Fesztivál-ajánlót akartam írni, de nem tudtam összekapni magam, és órákon belül vége is az egész négynapos rendezvénynek. Sajnálom, hogy nem tudtam előre felhívni a figyelmet legalább a Gézagyerekre vagy a Fodrásznőre a meghirdetett közel száz eseményből, bár ezek az előadások a Pinceszínházban illetve a Nemzetiben továbbra is műsoron maradnak, azaz, akit érdekelnek, még nem késett le véglegesen róluk, csak éppen a szokásos helyszínen és a szokásos helyárért tudja őket megnézni, nem pedig kedvezményesen.
Bár ez egy blog, és biztos, hogy sokaknak még érdekesebb lehetne, amit a blogírást gátló körülményekről (az anyám ötnapos János kórházi kalandjának részleteiről, ennek kapcsán a magyar egészségügy helyzetéről) tudnék mondani, de az általános elkeseredettségemet most egészen félretéve legyen szó az élet napos oldaláról, arról, ami kétségtelenül érték, ami kiemel minket a hétköznapokból, időlegesen elfeledteti velünk a ránk és másokra is leselkedő tragédiát: a művészetről.
A blogot alapvetően azért írom, hogy a pozitívumokon legyen a hangsúly, a jó élményeken, amelyek nekem beváltak, és amelyeket más is választhat. A Purcell Kórus (+Orfeo Zenekar) eseményei éppen ilyenek, amelyek erőt adhatnak a régizene iránt érdeklődőknek a további működésre, bajaik elviselésére. A régizene különösen alkalmas erőforrás, aki nem próbálta, azoknak sem késő, a zenekar honlapjáról lehet tájékozódni a további eseményekkel kapcsolatban – éppen MOST van egy koncertjük Pannonhalmán, most maradok le arról is..
A Bakáts Feszt nyitóhangversenyén jártam csütörtök este, a Dunamelléki Református Egyházkerület székházának dísztermében, ahol zsúfolt ház előtt léptek fel Vashegyi György együttesei.
Az ingyenes, bár regisztrációhoz kötött koncertre már hetekkel előre beteltek a helyek, így lehettek olyanok, akik ezt tudomásul vették, és nem próbálkoztak. )Ellenőrzés nem volt.) A teremben kezdéskor mindenesetre minden hely foglalt volt már, hátul álltak is, de a mindkét oldalon kinyitott ablakoknak köszönhetően néha egy-egy légáramlat lehetővé tette, hogy ne fulladjunk meg mégsem. (Nagyon sajnáltam a fellépő férfiakat, akik a nagy meleg ellenére sem váltak meg zakójuktól, bár nem hiszem, hogy akárkit megzavart volna a műsor élvezetében, ha ingujjra vetkőznek.) A meleg miatt néhányan távoztak a szünetben, de a teltház-érzet még így is megmaradt, 95%-.ban a nyugdíjas korosztály tagjait vonzotta be az esemény..
Legutóbb karácsony táján, az I. kerület egyik kiemelt rendezvénye kapcsán írtam egy hasonló felépítésű hangversenyéről, ahol az általa – nagyjából 300 év után – előásott szerzeményeket szólaltatták meg, és fűzött hozzá magyarázatokat.
Vashegyi György bensőségesen beszélt az 1690-es években született művekről, amelyek távoli archívumokban várakoztak a feltámadásra, akiről látszott vezénylés közben, hogy tudja az összes darabot kívülről, és számára mindegy a helyszín, a meleg, csak a zene számít. Ez a hozzáállás hatással van ránk, és amellett, hogy az átlagos mezei koncertlátogató nyilván szintén átérzi a saját tudatlanságát, mégis értékelnie kell, hogy egy újabb ajtót kinyitottak előttünk. Nem először, nem utoljára. Sosem tudhatjuk, hogy mennyire fog megérinteni a Vashegyi György által felfedezett következő régi mű, de az esélye megvan, érdemes eljárni ezekre a koncertekre is, amikor nem a bevált JSB-reperoárt játszatja. (Néha azt is, ha valaki ránéz a zenekar műsoraira...)
Ezúttal a magyar származású Georg Strattner, a dán Dietrich Buxtehude (aki Bachra is jelentős hatással volt, elismert szerző a saját jogán) és Johann Christoph Bachnak (a legismertebb Bach apjának unokatestvére volt) kantátáit hallgathattuk. Ezt a műsort néhány nappal korábban a Zempléni Fesztiválon is eljátszották, de azt megelőzően 300 évnél régebben soha senki nem szedte elő e művek kottáit, amelyek némelyike kiegészítésre is rászorult.
Nem maradhat említés nélkül, hogy Szokos Augusztin, aki a koncerten is orgonált, szintén aktívan részt vesz Vashegyi György felfedező akcióiban, és az egyik mű szoprán szólamát ő rekonstruálta. (Ha már róla van szó, elég jó hatással van a nézőre az a derű, ahogy Szokos Augusztin orgonál, zenésztársaira rá-rápillantva, összefogva az Orfeót. Bevallom, én hosszan elnézegettem játék közben, és csak néha futott át az agyamon, milyen lett volna, ha megtanulok én is zongorázni…)
Vashegyi György előadása illetve maga a hangverseny is meggyőz minket arról, hogy mindegyik mű remek, de mégis a legizgalmasabb a legutolsó, J.C. Bach esküvői kantátája, amely egészen színházszerű jelenetet dolgoz fel, és ahogy a szerelmespárt éneklő szólistákat – Kovács Nórát és Najbauer Lórántot – hallgatjuk, magunk elé tudjuk képzelni a kerti randevút is, amelyre kéretlen érdeklődők is betoppannak. Najbauer Lórántot a tavalyi évad végén kétszer is láttam, Vácott a h-moll mise szólistájaként, majd Leporellóként, és az utóbbi élmény után egyáltalán nem lepett meg, hogy most is mennyire átélte a vágyakozó szerelmest. Kiemelt helyzetbe került most is, míg kollégái végig énekelték a teljes műsort.
Vashegyi György nemcsak azáltal válik ki a hazai zenekarvezetők közül, hogy háromszáz éves műveket fedez fel újra, hanem azzal is, hogy kórusának énekeseit jobbnál jobb feladatokhoz juttatja, a koncertek többségében ők éneklik a szólókat is, nem hív külsősöket. Jelen esetben ez a szisztéma jól működött, nagyon sokan kaptak esélyt arra, hogy kiváljanak a többiek közül, és a honlapon minden műsorszámnál fel is van tüntetve a szólisták neve. A legutolsónál Paulik László hegedűsé is, akinek szólója valóban emlékezetes volt.
Remélhetőleg a felfedezett darabok némelyike ismét elő fog kerülni, nem egyszeri alkalomra szól a feltámadásuk - ezt szűrtem le végső konklúzióként.
Az Orfeo következő fellépése most már perceken belül kezdődik Pannonhalmán, arra már hiába agitálok, viszont szeptember 18-án a Müpában jön a következő ritkaság (Gervais: Hypermnestre), amelyet a Purcell Kórus mellett külföldi szólisták fognak megszólaltatni.
