változott meg körülöttem az elmúlt napokban - szinte úgy tűnik, mintha ez a Figaro 2.0 egy másik korszakhoz tartozna. Ami változatlan: akkor is jó volt ott lenni, nézni a jobbnál jobb énekeseket, most is jó erre visszagondolni. Nem tudható, hogy lesz-e még belőle újabb előadás, vagy sem, nyilván ezért nem engedtem el hamarabb, és bővítettem naponta ezt a bejegyzést, amelyik így is a rövidebbek közé tartozik (három és fél oldal mindössze). Vannak még vidéki színházak, amelyek meghívhatnák, gördülhetne tovább is, még mindig nagyon jó állapotban van – mondom, kicsit reménykedve…
Finálé
Szeptemberben lesz több nap is, amelyikre nem tudok háromnál több előadást ajánlani az általam már megnézettek közül (ez most nem május, amikor volt ez a szám 23 is), így több napot összevontam egy posztba. Ugyan takaréklángon indul az évad (bár nem mindenütt, ahogy ez a havi ajánlómból is kiderülhetett.) Aki esetleg most kapcsolódik be a blogom olvasásába, azoknak a két évadértékelőt is tudom ajánlani - ha kicsit visszatekernek, akkor is könnyen megtalálható az operai és a prózai egyaránt. A legtöbb színház már az októbert is kitette, aki hosszú távra szeret tervezni, az most szinte már késésben van...(Én most először nem készítek táblázatot, mivel annyira bizonytalan minden, ami a Thália Vidéki Fesztiválja után fog történni.)
Szeptember 1. szombat
Erkel – 11h, 19h – Billy Elliot
Pesti – A testőr
Stúdió K – Peer Gynt
Szeptember 2. vasárnap
Erkel – 11h, 19h – Billy Elliot
Katona – 19.15 – Holt lelkek
Kamra – Terror
Nekem neccesnek ígérkezik az évadkezdés, nem lesz egyszerű megoldanom, hogy egy-egy előadást megnézzek, de próbálkozni fogok. Alaposan végigrágtam a műsort.
Ha minden ideális lenne, akkor húsz-huszonöt előadást néznék, de nem kizárt, hogy végül csak a fele jön össze.
A facebookra ugyan megosztottam, de a rend kedvéért ide is kiteszem Bujdos Attila szombati interjújárnak linkjét. (Az Észak-Magyarország c. napilapban jelent meg aug. 25-én.) Érdekes időpontban beszélgettünk, éppen készültem a Figaro 2.0 szerdai előadására, amelyről nemsokára szintén kiteszek egy rövid megemlékezést, de már tudtam, hogy számos családi ok miatt a jövő évadban szükségszerűen csökkentett üzemmódban fogok tudni működni. Az érdeklődés jókor jött, nem fogom a blogot abbahagyni, de aki eddig megszokta a heti 5-6 írást, annak hiányérzete lehet majd. Ugyancsak a héten kiderült, hogy beválasztottak zsűritagnak a Thália Vidéki Fesztiváljára, így most az évad elején a csökkentés előtt faltól falig nézem a nyolc előadást, szept. 3-9 között. Olcsóak a jegyek, érdekes a válogatás, érdemes néha más társulatokat is megnézni. Sajnos, ez lehetetlenné teszi, hogy a Fesztiválzenekar őszi (ingyenes) közösségi koncertjeit megnézhessem, így nyomatékosan javaslom, hogy helyettem is menjetek Bach kantátákat hallgatni szept. 9-én 18.30-ra Piliscsabára (a templomba), ahol mindenképp ott lennék, ha módon lenne rá.
Ha minden jól megy, akkor holnap már csak meg tudom írni a szeptemberi ajánlót is, legalábbis ezt remélem.
Fesztivál-ajánlót akartam írni, de nem tudtam összekapni magam, és órákon belül vége is az egész négynapos rendezvénynek. Sajnálom, hogy nem tudtam előre felhívni a figyelmet legalább a Gézagyerekre vagy a Fodrásznőre a meghirdetett közel száz eseményből, bár ezek az előadások a Pinceszínházban illetve a Nemzetiben továbbra is műsoron maradnak, azaz, akit érdekelnek, még nem késett le véglegesen róluk, csak éppen a szokásos helyszínen és a szokásos helyárért tudja őket megnézni, nem pedig kedvezményesen.
62 alkalommal láttam eddig Mozart operáját, a Figaro házasságát, továbbá 2006 márciusa óta hetente átlagosan legalább egyszer végig is hallgatom. Most az ennedik újrahallgatás élménye mélyre ment, ennek során elgondolkodtam azon, hogy milyen sajátosságai miatt vált megújuló energiaforrásommá a mű, hogyan lehet, hogy nem untam meg még az őszi túladagolás (16 megtekintés) következtében sem, és miként történhetett meg, hogy ezzel szemben – a napokban ugyancsak kihagyott – Kékszakállú herceg vára négy májusi előadása (hasonló időtartamon belül) viszont egészen kiütött, és elvesztettem azt a hitemet, hogy ezt - megfelelő előadókkal – akárhányszor és bármikor meg tudnám nézni.
Mitől függ, hogy milyen darabokhoz kötődünk, és sokkal többször meg tudjuk őket nézni, mint másokat? – fűztem tovább, és megpróbáltam magamban felsorolni azokat az operákat, amelyeknél, ha nem is ilyen hosszú időre, de legalább néhány hónapra lehorgonyoztam.
Ez a probléma vagy érdekel valakit, vagy nem, nekem megér egy bejegyzést, amely egyben nyomot hagy annak a Figaro előadásnak is, amelynek az elmulasztása az utóbbi időben nyomasztott, bár tegnap végül a darab meghallgatása erre a súlyos hiányérzetre is orvosság volt, mint annyi másra is az elmúlt 12 évben. (Igen, ez blog – így ezt is lehet, mert van, ami éppen a hiányával hat - ember is, előadás is, ha jó ez nekünk, ha nem.)
Don Giovannit játszottak az Óbudai Társaskör kertjében – ennek most már több, mint egy hete. Mivel minden jegyet eladtak a másnapi (hétfői) bemutatóra, így SOS-ajánlót pláne nem igényel, simán várhatok egy napot – gondoltam, és feltételeztem, hogy másnap majd bőven lesz időm írni róla…
Nem, időm nem lett azóta sem, valahogy nem adta magát sem Pozsonyban, sem itt Prágában, ahol az 50. Nemzetközi Kémiai Diákolimpián működöm, mint önkéntes. Ma passzoltam egy kirándulást Karlovy Varyba, és ennedszer nekiülve végre befejezem. A lényeg: az élmény kiállta az idő próbáját, igazi zenés színház lett, és feltétlenül ajánlom a megtekintését augusztus elején az Ördögkatlan Fesztiválon, vagy bármikor később, amikor játszani fogják. Hátha.
Valószínűleg nagyon kevés próbával, és a szereplők improvizációs képességeire támaszkodva került színre, és egyes részletein még lehetne finomítani, de az előadás összességében jól esik. Hallgatjuk Mozartot, nézzük a szimpatikus fiatal énekeseket, és jól érezzük magunkat, mert a nem zeneértő mezei nézőknek is átjön, hogy a közreműködők mintha a szokásosnál is jobban élveznék a játékot.